Amikor Nietzschével sírtam (II): szenvedélyen túl

Megrázó, ezerarcú tapasztalás a szerelem. De mutassatok egy embert, akit megmentett már a mindig visszakúszó ürességtől! Mutassatok ezret, akit megmentett önmagától! Ez a második már beugratós. Még a végén egzisztenciális kérdés lesz ez is.

Az egzisztenciális megközelítés szerint kvázi senkit sem menthet meg a szerelem a hétköznapoktól vagy a létszorongástól. Azok mindig, mindaddig visszatérnek, amíg a szabadság és a szenvedély nem válik a saját jelenvalóságunk részéve. Yalom és Nietzsche olvasatában egy felnőtt kapcsolat kudarcra van ítélve, ha valaki túlélését szolgálja. Azt is mondják, hogy csak társaink vannak a szenvedésben. "Csak"

A szabadság és a szenvedély pedig könnyen letapadnak a múltunkban, vagy megfoghatatlanná válnak valami jelenszerű vagy jövőbeni fikcióban. A csodát azt várhatjuk.

Yalomtól tudjuk, hogy végső soron mind el vagyunk szigetelve egymástól, Han pedig onnan indul, hogy az életben a szerelem a Másik megtapasztalásának talán egyetlen radikális módja. Aztán sorra vesz mindenfélét, ami a modern embert eltéríti (sőt, egyenesen eltiltja) ettől a feltétlen tapasztalástól. Szerinte a minimumkövetelmény a szerelmes szexualitás megtapasztalásához nem más, mint az önmegsemmisítés bátorsága és beható feltárása mindazoknak a hazugságoknak, amelyek a kéjélmény megszerzésére, illetve a kellemességre irányulnak, a Másik-élményre nem.

If you have the guts.

Szenvedély vagy mágia?

Definiálnunk kéne már a szenvedélyt, ehhez kaptam segítséget is: egy erős érzelem, amit például elkötelezettség, vagy más erős érzelmi kötödés, érdeklődés során élünk meg, valakihez vagy valamihez kapcsoltan. “Direkt nem használom a fellángolás szót” – írja a pszichológusom – "ösztöneink elfogadása, meglétének elismerése csak az első lépés volt. Talán éppen attól válunk felnőtt emberré, ha amellett, hogy tudunk ösztöneinkről, vágyainkról, azt elsősorban magunk fejlődésére használjuk, inkább útmutatónak (mi vonz, mi nem), mint vezérlőnek (mit cselekedjek, mit ne)."

Még egy kicsit idézek tőle:

"A szenvedély képes arra, hogy katarzishoz vezessen, kapukat nyit meg, de óvatosan kell ezekkel a kapukkal bánni, mert elvezethet az illúziók, álmok világába éppúgy, mint nagy felismerésekhez, útra találásokhoz. Mikor szenvedélyünk a félelmeinktől való menekülést szolgálja (magány), valamilyen beteljesületlen, diszfunkcionális szükségletünkből ered (alá- fölé rendelődés, uralkodás, félelem, kisebbségi érzés, bizonyítási vágy, nárcizmus...stb.), vagy pszichológiai kényelmi funkciót lát el (könnyebb út, a kötödés képességének hiánya), akkor sokszor ez a szenvedély csak fellángolás. (…) Kiábrándulásunk sem valódi ilyenkor, hiszen a projekción keresztül a negatív tulajdonságok rávetítése ami győz. "

Breuer doktor szenvedélybetegsége mögött is az emlegetett "kórfolyamatok" húzódnak meg: szerelmi vágya nem a másik személyére irányul, egyszerre van benne jelen a hatalomittas fennsőbbségi érzés, hogy csak ő képes Berthára úgy hatni, ahogy (tekintve, hogy a felállás alapból aszimmetrikus volt, ez azért nem nagy teljesítmény... khm, hatalmi pozícióval való visszaélés), de az alárendeltség utáni vágy, a magány is. Idővel és Nietzsche megjelenése miatt viszont rá kell ébrednie arra, hogy az a szenvedély, amit megél, messze van a szabadságtól.

"- Ön egyszer ezt a szenvedélyt gombához, gyomhoz hasonlította. Egyetértek a hasonlattal, és azzal is, hogy ha idejében másképp kezdem művelni az elmémet, ez a szenvedély sem vert volna gyökeret benne. De most már itt van, és el kell távolítani, ki kell írtani gyökerestül. Az a mód, ahogy közelít, nekem lassú.

(...)

- Az a baj, Josef, hogy valahányszor odahagyjuk a racionalitást, és az alacsonyabb rendű képeségeinkkel igyekszünk befolyásolni az embereket, az eredmény végül mindig alacsonyabb rendű, hitványabb ember lesz. Mikor azt mondja, hogy olyasmit kíván, ami tényleg hat, olyasmire gondol, ami képes az érzelmeket befolyásolni. Nos, ennek megvannak a maga szakértői! Hogy kik azok? A papok. Ismerik a befolyásolás titkát. Manipulálnak ihlető zenével, tesznek róla, hogy törpének érezzük magunkat, szédítően magas tornyokkal, égbeszökő templomhajókkal bátorítják bennünk az alávetettség kéjes vágyát, kínálnak természetfeletti vezetést, védettséget a haláltól, sőt halhatatlanságot. De csak nézze, mi az ára: a vallás rabszolgasága, a gyöngék tisztelete, pangás, a test utálata, az öröm és az e világ megvetése. Nem, a megnyugtatásnak ezeket az embertelen módszereit nem használhatjuk. Meg kell találnunk egy jobb módját annak, hogy kiélesítsük értelmi képességeinket.

