30 év itthon: veszélyes a közösségre, dobjuk a Dunába

Pünkösdi kereszténység, gyermekkori nemi diszfória, megélhetési szegénység, vállalkozás mindenfélére. Hol van a biztonság elásva? S mi köze a 30 évemnek ahhoz, hogy vasárnap ha (nép)szavazol, ha nem: értékválasztó vagy te is.

Lehet fiatal vagyok még egy ilyen nyílt önéletrajzi beszámolóhoz, de fene tudja. 30 év életem egyharmada? Fele? Több? Kevesebb? Maradhat? Nem tudni. A végén pedig eldönthetitek: veszélyes vagyok-e a gyermekeitekre, a közösségre, a társadalomra?

Sok fájdalom volt köztetek és veletek élni. Öröm is, persze, de a nehezebbje furcsa nyomokat hagy, az öröm könnyebben elillan. Az elmúlt hónapokban is inkább a mérhetetlen szomorúság kezdett rajtam elhatalmasodni. Kezdem mondjuk az elején, s besorolom azokat az emlékeimet, amelyek most élesen megjelennek.

Áprilistól a 16. helyen fogok lakni 30 év alatt. Ez azért is van, mert sosem volt saját otthonunk. Öten vagyunk testvérek, én vagyok az elsőszülött. Amit most le fogok írni, annak árnyékában sokszor éreztem, hogy bár elvetett volna az édesanyám, amikor 17 éves volt.

Az édesapám felszolgálóként dolgozott (múltidőben, mert februárban ismét elveszítette a munkáját), édesanyám varrónőként végzett, az elmúlt években bolti eladóként helyezkedett el – ő valamiért január óta nem talál munkát.

A legkorábbi emlékeim szerint óvodásként még biztosan nem voltam tisztában azzal, hogy nélkülözünk, 5-6 éves koromból inkább olyan emlékeim vannak, hogy a délutáni alvást végigforrongom, mert féltékeny vagyok az ovónő pasijára, aki mindig ott sugdolódzik, amíg mi kényszerpihenőn vagyunk. Meg hogy többnyire egyedül játszom, például azt, hogy az udvaron irányítom a szelet, vagy hogy a másik óvónő (akibe egyáltalán nem voltam belezúgva) felszólítja a szüleimet, hogy vegyék el tőlem a Donald kacsás órát, mert csak azt nézem, mikor jönnek már értem – és a gyereknek nem is kell óra.

Már ekkor is a Hit gyülekezetébe járunk, a valahovatartozás és a spirituális növekedés ígérete erős húzást gyakorolnak a 90-es években mindenféle emberekre. Egész generációt kezdtek így el pünkösdi buborékban nevelni. Vesszővel és szeretetből. Egészen korai életkorban internalizálok mindent, bemerítkezek, valahogy bekerülünk a gyülekezet frissen nyitott iskolájába. Már első osztályban a fiúkkal focizom, a lányokkal játékban kevéssé vagy nem találom a hangot. Aztán még vannak páran lányok, akik szintén jönnek focizni. 1998-2002 között vagyunk. Megtanulok írni, olvasni. Az istentiszteleteken szorgosan jegyzetelek.

Zsebpénzem éppenséggel nincs, vagy ritkán van. Egyszer elvisznek minket a Szentendrei Skanzenbe. A kirándulás végén mindenki sorban áll a büfében. Hatalmas dolog, hogy nekem is lapul annyi pénz a zsebemben, hogy fagyit vehessek, de vár minket a busz. A sor eleje már fagyizik, a még sorban állókat felszólítják, hogy irány a busz. Sajnos már ekkor is érzem, hogy ez nem igazságos. A legelejétől kezdve makacs is vagyok. Fagyizni fogok. A másik osztály tanárnőjében felmegy a pumpa: már a buszon kéne lennünk. Fogja a fagyimat és a zacskómba dobja, vagy a szemétbe – már nem emlékszem pontosan.

Eltöröm a karom tanítás után, csendben ülök a teremben 2-3 órát az iskolabusz indulásáig. Fáj, de a fájdalmat szerintem csendben tűrni kell. Este gipszelik a Madarász utcában. Super Nintendo-t kapunk ajándékba egy másik családtól. Szokás ez is a gyüliben: a szegények megajándékozzák egymást, Isten majd megáldja ezt is. Hamar rákattanok az Artúr királyra és a Yoshi’s Islandre. Később számítógépünk is lesz valahogy, azon a Tarzan a legjobb.

Az újpesti albérletből átköltözünk egy kertvárosiasabb lakótelepre, az iskola is közelebb van. Drágább, de nincs mit tenni, 1,5 szoba 4 gyerekre már nem lesz elég. Benevezünk 2,5 szobára. Ebből az időszakból már emlékszem a szinte teljesen üres hűtőszekrényre. A nagyszüleim időnként hoznak egy nagybevásárlást, nagy palacsintázásokat is csapunk – bár ez így visszagondolva valószínűleg a hónapok elején történik. Aztán rendre üres a hűtő. A lakótelep gyümölcsfáiról szedjük a gyümölcsöt, ringló és meggy van otthon, 1000 forintokkal járjuk a kisboltot, főleg kenyérért és tejért, de kapunk egy kiskutyát.

