Meditál a halál

Van egy barátom, a napokban azt javasolta, hogy próbáljam magam meditációval megölni (vagy valami ilyesmi), s meg fog jelenni, hogy miért nem lehetséges. Életemben először ültem le úgy meghalni, hogy képesnek is éreztem magam rá és elkerülni sem akartam, ugyanakkor azt is tudtam, hogy biztonságban vagyok. Sokkal többet kéne a halálról beszélnünk. Bár én ma szerelemről akartam, s ígérem, mindjárt összeérnek a szálak.

Hozzávetőlegesen 4 év után be kellett ismernem magamnak, hogy nem is vagyok már szerelmes. Ez több okból is jó hír: egyrészt nem marad neurokémiai akadálya annak, hogy megszeressek újra egy igaz embert, másrészt büszke vagyok magamra, hogy képes voltam ezidáig kétségek nélkül szeretni valakit (végtelenül esetlenül, szorongásteli csodálattal vegyesen, aztán talán színről színre szabadabban és megrendültebben).

Kurvára igyekeztem mindent szart kiásni magamból. Nem voltam képes mindenre. De ez így is rendben kéne legyen: határozatlan idejű együttlét, aztán Semmi. Fontos nálem ez a semmi: az identitásoknak kapcsolaton kívül sem szabad összemosódnia.

Hogy már egy ideje így van, két fő okra vezethető vissza: egyrészt belehaltam, másrészt nem egészséges egy olyan embert szeretni, aki nem része az életünknek. Azt hiszem, nem is vagyok már ilyesmire képes. Üti a jelenvalóságot, a szabadságot, meg a jóllétet. Viszont nem azért gyűltem itt most össze, hogy kiteregessem... ahhoz majd a regényemet kell elolvassátok. Just kidding... I am writing fiction... :D

Most ennyi háttér fontos volt a mai kísérletem kapcsán.

De előbb eröltetett és felszínes valentin-napi összefoglaló következik. Szégyen és gyalázat, de a feromonokról, a zsigeri kémiai kompatibilitásról (például a másik szagáról és illatáról) nem lesz ma szó. Csak egy egyszerű dopamin-noradrenalin-oxitocin sémáról. #rage

Szereteremtés

Kezdetben volt az igény, és az igény magánál is megvolt, és maga lett a vágyam tárgya. Kezdetben azt se tudtuk, hol vagyunk, meg kivel. Minden általálunk lett, és nélkülünk semmi sem lett, ami létrejött. Közös élet volt, és az élet volt a lényeg nyughatatlansága.

Kezdetben dopamin és noradrenalin viharokkal formáltuk meg az eget és a földet. Ezektől izgatottá váltunk és melegség árad szét bennünk. A dopamin az elménk önjutalmazó rendszerenék őseleme. Az agyunk kietlen és puszta vala: a mélység fölött sötétség volt, de az összetartozás szelleme a csillagokat is lehazudva lebegett a vizek fölött.

Nem tudok nem kitérni a "kietlen és puszta" mögötti utalásra: tohu va-bohu (תֹהוּ וָבֹהוּ) egy olyan kifejezés, amit a héber csak akkor használ, ha korábbi életforma utáni lepusztult állapotról van szó. Ilyen például az, amikor már alig érzünk valamit. Vagy amikor fulladozunk a szeretethiányban. Szóval a szerelem könnyebben lecsap, ha kietlen és puszta vala.

A dopamin az a szer, ami segítségével az agyunk alkalmazkodik valamihez, ami jónak ígérkezik, valamihez, amit hangsúlyossá és emlékezetessé kívánunk tenni. Amikor ezt mondta az agyunk: legyen végre valami! Lett valami. És látni véltük, hogy ez a valami jó, és elválasztottuk az új életünket a régi életünktől.

Csurran-cseppen aztán a dopamin minden aprósággal: figyelmet, egy fürkésző tekintetet, egy mosolyt, egy dalt, valami mütyűrt adj nekem. Az élet bármelyik kacatját. És elnevezem ezt belezúgásnak, a hiányát pedig vágyakozásnak. Így lesz este, és lesz reggel: első nap. S mivel ez még csak az első nap, az újdonság miatt noradrenalint is adagol az agyam, ami felpezsdít, megelevenít, ami már olyan rég hiánycikk a pusztában.

Azután ezt mondom: legyen boltozat a dopamin- és noradrenalinfröccs felett és között, hogy elválassza egymástól ezeket az élményeket. Megalakult így a boltozat, és különböző mélységeket választottam le a Másikélményből. Az agyam mérnökösködni kezdett, kezdetben csak az izgalmas esemény hatására szabadult fel dopamin, aztán már a várakozás során is. A Másik puszta jelenléte is adagolni kezdte. Sóvárogni fogok utána, ráfüggök. Újra meg újra akarom. Még egyszer. Így lesz este, és lesz reggel: második nap.

Ezután ezt mondom: gyűljenek össze az elmémben levő érzések egy helyre, hogy láthatóvá váljék a gondolatom. És így történik. Azután elnevezem az összegyűlt érzéseket szerelemnek, az új életformámat pedig kapcsolatnak nevezem. És figyelem, hogy nekem ez így jó-e. Közben ezt mondom: növesszen a szerelem történeteket! Vígjátékot és tragédiát, thrillert és misztériumot is, meg akciót és kalandot, drámát, az összes narratívát, mindent, már harmadik nap legyen Netflix and chill.