- Az elmém színpadán tevékenykedő rendezőt - felelte Breuer -, azt, aki a Bertháról szőtt képzelgésekkel és az égő otthonom képével tart jónak bombázni, a jelek szerint nem hatja meg a ráció.

- De ugyebár - rázta meg a professzor az öklét - ön már rég megértette, hogy nincsen semmiféle valóság egyik képzelgése mögött sem! Nem léteznek a Bertha-víziók, nem létezik a vonzás és a szerelem dicsfénye, amit a nő köré szőtt. Ezek a szerencsétlen fantazmagóriák nem valami isteni valóság elemei. Minden látás relatív, így hát minden tudás is. Amit tapasztalunk, azt magunk találjuk fel. És amit feltaláltunk, azt le is tudjuk rombolni."

Nietzsche a „könnyű” hedonizmust megvetette, és valóban óvva intette az embert az erotikus témák túlértékelésétől, mivel azok „gyarmatosítják” a képzeletünket. Yalom N.-je pedig próbálja a doktort szembesíteni mindazzal, amit ő maga mondott el Bertháról: beteges, megpróbálta elcsábítani a doktort, viszonyra rávenni, nyilvánosan megszégyenítette őt... "Ez volna a szeretet?" "Miért védi még mindig?"

"-Térjünk vissza oda, ahol a szenvedélyem elleni balvégzetű direkt hadviselés előtt tartottunk. Ön azzal a teóriával állt elő, hogy Bertha csupán elterelés, nem pedig az ok maga, és hogy az Angstom igazi központja a halálfélelem és az Isten nélküli élet. Talán így is van. Az mindenesetre helytálló, hogy a Bertha iránti szenvedélyem a dolgok felszínéhez láncol engem, nem hagy időt arra, hogy mélyebb és sötétebb gondolatokkal foglalkozzam.

(...)

- Legyen a témája a következő: Milyen lenne az ön élete Bertha nélkül? Csak beszéljen. Ne akarjon értelmet adni neki, mondjon ki mindent, ami eszébe jut.

(...)

- Az élet Bertha nélkül szénné lett, nincsenek színek (...) minden el van döntve egyszer és mindenkorra (...) nekem mágia kell és szenvedély, nem élhetek mágia nélkül. Ezt jelenti Bertha, a szenvedélyt és a varázslatot. Egy szenvedély nélküli élet... Ki képes olyanban élni? (...) közel szeretnék kerülni a misztériumhoz. A Bertha iránti szenvedélyem nem is természetes, hanem egyenesen természetfeletti! Tudom én ezt, de szükségem van a mágiára. Nem vagyok képes fekete-fehérben élni.

- Mindannyiunknak szüksége van a szenvedélyre, Josef - vetette közbe a professzor. - A dionüszoszi szenvedély az élet maga. De vajon szükséges-e a szenvedélynek mágikusnak és egyszersmind lealacsonyítónak is lennie? Nem lehet-e megtalálni az útját annak, hogy az ember ura lehessen a szenvedélyének? (...) A lényeg az, Josef, hogy nem kell lemondania a szenvedélyről. De meg kell változtatnia a kiélés feltételeit.

A doktor bólintott.

- De menjünk tovább - sürgette Nietzsche. - Söpörje a kéményt, a téma Bertha, és hogy mit jelent önnek.

A doktor behunyta a szemét.

- Látom magamat, együtt futunk. Menekülünk. Bertha az egérutat jelenti, de veszedelmes egérutat!

- Hogyhogy?

- Mert Bertha maga is veszélyes. Előtte szabályok szerint éltem. Még az is megfordul a fejemben, hogy felrobbantom az életemet, feláldozom a karrieremet, házasságtörést követek el, elvesztem a családomat, emigrálok, új életet kezdek Berthával.

(...)

- Folytassuk - sürgette a professzor, szenvtelenül. - Máris sokat haladtunk. Megértettük, hogy Bertha a szenvedélyt, a misztériumot és a veszedelmes kiutat jelenti. Mit még, Josef? Miféle más jelentés van még benne?

- A szépség! Bertha szépsége fontos része a misztériumnak. (..) Az ilyen szépség könnyedén rabul ejt engem, gondolom, könnyebben, mint más férfiakat. A szépség rejtély. (...)

- Mit mond önnek (az a mosoly)?

- Azt mondja: "Imádnivaló vagy. Tehetsz bármit, az mindig nagyon rendjén van. Ó, drágám, te folyton rendetlenkedsz, de hát ezt várja az ember egy fiútól. (...) Azt mondja nekem, hogy játszhatom, azt tehetek, amit akarok. bajba is kerülhetek, nem számít, ő akkor is gyönyörűségét leli bennem, akkor is imádnivalónak talál.