Egyik vasárnap az istentiszteleten arra buzdítanak, hogy menjek ki gyógyító imáért. 8-9 éves kancsal kislány vagyok, egyik lencsém (vagy éppen a szemem) leragasztva. Marylin Hickey az egész gyülekezet előtt veszi le rólam a szemüveget, hogy meggyógyultam. Ez persze nem igaz, egyébként is látok élesen, ha nem tartom párhuzamosan a tekintetem, de olyan nagy a hype, hogy egy darabig én is elhiszem, hogy nem kell többé szemüveg. Aztán az iskolában mindenki csalódott, hogy nem voltam képes meggyógyulni. Furcsállom én is.

Az osztálytársaimnak sokszor csak úgy van 1000 forintja vagy több is. Nem tudom megfogalmazni, de nehezen értem. Negyedik osztályban lopok tőlük. Persze le fogok bukni. Másik délután van. A folyosók nagyjából üresek, lemegyek a büfébe, van egy osztálytársam, bármit kérhet a büfében, kiadják neki és felírják egy papírra. Azt hazudom, hogy a testvére vagyok. 2 deci kólát kérek. A férfi (vagy nő?) a büfében meglepett, de kiadja. Az első emeletre mászom vissza, 9-10 éves vagyok. Gitta néni perceken belül jön utánam, hogy mit képzelek magamról, hogy van pofám ilyesmit elkövetni egy tisztességes családdal (valami ilyesmi). Durva ez a nő, gondolom – és ismeri a családot, akiket megkárosítottam. Aztán a többi lopással is lebukom, szép sorban hallgatják ki az egész osztályt, de ki másnak lenne indítéka lopni? A testvéremnek hazudott fiú növére megfenyeget a tornaterem öltőzőjében. Többet nem bántanak, még a többi szülő sajnálatára és édesanyám szégyenére emlékszem.

Ritka kegyetlen népség tud lenni a keresztény. Mennyi volt 2002-ben 2 deci kóla? 80 Ft? Nemrég a buszmegállóban sírtam el magam, amikor ez eszembe jutott. Meginni se volt időm, Gitta néni, és nem is ez volt az egyetlen időszak az életemben, amikor egy kurva kólát nem tudtam megvenni.

Közös megegyezésre iskolát fogok váltani. Nem rúgnak ki, ez a kegyelem. Persze rettegek, hiszen négy évig hallgattam mekkora kiváltság a gyülekezet iskolájába járni, most pedig világi iskolába kell majd mennem. S a világ egyébként is gonosz és veszélyes – ezt sosem szabad elfelejteni. A világi iskolában mégis megfordul velem a világ. Továbbra is nagyon szeretek focizni, nagyon jó lánycsapat is verbuválódik, sorra nyerjük a kerületi bajnokságokat, egyszer a budapestit is. Kosarazom, atletizálok is. Az osztályfőnököm Zsuzsa néni a testnevelés tanárom, szeret igazából, megbízik bennem, jó helyem van az osztályban.

Általános iskola alatt (1998-2006) végig egyértelmű (lehetne) a családom és a környezetem számra, hogy nemi szerep diszfóriám van (persze ezt akkor még nem így hívják). Fiúsan öltözködöm, minden lányos megoldásban borzasztóan idétlenül és kényelmetlenül érzem magam, de nem minden esetben lehet ezt megúszni. A nagyszüleimnél mindig azt játszunk a szomszéd lánnyal, hogy én vagyok a királyfi. Alsó- és felső osztályban is vonzódom lányokhoz, de senkivel sem beszélek erről, hiszen nem is tudom, mi történik. Azt viszont érzékelem, hogy ilyesmiről nem is szabad beszélni.

Nagy belezúgás az első angol tanárnőm is, milyen szerencse, hogy így a nyelvtanulást is megszeretem, és később majd kéttannyelvű gimnáziumot választok felvételikor, aztán meg a nyelvtudásomból élek majd meg... Jól tanulok egyébként, matekversenyekre és rajzversenyekre is visznek rendszeresen. Egyszer még sakkbajnokságot is nyerek. Közben 14-15 éves vagyok. Két-három lány nagyon tesztik, pedig van aki rendkívül távoli és elutasító. Még mindig fogalmam sincs mi történik. Verseket és novellákat kezdek írni feldolgozásképpen. Első írásom a saját gyászjelentésem miután majdnem elüt egy autó. A tanáraim közül sokan fordulnak felém, mentorálnak.

Ballagáskor megkapom az év sportolója emlékplakettet. Ekkor már egyesületben kézilabdázom. A foci mégsem lányoknak való... nem mondja ugyan senki, de küzködöm ezzel az érzéssel. A kézilabdát bár nagyon szeretem, nem vagyok benne túl penge. Túl későn kezdtem, technikailag nagy a lemaradásom, de életemben először eljutok a csapattal külföldre, ráadásul tengerhez, Horvátországba. Azt hazudom, hogy van barátom.

