Yalom-napló +1: bármi-kor

A létminőség és a létproblémák érdekelnek. Egyéb problémákat nem áll széndékomban komolyan venni. Íme az ötödik végső probléma: az identitás. Bár van egy olyan érzésem, hogy folyamatos problémát kéne írjak.

Alapos a gyanúm, hogy a filozófiának – pontosabban a korábban tanultak filozófián keresztül történő lebontásának és a saját elméletek felépítésének – fontos szerepe van az újjászületésben.

Az ehhez kapcsolódó kutatás vezetett ahhoz az elméleti-élménybeli telítődéshez, hogy a Yalom-naplót kiegészítsem egy fejezettel.

Identitás (önazonosság) alatt itt önmagunk megtapasztalását és a saját idővel, saját narratívával, illetve az egzisztenciális sérülékenységgel való viszonyunkat is érteni fogom azzal, hogy nem feledkezhetünk meg a Sartre-naplóban felírt képletekről sem:

lét = szerelem

idő = Semmi

Mindezt összekapcsolnám azzal a korábbi megállapítással, hogy ha én magam vagyok a valós idő, abból az következik, hogy én magam vagyok a Semmi is. Innen folytatódik a matek az új szentháromsággal: a Semmi, a Bármi és Én – az új isteni személyek. S ezek Egyek.

Heidegger “akárkije” és Nietzsche “utolsó embere” mellett megjelenik Émi “bárkije” – aki bármikor képes az abszurd, a káosz és a Semmi kiapadhatatlan forrásaiból felállítani önmagát. Vagy ahogy Han írja Az idő illatában "az élet nem önfenntartás, hanem önállítás."

Egy enthusiasztikus-énről, az istent magában hordó emberről beszélek.

"(...) hol lakik az Önvaló, hol dobog örök szíve, hol másutt, mint az önnön Énben, a Legbensőbben, az Elpusztíthatatlanban, melyet mindenki önmagában hordoz? De vajon hol van, hol ez az Én, ez a Legbensőbb, ez a Végső? Ez nem hús és nem csont, nem gondolkodás, se nem tudat (...) – volt talán más út is, melyet érdemes lett volna keresni? Ó, és senki sem mutatta meg ezt az utat, senki sem ismerte (...) Igen, mindent tudtak, mindenre gondjuk volt, sőt még a mindennél is többre, a világ teremtésére, a beszéd, az ételek, a belégzés és a kilégzés mikéntjére, az érzékek szabályozásaira, az istenek tetteire is – végtelenül sokat tudtak, de vajon volt-e értelme tudni mindezt, ha az Egyet és Egyetlent, a legfontosabbat, az egyedül fontosat nem tudták?"

– Hesse: Sziddhártha

Identitáselméletek

A személyes identítás egyszerre foglal magába felfedezői, teremtői és szabályozó tevékenységeket. Ezek a törekvéseink és a sérülékenység függvényében zajlanak. Röviden a lényeg az volna, hogy ne reaktív autofikcióként alakítsuk a saját történeteinket, hanem vegyük észre: mi dönthetjük el, hogy a folytatás érdekében minek van jelentősége, sőt, mi értelme van (ha lesz). S ez tulajdonképpen az önalkotás.

A sérülékenység az a személyes dimenzió, amin keresztül Mások formálnak minket. Köznapi nyelven fizikai és/vagy érzelmi sebezhetőséget, veszélynek, fenyegetettségnek való kitettséget jelent. Azt is mondhatnánk, hogy ez az emberi valóság tragikus dimenziója: a Másikért-való-lét. Filozófább megközelítésben pedig a mélyreható szépélmények egy előfeltételét, illetve fájdalmat okozó lehetségességeket is jelent.

A fenyegetettségünk sosem nulla.

"Képtelen vagyok kitalálni, hogy mit kívánnak tőlem." – mondja Sartre regényhőse az Undorban. Pedig a gyors megértés célja a lehető legkevesebb ütés volna (ahogy Hannál olvashatjuk), bár az erőszak éppen a hatalomhiány jele. Ehhez a témához késöbb visszatérünk, most maradjunk egyszerűen a Másikhoz való viszonyulásnál.

Az ún. relációs identitás (amikor az elszigeteltség és az értelemnélküliség végső problémáira válaszul másokhoz kapcsoljuk önmagunkat) főként azáltal tesz sérülékennyé, hogy a cselekedeteink értelme és értéke a Másiktól függ. Emellett a testi identitás, míg ad egyfajta folyamatosságélményt, sebezhetővé is tesz bennünket a halállal, valamint a Másik tekintetével és tetteivel szemben, az az a szabadság korlátait anyagi valóságként megjeleníti, valósságossá teszi.

N.b.: A másikért-való-lét és a testben-való-lét a Sartre-naplósorozat folytatásában kapnak majd helyet, a Lét és a semmi második felének feldolgozása során.

Nietzschénél megjelenik annak kritikája, hogy az identitásunk adott lényegi létalkotó volna. Szerinte a (saját) hatalom akarása vezet az indentiások kialakulásához. Nietzsche a hatalom akarását az önfenntartási ösztön felé helyezi. Szerinte az önfenntartási ösztön is a hatalom akarásából ered. Így ebben az elméleti megközelítésben azt is elmondhatjuk, hogy az identitásalkotás valahol a test és az elme határán zajlik.

Ha az identiásunk nem adott (például nem része a sartre-i esszenciának), abből azt is le tudjuk vezetni, hogy az ember a személye (vagy léte) legmélyén senki: egy nem-Én (anatta), az az személytelenség/éntelenség.

Máris a képletnél vagyunk újra: én vagyok az idő, és az idő Semmi, tehát én vagyok a Semmi. Az a helyzet, hogy ez az anatta tan a buddhizmusban. Ehhez a nem-Énhez közelít a mélymeditáció. Itt kitekintve a Védák felé, azt is idekanyarinthatom, hogy e tan szerint a lét három fő jellemzője az állandótlanság, az éntelenség és a szenvedés.

Ha tovább megyünk az Upanisadok felé, akkor megjelenik az Én/Önvaló (átman) és a személytelen istenség (brahman) fogalma. A nagy sorsfeladat pedig felismerni, hogy az átman és a brahman Egyek. Erről fakadt ki a bejegyzés elején Sziddhártha.

Mindez tehát hasonlít a szentháromságomhoz: a Semmi tulajdonképpen az éntelenség is lehetne, vagy értelmezhetjük úgy is, hogy önmagunkat rendre eltévesztjük (lsd. később), az Én azonos tényező, a Bármi pedig...? Ez a Bármi semmiképpen sem személytelen, akkor már inkább bárki. A Bármi tehát az isteni tényező. A szellem? Az erő, amit le tudok hívni? Hogy hatalmas lények vagyunk?