(...)

- No és a felesége? Mathildénak van-e mágikus mosolya?

- Nincs. Határozottan nincs. Mathilde gyönyörű, de a mosolya semmiféle hatással sincs rám. (...) A házasságunkban nekem van hatalmam fölötte, és ő az, aki az én védelmemre vágyik. Nem, Mathildéban nincs varázslat, és nem tudom megmondani, miért nincs.

- A mágia sötét és titokzatosságot igényel - mondta rá Nietzsche. - Talán az ő titokzatosságát semlegesítette már a tizennégy, házasságban eltöltött esztendő bizalmas közelsége. Nem lehet, hogy túl jól ismeri őt? Vagy talán nem képes elviselni egy valóságos viszonyt, amely egy szép nőhöz fűzi?

(...)

- Nem tudom, szeretnék-e mélyebbre menni. Igazából hálás vagyok Berthának, hogy eltávolítja a magányt. Ez megint valami, amit ő jelent nekem. Az elmúlt két évben sosem voltam egyedül. Bertha mindig ott volt, vagy az otthonában, vagy a kórházban, várva a látogatásomra. És most is mindig itt van, belül, és vár.

- Valami olyasmit tulajdonít Berthának, amit pedig maga ért el.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy változatlanul olyan magányos, mint volt, annyira, amennyire minden ember magányra ítéltetett. Ikont teremtett magának, és aztán jól érzi magát a jelenlétében. Talán több magában a vallásos érzület, mint gondolná!"

Yalom Nietzschéje szerint ez nem szerelem, hanem ima. Megöltük ugyan az isteneket, de szentté tettük, hatalommal ruháztuk fel helyettesítőiket: a tanárokat, a művészeket, a szép nőket, stb. "A vallásos ösztön vad ösztön." - mondja Nietzsche - "Az lenne a hivatásom, hogy a kétely papja legyek? Fektessem abba az erőimet, hogy a vallásos vágyakat fölfedjem és lerontsam, öltsenek bármilyen álruhát?" – teszi fel magának a kérdést, és elgondolkodom rajta én is. Volt hasonló nyavajám. Ki is tartott vagy 6-7 évig.

Hoztam a formulát: szerelem, aminek nem volt lehetősége belőlem szokványosan kiégni. Mondhattam magamnak, hogy sosem volt lehetősége kiteljesedni, elromlani, bármi lehetett volna, amikor éppen kiábrándultam máshol, visszatérhettem hozzá. De milyen szerelem az, ami csak egyvalakiben létezik? Makacsnak makacs. Megjósolhatatlan, mi képes megtörni a varázsát, amiben önként és hősiesen hiszünk, és mikor.

Kiről szól egy ilyen szerelem? Rólam szólt, azt hittem, hogy szükségem van rá. Azt hittem, hogy kell. Az esetemben úgy vélem felfedezni, hogy egyébként az évek, az újabb tapasztalások önmagukban nem voltak elégségesek a lánc leverésére. Kellett hozzá egy egészen banális hazugság 2018 márciusában, ami annyira igaz volt, hogy nem lehetett elmenni mellette: a bálványom, akinek hébe-hóba hódoltam, csak bennem létezett.

11 év telt el, ha jól számolom. Már rég nem létezünk úgy, ahogy volt vagy ahogy emlékeztem, de azért mindjárt megyünk Athénba. Megnézem ott is az isteneket és a tánctereket. Életutaim kifürkészhetetlenek.

És hol van a határvonal a szenvedély és a szenvedélybetegség között? Ott, ahol elkezdődik az egészség- és személyiségrontás. Igen, rontás, mint a varázslásnál.

A dionüszoszi tudás és ellenségei

Nietzsche a dionüszoszi tudásra építette fel az általa magasabb rendű szenvedélynek vélt élményeket. Munkásságából így először a bor és a mámor istenének emlegetésével (vagy ahogy ő mondta: Dionüszosz maszkjával) kezdeném a szenvedélyes élet újrakarcolását.

N. értelmezésében Dionüszoszban elférnek az ellentmondások, nem csak részben képvisel valamit, hanem az élet egységét is magába foglalja annak párhuzamosságaival, örökös alakulásával és kaotikus mozgásával együtt. Hegel pedig azt mondja, hogy "valami csak annyiban eleven, hogy magában rejti az ellentmondást, olyan erő tehát, hogy az ellentmondást magába foglalja és elbírja." Ezt hívta N. egyetemes-természetesnek, amit összekapcsolt a létezés abszurditásával is.

Az abszurd és rendeltetésnélküliség kontextusában a tudás kifejezetten veszélyes: bénító, sőt, pusztító erejű lehet. Éppen ezért N. én-erőben mérte a tudást: mennyi igazságot vagyunk képesek elviselni anélkül, hogy beletörnénk?

De térjünk vissza Dionüszoszhoz, valamint szatírokból és menádokból álló kíséretéhez, akik zenével, tánccal, borral, transzban, vadan járták a világot.