Persze nem tudjuk rendesen fizetni az egyesületi tagságot sem, a vezetőség viszont érzékeny és szép gyerekek vagyunk (bár én az öltözőben megkapom, hogy csúnya vagyok, és ezt sokáig meg is élem). A húgom és a legnagyobb öcsém is járhat edzésekre.

Mindeközben rengeteg pünkösdi irodalmat olvasok a Szent Szellem keresztségről, a démonokról, a közbenjáró imáról, az Isten és a Sátán közti harcról és mindenféle szellemi törvényekről meg próféciákról. Kiskoromtól kezdve rémálmaim vannak és félek a sötétben, de az igéből merítem a bátorságot: álljatok ellene a gonosznak és elfut tőletek, hívjátok segítségül az Úr nevét, az ő nevére minden térd meghajol. De sokszor még ma is a fülemre húzom a takarót, nehogy egy gonosz szellem megsúgjon valamit.

Elkezdem a gimnáziumot, másfél óra utazásra van tőlünk. Az úton nagyon tetszik egy lány, meg is ismerkedünk, sokat beszélgetünk, sétálunk a lakótelepen. Pár évvel idősebb nálam, már érettségire készül. Ő az első, aki felveti annak a lehetőségét, hogy esetleg a saját nememhez vonzódok. 16-17 éves vagyok, borzasztóan megrémülök, pedig nagyon szépen és egyszerűen javasolja ezt a magyarázatot. Gyűjtötte a verseimet. A játszótéren és a szalagavatóján is táncoltunk. De pont ekkor költözünk. A szüleim felvették a szocpolt meg a devizahitelt, kertesházunk lesz 4 szobával! Lezárás, búcsú, minden nélkül elmenekülök.

Jól indult a gimnázium, új tanáraim vannak, figyelemmel kísérnek és próbálnak segíteni ők is. A mikulás is megdícsér, mert sokat segítek az osztályközösségben, de intést is kapok: egy kicsit azért változhatnék, ne legyek annyira szomorú. Most is megvan a cetli. Első év végén Skóciába visznek minket, csodálatos élmény, a családból többen is adtak bele. Közben valószínűleg szerelmi csalódásom van, de ez csak 12 évvel később fog leesni, amikor újra előveszem a leveleket. Arra is emlékszem, milyen kegyetlenül reagáltam, és ezt Skóciában próbáljuk megbeszélni, de nem leszünk már újra közeli barátok.

Pókos tanárnő magyar nyelv és irodalomból mentorál. Ő az első, akinek a kezébe adom az egész verses kötetet. A fogalmazásaimra rendszerint csillagos 5-ös feladatmegoldás, 2-es helyesírás jegyeket kapok, akkor is ha csak 1-2 hibát vétek. Nekem meg kell tanulni helyesen írni! Irodalmi pályázatot is nyerünk, kisszínpadra viszik a 18. kerületben. Sok évvel később fogunk utoljára találkozni, akkor már orvostanhallgató vagyok, rejtély miért – Pókos tanárnő jóízűen nevet rajta, mert így sosem fogok megtanulni helyesen írni. Isten neve legyen áldott a nyelvi lektorok és olvasószerkesztők türelmes munkájáért.

Második évtől a tanáraim lesznek a legjobb barátaim. Rengeteget beszélgetünk. Mindeközben a nálunk szervezett házicsoportban, aztán az új gyülekezetben fényes egyházi karriert futhatnék, mert vág az eszem és imádom a misztériumot, meg az összefüggéseket. Éjszakánként imádkozom másokért, ringatom magam, hogy közbenjáró imaharcos leszek. Harmadévben holland-magyar csereprogramban vehetek részt. Már súgdolódznak rólam a felsőbbévesek, előbb tudják, hogy mi vagyok, mint én.

A csereprogramon belül Karl Popper Debate-re készülünk. Társadalmi problémákat kell feldolgoznunk, többek között megnézzük az Angels in America c. borzasztó filmet, amiben egy férjről kiderül, hogy meleg (?). Ez nekem teljesen új, és Leidenben kezdek először eljátszani ezzel a gondolattal. Egy rövid szerepben rögtön szívárványos hózentrógerest játszok, valószínűleg csapnivalóan. Kb. 18 éves vagyok, amikor ez történik. Abból tudom, hogy már fogyaszthatnék alkoholt, de szinte sosem teszem. Továbbra sem merek szembenézni azzal, hogy homoszexuális vagyok, mondhatnám azért, mert Isten előtt ez utálatos, de akkor még ezt sem tudom. Nem tudom, mert szexualitásról sosem beszélünk otthon és a gyülekezetben sem. Persze a parázna szót ismerem. Gyermekkoromban minden olyan résznél elkapcsoljuk a TV-t vagy el kell takarnunk a szemünket. A tudományom tehát megállt ott, hogy a szex házassági kötelékben tiszta dolog, minden más formában paráznaság. Kényesen kerülöm is a témát mindenhol.