"Az ember szellem. De mi a szellem? A szellem az Én. De mi az Én? Az olyan viszony, amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul; az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végtelenség és a végesség, a mulandó és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis két dolog viszonya. Így tekintve az ember még nem Én. (...) egy Énnek vagy önmagát kell létrehozni, vagy másvalami hozza létre őt " – olvashatjuk Hornyáknál, és a gondolatmenet talán A halálos betegségből származik (Kierkegaard).

S ha már az előbb elugrottunk Keletre, nézzünk gyorsan rá a lélek nélküli újjászületésre is, ami ebben a mitológiában kiválló teljesítmény, a nem-Én "csúcs". Szerintem viszont minden létező vége, karmától függetlenül, az energiamegmaradás törvénye szerint. Bármikor.

Most, hogy kilyukadtam a karmánál, vissza kéne kanyarodnom a nem-Énhez, melyre a buddhizmus múltbéli cselekedetekből kiemelkedő valakije épül fel (karma). Van tehát a karma és a múlt közt egy erős kapcsolat.

A létezőnek, 3 nézete van (Han):

• múlt (visszatekintés)

• jelen (vonatkozás)

• jövő (szándék)

Induljunk tehát ki a múltból.

Heller Ágnes esszéjében olvastam, hogy a belső (szubjektív) identitás önéletrajzi emlékekből áll. Az önéletrajzi emlékezetet (bár töredékes és hiányos) az emlékező folyamatos történetté alakítja. "Minden önéletrajzi emlékezet fikció" – írja, ami mindig az alkalomhoz illően szerkesztett. Önéletrajzi mesének is hívja, amibe a helyzettől függően más és más elemek kerülnek beemelésre, vagy ugyanazok az elemek másként, más értelemmel jelennek meg.

Megjegyzendő továbbá, hogy csak az önéletrajz elbeszélője fér hozzá a forrásanyaghoz, illetve az is, hogy az önéletrajzi elbeszélés szerinte mindig visszatekintés.

Hooool vooooltáááál, amíg én mindenütt ott vooltaam? Amíg én mindenütt ott vooltaam, addig te hooool voooooltáááál? ♫

Ugorjunk egyet és Sartre arról értekezik, hogy az ember nem több, mint amit megcselekszik, pontosabban: „Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.”

Vagy ahogy az Undor hőse kezd állapotaira ráébredni: "Soha nem éreztem olyan erősen, mint ma, hogy nincsenek bennem titkos dimenziók, hogy testemre vagyok korlátozva, (...). Emlékeimet jelenem segítségével teremtem. A jelenbe vettettem, itt hagytak a jelenben. (...) képtelen vagyok megszökni magam elől."

S újra a lét adottságainál vagyunk: a felelősségnél és a szabadságnál, hogy ebben az egyszeri életünkben húzhatjuk is a múltunk beleit, vagy nem. Minket itt a vagy-nem érdekel: a szerzői jogok, a jelenlét és az alkotás szabadsága, aminek talán legszemélyesebb formája, ha úgy vesszük, a narratív identitás, az énelbeszélés. "Az identitást alakító történetek igazak és ugyanakkor nem-igazak" – írja Heller.

A végső problémák kapcsán kevéssé érdekelnek a különböző helyzetekben megszülető én(ek)ek. A saját használatra formált elbeszélés érdekel, ami nem visszatekintés, hanem vonatkozás és szándék. Mi itt feltételezzük, hogy nem egyszerűen elbeszéljük azt, ami történt, hanem hogy az elbeszélés épít minket egy olyan platóni környezetben, ahol a "volt" és a "lesz" mindössze valamilyen változást jeleznek.

Ricoeur-t korábban csak metafóra-kutatóként ismertem, kiderült, hogy a narratív identitás koncepciója hozzá köthető (Idő és elbeszélés, Mi magunk mint egy másik). Munkájából egyrészt kitűnik, hogy ha történetszerűek vagyunk, akkor az idő problémáival, az időiséggel is foglalkoznunk kell, másrészt arra jut, hogy bár az ember identitása nem stabil, a koherencia valamely foka jellemző rá. Nála a narratíva így kvázi időélmény.

"Az önazonosság állandósága és változékonysága, egyezése és ütközése közötti ellentmondást rendre feloldja az a belső eltökéltségünk, hogy annak látsszunk, akik vagyunk. E belső eltökéltség késztet bennünket a folyamatos önkorrekcióra - identitásunk újrafogalmazására" – idézem Ricoeur szavait a Szabadbölcsészről. Legalábbis azok esetében akik eltökéltek.

Narratíváról a Sartre-naplóban volt már szó (Sebzés, Kibaszott Rózsák), most tovább megyünk, hátha meglátjuk, miért valánk történetszerűek. Egzisztenciális megközelítésben a narratív identitás attól függ, hogyan viszonyulunk a végességhez (halandósághoz) és az ellentmondásos élettapasztalatokhoz.

Földényi azt írja, hogy a pillanatba való belefeledkezés a halandóság mértéktelen átélése. Egy másik ilyen időélmény, amikor az embernek úgy igazán megérkezik a felismerés, hogy egyedül van: "Ebből a pillanatból, amikor a világ szétolvadt körülötte, amikor olyan egyedül állt ott, mint csillag az égen, a hidegség és csüggedtség e pillanatából Sziddhártha úgy emelkedett fel, hogy Énje szilárdabb volt, mint korábban valaha is."

Talán erre mondja Földényi, hogy "bármilyen természetű veszteség érje is, ha mélyen átéli, elmondhatja, hogy létezésének alapjához került közel."

Han szerint pedig ma időválságban élünk. Azt írja, hogy "az elidőtlenedés miatt a narratíva nem halad előre. Az elbeszélő a legkisebb és a legjelentéktelenebb eseményeknél is sokáig megáll, mert nem képes a fontosat a nem fontostól megkülönböztetni. A narráció válogatást és különbségtételt feltételez. (...) Ez a képtelenség a narratív szintézisre, tehát az időbeli szintézisre is, identitásválsághoz vezet. Az elbeszélő nem képes többé az eseményeket maga köré összeszedni. (...) Az időválság identitásválság is."

S már digitális identitásunk is van, ami szintén hozzájárul az elidőtlenedéshez. Egyrészt semminek sem szabad kimaradnia az azonnali hozzáférésből (pedig milyen abszurd egy üzenet után perceken belül azon kattogni, hogy a másik miért nem válaszol, s milyen tágas érzés kifejezetten "rossznak" lenni a mielőbbi válaszadásban), másrészt a digitális "valóság" a múltat azonnal lehívhatóvá teszi. Emellett kiüresíti a jelent. Ezek közül egyik jellemző sem egészséges, és a képernyőidőben édeskevés létmélység van.