Most, hogy minden itt van, világítsunk rá a személyes igazságokra: legyünk világító testek az éjszakában, akik legbelső szobájában a párbeszéd elválasztja a nappalt az éjszakától, és akik az ünnepek, a napok, az évek meghatározó jeleit érzik egymás bőrén is. Megalkotjuk a két világító testet: a nagyobbik te vagy, hogy uralkodj magadon, a kisebbik én vagyok, hogy uralkodjak magamon; körénk gyülnek szeliden, s néznek, néznek a csillagok. Mindezt negyedik nap. A negyedik naptól, ami köztünk van már egyre kevésbé függőség, egyre inkább kötődés kezd lenni.

Abban az időben, amikor valakivel megértésben vagy, és a másik jelenléte, közelsége tényleg jutalom, az agy oxitocint kezd adagolni. Az oxitocin nagyban hozzájárul a Másikba vetett bizalom, a közös kötelék kialakulásához (mint a szülő és gyerek közti kapcsolatnál). Ez van, ha a pozitív megerősítés rendszeressé válik. A Másik gondolata is oxitocin. Esetleg megjön a család- és az otthonérzés is.

A Másik referenciaponttá válik az életben, önmagunkban. Az élményeim, érzéseim, cselekedeteim, gondolataim során megjelenik a Másik is, akit szeretek. Az agyunk plasztikus - újraszervezi magát mind kémiailag, mind funkcionálisan is, ha úgy alakul. Amíg képes rá. S a szerelemmel és együttéléssel úgy alakul, hogy a Másik a részünkké válik.

Azután ezt mondom: csapjanak össze a fejünk felett a hullámok, és repdessenek madarak felettünk vészjóslóan az égbolt alatt. Elszabadítom az összes vízi állatot, a vizekben nyüzsgő különféle fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat. Se úszni, se repülni nem tudok, ezek a félelmek pedig egyre inkább szaporodnak és sokasodnak, és megtöltik a kapcsolatunkat. Stresszhormonok áradnak: ötödik nap.

Bár nem kérdezlek téged, de logikus volna feltenni a kérdést: hozzunk-e létre a földön még különféle élményeket, megteremtsük-e a jövőnket is? Próbálkozzunk különféle baromságok, csúszómászások és egyéb földi örömök összekapargatásával? Végül csak elbizonytalanodunk abban, hogy mi a jó nekünk. Embert nem akarunk vagy nem is tudunk alkotni a magunk képmására. Attól is megijedünk, hogy egymást belemostuk a saját képünkbe. Átkozódni kezdünk, és ezt mondjuk egymásnak: szakadjunk meg és takarodjunk innen, hódítsunk inkább minden mást meg. Uralkodjunk minden más élőlényen, adassék nekünk minden szabadság a hatodik napon.

A hetedik napra elkészül a Tinder profilunk.

Mindenki megpihenhet, és terelheti másokra a figyelmét az exe teremtő és pusztító munkája után. Ez az újratermelődés egyik forgatókönyve.

Csöppet még cinikus vagyok.

Merülés egyedül

Szóval leültem ehhez a meditációhoz kideríteni, hogy kész vagyok-e. Meg egyébként is f@sznak van kedve Tinderezni. (Igaz-igaz, nincs kapcsolat, tehát C.) Nyilván az én hipotézisem, szemben a barátoméval, az volt, hogy még NEM vagyok megvilágosodva. Akkor szerzetes lennék, nem?

Szóval leültem meghalni (már ha mégis véletlen neki lett volna igaza). Előkerült mindennek a vége. A szabadság. A kötetlenség. A fájdalom. Az elpusztíthatatlannak vélt szerelmek pusztító képei. A Semmi. Mindenki, aki elhagyott, és azok, akiket elhagytam. Megint Semmi.

Sok Semmi.

Meghalni könnyebb volna, mint szeretni. Érzem. Mindössze ennyi áll a halálom útjában: képes vagyok szeretni és most nem félek (ez mondjuk hatalmas akadály, ha nem a legnagyobb). Megnyílt bennem ez a képesség, igaz történetek vannak mögöttem. És ezt a képességet, a szeretést eztán meg lehetne még élni sokkal finomabban is, szabad kivetülésben is. Már ha a Sartre-naplóban kiderítem majd az utóbbiról, hogy mi az.

Ez egy életfenntartó, megfoghatatlan és velejéig bizonytalan lehetőség.

De lehet készülni a szerelemre. Például úgy, hogy a dopamin és noradrenalin tranzakciókat a hétköznapokban is rendszeresen megéljük: testi és szellemi kihívások, önjutalmazások és időszakos újítások, másokkal való szeretetteljesség, kockázatvállalás, merészség. Mentál.

Aztán az emberi minőségemhez méltó befejezést szeretnék. Hogy egyszer valaki ne azért segítsen a halálba, mert már nem szeret annyira, hanem éppen ellenkezőleg: mert úgy szeret, és azért enged el. Vagy én őt. Aki előbb. Lehessen jó befejezés, jó életek után.

Na pá