Amikor Nietzschével sírtam (III): feltámadás

Megélte-e az életét? Vagy inkább az élte ki magát? Választotta, vagy ráhagyta a döntést? Szerette az életét, vagy megbánta? Jól használta-fel? – sorozza a doktort Nietzsche.

"- Ezekre a kérdésekre ön is tudja a választ! Nem, nem én választottam! Nem, nem éltem azt az életet, amire vágytam. Azt az életet éltem, amit kiszabtak rám. Az "én" - az igazi én - egész életemben el volt zárva.

- És pontosan ez, Josef, meg vagyok győződve róla, hogy ez az Angstja forrása. Az a szívtájéki nyomás azért van, mert a meg nem élt élet készül előtörni önből. A szíve pedig egyre üti az idő múlását. S az idő falánksága örökre szól. Az idő folyton csak felfal - vissza pedig nem ad semmit. Milyen borzasztó azt hallani, hogy a magára "kiszabott" életet élte! És milyen borzasztó szembekerülni a halállal, még mielőtt valaha is igényelte volna a szabadságot, minden veszélyével együtt!

- Friedrich, ezek jól hangzó frázisok, csodálom is őket, megindítják egész lelkemet. De messze-messze esnek az életemtől. Mi köze a szabadság igényének a hétköznapjaimhoz?"

Az örök visszatérés

"Próbálja kiüríteni az elméjét. Vegye úgy, mintha gondolatkísérletet folytatnánk. Képzelje el, hogy valami démon azt súgja magának: ezt az életet - ahogy most éli, és ahogy élt a múltban - újra kell élnie, és aztán számtalanszor megint, és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalom és minden öröm és minden, ami az életben kimondhatatlanul nagy vagy kicsi, visszatér újra, minden azonos sorrendben következik egymásra (...)" - mit tehet, ha mégis jobban szeretne élni?

Nietzsche szerint fel kell ismernünk a jelen és a jövő közti ellentmondást. Azt is mondja, hogy az élet folyamatos változói miatt az ember félelemből igyekszik magának állandó, rendezett mikrokozmoszt teremteni, ahol biztonságban érzi magát. Ezt nem nehéz belátni. Így viszont a viselkedésünk kötött: reaktív, nem az hajt minket, hogy megismerjük a gondolataink mozgatóit, hanem hogy védjük magunkat a káosztól. A történés és a létezés ütközik ilyenkor, amit N. az örök visszatérés gondolatjátékával próbál feloldani.

"Az örök visszatérés azt jelenti, hogy minden alkalommal, amikor döntést hoz, és megtesz valamit, olyan szándékkal kell cselekednie, hogy az örökkévalóságnak választ. És ez igaz mindarra is, amit nem tesz meg, minden elvetélt gondolatra, minden döntésre, ami alól kibújt. És minden meg nem élt élet ott gyűlik, magában belül, meg nem élve egy örökkévalóságon át. S a lelkiismerete figyelembe nem vett szava egy örökkévalóságon át panaszkodik majd magának.

(...)

- Tehát, ha jól értem, az örök visszatérés a halhatatlanság egy formáját kínálja?

- Nem! - felelte Nietzsche nagyon határozottan. - Azt tanítom, hogy az életet nem szabad megváltoztatni, eltiporni valami másféle életért, ami a jövőben kínálkozik. A halhatatlan maga ez az élet, ez a perc. (...) Ez a pillanat létezik örökké."

Nietzsche megközelítésében a dolgok (élmények, tapasztalatok, feladatok, stb.) nem azért örökkévalóak, mert nem múlnak el, hanem mert végtelenszer halnak meg és térnek vissza. Mindez talán háromféle dolgot is jelent:

• a dolgok mindig kiüresednek vagy elfakulnak más lehetőségek mellett,

• a választási szabadság mindig fennáll, minden pillanatban visszatér,

• ajánlott mérlegelni, hogy feladjuk-e a jelen lehetőségeit még nem létezőkért.