Közben az interneten már keresgélek. Ezek szerint tényleg van olyan, hogy nők nőket szeretnek. Egy fórumon ismerkedem meg az első barátnőmmel. Indul az igazi kettősélet: gyülekezet és az első párkapcsolat. Kaposvár és Budapest közt ingázunk egy évig. Először őt is meg akarom menteni ettől a bűntől, de minél közelebb kerülök hozzá emberileg, annál inkább mást szeretnék, annál inkább nem tudok ellenállni.

Egy iskolai videópályázatnak köszönhetően Brüsszelbe utazunk, nem én dolgoztam vele a legtöbbet, de jó barátom a fiú, és kiválasztjuk az egyik nekünk kedves tanárunkat is kísérőnek. Neki mondom el talán először, hogy barátnőm van. Jó szívvel üdvözli, hogy még a hangomból is hallani, hogy ez így boldoggá tesz.

Otthon még korábban bejelentem, hogy a gimnáziumot a nemzetközi érettségi programban szeretném befejezni. Édesanyám nevet. Valószínűleg nem rajtam, csak az van, hogy annyi pénzünk sosem volt egyben, mint amibe kerül. Ha jól emlékszem, 720 ezer forint volt a két tanév. Végül a nagyszüleim kifizetik az első évet, és elkezdem. A második évre az iskola alapítványa ad támogatást, és kölcsön kapok egy ismerőstől, akinek majd csak az egyetemi évek alatt tudom a pénzt megadni. Egészen hihetetlen számomra, hogy valakinek ennyi pénze van, és egyszerűen kölcsön tudja adni nekem.

A programot nagyon szeretem, csak Szigetszentmiklósról 2 óra az út a gimnáziumig. Ha nulladik óra van, akkor még nincs busz, le kell sétálni 30 percet a hévig. Télen ez azt jelenti, hogy kurvahideg van, ami a hév utáni buszig történő sétában a legrosszabb.

Az otthoni számítógép monitorja tönkremegy. Ezt amúgy állandóan én bütykölöm, egészen büszke vagyok magamra, amikor rájövök, hogy máskor meg épp a videókártya halt meg, s ha szétszedem, tudom az melyik... rendelek is másikat, ki is cserélem. De azért nagyon kéne egy laptop. Sok esszét írunk, forráskutatást is kell hozzá végezni. Az iskolában kapok egy kölcsönmonitort, még azt az óriásit, aminek olyan nagy háza van. Hazacipelem a buszon, utcán, héven át. Arra is emlékszem, hogy otthon nem hiszik el nekem, hogy ennyi időt kell tanulással tölteni. Mintha én oda menekülnék: a tanulásba. Az egyik barátomtól kapom meg az első laptopom, jelképes összeget fizetek érte valahogy, a nővére kapott újat, s nekem szerencsém van, hogy ő igazából szeret, a családja meg kedvel. Egyszer azért meg kell mondanom neki, hogy én nem tudom úgy szeretni.

Idő közben lebukunk a barátnőmmel. A gyülekezet pásztorának felesége visz el beszélgetni. Annyi felsejlik bennem, hogy bármennyire is jóindulattal fordulnak felém, fogalmuk sincs arról, hogy mi történik velem. Jó 4-5 éven keresztül próbálok majd megszabadulni ezektől a bűnös gondolatokról és érzelmektől. Persze nem sikerül. Ez a harc nem kíméli az első kapcsolatomat sem. Kollégiumban lakunk, nekem a nagybátyám fizeti, telefont és laptopot is kapok tőle. Először én szakítok. Érettségi vizsgáim vannak, a feladat megtart. Igaz, orvosira jelentkeztem biosz-fizikával, és fizikából a próbaérettségin még bőven megbuktam (meg matekból is). Beszűkülök a tanulásra. Lemennek a vizsgák, azok és a felvételi eredményeit is várom. Először érzem azt, hogy inkább meghalnék, ha van rá mód, de gyorsan rájövök, hogy nem fogom magam elvágni. A szomszéd szobában Forma-1 megy, 20 éves vagyok.

Felvesznek az orvosira, és ez újra erőt ad. Nyáron a szokásosnál is több munkát vállalok, érettségire, nyelvvizsgára, állásinterjúra is készítek fel angolból. Tankönyvekre teszek félre, de már egy ideje olyan magas a törlesztőrészlet, hogy a szüleim alig tudják fizetni. A pénz egy részét odaadom nekik. Csak anatómia atlaszt és funkcionális anatómiát tudok venni évkezdéskor. Most a barátnőm szakít velem, azt mondja beteg vagyok. Ez közvetlenül a kollégiumba történő beköltözés előtti napon történik. Előtte héten még végigdacoltam a gólyatábort. Akkor ez mérhetetlenül felbasz, de valószínűleg igaza van, a depresszió betegség – ezt persze megint csak 10 évvel később tudom meg. Aztán az első hetekben nem is járok be rendesen. Megy ez legalább egy hónapig, aztán megpróbálok ismerkedni, de nálam csak nulla vagy egy van: örök hűség az egyetlen tiszta megoldás – talán akkor Isten is belemegy abba a kompromisszumba, hogy menthetetlenül homoszexuális vagyok.