Jelentős létminőségbeli különbség van azonban az időről való megfeledkezés és az elidőtlenedés között. Bár mi vagyunk az idő, megfeledkezni az időről nem önfelejtés. Önfelejtés a dolgokba vagy a munkába való belefeledkezés. A munkában felejteni magunkat kifejezetten megalázó a létünkre nézve. "A munka társadalma végső soron a kényszer társadalma. A munka nem tesz szabaddá." – írja Han. Manapság az ember könnyebben válik munkává, úgy értve, hogy a munka elhasználja őt (az időt), ahelyett hogy létrehozná.

Idevágó érdekesség, hogy a gnosztikusok szerint a "gonosz" az idő révén uralkodik.

Akár digitális énünkre (?) gondolunk, akár a munkaalapú társadalomra, nem-e az elrendezett létezés az elképzelhető legnagyobb büntetés? (kérdezné Földényi).

Feladatunk ezzel szemben megtanulni egy másik időt létrehozni (egy olyan önmagunkat), ami a munka idejét rendszeresen képes megszakítani. Így például viszonylag gyakran játszom azt a munkahelyemen, hogy űrhajósközpont vagyunk.

"Aki nem tanul meg késlekedni, az munkás marad." – folytatja Han. De mi ez a késlekedés?

"A szemlélődő elidőzés időt ad. (...) Az élet időt és teret, tartamot és tágasságot nyer, ha visszaszerzi a szemlélődés képességét." A szemlélődő elidőzés korábban a Sartre-napló egy témája is volt, itt főként az újabb sziklaélményeimmel és a Földényi olvasmányaimmal tudnám kiegészíteni a korábbiakat. Szemlélődő elidőzés alatt érthetünk időről való megfeledkezést, hirtelen-élményeket, és olyan pillanatokat, melyek nem részei a világidőnek, ugyanakkor erős rekreációs erejük van az énidőben.

Például mikor észreveszed, hogy derékmagasságban egyetlen feketehangya halad a falon egy hatalmas halott hernyóval, aminek a lábai rendre elakadnak, s olyannyira lenyűgöz a művelet, hogy minden másról meg tudsz feledkezni. A hangya pedig észleli a problémát, a hernyő eleje-vége közt ide-oda masírozva igazgatja az elakadt lábakat. Hol húzza, hol tolja a puha, barna, élettelen testet. Időnként félreáll és megtisztogatja a csápjait. Aztán halad a munkával tovább. Másik két fekete hangya csatlakozik hozzá, a hernyó testével hamarosan lejutnak a földre. Az egész folyamat (visszanézve a képalkotást) 1 óra 1 perc. Közben két utat azért megmászunk, de mindig visszatérünk a kis fekete Sziszüphoszhoz.

13:51-kor a kisebb, de sokkal nagyobb számban megjelenő vöröshangyák ellepik a zsákmányt. Megrendülünk.

"Szép volt és kellemes így járni a világban, ilyen gyermekien, felébredve, nyitottan a közeli dolgokra, minden gyanakvás nélkül. (...) Rövidek voltak a napok, rövidek az éjszakák."

– Hesse: Sziddhártha

S vannak persze azok az átütő, erős, villámlásszerű pillanatok is, amelyekre semmilyen jövőt nem lehet alapozni. Nem baj, ne bízd magad a jövőre!

Mennyivel igazabb vajon a "most és soha többé" igéje?

Az isteni tűnődő élet kényszertől és érdektől mentes.

– Arisztotelész

Folytonosság és koherencia

Az elmúlt években rendkívül ritkává vált, hogy álmokat lássak. A minap viszont – feltételezem annak hatására is, hogy jó ideje dolgozom ezen a bejegyzésen – különös megoldást javasolt az agyam egy olyan helyzetre, amiben információhiányban vagyok, s nem is áll szándékomban változtatni ezen. Maga a történet nem is érdekes, csak néhány eleme: kiszolgáltatott helyzetben voltam álmomban (nem volt hol aludnom), ezért felkerestem valakit, s emiatt megismertem valaki mást, aki rendkívül manipulatívnak bizonyult és mintha valamilyen varázslat alatt tartotta volna az illetőt, akivel nem is beszéltünk – ez mondjuk lehet A kis hableány hatása is.

Egy erdőszéli tanyán voltunk, amit (mint kiderült) valami zsoldos személyzet őrzött, akik estefelé hajtani kezdtek engem. Mielőtt menekülőre fogtam volna, annyit mondtam ennek az eltompult valakinek, hogy "Emlékezz önmagadra!" – ez volt a kilépőm (bár szó szerint ilyet nem olvastam sehol a napokban), aztán belevetettem magam az erdei éjszakába, a patakot keresve mint vonatkozási pontot.

Az álom néhány érdekessége:

• sem a helyzet, sem az események nem kavartak fel érzelmileg,

• korábban egy ilyet prófétikus álomnak vagy kijelentésnek tekintettem volna a neveltetésem alapján (és valamiféle igazságként kezeltem volna),

• ma azt gondolom, hogy fikció benne minden hatalmi viszony és állapot, az agyam mégis szolgáltatott számomra egy történetet, amit értek.

Egy éjjeli fikciózás megteremtette számomra a koherenciát, a folytonosságélményt egy olyan esetben, ahol a valóság ismerete nem érdekem. Úgy is mondhatnám, hogy vannak igazságok, amelyekre nincs szükségünk (lsd. lentebb a látszatvilágok kapcsán).

Erről az jut még eszembe, amikor megkeresett egy fényképész ismerősöm azzal, hogy csak ámul és bámul a képeim hangulatán, aztán megkérdezte, hogyan oldanék fel magamban egy olyan kérdést, amiben mérhetetlenül bánt, hogy nem tudom mi az igazság és nincs semmilyen lehetőségem már megtudni, mi volt az?

Hosszabban beszélgettünk akkor erről, ötleteltünk, s röviden talán az volt a lényeg, hogy mivel egy ilyen múlt jó eséllyel csak bennem létezik, jogomban áll átírni. Vagy "beírni önmagamat egy helyre, ahol lehetnék." – mondja Winterson egy interjúban.

De térjünk vissza a jelenbe, tekintsünk át a jövőbe. A jövő felé lehet passzívan és aktívan is közelíteni. Két fő proaktív mód Sziddhártha szerint a keresgélés és a találat. Találatról a szépélményeknél volt szó: a találat olyan hirtelen esemény, ami ott vág meg (lsd. sérülékenység), ahol ismeretlen vagyok önmagam számára. Han szavaival élve ilyenkor "a katasztrófa a boldogság képletének bizonyul." (Sebzés)

"Keresni azt jelenti: célt követni. Találni pedig azt: szabadnak lenni, nyitottnak lenni, egyetlen célt sem követni." – véli Sziddhártha. Ez tehát az "aki keres, az talál" kritikája. Aki keres, az célja szerint előteremt magának valamit (nem feltétlen tudatosan). Lehet sorszerűnek veszi a fejleményeket.