Számunkra az örökkévalóság most van. Nem a létezésünk előtt, s pláne nem a halálunk után. Így került vissza az időn kívül álló Istentől az örökkévalóság hozzánk halandókhoz, akikhez a szenvedés és az öröm is újra meg újra visszatér.

Ez már kicsit árnyaltabb gondolat, mint a "csak az él, aki jelen van" – de tény, hogy szinte minden más vegetálás (ami, mint Yalomnál régebben olvastuk, a céltalanság legszélsőségesebb formája). És itt egy dal az örökké visszatérő sorsról is.

N. ezt a tételt egyébként abból vezette le, hogy ha az idő végtelen, az anyag és az energia pedig véges, akkor minden kombinációnak végtelenszer és ismétlődően kell megtörténnie, különben elfogyna az idő – azt hiszem így lehetne köznyelvibben leírni. Mondjuk én nem értek ezzel a logikával egyet, szerinteeem, az idő nem létezik, pontosabban az idő az egyik olyan kifinomult tudományos-matematikus kísérletünk, amivel meg akartuk védeni magunkat attól, hogy a Semmi miatt öregszik a testünk, kimerülnek az erőforrásaink, a Semmiből jövünk és oda is megyünk vissza. Számunkra az idő nagyonis valóságosan megszűnik. Ebből az is következik, hogy bár N. szerint törvényszerű az örök visszatérés, annyi variáció van, hogy egy emberélet alatt semmi garancia nincs arra, hogy valami "időben" visszatér hozzánk. Talán ezért nem ajánlotta feladni a meglévő életünket.

Szóval az idő szerintem a Semmi. Főleg a múlt. És az idő ezzel együtt a Bármi is. Főleg a jövőre nézve. A jelen pedig az Örökkévalóság. Amíg van.

Han is játszik picit az igeidők jelentőségével az Erósz haldoklásában: a jövőt a modern ember próbálja optimalizált jelenné formálni, ezzel kizárva a másik másságával járó abszolút meglepő események lehetőségét. Az emlékezetünkben pedig szüntelenül változik a múlt, előrehaladó, narratív folyamat marad. Hova fér ebbe bele a jelenvalóság? Van cserébe totális jelen – Han szerint – önmagunk digitalizálása, ami éppen a pillanatot pusztítja el. "A pillanat nélküli idő már pusztán additív, nem szituatív. A kattintások időbelisége, amely nélkülözi a döntést és elhatározást. A pillanatot a kattintás helyettesíti."

Petting helyett tapping.

Az örök visszatérés egyben körforgás is: vissza mindig ahhoz, amit ismersz vagy vissza abba, ami jelen van és elérhető, s ez elsősorban én magam vagyok, te magad vagy, s aztán, ha ismersz vagy ismerlek, lehetsz te vagy én. Lehet kicsit használni foglak, de kicsit használhatsz te is, lényeg, hogy térjünk vissza magunkhoz, ha megtörtént. Aztán folytassuk. Válasszunk újra meg újra, pont addig, ameddig akarjuk. Térjünk mindig vissza a választás lehetőségéhez. „Az örök visszatérés a választás próbája” – s az élet tényleg újra meg újra visszadob helyekre, nem? N. felteszi a kérdést: készen álltok-e az ismétlésre? Meg tudjátok-e szeretni, hogy az a sorsotok, hogy csak visszatérő élmények vannak?

Az örök visszatérés doktrináját N. nem végső magyarázatnak szánta, hanem önvizsgálati módszernek, mérőzsinórnak: „ha szeretsz valamit, úgy szeresd, hogy örök visszatérése is kedvedre való legyen. Ezzel istenhozzádot mond hétköznapjaink apró kis gyávaságainak és lustaságainak. Az örök visszatérés abszolút szeretetet követel meg, olyasfajta akaratot, amely semmiféle kifogással nem takarózik, (...) semmiféle előítéletet nem tartalmaz, vagyis, nem szabja meg, hogy kit/mit szeressünk, vagy ne szeressünk. Pusztán azt tiltja, hogy „fél gőzzel” szeressük.” Ehhez viszont képben és résen kell lenni.