Míg a végső, magasabbrendű parancs N. olvasatában a váljunk önmagunkká és ehhez kerekedjünk önmagunkon felül lesz, addig a dionüszoszi élmény ennek még éppen ellenkezője: az extázis, amiben az egyén nem lehet önmaga – ez az ára annak, hogy a természettel vagy társaival eggyé váljon. Amit N. ebben a kontextusban tudásnak hív, az tulajdonképpen egy indirekt, tapasztalati önismeretszerzés: elveszítem magam, feszegetem a határaimat, hátha kiderül, ki vagyok. Ez a fajta tudás nem átruházható, annyira egyéni, hogy kommunikálni is alig lehet konfliktusok nélkül.

Az extázis-élmények nagy ára viszont, hogy mindig vissza kell térni a hétköznapokba: az elkülönülés, elszigeteltség kikerülhetetlen sorsfeladat. A csúcsélmény csak korlátozott időre szól. A görögök mégis rájöttek valamire: bár lételemük volt a tragédia, mégis talán a legtöbbet szórakoztak. N. szerint a dionüszoszi mértéktelen feloldódás mellé határokat, formát, egy másik istent, Apollónt rendelték (internalizálták a kettő ellentmondását). Míg Dionüszosz a részegség, addig Apollón a képzelet világában létezett. Az eredmény valami életigenlő pesszimizmus lett: az erő és bőség pesszimizmusa – s ez a vidám tudomány a tragikus ember kenyere. Legalábbis Nietzsche szerint.

Mert mi a tragédia? Hogy a hősnek megoldhatatlan problémákkal kell szembesülnie. Ez meg végső soron nagyon életszerű. N. szerint ezt a szenvedélyes, dinamikus egyensúlyt fenntartó létformát Szókratész gyilkolta meg az elméleti ember megteremtésével, akinek életösztönei helyébe a racionalitás ül. Ebben a megközelítésben tehát a szenvedélyt kinyírja a logika és az optimizmus. #fcuklogic Az lett az egyik alapbetegségünk, hogy mindent próbálunk kifejezni. A szenvedés (és a szenvedély) pedig intim magánüggyé vált.

N. szerint a tudományos megközelítések hazugsága, hogy minden megismerhető és leírható, s mivel ez igaztalan, a tudomány kvázi élettagadó. Igen, így értette: a tudományos optimizmus életellenes, a tragikus pesszimizmus valójában életigenlő. Ezzel N. az elsők közt volt, akik aláaknázták – legalább gondolatban – a nyugati kultúrát, ami arra a hazugságra épült fel, hogy „az értelem minden rossztól megszabadít majd bennünket”.

N. szerint a megkettőzés, amiről az előző részben volt szó, itt is jól látható: a matematika segítségével a tudomány természetfeletti (nem létező) rendet vetít ki a természetes (lényegében kaotikus) világra. Szerinte az empirikus tudomány erős és kifinomult fikció, az értelmes ember olyan erőfeszítése, amivel a természetes dolgok anarchikus mivoltán próbál felülkerekedni. A tudomány lett az új vallás. Bár, ha a jelenkor trendjeit nézem... mintha ennek az istenségnek is meg lennének számlálva a napjai. Mi lesz a következő? S számít az egyáltalán? Mi még fel tudunk majd benne oldódni?

Nem hiszem. We are a dying breed.

Érdekesség: Nietzsche nem egyszerűen a művészeteket javasolta a dionüszoszi tudás megélésére, hanem konkrétan a zenét. Bár ezt a tételét később visszavonta, és az emberi természeten belül kezdte keresni a létproblémák feloldásának lehetőségeit. Így jutott el a „légy önmagad” parancsáig. Nem csak a kétségbeesés hasára ütött.

Ezért is tűzdelem nektek a dalokat ezekbe a bejegyzésekbe bele. Legyen tánc! Régóta meggyőződésem, hogy a zene varázslás. Meg kell találni a fehér mágiát, ez van.

De nézzük, mit mond a kortárs sztárfilozófus Erószról.

A másság dícsérete

Han szerint a szerelmet nem egyszerűen a racionalizálás és a választások technológiája, a "másik mások túl nagy kínálata" öli meg, hanem a másik eróziója is. Az emberi minőség megannyi társadalmi-kulturális folyamaton történő lerontása. "A másik eltűnése drámai folyamat, ami sokak számára észrevétlenül halad előre" – írja. Emellett a szüntelen összehasonlítás is egyre szűkíti a teret a másik körül.

Ki tud herringpartiban szabadon táncolni? Na ugye.

Han alapproblémaként azt jelöli meg, hogy egyre nárcisztikusabb társadalomban élünk, a nárcisztikus 'szeretet' pedig nem képes tisztán meghúzni a saját határait, a Másikat önmaga kiterjesztésére használja fel. Ebből kifolyólag a másságot nem képes felismerni és elismerni sem, jelentőséget csak abban talál, amiben saját magát látja, mindenütt saját maga árnyékában gázol, amíg bele nem fullad – írja.

