Önmérgezés: mentés másként

Tegnap este részt vettem egy Kambó-ceremónián. Nem mintha nem jártam volna utána a PubMed-en... Néha pecsét kell a sorsunk egyes szakaszaira: önvizsgálathoz, lezáráshoz, elköteleződéshez. Szinte mindegy. És itt már a saját sorsot értem ezalatt, a saját teremtést és a saját pusztítást, nem azt, amit örököltünk vagy ránk pecsételtek.

A Kambó-ceremónia dióhéjban egy olyan szertartást jelent, ahol a dél-amerikai Phyllomedusa bicolor béka mérgét bőrfelszínen égetett pontokon át a nyirokrendszeren keresztül juttatják az emberi szervezetbe, amire néhány percen belül érkeznek is a változó hevességű testi tünetek: először elönt a forróság, aztán jó eséllyel szívdobogásérzés, hidegverejték, didergés, hányás, egyebek. Lángoló helyi nyirokerek.

Hogy ki milyen spirituális jelentést tulajdonít egy ilyen szertartásnak, engem kevésbé érdekel. A hagyományos amazóniai medicina szerint a Kambó megtisztítja a szervezetünket a mérgektől és eltávolítja a panemát (az az a sötét energiát, ami hátráltatja a természetes életfolyamatokat). Valójában persze egy "mágikus" eszközről van szó, mert mi emberek főként eszközhasználóként vagyunk képesek a saját erőnket megélni és átmozgatni. Szóval kockáztattam, mert megfoghatatlanná vált számomra az idő.

Nem tudom, mikor indultam, és nem tudom, hova fogok eljutni. Nem mond már nekem semmit, hogy most mennyi év, hány hónap, ennyi vagy annyi hét és nap telt el innen meg onnan. A kintlévőségek megtapasztalása és a belső munka elmosta számomra ezeket a mértékegységeket. Ezek értelmét is. Nem tudom, mikor indultam, hogy kiüresítsem és újrakezdjem magam. Valamikor nagyon régen.

Fejezetekre emlékszem. Nagyjából lehatárolható feladatokra, kimerülésekre és újraindulásokra.

Most is egy ilyen fejezet végén, a döntés sziklaperemén álltam, köd volt, nem láttam Semmit, s hányinger jött rám: tudtam, hogy mindent, ami volt megengedtem; mindent, amit elveszítettem, tudtam, hogy kockáztatok. Így akartam, igen. S ennek a fejezetnek a végén a legnagyobb nyereség a felelősségvállalás volt. Ebből következik minden, amit érdemes megteremteni. Mert ebből következik a személyes szabadság.

Ígyhát, amikor tegnap délután még azt vizsgáltam magamban, hogy mekkora bolondság egy mérgesbéka szekrétumával önmérgezést végrehajtani, arra jutottam, hogy nem nagyobb, mint az a folyamatos önmérgezés, amit csak úgy odavetve életnek is hívunk.

A héten is megjelent például egy kanadai közlemény arról, hogy már heti 3 standard egység alkohol is jelentősen növeli a daganatos betegségek kialakulásának kockázatát, nem mintha nem ezer éve tudnánk, hogy az alkoholszenvedélyünk megannyi szervünkre káros, aztán mégis iszunk, mintha nem lenne holnap, például a demenciára. A világ legbagatelebb önmérgező gyakorlataiban mi magyarok egyébként is nagyon jók vagyunk.

Aztán méreg az is, hogy nem dolgozzuk fel a traumáinkat, vagy hogy nemlétezők befolyásolják a hétköznapi működésünket, érzelem- és gondolatvilágunkat. A szórakoztatóipar és a közösségi média szennyezéseire meg nagyjából felesleges kitérnem, mindenki csak idegbe gyün az ilyen szembesülésektől, mert élvezzük is ezek fogyasztását.

Mérgezze magát mindenki, ahogy akarja. Az önmérgezés elkerülhetetlen.

De hogy papoljak is: a hétköznapi absztrakt vagy megfogható mérgeink többnyire távolabb visznek minket a saját lényünktől vagy jelenvalóságunktól (ez is lehet cél). Kellemesebb vagy könnyebb, mint belenézni az Iszonyatba vagy teremteni valami mást. De maga a használat profanizálása is hátráltat minket az előrehaladásban. Ezzel szemben a Kambó más élmény volt: kikerülhetetlenné tette önmagamat.