Az első szemeszter közben édesapám elveszíti a munkahelyét. Nem viccelek, hónapokig én vagyok az egyetlen kereső a családban, ekkor már fordítói munkákat is vállalok és hétvégénként tanítom tovább az angolt. Esélyem sincs az első vizsgaidőszakban, pedig megfeszített tempóban próbálom behozni a lemaradásomat. A barátnőmmel újra együtt vagyunk, de már erős a gyanúm, hogy valójában vége van ennek a kapcsolatnak. 2012 eleje van. Változtatok a sorsomon: egy közösség tagja leszek, instruktornak képződöm. Sok-sok pozitív visszajelzést kapok, próbálok oldani a kegyetlen mércéimen és a félelmeimen. Alkoholizálok, ahogy egy egyetemistának illik. Az első kapcsolatom 2,5 év és viszonylag sok trauma után véget ér.

A legtöbb hétvégén hazajárok a családomhoz. A helyi gyülekezet támogat minket, megtömött zacskókban hozzák az élelmiszert, s van aki pénzt is tud adni. Ilyen keresztények is vannak. Ekkor még hívnak ifjúsági konferenciákra, akár előadni is. Orvosira járni egyébként is sikersztori. Közben egyre erősödik bennem a kettősség. Mégiscsak rendbontó vagyok. Nem is bírom már sokkal tovább, feloldhatatlan az ellentmondás.

Ismét szerelmes leszek, de nem lehet belőle kapcsolat. Egy Kis herceges spin-off sorozattal gyászolom el. S megpróbálok kevesebb érzéssel, több tudatossággal párt találni.

A lány családja rögtön befogad, ez egy teljesen új élmény számomra, de pár hónapnál nem tart tovább. Elmegyünk egy koncertre a Zöld Pardonba, sosem hallgattam korábban magyar zenekart. Otthon főleg Mike Oldfield és a 80-as évek szintipopja ment. Mindkettőt szeretem ma is. A koncerten viszon halálfélelmem van a tömegben. A barátnőm nem fél attól, hogy párban vagyunk ott, nem is rejtegeti annyira, én rettegek, sosem éreztem korábban hasonlót. Az énekesnőt pedig boszorkánynak tartom, hát érzem, hogy varázsol a zenével. Nagyon piros a ruha is. Gyanús. 2013 tavaszán viszont személyesen is megismerkedünk, s azóta is ő az egyik legigazabb barátnőm, a hangja is mindmáig megnyugtat.

A második évben nem az anatómiát, hanem a biokémiát bukom be. Így viszont szert teszek a másik legigazibb barátnőmre. Rájött, hogy szerepel a kishercegesben, a következő viszgaidőszakig korrepetál, aztán nem zárkózik el, ha színház vagy ilyesmi.

Az életem egy zanzás Netflix sorozat.

A második év első szemeszterben tulajdonképpen éheztem. A pénz, amit kerestem az angolórákkal, gyorsan elmegy kollégiumra s egyéb szükséges dolgokra. Éhezés alatt azt értsd, hogy általában hétfő-kedd-szerda napi egy rendesebb étkezést engedhettem meg magamnak, csütörtökön-pénteken alig valamit, akkor hazamentem és otthon sem volt sokkal jobb a helyzet. Félév közben nem kaptam szociális támogatást, mert egy olyan igazolást kértek a háztartásbeli édesanyámtól, ami nem létezett. Decemberben visszamenőleg kaptam meg a 4 havi pénzt. Vettem egy bőrtáskát, s nagyon bevásároltam, gyömölcsleveket is. De olyan bűntudatom lett, hogy összepakoltam és hazavittem a dolgokat a családomnak. Sokszor vettem nekik joghurtot is. Az nagy luxus volt.

Két dolgot tanultam meg ebben az időszakban nagyon:

• a látszatot borzasztóan könnyű fenntartani (vagy tök vaksik vagyunk);

• nem nekem kéne szégyelnem magam azért, hogy szükségben vagyok.

Persze a szégyent nem tudod magadról levakarni csak azért, mert rájöttél, hogy nem veled van a baj, vagy hogy éppen nincs kontrollod egy rakat dolog felett.

Jó dolgok is történtek azért. A kisherceges írásaimnak köszönhetően bekerültem a hallgatói lap szerkesztőségébe. Szerettem írni. S közben instruktorként fotóztunk, videóztunk, ahogy a lencsén kifért. Eszméletlen szerencse volt jó emberek közé kerülni, és olyan közösségi feladatot végezni, amivel éppen mindenhol ottlehetsz, anélkül, hogy része volnál olyan dolgoknak, amit magadnak nem tudsz megengedni, vagy amivel nem tudsz azonosulni.

Az egyik instruktorfilmhez castingoltuk a legkisebb öcsémet is, írtóra édes volt. Szerettem volna legalább egy Happy Mealre meghívni, ha már gyerekszínészkedett nekünk egy kört, de vagy Happy Meal vagy két jegy a héven. Emlékszem, felhívtam apámat, hogy tud e valahogy nekünk a városban segíteni, de azt mondta, hogy ő most ezzel nem tud foglalkozni. Végül kölcsön kaptam hozzá. Azt hiszem még mindig lógok egy gólyatábornyi pénzzel is valakinek. Így teltek az évek. Később főszerkesztő lettem, ez valamennyi közéleti ösztöndíjat is jelentett, 4 év alatt tanultuk meg az alkalmazott grafikát.