"A lehetetlen szerelem vezet a depresszióhoz." S az illúzórikus szenvedély például, mint amilyen Beuer doktoré, lehetetlen szerelem. Han azt mondja, hogy maga a depresszió is nárcisztikus betegség, ami a túlfeszített-túlhajtott önmagunkra vonatkoztatás eredménye.

"Erósz és a depresszió ellentétei egymásnak."

Annyi mindent összehordtam már eddig, hogy felírható belőle a következő: ha a depresszió nárcisztikus betegség, akkor az a személy, aki tartósan nem képes meghaladni önmagát és kiég, következésképpen elvágja magát a szerelem lehetőségétől is.

Az "azonos poklában" – ahogy Han hívja az egyéniség, az emberi minőség erózióját - valóságos világvége egy olyan Másik eljövetele, aki képes megrendíteni a nárcisztikus, önigazoló létformát. A valaki egészen más betörése katasztrófa az egyénre nézve, de egyben a növekedés szükséges és lehetséges eszköze is - vélekedik Han.

Nem hallgathatom el azt sem, hogy szerinte Erósz és a halál, nagyon közel állnak egymáshoz. Han azt mondja, hogy az emberi szellem csak a szerelemben tapasztalhatja meg élve a megsemmisülést (Hegel "fennállni még a halálban is" tétele újraértelmezve).

"Az élet maga, mondaná Hegel, lezárás. A lezárás erőszak, a másik erőszakos kizárása lenne, ha nem abszolút lezárás, hanem korlátozott lezárás, sőt rövidzárlat lenne. Az abszolút lezárás hosszabb, lassúbb lezárás, amely a másikban való elidőzést feltételez. (...) Nem minden lezárás erőszak. Békét kötünk. Barátságot kötünk. (...) A depressziós-nárcisztikus nem képes lezárásra. Lezárás nélkül azonban minden elmosódik és szétfolyik. (...) Nem véletlen tartozik a határozatlanság, a lezárás képtelensége a depresszió tünetei közé. A depresszió egy olyan kor jellemzője, amikor az ember a megnyílás és határtalanná válás túlzásában elveszti a lezárás és elhatárolás képességét. Elfelejtjük a halált, mert nem vagyunk képesek lezárni az életet. A teljesítményember is képtelen a lezárásra és elhatárolásra. Összetöri a kényszer, hogy egyre nagyobb teljesítményt kell felmutatnia."

De a halálról majd többet a következő bejegyzésben.

"A hűség maga is lezáró forma, egy örökkévalóságot vezet be az időbe, ami az élet idejében létezhet" – de az örökkévalóság új jelentéséről is az utolsó bejegyzésben lesz szó.

Teljesítmény- és jólétmítoszok

Han számos módját bírálja annak, ahogy ma élünk: fáradtságtársadalom, túltáplált társadalom (ahol minden fogyasztható és élvezhető, így az ember groteszkmód kövéren fetreng a földön), fegyelmezés társadalom (a "kell" parancsával), vagy a legmodernebb: a teljesítmény társadalom (a "hatni-tudás" parancsával), de az egészség fetisizálását, a kimaxolt testet is súlyos tévútnak tartja.

"A motiváció, kezdeményezőkészség és tervezés igénye hatékonyabb a kizsákmányolásban, mint a korbács és a parancsok." – Han szerint, akit nem valaki más zsákmányol ki, az kizsákmányolja saját magát. Erre vagyunk szocializálva. "Az önkizsákmányolás sokkal hatékonyabb, mint a más általi kizsákmányolás, mert a szabadság érzésével jár együtt." Ez a létforma pedig a társadalmi erőszak és kényszer eredménye – véli Han, és kritizálja Foucault, amiért nem vette észre, hogy a "légy szabad" már önmagában is parancs, s bár másokkal szemben védhet, az önkizsákmányolással szemben nem. Ahogyan szerinte a "meg tudod csinálni" is veszélyesebb kényszer, mint a "kell" – mivel úgyszintén összetévesztjük a szabadsággal.

Ha most arra gondolok, hogy éppen az Enigma tördelését halogatom, amit bevállaltam a közigazgatási szünetre pluszként, nemigen tudom ezeket vitatni... De hiszen menő az Enigmát tördelnem, nem...? Ilyet is tudok! Hát nem látjátok milyen sokat érek? #irónia

Igazából azért vállaltam, mert minden hónapban szeretnék egy hátizsákos utazást, s a márciusi erőforrásait még meg kell teremtenem. Ha valamit elértem az elmúlt hónapokban, az a munkamennyiségem jelentős csökkentése, ámen.

A teljesítménytársadalom csele viszont, hogy "aki kudarcot vall, ezentúl maga a hibás, és ezt a hibát hurcolja magával. Nincs senki, akit kudarcáért felelőssé tehetne." Bár ahogy azt Yalomnál, Nietzschénél, meg a saját életünkben látjuk: azért gyakran úgy teszünk, mintha valaki más lenne a felelős (és így is, úgy is szenvedünk). Rosszul választunk ellenséget – mondja Nietzsche. Ezért a jóvátétel is válságba kerül – replikázik Han.