Földényi szerint a jelenlét eredendően isteni, és "a várakozás szenvedély lesz, ha a jelent a várt jövőtől elválasztó időtáv a nyitottságba nyúlik."

A folytonosságélményhez viszont állítólag cél kell. Ilyen formában mondhatnánk azt is, hogy az időnek akkor van értelme, ha egy cél felé halad (Han). Nietzsche, Heidegger és Sartre az élet folytonosságának érzését az elköteleződéseken, a választásokon és a kreatív cselekedeteken keresztül írják le. Az elköteleződés és a választások jelentőségét pedig Yalom sem győzte hangsúlyozni. Nekem meg gyanús, hogy álmodni is kreatív cselekedet.

Sziddhártha úgy véli, hogy bárki képes varázsolni, bárki képes elérni a célját, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni. Saját tapasztalataim szerint ez stimmel a legtöbb emberi életcélban, aztán vannak isteni célok, melyekhez mindent el kéne felejteni, amit tanultunk. This is the unlearning ♫

Vagyis cél lehet a Semmi, a káosz, a nem-Én/Egy-minden átélése is. Kicsit paradox helyzet, de pont ez is egy sorsfeladat: integrálni önmagunkban az ellentmondásokat.

Azért is tetszett meg a life coaching, mert azzal dolgozik, ami van, afelé, ami "legyen". S mindezt gyakorlatban, hétköznapokban megvalósítható egységekre, célokra bontva. Közvetett módon ez a célzatosság is identitáskérdés: az nem valós cél, ami ellen mindenfélét beengedünk önmagunkba.

Földényi pedig azt írja, hogy "az ember számára, míg él, mindig van idő." (Nyilván, mivel megbeszéltük, hogy mi magunk vagyunk az életképes idő).

Az istenes úton

Az elme alapállapota a káosz – hangzott el viszonylag korán a flow-féle Csíkszentmihályi tétel a life coach tananyagomban, amire felkaptam a fejem. Korábban ugyanis Földényit olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy pünkösdi karizmatikus gyerekként a nyelveken szólás ajándékát elnyerve jó eséllyel a káosz nyelvét tanultam meg beszélni sok hívőt kenterbeverő választékossággal, ráadásul intutiív módon, mert annak idején a gyülekezetben a "Szent Szellem-keresztséget" kvázi megtagadták volna tőlem, mondván, hogy ahhoz valami tanfolyamot kell csinálni (lol). Ezt legalább édesanyám is abszurdnak tartotta, így nem volt akadálya annak, hogy egy öregember kereszteljen meg a folyósón.

Kössz!

Ez 11-12 éves koromban történhetett, mert akkoriban hagytuk végleg ott a Hit Gyülekezetét. S mielőtt továbbfejteném a problémát, és visszafűződnék az énelbeszélés témájára, nézzük meg, hogy a Hit Gyülekezete ma mit közöl a honlapján erről a szellemi ajándékról (kiemelések tőlem, mert mindjárt kezdünk velük valamit):

"A nyelveken szólás a Szent Szellem keresztség által átvehető ajándék, mely lehetővé teszi, hogy a hívő a természetes értelmét megkerülve, közvetlenül a szellemével szóljon Istenhez. (...) ezt az elme, az emberi agy nem érti (...) Ennek egyik pozitív hatása az, hogy az imát nem korlátozza az ember szűkös tudása, a nyelveken szóló keresztény tud olyan célokért is imádkozni, melyeket nem is ismer, de a mindent tudó Szent Szellem igen, hiszen ismeri az emberek sorsát. Feltétele: az ember rendelkezzen Jézus Krisztusba vetett bibliai hittel, és történjen meg az életében az Istenhez való bibliai értelemben vett megtérés, kötelezze el magát Istennek, hogy Őt fogja követni feltétel nélkül. (...) a nyelveken szóló „szellemben beszél titkos dolgokat” (1Kor. 14,2). A nyelveken szólás természetfeletti jel a nem hívők számára. „Aki nyelveken szól, önmagát építi…” (1Kor. 14,4) (...) isteni módon jár közben a szentekért”(Róma 8,26-27)"

Ha olvastatok korábban, tudható rólam, hogy – Nietzsche szavaival élve – "a Semmiért feláldoztam Istent" (bár nem teljesen szándékosan, inkább csak menet közben megtalált lendülettel), ugyanakkor az elmúlt években rendre feljött számomra a nyelveken szólás képességének (?) értelmezési problémája. Emlékszem, 10-15 éve a dilemmát még az dominálta bennem, hogy ha bűnös homoszexuális vagyok, hogyan lakozhat bennem mégis Isten szelleme?

Persze a legegyszerűbb rávágni, hogy "Isten soha nem veszi vissza az ajándékait" – írja Pál. Tessék? S akkor mi van az Úr-adta-az-Úr-elvette résszel Jób könyvéből? Meg komolyan ne-venné-vissza saját istenségét, inkább tovább lakna egy eltökélt bűnösben, miközben az egyetlen megbocsáthatatlan bűn a Biblia szerint a Szent Szellem káromlása (βλασφημία, blaszfémia)? Emberek, most komolyan.

Később egész egyszerűen elhagytam az imát, így ezt az imamódot is. Egy időre "megfeledkeztem" róla. Ezzel persze elestem egy nagyon fontos szorongásoldó, önmegnyugtatásra alkalmas gyakorlattól is.

Valamikor az önismereti terápiám során jött fel újra komolyabban a téma, tehát 2021 vagy 22-ben, amikor olvastam egy hasonlóképpen járt nő memoárját (When I Spoke in Tongues), melyben végül nem jutott semmire, elmélete megrekedt ott, hogy szerinte az afrikai népcsoportok vitték be ezt a gyakorlatot az amerikai gyülekezetekbe, s feltételezem hogy onnan terjedt át Európába (csak feltételezem, mert a könyvben az európai pünkösdi mozgalom nemigen létezett). Aztán az elmúlt években ez az értelemkeresés áttolódott abba a kíváncsiságba, hogy vajon mit művel ilyenkor az agyam?

Amit ma tudni vélek: ez az imaforma a természetes értelmet megkerülve valóban gyakorolható, a meditációhoz hasonlóan. A szellem kifejezést a filozófia is használja, így ezzel nincs is különösebb gondom: szellemben beszélhetünk, érezhetünk is titkos dolgokat – ahelyett viszont, hogy egy külső szellem beköltözésének a jelét látnám mindebben, ma azt mondom: a saját szellemem ismeri a saját sartre-i lényegemet, de az számomra értelemmel nem hozzáférhető.

S ez a lényeg talán a káosz is egyben. Ezt ajánlom fel sorsfordulatnak az önmagát alkotó emberhez. "Ez az, ami nem volt, és nem is lesz, hanem van, bár valójában nincs" vagy "sosem volt, sem nem lesz, hanem most van" – hogy Földényit idézzem.