Időközben kiutáltak az öntevékeny közösségből, valójában ma sem tudom mi történt – abban biztos vagyok, hogy a stílusom hagyott kívetnivalót maga után, de egyebekben azt hiszem csak igazat mondtam. Ez „bomlasztotta a közösséget” – vagy valami ilyesmi. Eltelt pár hónap mire visszahallottam, hogy olyan vezetői posztot betöltő emberek jelentik ki rólam, hogy „egy szar ember” vagyok, akikkel személyesen jóformán sosem dolgoztam.

Nem volt annyira nehéz őket hátrahagyni, amúgyis időszakosan végtelenül kimerülök, meg ha azon aggódsz, hogy mit fog a családod enni, vagy hol fognak lakni, akkor háttérbe szorul annak a jelentősége, hogy amúgy ki mit gondol az emberi minőségedről.

Egyébként is először volt olyan kapcsolatom, ahol már fel sem merült bennem, hogy bűn volna – olyan szépen hagytunk mindennek időt. Megmondtam otthon is, hogy ez lesz. Előtte persze hazudtam egy mesekönyv miatt, úgy utaztam vissza, hogy most itt az ideje az igazságnak. Szeretek valakit és nem tehettek ellene semmit.

5 év telt így el, talán úgy volt vele a családom, hogy még majd most fogom ezt kinőni (vagy nem ijesztgeted rendszeresen a pokollal meg a kárhozattal azt, aki anyagilag támogat). Merthogy, egyre több munkám lett egyetem alatt. Az Erzsébet téren álló Óriáskerékhez kerültem pénztárosként. Ott persze nincs rajtad fehér köpeny, szóval szarba se vesznek, akik azt megengedhetik maguknak. Ez mondjuk máshol is probléma lesz: nyugodjál meg és érezd magad biztonságban olyan emberek közt, akik kedveskednek, ha fehér köpenyben vagy, de az utcán leköpnek, mert a képedről is lerí „hogy ez se nem fiú, se nem lány”.

Szóval az Óriáskeréknél dolgoztam, életemben először volt rendszeres jövedelmem, amivel lehetett már tervezni. Az első fizetésemből vettem 400 forintért egy fekete üveggyűrűt. Nincs nagy jelentősége, de mégis fontos. Másfél év után területi vezető lettem. Mondjuk ez kurvanagy szerencse volt, mert közben módosították az oktatási törvényt (lőttek az augusztusi vizsgaidőszaknak egy időre) és átsoroltak néhány szerencsétlent önköltséges képzésre. Engem is. Na az én évfolyamomban ez 975 ezer forintott jelentett szemeszterenként. Egyszer kifizettem, de gyorsan be kellett látnom, hogy nem lesz gyógyszertan szigorlat abból, ha én éjjel 3-ig az Óriáskeréknél ügyködöm.

Valószínűleg esélyem se lett volna befejezni az egyetemet, ha a barátnőm nem ad otthont nekem. Ahogy akkor sem, ha a nyári belgyógyászat gyakorlaton nem ismerem meg Istvánt, aki később egészen odáig támogat, hogy (ha már egyszer nincs veszítenivalóm) bepereljem az egyetemet. Másfél évig zajlott a jogvita – első fok, másodfok, bíróság, megint első fok, ombudsman, másodfok... Közben István meghalt. Vizsgaidőszakban látogattam őt a legtöbbet. Január volt, nem volt bakancsom, tiszacipőben jártam ki a budai oldalra órákat beszélgetni vele. Levest főzött, a családomnak is csomagolt, bakancsot akart nekem venni, de nem fogadhattam el.

Miután István meghalt, úgy voltam vele, hogy végülis kurvára mindegy hogy mi fog történni a tárgyaláson. Ha nem leszek orvos, akkor majd leszek valami más. Megrázó volt, ahogy István kereste az Istent, hogy végül már meggyógyulni sem akart, csak tiszta szívvel meghalni. És nekem akkor ott kb. 25 évesen vált világossá, hogy fogalmam nincs az milyen, mégis úgy parádézok, mintha tudnám. Olyan mindegy lett hirtelen, hogy leszek-e valaki. Pláne azok után, hogy a Szürrealweisen megmondták nekem: olyan alapvető jogokkal, mint az esélyegyenlőség, nem lehet pert nyerni!!! #holdmybeer

A pert István halála után pár héttel nyertük meg.

Itt szeretnék kitérni egy pletykára is. Fél éve hallottam egy debrecenben végzett kedves kollegámtól, hogy az terjed, homófóbia miatt pereltem egy egyetemi oktatót. Sok parádéban részem volt az egyetemen, de ilyesminek a közelében sem voltam. Egyébként sem fogod a kisebbségi mivoltodat védeni, ha épp azon töröd magad, hogy a családodnak albérletet találj vizsgaidőszakban – vagy hogy a megtakarított fordításpénzedből kifizesd a közüzemi számláikat, mielőtt lekapcsolják náluk a szolgáltatást, például.