Emlegettem már a vallásosságot: a fogyasztó társadalom és a kapitalizmus Han szerint azért nem vallás, mert utóbbiban, ha vétkezel, valami módon megbocsátást, feloldozást nyerhetsz (legalább varázslat szintjén), akár meg is vásárolhatod azt. A kapitalizmusban viszont csak eladósodhatsz - ha vagyonod van, az azzal való gazdálkodás sorvaszt el, ha nincs vagyonod, azért gebedsz meg, hogy túléljed ezt az egészet (és mégis meghalj). Hát ebből következik a teljesítménydepresszió. Han leszögezi: a kapitalista termelés cél nélküli, már rég nem a jó életről szól.

Termelünk, hogy fogyaszthassunk, hogy termelhessünk.

"A depresszió a kiégéssel együtt a hatni-tudni elkerülhetetlen kudarcát, pszichés feloldhatatlanságot képez. (...) Erósz viszont éppen egy olyan viszony a Másikhoz, aminek helye a teljesítményen és a hatni tudáson túl van"" – írja Han. Csak visszatérünk. Ezt úgy érti, hogy a másik feletti hatalomgyakorlással (megragadni, birtokolni, megismerni a másikat) éppen azt öljük meg, ami az erotikus tapasztalat lényege volna: a másik misztériumát. Így lesz egy jó kapcsolat is végül kudarcélmény - mondja. Ez veszélyes - sóhajt Aurora.

Itt felsejlik egy aknamező: a másik megismerése is lehet Erósz elgyengítése és megölése. Mindjárt kiderül rólunk, hogy nem csak istengyilkosok vagyunk, hanem sorozatgyilkosok is. Kinek mennyi a bodycountja. De komolyra fordítva...

Han azt mondja, hogy a szerelmes szexualitás lényege (és ára egyben) a hatalomnélküliség, egy térfél, ahol a játékosok olyan bizalommal és biztonságérzettel fordulnak egymás felé, ami nem igényli a Másik legyőzését. A bizalmi kapcsolat pedig ahhoz szükséges, hogy ne kelljen (sic!) mindent ismernem a Másikban - a másik önmagáé is maradhasson (legalábbis így tudtam értelmezni a nagyon katedra-filozófia szakaszokat). Természetesen nem is lehetséges teljesen ismerni a másikat – itt a "kell" a kényszeresség segédigéje, ami megforgatja a tőrt a szerelem hátában. Szóval bizalom...

Közönséges szexualitás

A következő Han-probléma, hogy Erósz profanizációja és a társadalom pornografizálása ("a szerelem áruként történő kiállítása, közszemlére tétele, a misztérium elsilányítása") irreális elvárásokat állított fel a szeretőkkel szemben. Ezeket a "szabályokat" nagyjából mindannyian internalizáljuk, meglepően korai életszakaszokban. A csapból is folyik. Bárcsak fel lehetne mérni valahogy, hogy ez mennyivel károsabb, mint az ABC-maffia...

A pornó – vélekedik Han – a kiszolgáltatott élethez tartozik, és hatékonyabban pusztítja el a szerelmes szexualitást, mint a morál. "A pornóban nem a túl sok szex az obszcén, hanem az, hogy nincs benne szex. (...) A pornográf arc nem fejez ki semmit." – a fogyasztó életében pedig a valóságos szex is könnyen pornóvá változik. "Profanizálja az erotikát." A profanizálás eredetileg az isteneknek fenntartott, általános használatból kivont dolog ismétlődő használatát, cél és érték nélküli eszközzétételét jelenti.

A pornó, a quickie, az alkalmi és a feszültségoldó szex korában a szexualitás gyorsan elveszti szenvedélyes jellegét -mondja Han – a szerelem így a fogyasztás és hedonisztikus számítás tárgyává satnyul. #libidóökonómia #szexdiszkont

"A szex teljesítmény. Szexinek lenni tőke, amit gyarapítani illik. A test a maga kiállítási értékénél fogva árura hasonlít. A másikat izgalmi tárgyként szexualizáljuk. A másikat, aki meg van fosztva a másságától, nem szerethetjük, csak fogyaszthatjuk." – Han nem köretel - "egy szexuális tárgyat leszólíthatunk ugyan, de nem szólíthatunk meg."

Közösen osztott valóság

Mi veszett el a másik kereskedelmi megszerezhetőségével? A Buber-féle "őstávolság", ami megintcsak misztérium. "A digitális média közvetítésével" – például – "a lehető legközelebb igyekszünk hozni a másikat, megsemmisíteni a távolságot a közelség megteremtése érdekében. Ezáltal azonban már nem eljutunk a másikhoz, hanem sokkal inkább eltüntetjük." Magic! Röviden: a távolság felszámolása felszámolja a közelséget is.

"Távlathiány jön létre" - mert a közelség feszültség is. #inforthekill Na akkor íme a távkapcsolatok és a különlakás előnyei. Vagy legalább saját szoba?

Ennek ellentettje, amikor a vágyat éppen a hiány tartja fenn. Érdekesnek találtam, hogy erre Han a becézést hozta példának: "A becézés játék valamivel, ami elvonja magát. Keresése valaminek, ami szüntelenül a jövőbe tűnik. A vágyat iránta az táplálja, ami még nincs."