A feltételek "érvényességét" felesleges cáfolnom. Én magam vagyok a cáfolat. Ami pedig a természetfelettit illeti: tartom azt az alaptételt, amit 5 éve a test-elme-szellem tengely felállításakor Fokvárosban leírtam, bár most másképpen fogom megfogalmazni: van természet és van technológia, s ezek mögött a Semmi vagy a Bármi, vagy a Káosz lehet, tököm tudja mi (nő vagyok, így ez nálam főleg a Semmit jelenti), természetfelettinek azt címkézzük fel, amit nem ismerünk, esetleg nem is akarunk ismerni. (Még a végén felsejlene, hogy a Semmi vagy a Káosz van a rend és kozmosz mögött).

Végül pedig az, hogy aki nyelveken szól önmagát építi, isteni módon... éppen elég jól illeszkedik abba a létmódba, amit javallok: az Alkotó én vagyok, és bárki lehet Alkotó, akiben ott van az Én és a nem-Én, vagyis az élet ellentmondásos szellemei.

Lassan áruljam el, hogy jött be a diskurzusomba a káosz. Földényit olvastam. Már a kötet Bataille-mottója is nagy sejtelem: "Az ember önön határait megtapasztalva istenivé válik."

Velem sem történt más: meg is halhattam volna mondjuk kétszer, feladtak és elhagytak, megint meghalhattam volna kb. másfélszer, hogy csak azokat a nagyobb határélményeket skicceljem fel, amelyekben nem volt közvetlen kontrollom. S persze határélmény bármi, ami révén kénytelenek vagyunk önmagunkból kilépni és megváltozni.

Aztán valljuk be, hogy sokkal alattomosabban korlátoztam saját magam félelemből. A szerepek, a szomorúság, a talajtalanság-szorongás vagy a szorongó kötődési forma jó ideje az én alkotásom, a saját felelősségem volt.

A létminőségemre nézve ezek voltak a lényegesek, nem az, hogy képzettséggel meddig juthatok, vagy a pénzemből mire fogja futni. Sejteni itt a különbséget a lét- és az életminőség között. Földényinél olvastam, hogy a saját ledönthetetlennek hitt korlátainkat átlépni a valódi vallásos élmény. Változást hoz.

"Csakis annak van valóban szüksége Istenre, aki eljut ehhez a töréshez, de Istent elveszíteni is csak itt lehet." – írja Földényi. Az ember persze eleinte nagy elszántsággal magyarázatokat keres ezekre a repedésekre, vagy a talajtalanságra. Kinek mi.

Talán A napkeleti utazás egy passzusa jó ide: "Kétségbeeséshez vezet minden komoly törekvés, amely az életben az erény, az igazságosság és az ész segítségével akar helytállni, és teljesíteni kívánja annak követeléseit. A kétségbeesésen innen élnek a gyerekek, a kétségbeesésen túl a feltámadottak."

"Maga a tudás is a halandóság megnyilvánulása; egy halhatatlan lénynek erre semmilyen szüksége sem lenne. (...) a tudás nem egyéb, mint folytonos keresgélés, ösztönös tapogatózás" – s itt a tapogatódzásról, egy talán márciusi álmom jut eszembe, sziklafalon mászom felfelé kötél nélkül, s az idő mintha siettetne, a keresgélésre emlékszem főleg.

Nem csak Sartre gondolta úgy, hogy az egyetlen valódi tudás az intuitív tudás, Sziddhártha is arra a felismerésre jut, hogy valójában nem létezik az, amit tanulásnak hívunk. Ennyi erővel kérdezhetem a sziklarepedéseket lakó kígyókat, gyíkokat és rovarokat is a lét folytonosságáról és a nem-Én/Egy-mindenségről. Így is teszek, s kiválóak az eredmények.

Az állatok eleve ebben élnek.

"Körülnézett, mintha most látná először a világot. Szép volt a világ, tarka volt a világ, különös és rejtélyes volt a világ! Itt kék volt, amott sárga meg zöld, áramlott az ég és a folyó, erdő meredt rá, és hegység, minden szép volt, rejtélyes és mágikus, s mindennek a közepén ő volt, Sziddhártha, a felébredt, úton önmaga felé. (...) Az értelem nem valahogy a dolgok mögött, hanem bennük, mindegyikben benne rejlett."

– Hesse: Sziddhártha

Halálos szabadság

Yalomnál a talajtalanság-szorongás, Heideggernél pedig a hátborzongató idegenséggel leírt otthontalanság-élmény felel meg annak a létszorongásnak, ami próbál minket ráébreszteni arra, hogy egy látszólag értelmes világban élünk, ahol el kéne rugaszkodjunk a "magától-értetődőtől". Hornyák esszéjében tetszett az a gondolat, hogy a kétségbeesés egy torz viszonyulás önmagunkhoz.

Egész régen töltöttem ki az első PIL-tesztemet (Húsleves gazdagon), viszonylag silányra sikkerült, akkortájt nem volt reális boldognak és életcélosnak éreznem magam, a szuiciditásom pedig mérsékelten magas volt. A teszt tehát a boldogság- és értelemérzetet, valamint az öngyilkossági hajlamot méri. Nemrég kitöltöttem újra, és nagyon röhögtem: kifejezetten magas boldogságérzet és életcéltudat mellett kiugróan magas szuicid hajlamot értem el, olyannyira, hogy küldtek nekem egy segélyhívókat és mini-intervenciót tartalmazó emailt.

Szabadság.

Amellett, hogy szorongásmentesen élek, jelentékeny félelem sem kúszott vissza az életembe. (Azért írom le rendszeresen, hogy nyoma legyen az időbeli fenntarthatóságnak.) Szeretem az életemet, de nem ragaszkodom hozzá. Rendszeresen magamba nézek, és azt találom hogy bármikor boldogan halnék meg. Persze az adósságaimat kicsit ciki lenne hátrahagyni. De ha eladnátok az értékes cuccaimat (pláne, hogy az alpesi mászáshoz mi minden kell, meg őszre talán saját autóm is lesz – úgy az életbiztosításommal együtt már nem is volna annyira gáz a helyzet).

Jut eszembe, tudtátok, hogy a szégyen ellenanyaga a büszkeség?

Persze Földényit olvasva fel kell tenni ilyenkor a kérdést: "Valóban legyőzte a halálfélelmet? Nem azért érzi határtalannak és szabadnak magát, mert maga a halálfélelem testesült meg benne, amelynek immár semmitől sem kell tartania, s a legkevésbé önmagától?"

S nincs itt véletlen egy különös áthallás az istenfélelem felé?

A halállal szembeni egyik első reakció általában a sérülékenység tagadása: egészséges vagyok, fiatal vagyok, jó vagyok, tehát messze van még tőlem a halál, nem lényeges foglalkoznom vele. Csakhogy... nincs ilyen logikai kapcsolat élet és halál közt. Nincs.