Egészen pontosan egy olyan kétséges állapotot hoztam vele létre, amiben a tudatom nem hagyhatta el a testemet, a helyemet, a jelenvalóságomat (n.b. a Kambó nem pszichedelikum). Az is eltalált, hogy nálam a hidegrázás volt a domináns tünet: sok olyan emlékem van, hogy fázom, reszketek és abba az állapotba viszem bele a lelki munkát, a megküzdendőt. Így ez most is feküdt.

Szóval nem tudtam mással foglalkozni, mint azzal a szándékkal, amivel belementem a ceremóniába. Kicsit a rapé is segített. Mert a Kambó-ceremónia egyben egy lényegi csere belső fóruma, egy olyan szimbolikus ritus-sorozat, amit pecsétként elhelyezhetek a történetemben. Hogy mit vittem és mit hoztam el, az egyelőre az én titkom. Kíváncsian várom e kísérlet kimenetelét.

A ceremónia előtt azt éreztem, hogy nagyon közel vagyok a megoldáshoz, de kifogytam az eszközökből. A Kambó után pedig érzékelhető módon megkönnyebbültem (igen, kiment a méreg). Ez a felszabadulás persze a saját varázslatom volt.

Pont ez a lényeg.

De ugorjunk picit vissza a testi élményre: elnehezedik a közérzeted, lever a víz, ráz a hideg, hánynod kell, fogalmad nincs mi jön még és mikor lesz vége. Ugyanezeket lehozza egy versenyképesebb vírusfertőzés is. Hogy lehet mégis ennyire más élmény?

A szándékos döntés hatalmas game-changer.

Amikor lever egy vírus a lábunkról, készségesen betegszerepbe kerülünk. Megtanultuk, hogy olyankor (ha nem egyedül élünk), valaki gondoskodik rólunk, csepegtet belénk valami szeretetet. Azért meg már megéri elesettnek lenni, nem? Azonosulni, szarul lenni. Amikor lever a Kambó, az saját erőfeszítés, saját választás: akkor ott maradsz, kihúzod magad, figyeled és megtartod magad. S kihányod azt, amiből eleged van. Ha úgy akarod.

Tudom, kicsit karcos a párhuzam, csak arra a furcsaságra szeretnék illusztratív példát hozni, hogy mégiscsak drámaian különböző élményeket teremthetünk szinte ugyanabból a tünetegyüttesből. A Kambót is biztos simán végig lehet szenvedni jelenlét nélkül, mint egy fertőző betegség akut, neccesebb szakaszát, tudatos jelenléttel viszont valami más történik. Persze, kicsit averziós terápia is.

Arra is következtetek, hogy a betegségeinket is megélhetnénk máshogy, de ezt fejtegetni most nagyon félrevinné az annotációmat. Meg egyébként is sokan írtak már arról, hogy a szenvedés hogyan vezethet növekedéshez. Amíg emlékszünk rá.

Mindenesetre a múlt éjjeli tapasztalás megintcsak alátámasztotta, hogy itt állok: nem bánok semmit, akkor sem, ha ma mindennek vége szakad. Vagy tegnap. Nem félek, mert minek? Valójában nem vagyok csalódott sem. Nem számít például, hogy mit nem alkottam meg, mit nem választottam, és az sem, hogy mi hiányzik. Utóbbi főleg azért nem számít, mert jelenleg nem is létezik. Megláttam az ilyen nyomások abszurditását.

Furcsamód könnyű nemlétezőkbe kapaszkodni, viszonylag sok fájdalom a kapcsolódó elvárakozásokat eltávolítani. De ha akarjuk, ha nem, a világ rendre összeomlik körülöttünk, nincs más út, egyszer (vagy többször) mindenki kisodródik a pusztába, és vagy túléli vagy nem. Ezért is menetel olyan sok élőholt a Nagy Semmiben, amit hétköznapoknak hívunk. Meghalni könnyebb, mint szeretni.

Pláne előre meghalni.

Szóval értelmet adni a szenvedésnek most csak ennyi: szeretem, hogy olyan lények vagyunk, akik bármit képesek lehetnek megeleveníteni. Szeretem, hogy a hétköznapokat is lehet teremteni. Szeretem azt, ami van. Nincs más boldogság. Ez meg az ára.

S ha tényleg nem tudod már nem tudni, akkor jön a méregtelenítés. Varázslatot varázslattal.