Szerelmes szexualitás

Az a helyzet, hogy a testi szerelmet is tanulni kell, különben redundánssá válik (ahogy Han mondja: ismétlő és reaktív lesz), az meg egy idő után besül. Ki milyen kapcsolatban tud így tanulni? Mit tudom én. Nekem csak azt kell tudni, hogy én milyen kapcsolatban tudom így is meghaladni magam, és milyenben nem.

A vetkőzés a kínos, nem a vége, mikor már ott állok tök csupaszon. Haragudtam a sok hülye ruhára, az átmenet sok fájó fázisára, a hideg cikázott a hasamon.

Mert igaz: nagy előny a meztelenség: a zsebtolvaj csak néz és tehetetlen, az ingedre nem csöppen rá a zsír, és nem kapkodsz, hogy hol van a mobil, és gyűlhetnek a könnyek az öledben.

- Nádasdy Ádám: Nagy előny a meztelenség (részlet)

A mobil. Külön értékezés lehetne a jelenvalóság kapcsán.

Meg kell tanulni különbséget tenni használat és bevonódás között. A kettő ég és föld, de csak a jelenvaló ember számára. Jelenvaló meg az tud lenni, aki megtanul vetkőzni. Az a sejtésem, hogy itt Nádasdy arra a folyamatra is utalhatott, ami meghozza ezt a bizalmat: nézzed, ez vagyok én, ha minden külcsínyt ledobálok, kicsit kevesebb lett, maradhat?

A szorongó ember általában messze van a szabadságtól. S aki telve van elvárásokkal, fájdalmakkal, önbizalmatlanságokkal, az általában szorong. Arról nem is beszélve, aki még nem szereti önmagát. Nekem is új. S persze említenünk kell a feldolgozatlan traumákat is. A meg nem történtté tett traumákat pláne...

Gyorsan kimerül az, amit "féljelenlétekből" lehet tapasztalni (mégha dionüszoszi tudásról is van szó). Meg kell csinálni, ki kell harcolni a bevonódást. Valahogy.

Szóval nagy előny a meztelenség, ha a rituális-szakrális játékokat nem pusztítja el a profán.

Adideadiditénadiditodanemadom.

Na ez is filozófia.

"Egyedül a szerelem engedi meg, hogy az erotika, a nemiség ne megmutatás legyen, hanem rítus, amely által magában a meztelenségben megőrződik a másik misztériuma, akit a jelenkori megmutatás silánysággá változtat." – írja Han. Azzal is, hogy az agyunk hozzá van szoktatva az erotikus tartalmakkhoz, eltompítottuk* magunkat, és a mély élmények vákuumba kerülnek. Ehhez pornó se kell. #tolerancia

De! a (szer)használat is lehet rendben. Ugye? Régen nem így gondoltam. Idealista voltam. Meg zsugori. S féltem is. Most azt gondolom, hogy ha nem ártalmas, nem automatikus, nem kényszeres, akkor végy magadhoz, amit akarsz. Kockáztass.

Mi legyen a trükk? Szerintem a microdosing. Ha van esély a tolerancia* és/vagy függőség kialakulásának megelőzésére. Mondok példát. Ha kb. havonta 1-2 alkalommal rákeresek a “lara croft animated porn”-ra, amire 99%-ban elképesztő mocsadékokat ad ki az internet, mégis megnézek belőle valamit, mert a vizuális inger átmenetileg rövidre zárja a gátlásaimat (s itt most zsigeri gátlásról van szó), tehát segít maszturbálni, akkor ilyen vagyok-e vagy sem? Igen is, meg nem is. Általában nem.

What makes the difference? Tudom, hogy választok. Adott példában eszközt és tartalmat is: mondjuk azt a kb. egyet, amiben Lara Croft nem csak hímtagok passzív tárgya.

Mondjuk az elgondolkodtató, hogy a pornó még úgy is képes elérni zsigeri hatást, ha taszító. Ezt is megfigyeltem böngészés közben. Éljen az élettan…

Congratulations! You have just unlocked your next achievement: Being God Aldirty

Várjunk... ha megöltem Istent + nem bántok senkit, akkor nincs több szégyen? Hoppá. Köszönöm, hogy segítettetek nekem megölni Istent!

Eddig azt hittem, hogy a szégyen csak a szenvteleneket kerüli el.

* Miért baj a tolerancia? 1. elértéktelenedik az élmény, 2. emelni kell miatta a dózist, 3. tovább értéktelenedik az élmény, 4. már nem is az élményért, hanem kényszeresen használjuk a cumót. Szóval a mértéktartás - bármilyen fantáziátlanul is hangzik - valószínűleg segíthet abban, hogy ne zsigereljünk ki teljesen egy örömforrást. Tippelem. De kinek van kedve önmagának határokat szabni…? Pedig ezek a filozófusok, meg pszichiáterek azt mondják, kéne.