Szóval mi köze van a halálnak és a halandóságnak az identitáshoz?

Azt is mondhatnánk, hogy a halál mindig személyes ügy.

Van Az Úr sötét anyagaiban az a rész, amikor a srácok a Halottak földjére keresik az átjárót, és a saját haláluktól kell segítséget kérniük. A történet szerint a halálukat azok nem látják, akik félnek tőle, ugyanakkor a halál mindig jelen van az életükben. A halál velünk születik, és velünk él – fontosak ezek a gondolatjátékok. Azé is, mert a szabaddá válás (szabadulás) kulcsa a halandóságélmény. "Mégha ez a szabadság a sivatag végtelenségére is emlékezteti az embert" – írja Földényi. Eleinte.

Hatalom és másmilyenség

"Csak fokozza a zűrzavart, hogy (...) az önazonosság (identitás) tárgyalásából időközben kihullani látszik a másság (alteritás) értelmezése" – olvasható a Szabadbölcsészet oldalán. A másság messze nem a szexuális és nemi kisebbségek dedikált létproblémája; minden ember létét áthatja: mindenki más. Ez (is) létszorongás.

"Az Én volt az, aminek értelmét és lényegét akartam megtanulni. Az Én volt az, amitől meg akartam szabadulni, amin túl akartam lépni. Ám nem tudtam túllépni rajta, csak becsapni tudtam, csak elmenekülni tudtam tőle. (...) a rejtély, hogy élek, hogy vagyok valaki, és mindenki mástól eltérek és különbözöm" – szónokol a fiatal Sziddhártha.

Végtelen történet volna a másikért-való-létbe itt is belefeledkezni (például azt pedzegetni, hogy az énelbeszélés mennyiben lehet esetleg párbeszéd). Ebben a szakaszban az én-megosztásról, a hatalomról és az egyenlőség eszméjéről esik főleg szó, és kiegészítjük a Másik negativitásáról szóló korábban leírtakat is.

Az én-megosztás (I-sharing) az a jelenség, amikor azt képzeljük, hogy a másik ugyanúgy él meg egy helyzetet, mint mi. Ez olyan "észlelési" csúsztatás, amit az elszigeteltséggel szemben használunk. Azok, akik viszonylag jól érzékelik saját egyedüllétüket, különösen vonzódnak az 'én-megosztókhoz'. Az az igény, hogy megosztott szubjektív élményeket tapasztaljanak, arra készteti őket, hogy mélyebb egzisztenciális kapcsolatot érezzenek azokkal, akik látszólag, osztoznak szubjektív élményeikben. Így az én-megosztás például fontos komponense lehet a szerelemnek.

S mi van a hasonlósággal?

Ha jól megnézitek az alábbi videóban, Conan Gray Conita Gray-t látja meg a magazin borítóján. "Mint szerelmes a szerelemben – saját magát reméli megtalálni" – írja Földényi.

Mindegy is, mert az Én és a Másik mindig túl korán találkoznak.

"Ki vagy és mit akarsz?

Mi az és mire jó?

Hülye vagy, belehalsz

Szerelem, szerelem

Nem is én, nem is ő

Egyedül akarom

Veled is van ilyen

Szerelem, szerelem" ♫

Han azt írja, hogy "Az én igenlése feltételezi, hogy a létező a másokkal való érintkezésben önmagánál marad. Az én ilyen folytonossága híján tönkre kell mennie, mégpedig a negativitás, a másik által benne előidézett negatív feszültség miatt. Aki nem képes magában kihordani, önmagába integrálni a negativitást, annak nincs hatalma lenni."

Az ún. rávezető elmélet szerint egy ilyen fenyegető helyzet averziót alakít ki, így ösztönözve minket arra, hogy megerősítsük magunkat, illetve hogy megszabaduljunk a Másiktól.

Az ember, akár bennemarad ezekben a helyzetekben, akár nem; s bármerre is megy tovább, s bármennyi másikélményt is szerez, végül ugyanúgy csak önmagát tapasztalja meg (szól Zarathustra). Aztán ahogy Földényi írja: mindig el fogja téveszteni magát újra, anélkül, hogy valaha rájöhetne, mihez képest. Nem fain.

Ott vannak aztán az aszimmetrikus kapcsolatok, ahol a túlhatalmat gyakorló fél dologként kezeli a Másikat, s kiterjeszti vele önmagát (Hannál a narcisztikus). Ennek szélsőséges formája a bántalmazás, aminek a másság megsemmisítése a célja.

"A neurotikus önigenlés a másik tagadását vonja maga után" – írja Han.

Az egyik reggel, egy váratlan pillanatban, megértettem (bár pontosabb volna az átélés vagy megérzes szót használnom), hogy nem vagyunk egyenlőek. Nem lehetünk egyenlőek. Abban az esetben meg, ahol valaki önerőből egy korrupt, bántalmazó gci lesz, meg pláne nem. De már sokkal alapvetőbb okokból sem vagyunk egyenlőek.

Az egyenjogúság törékeny megállapodás csupán, valamennyi lehetőséget biztosít magunk közt. Szüksegszerű (tév)eszme, mert bár nem vagyunk egyenlőek, mérhetetlenek vagyunk, végtelenek. Nem felmérhető a múlt, a jelen, s a jövő sem bennünk. Így jobb híján olyan eszmékkel próbáljuk védeni magunkat és egymást, mint az egyenjogúság. 

Artaud szavait idézve: "Én vagyok a végtelen. A létezés keresztje az, hogy állandóan vissza akarom magam vezetni egy olyan lényegre (...), amely valójában nem létezik."

Tartsd magad többre a Másiknál? Nem ezt mondom. Találd meg azt, aki veled egyenlő? Makes some sense. De ha nem kéne mérnünk magunkat... A Semmin, a Bármin vagy az Egyen nem is volna mit…

Valójában a mérhetetlenség sokkal gazdagabb lehetőség, mintha egyenlőek lennénk. Ha az ember szabadsága a belső határtalanság, akkor bármikor meglephetjük önmagunkat.

A fentiekre visszagondolva, ha azt éreznéd, hogy több időre van szükséged, lényegében ez nem-e azt jelenti, hogy többre van magadból szükséged?

"Az Egy nem nagyságát, hanem határtalanságát és dinamikáját tekintve határtalan"

– Plótinosz

Put that on your plate.

Az egzisztenciális másság kapcsán talán még annyit, hogy szinte szerencse a másnál is másabbnak születni: így az embert nem tehermentesíti a magától-értetődőségek egy jelentős hányada. Szinte elkerülhetetlen a világok leleplezése és újra-felfedezése.

"Aki nem képes megtorpanni, az nem jut el az egészen máshoz. A tapasztalatok megváltoztatnak. Megszakítják az ugyanaz ismétlődését" – írja Han.