2017-ben elviszem Édesanyámat Párizsba pár napra. Először válik egy ilyen utazás valóságosan elérhetővé számomra. Persze széjjelfrusztrálódom azon, hogy nem plusz egy napot töltünk a Louvre-ban, hanem a Versailles-i parkban császkálunk. Aztán meg mérhetetlen bűntudatom lesz, hogy ilyen kicsinyes voltam az édesanyámmal szemben.

2018 van, szerettem a szerkesztőségem, az újságunkat, a társasjáték esteket, a filmklubot... Nyáron még gyorsan leérettségizem töriből. A nemzetközi érettségim emelt történelem vizsgáját ugyanis nem ismeri el az Oktatási Hivatal. Túl erős volt benne az autokratákról szóló modul, vagy fene tudja miért. Ja igen: kitaláltam, hogy érdekel a jog, ahhoz kell az emelt töri.

Az egyetem utolsó évére leadok mindent, hogy be tudjam fejezni az orvosképzést. Ezt úgy értsétek, hogy életemben először volt „csak” egy félállásom az egyetem mellett, az egyetemen. Közben valami csodával határos módon delegálnak egy teológiai konferenciára Fokvárosba. Egy ilyen utazás sem volt számomra reálisan elérhető korábban, 2019 januárjában jövök vissza, és végleg megváltozik a kép bennem a nemiségről. Meg iszonyat szürke az a daráló, amibe visszaérkezem.

Az orvosképzésben töltött 8 év alatt, először a bonctermekben, aztán a fizikális vizsgálatok során tetűlassan megtanultam, hogy a meztelen emberi test nem csak a szexualitásról szól. Afrikában pedig megismertem olyan autentikus transznemű embereket, hogy nem volt más lehetőségem, mint mélyebbre ásni magamat a természet törvényeiben, az egyedfejlődésben, az emberi agy működésében – még mindig a Biblia tükrében.

2018-2019 körül ért a legtöbb atrocitás az utcákon és a tömegközlekedésen. A jól fésült egyetemista srác, meg a nénik is rendre produkálták magukat. 2020-ban például egy napon kaptam miniszteri elismerést és buziztak le a Síp utcában. Miért? Mert egyedül sétáltam rövid hajjal, bordó ingben. Azért. Mostmár hosszú a hajam. Sokkal ritkábban ér ilyen jellegű megkülönböztetés.

Vagyis mondjuk ki: verbális bántalmazás. Amit egyébként a családomtól is kapok, csak az meg vallási (spirituális) bántalmazás. A sorozatos üzenetek, hogy bűnben élsz, a jólét és a világ megtévesztett, és azonosultál a bűnnel, ha nem térsz meg, késő lesz, szenvedni fogsz, tragédia felé tart az életed. Hát igen, ha nem élnék egy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban lehet, hogy az egyik ilyen üzenet már betalált volna rock-bottom. Aztán lehetett volna sírdogálni, hogy a Sátán embergyilkos...de ti mindent megpróbáltatok!

Apropó, utoljára 2019 májusában próbáltunk belőlem démont űzni. Ha otthon megpróbálnátok a meleg gyereketekkel, akkor csak annyira szeretném itt felhívni a figyelmeteket, hogy egy masszív pánikrohamot könnyű összetéveszteni egy produktív démonűzéssel. Egyébként nem tudom, hányszor kaptam meg, hogy azért nem tudok megszabadulni és megtérni, mert nem utáltam meg a bűnt, amiben élek. Hogy az én hibám. És hogy vannak videók a neten, emberekről, akik megszabadultak a homoszexualitástól és most boldogan élnek, családjuk is van, meg szerető közösség körülöttük. Ezt szeretném megkoronázni a 2019-2020-ban egy éven át érkező korcsozó, fenyegető anonim levelekkel.

Menjen ezzekkel mindenki a picsába. Én vagyok az a gyerek, aki sehonnan nem tanulhatta azt, hogy meleg legyen. Akinek marhasokat jelentett volna, ha gimnáziumban bejöhetnek az „aktivisták” és elmondják, hogy nem kell idétlenkedned egy olyan szerepben, ami nem te vagy. Meg hogy fognak majd téged szeretni. Mégha a saját családod végső soron meg is fog tagadni. Az a családod, amelyiknek a munkád mindig Isten áldása volt, ami csak úgy pottyant az égből, és amelyik nem érti, hogy mit parádézol pályaelhagyó orvosként. Miért nem Istent szolgálod, miért nem feszíted meg magadat a kereszten minden nap, miért nem tagadod meg az érzelmeidet – mert az érzelmek azok mind manipulálhatók és csalárdak – hiszen megtanítottuk neked!

Megtanítottuk neked, hogy egyedül kell maradnod. Megtanítottuk neked, hogy magaddal is annyira kegyetlen legyél, amennyire megítélsz másokat, pláne, ha jól érzik magukat! Megtanítottuk neked, hogy szenvedni kell és majd a földi életed után lehetsz boldog. Mindent megtanítottunk neked ahhoz, hogy feláldozd magad. Miért nem teszed a dolgod?