Talán a 'mérték' szóban nem véletlen szerepel az érték. Ahogyan a szenvedélyben a szenvedés tő sem. Kín vagy kéj? Éppen csak az intenzitás előjele más. De még most az egyszer azt a könnyebb örömforrást... és utána megtalálom a végső megoldást. Ha közben el nem felejtem, hogy miért indultam el. Ámen.

Azoktól az emberektől óvakodni kell, akik ugyanazokat a köröket róják.

"A szerelmesnek önnön magát kell megvakítania, el kell felednie az igazságot. (...) Olyan szerelemről álmodozom, ami több annál, semhogy két ember birtokolni vágyik egymást. Egyszer, s nem is olyan régen, azt hittem, rátaláltam erre a szerelemre. De tévedtem. " – mondja Yalom Nietzschéje - "Olyan szerelemről álmodtam, amiben két ember osztozik egy magasabb igazság szenvedélyes keresésében. Talán nem is szerelemnek kéne ezt neveznem? Az igazi neve talán barátság." – írja a Nietzsche bőrbe bújt Yalom.

"A szerelmet ma pozitív élvezeti képletté változtatják. Mindenekelőtt kellemes érzéseket kell keltenie. Nem cselekvés, nem elbeszélés, nem dráma immár, hanem következmény nélküli érzés és izgalom. Hiányzik belőle a sebződés, a megtámadottság, a zuhanás negativitása." – véli Han – "a teljesítménytársadalomban, amelyben minden lehetséges, minden kezdeményezés és minden projektum, nem hozzáférhető a szerelem mint sebződés és szenvedély." A teljesítményelv nem tűri meg, hogy az elvárásoktól eltérjünk.

Han példának A szürke ötven árnyalatából is idéz, a női szereplő például kötelezettséget vállal, hogy: "a kívánt testtájakat rendszeresen borotválja." Mindenhol le vannak fektetve a szabályok. MILYEN SZABÁLYOK? Ki volt az az isten? Megölöm! Megölöm, mert elvette tőlem a szerelmet. Derékba töröm, és ások neki egy gödröt.

"A fogyasztói kultúra ösztönzi a vágyat és a képzelőerőt. Agresszívan befolyásolja, hogyan használjuk ezeket, és hogyan adjuk át magunkat ábrándjainknak. (... A modern én) képzelőerejét mindenekelőtt a fogyasztási javak piaca és a tömegkultúra határozzák meg."

Újra tapasztalom, hogy az agyamnak mennyire jót tesz minimálra venni a műsoridőt. A Tomb Raiderből is elég csak 10-20 másodperc. Szomorú? Nem annyira. Sokkal több időm marad lenni valahol. Nem tudom, miért igénylünk ilyen irdatlan mennyiségű hazugságot. De kicsit szórakoztat is. Ez nihihil vagy cinizmus?

"Újra érzem, hogy élek!", "Nem érzem, amit érezni szeretnék." – mind mind igazak a maguk idejében. De ez a saját felelősségünk, mi vagyunk a fáradtságtársadalom, mi vagyunk a kiégő fogyasztók. Abban a társadalomban, ahol mindenki önkizsákmányolásban él, a túlélés gazdaságossága uralkodik - ez pedig szöges ellentétben áll az Erószban megvalósuló gazdaságtalansággal – írja Han. Nem vagyunk kivételek. "Az erotika mindenekelőtt túláradó életerő" – de túl gyakori, hogy nem is maradnak olyan erőforrásaink, amelyek túláradhatnának.

„A határát vesztett szabadság miatt sokkal inkább a vágy vége fenyeget” – olvasható a Han könyvecske végefelé - "egy a partnerválasztás megfogalmazásának és finomításának kimeríthetetlen képességeivel és kritériumaival rendelkező én nem vágyik." Egyébként nincs másik ember, aki majd végleg betölti nekünk az űrt vagy a vágyat a jelenlétével. NINCS. Soha nem lesz. Ki ígért nekünk ilyet egyáltalán? Már nem emlékszem. De az ilyen, és ehhez hasonló ígéretek oltárán készségesen feláldozzuk egymást. Selah.

Milyen emberek vannak valójában, amikor megszabadulunk a fenti csínyektől? Olyan emberek vannak, akik kevésbé hátráltatnak, s képesek mondjuk támogatni / tanítani / megismerni és szeretni. Időnként, és időről időre, meg egy ideig. Mert mindannyiunknak ugyanazt, és mégis egy nagyon másik feladatot kell megoldanunk: önmagunkat.

„Barátnak, szeretőnek kellett lennünk, hogy gondolkodni tudjunk.” – írja Han.

"A mai korlátlan választási szabadság, az opciók sokasága és az optimalizáció kényszere teszi tönkre a szerelmet. A határtalan lehetőségek világában a szerelem, úgymond, nem lehetséges. Felpanaszolják a szenvedély kihűlését is." – írja.

Jelen bejegyzés létrejöttét az Enigma és a Fundamentum folyóiratok, valamint a Sátántanga tánczenekar támogatta. Kössz!

Innen folytatjuk majd Beuer doktor szabadulásával, az örök visszatéréssel és az új szentháromságommal, ami nem a zene-tánc-játék (de ügyes tipp volt).