"A hatalom az élő azon képessége, hogy a másba többszörösen belebonyolodva nem veszíti el magát, hogy a negatív feszültségek közepette folytatja magát."

Stamina to stay w/ the problem

A nagy kérdés persze, hogy van-e gyomrunk a csupa kín és ellentmondás létproblémáiban maradni mindaddig, amíg önmagunkat megerősítjük. Nietzsche ezt hívta bátorságnak. Ezzel szemben tartotta gyáváknak azokat, akik úgy élik az életet, mintha az maga is egy olyan betegség volna, amiből nem lehet felgyógyulni. Ide sorolta a keresztényeket. Ő persze kíméletlen volt, mások jellemzően puhábban közelítik meg ezt a témát: bármi lehet a narratívád, kérdés, hogy milyen létminőséget eredményez. Ezt Nietzsche is elismerte, csak nagyon a bögyében voltak a krenyók, úgy vélte, hogy a gyengéket juttatják hatalomhoz (miképpen a demokrácia az alkalmatlanokat és eszteleneket).

Heidegger ezt a megrendíthető, világban kényelmesen lebegő állapotot hívja könzöséges bukottságnak: a létünk sérülékeny voltát lehetőleg távol tartjuk a tudatosodástól, elvagyunk egy látszólag értelmes világban. Jó okkal. Nehéz ugyanis leugrani tejért, vagy edzéstervbe kezdeni, ha folyamatosan tudatában vagyok a bizonytalanságnak: ha rásérülök a remodellinges bokámra, nem csak az Ultra Tisza-tó ugrik, hanem a nyári alpesi (saját szegből ereszkedés) is. S persze az sem tudható, hogy ezekre egyébként rendbe jön-e, mégha nem is sérülök rá a felkészülés alatt.

Ricoeur-höz visszatérve: a bizonytalanság a folytonosságélmény ellentéte, de itt is önmagunkban integrálható ellentétekről van szó. Például legközelebb, amikor J. barátommal clean útba megyünk (egyszerre bizonytalanság és flow), vagy azzal, hogy bármikor rásérülhetek a csibész bokámra, mert megállíthatatlan vagyok bszki.

Egészen addig, amíg el nem jön az utolsó bevásárlás és az utolsó mászás.

Nem halhatok + viszont anélkül, hogy ezt a koreót meg ne tanultam volna a bevásárláshoz. A fej fölé rúgás mondjuk pont visszatükrözi, hol kell még lazulnom a mászáshoz is.

A sérülékenység elől való menekülés számos módjáról volt szó a Yalom-naplóban (például bajnokoskodás és kényszeresség), nem ismételném. Álljon itt annyi, hogy míg ezek átmeneti megkönnyebbülést nyújtanak, hosszú távon fokozzák a bizonytalanságot és gyengítik a személyes identitást, írja Per-Einar a Phil. psychology-ban.

Viszont nincs törvényszerű kapcsolat a lét kellemetlen adottságainak patológiás tagadása és a látszatvilágok között. Az egzisztenciális ébrenlét nagyonis lehetséges a látszatvilágban, pláne ha visszagondolunk Sartre-ra, és esetleg belátjuk, hogy csak az létezik, ami látszik, ami megjelenik, ezt követően pedig belátjuk, hogy mi alakíthatjuk is mindezt a látszót, miénk a narratíva. Mienk a megjelenítés (és a semmítés) joga.

Így a látszatvilághoz kiegészítésként Nietzsche: hogy valami igazság értékesebb a látszatnál, nem több, mint morális előítélet. “Annyit legalább ismerjünk be, hogy az élet egyáltalán nem is létezne, ha nem perspektivikus értékelések és látszatok alapzatán.” Avagy “Miért ne lehetne az a világ, amelyhez valami közünk van -, fikció?” – teszi fel a kérdést.

És ezzel ismét a történetszerűséghez jutottunk el. Soha mást nem műveltünk, csak mitológiát – mondja Nietzsche.

"Megvallani, hogy a valótlanság életfeltétel: ez persze szembeszállást, veszedelmes módon történő szembeszállást jelent a szokott értékérzetekkel; és az a filozófia, amelyik ezt megkockáztatja, már pusztán ezzel is Jón és Gonoszon túl helyezi magát."

A valódi diskurzus itt tehát nem az, hogy valami valós vagy valótlan, igaz vagy nem igaz. Ezek a felfogások a világ megkettőződéséből jönnek (lsd. Varázslatok). A Minden-Kettő világában létezhet csak a jó-rossz megkülönböztetése. Az Egy-Mindenség (az Én-Magam) helyett persze úgy élünk, mintha a Minden-Kettő világában lennénk.

Ezen bukik el a karma tan is. Semmi garancia nincs arra, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, sőt! Ha autentikusan akarunk élni, akkor jón és gonoszon is túl kell magunkat helyezni, mégha ez a környezetünkben előnytelen megítélés alá is esik.

"Függetlennek lenni, a legkevesebbek előjoga: – az erősek előjoga ez. S aki megkísérli, még ha teljes joggal is, ám kényszerűség nélkül, annak adja tanújelét, hogy valószínűleg nem csupán erős, hanem a szertelenségik vakmerő is. Bemerészkedik a labirintusba, megezerszerezi a veszélyeket, amelyeket az élet már amúgy is magával hoz; amelyek között nem a legkisebb, hogy senki sem lehet szemtanúja, hogyan és hol téveszt utat, magányosodik el, s marcangolja szét őt darabról-darabra a lelkiismeret valamilyen barlangi Minotaurusza. S ha egy efféle elemésztődik, az oly távol történik az emberi megértéstől, hogy nincs, aki átérezze és vele érezzen: – s már nincs visszaút! az emberek részvétéhez sincs visszaút többé!" – írja Nietzsche.

Olyan veszedelmekről van itt szó az önmeghatározás kapcsán, amelyekről nem kell tudomást venned, ha nem merészkedsz a közelébe.

"Minél több nemlétet képes az élő magában hordani, annál veszélyeztetettebb, és annál több léthatalma van, ha képes dacolni ezzel a veszéllyel. (...) Egy életfolyamatban annál több a hatalom, minél több nemlétet képes énigenlésbe belefoglalni, anélkül, hogy az elpusztítaná." – írja Han.

Miről van itt szó? Együtt tudsz-e élni annak tudatával, hogy mi minden lehettél volna, de nem lettél, mennyi minden mást választhattál volna, de nem tetted, sőt, annak felismerését is jelenti, hogy amikor lemondunk valamiről, és azt képzeljük, hogy tudjuk mit adunk fel, az igazság az, hogy sosem ismerhetjük meg azokat a jövőket, amelyekről ugyanabban a lendületben lemondtunk. Kicsit azért dühítőek az ilyen végső belátások.