Na tessék. Itt vagyok én, elsődiplomás a családban, akit a Mandineren legalább háromszor a Dunába dobtak, mert volt pofám elkezdeni a jogot, meg orvosszakmai vezetőnek lenni, ja, és cikkeket írni arról, hogy az orvostudomány már rég meghaladta a buta, kirekesztő, homofób és transzfób félelmeiteket. Srácok, üzenem nektek, hogy ugyanezt végig lehet nektek is csinálni. Nem lehetetlen, akkor sem, ha már másodévben élettan vizsgán azt mondják nektek, hogy ne legyetek orvosok, ha a családotok nem tud eltartani titeket! Legyetek orvosok! Mostmár nem 180 netto a kezdő bér, ti már lehet, hogy fenn tudtok majd egy albérletet is tartani, mire elvégzitek a képzést!

Édesanyám egyébként nem jött el a doktorrá avatásra. Nem kéne, hogy fontos legyen, de ez is fáj. Nagyon anyás gyerek voltam, nagyon szerettem az anyukámat, védtem őt. Most ez mi? Nem is ismerjük egymást, és már nem tudok vele beszélni, nem tudok vele időt tölteni. Főleg neki nem tudom megmagyarázni a bizonyítványt! Számára én nem létezem, és egy olyan lányt szeret és akar megmenteni, aki szintén nem létezik. Ez nem család.

Erről a kislányról meséltem:

Eddig itt éltem köztetek, olyan nagyon dühös voltam, és olyan nagyon szerettem volna bizonyítani nektek, hogy hasznos vagyok, hogy létezhetek... De már egy percig sem hiszem, hogy az én életemben történhet itt még olyan változás, ami hatására „hopp” itt biztonságos lesz otthont építgetni-szépítgetni egy olyan embernek, mint én.

Még több áldozatot hozni, tovább parádézni... Nem tudom már hitegetni magam azzal, hogy meg tudok bennetek majd újra bízni. Itt nem jár elismerés és védelem azért, hogy milyen hűséges és igaz szeretnél lenni, és legfőképpen nem jár a reményteljes jövő.

Sokszor most is imposztornak érzem magam, mert olyan társadalmi rétegbe kerültem, ahol folyamatosan alkalmazkodási zavaraim vannak. Körülöttem szinte mindenkinek lakása van és autója. Idővel férje vagy felesége is, saját gyermeke, otthona. Meglepődnek, hogy nincs jogosítványom. Hogy a francba lenne. Diákhitelem van meg személyikölcsönöm. Meg egy kis kriptóm. Tök jó parti vagyok. Falat mászni.

Nem tudom, hogy miért voltatok velem gonoszak. Szerintem ti sem tudjátok. De jó volna, ha a gyerekeiteknek valami mást tanítanátok. És akkor talán kevesebb embert nyomorítanánk és ölnénk meg csak úgy, banalitásból. Lehet, hogy az idő előtti halál fokozott kockázata, ami az én fajtám bőre alá van írva, nektek nem tűnik valóságosnak, de nekem – nekünk – ez egy olyan teher, amit bár próbálunk elbagatelizálni, mindig itt leselkedik, mindig odasúgja, hogy mennyivel könnyebb volna feladni az egészet – és akkor csak azoknak fog fáj, akik itt maradnak!

Mégcsak nem is az fáj legjobban, hogy egy olyan állam vagyunk, ahol az LMBTQ+ embereknek folyamatosan védekezni, bizonyítani, magyarázkodni kell. Sokkal jobban fáj, hogy egy olyan állam cinkosai vagyunk, ahol akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.

Másoknak is szeretném a létbiztonságot, a jogbiztonságot, és azt hogy félelem helyett szeretetben élhessen. Tudom, hogy volt családom ebben a 30 évben, és sokkal nagyobb és hatalmasabb családom volt, mint sokáig gondoltam. Családom volt mindenki, aki a fájdalmakban, igazságtalanságokban vagy éppen a kikapcsolódásban és örömökben velem maradt, minden tanárom és kollegám, aki ezekben a folyamatokban támogatott. Nehéz volt titeket is elengedni, amikor az időben és térben közös életszakaszok elmúltak, de őszintén szeretettel gondolok rátok. Nélkületek nem hiszem, hogy sikerült volna odáig eljutnom, hogy érezni, tanulni és élni akarjak.

EGYÉBKÉNT MEG ******* JÁRNA EGY NORMÁLIS BÉREMELÉS AZ ÁPOLÓKNAK, A TANÁRAINKNAK ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN MŰSZAKI TERÜLETEN DOLGOZÓKNAK IS, IGEN TISZTELT MINISZTERELNÖK ÚR!

Fáradt vagyok, és mérhetetlenül szomorú. Ez itt alig valami, bármilyen hosszú is lett. Élni szeretnék. Sajnálom, ha ez rátok nézve valamiért fenyegető. Ha meg nem az, legalább ezen a megalázó és abszurd népszavazáson szavazzatok érvénytelenül. Kérlek.