Érdekesség a kísérleti egzisztenciális pszichológiában, hogy azok, akik a választási szabadságukat kevesebb lehetőségből élik meg, jellemzően jobban érzik magukat, mint azok, akik több lehetőségből választhatnak. Másként fogalmazva: a "sok" szabadság erősebb talajtalanság-szorongáshoz vezet, ha nem uraljuk a helyzet.

"Az örvénylő, mindent elnyelő káosz akkor tűnik fel, ha megszűnik annak lehetősége, hogy az ember akár a Szeretetbe, akár a Gyűlöletbe betokosodjon; ha nem egymást követően éli meg őket, hanem egyidejűleg" – véli Földényi. "A kettő ilyenkor nem kioltja, hanem fokozhatatlan erővel kezdi feszíteni egymást. A káosz semmivel sem azonosítható, ezért jelentkezése mindig példátlan: nem lehet felkészülni rá, nem lehet kitérni előle, nem lehet megtéveszteni. Nem hiába részesíti az embert elemi élményben."

A talajtalanság-szorongás egyik erős tünete a megőrüléstől való félelem (vagy az örvénylés és a repedések tovafutása), így azt sejtem, hogy lényegében káosz-élményről van szó. Az ember talajtalanság-szorongásként vagy a saját mérhetetlen, végtelen, lehetetlen örvénylésének éli meg a káoszt, attól függően, hogy hányadán áll a végső problémáival.

Ígyhát nem vagyok orvos, sem újságíró. Jogász sem leszek. Hiszen mindez egyébként is lehetetlen volna, mert nekem önmagamat kell átélnem. Hosszú merészség ez: bárki lehetek. S így legközelebb life coach és hegymászó leszek. Már ha például a kötött kis bokám is úgy akarja, és élünk. And it goes on and on like a never ending song ♫

Tekintettel az ember még meg nem állapodott állat mivoltára – tenné hozzá Nietzsche.

Pimaszlét ez, amiben "semmi sem változott, és mégis minden másként létezik, mint az előbb. Képtelen vagyok leírni; olyan, mint az Undor, de pontosan az ellenkezője: végre valamilyen kaland történik velem, és ha eltöprengek rajta, hogy mi az, rájövök: az történt, hogy önmagam vagyok, és hogy itt vagyok; én vagyok az, aki kettéhasítom az éjszakát; és boldog vagyok, mint egy regényhős."

– Sartre: Undor

Majdnem semmi

Nem csak a kereszténység, a tudományos szellem is az ellen dolgozik, hogy a létünk lehetetlen adottságaira ráébredjünk és azokat feléljük. A lehetetlen helyébe a lehetőség került – a végtelen lehetőség – ami a vallás nyelvén megváltást és végső beteljesülést, a tudomány nyelvén pedig átfogó ismereteket és feltartóztathatatlan haladást ígér – írja Földényi. "Ennek rendelődik alá minden, s előbb vagy utóbb az ember maga is hajlamos elhinni, hogy végső rendeltetése nem a megsemmisülés (...)" – márameddig.

"Léthatalom tekintetében a neurotikus és 'Isten' áll szemben egymással: a neurotikust az jellemzi, hogy csak kevés negativitást képes magába foglalni (...), az átlagos ember korlátozott mennyiségű nemlétet képes magában hordozni, az alkotó ember többet, és Isten, szimbolikus értelemben, végtelen mennyiségűt." – sorolja Han.

Azt is feltételezem, hogy egy szívós személyiség a (heideggeri) halál-felé-való-léttel és a testben-való-léttel egyaránt meg kell békéljen erejének megtartásához. Sőt, ezeken túl meg kell békélni a nemléttel is.

A káosz előli menekülés vágya persze kiváltképpen erős bennünk. Érthető, hiszen nincs létező, amit előbb vagy utóbb a káosz ne kergetne válságba.

"A semmi nem a létezést felülmúló lét, nem is a létezés hiánya, hanem a létezés önmagán való folytonos túlcsordulása. Nem átmeneti állapot, nem is végső cél, hanem erő, amely – lévén semmi – saját 'hiánya' által tud csak megnyilvánulni. A semmit ezért nem csak a rettegésben tapasztalja meg az ember, hanem bármikor, amikor a lehetetlen eltölti lényét. A csoda, az élvezet, a kéj, a varázslat, az öröm vagy a szenvedés pillanatai éppúgy alkalmasak rá, hogy az embert megrendítsék: minél önfeledtebben adja át magát nekik, annál nagyobb annak a veszélye, hogy az idegenség élményében fog részesülni. A lét idegensége válik lénye legsajátabb 'részévé' ezekben a pillanatokban: a 'mástól' feltöltve érzi végre önmagával azonosnak magát." "Ezek a pillanatok nem csak az időt törik össze, hanem arra is figyelmeztetnek, hogy a kiteljesedés elképzelhetetlen a fokozódó fenyegetettség nélkül. Az ember ilyenkor lépi át azokat a határokat, amelyeknek egyébként nem megy szívesen a közelébe. A határokon innen az időben rendezi be az életét. (...) S ha gondol is arra, ami a határokon túl van, illetve ami az időt is felülmúlja, a józanság állapotában ezt korántsem tartja fenyegetőnek: csakis isteni lehet az, ami ennyire felül tud múlni mindent. Egy távoli, idegen istenre próbálja hát ráruházni mindazt, amiről sejtése van, de amit emberi mértékkel megközelíthetetlennek hisz." – olvashatjuk Földényinél.

A Semmi – bár nem létezik – mégis élményszerűvé tud válni, mondja.

"Azt hiszed tán, kedvesem, hogy bárki is megkímélheti magát ettől az úttól?" – kérdezi mindezek után Sziddhártha. Emlékezz önmagadra! – mondom én.

Felhasznált irodalom:

Heller Ágnes: A személyes identitás dinamikája. In: Bujalos István, Tóth Máté és Valastyán Tamás (szerk., 2013): Az identitás alakzatai. Kalligram "sok-sok szerelemmel" kiadás, 2022

Hornyák Péter István: Az identitás kétségbeesése - avagy a kétségbeesés identitás? In: Bujalos István, Tóth Máté és Valastyán Tamás (szerk., 2013): Az identitás alakzatai. Kalligram "sok-sok szerelemmel" kiadás, 2022

Per-Einar Binder (2022): Facing the uncertainties of being a person: On the role of existential vulnerability in personal identity, Philosophical Psychology, DOI: 10.1080/09515089.2022.2129002

Byung-Chul Han: Mi a hatalom? Typotex, Budapest, 2023

Byung-Chul Han: Az idő illata. Typotex, Budapest, 2024

Friedrich Nietzsche: Jón és gonoszon túl. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2010

Földényi F. László: A medúza pillantása. Lánchíd, Budapest, 1990

Hermann Hesse: A napkeleti utazás. Helikon, Budapest, 2021

Hermann Hesse: Sziddhártha. Helikon, Budapest, 2022