A szükséges személyiségfejlődési folyamatot Nietzsche „A három átalakulással” illusztrálja: az ember először úgy viselkedik, mint egy teve – leereszkedik, súlyokat vesz fel, a kultúrának és másoknak való engedelmesség terheit. Nagy erővel bír, de túlságosan alárendelt. Aztán oroszlánná válik, a kötelesség helyébe a saját akarata lép, aki a rend megborításában örömét leli, már szabadszellemű, de még nem tudja miért. Az oroszlánból végül gyermek lesz, aki előítéletek, moralizálás és aggályok nélkül játszik. És amikor befejez egy játékot, így kiált: „Még egyszer, még egyszer!”

Ez a gyermek egyszerre önző és ártatlan, túl van már jón és rosszon, és folyamatosan védelmeznie kell saját autonómiáját. Veszélyes számára a nagyobb közösséghez való csatlakozás, hiszen az mindig mozgatja az azonos pokla felé.

A merészség hiánya

Platón Erósz-fogalma némiképp rávezet arra a szenvedélyfogalomra, amire szerettem volna kifutni: azt mondja Erósz a lélek kormányosa, akinek hatalma van a vágy (epithümia, ἐπιθυμία), a merészség (thümosz, θυμός) és az ész (logosz, λόγος) felett. Ezeknek a lélekrészeknek külön-külön is megvan a maga élvezete, emiatt könnyű is aránytalanul belecsúszni egyikbe vagy másikba. Ma leginkább a merészség (vagy: indulat) marad ki az életből: a spontán, a nem tervezett vagy a műsorváltozás joga. Sokféleképpen felírhatnám. De merészség a düh is. Helyette elégedetlenkedünk – ami éppencsak annyira parázslik, hogy kurvakellemetlen legyen. Lehetőleg mindenkinek a hatósugarunkon belül.

Han ennek kapcsán az alábbiakra hívja fel a figyelmet:

• Erósz nélkül az értelem adatüzemmé silányul, amely nem képes a kiszámíthatatlannal és a bizonytalansággal számolni,

• Erószt nem szabad összetéveszteni a vággyal,

• Erósz végső soron egy politikai kapcsolat, ahol az észnek, a merészségnek és a vágynak találkoznia, egyezkedie, fizetnie kell a közös politikai cselekvés érdekében.

"Világos, hogy egy szerelmi találkozás hatása alatt, ha valóban hű akarok lenni, szokásos életmódomat, élethelyzetemet (habiter) tetőtől talpig föl kell forgatnom." Han nem győzi hangsúlyozni, hogy Erósz messze nem egyenlő a szexualitással. "A változás vagy az egészen más negativitása idegen a szexualitástól. A szexuális szubjektum mindig ugyanaz marad. (...) A szexualitás a szokásos rendjébe tartozik, amely az azonost reprodukálja." – a szerelem, mint esemény, törést hoz létre, a szerelem Erósz nélkül viszont csak munka.

Han szerint nagy baj, hogy átáltunk adatüzemre. Mert a döntésekhez, a választási szabadsághoz gondolatokra, elméletekre van szükségünk. Ma a döntéshozásunk legtöbbször kimerül az információhalmozásban és adatösszehasonlításban. Hiányzik belőlünk a narratív feszültség, mi magunk is adatokra esünk szét. Gondolnunk kell az elmélet és a szertatások, rítusok közös eredetére. Ezek szükségességére. És a gondolkodáshoz csönd kell – írja Han – "az új kommunikációs eszközök csodásak, de borzasztó lármát csapnak, (...) a mértéktelenség zajként jelentkezik. (...) Nem hoz létre ismeretet vagy igazságot. Az információt csak tudomásul vesszük." Halmozunk. "Az információs társadalom élménytársadalom. Az élmény is hozzáadó és halmozó jellegű. (...) Hiányzik belőle Erósz, ami megváltoztat."

Szenvedély nélkül a gondolkodás is ismétlő és reaktív lesz, pont mint a szerelem. A szenvedélyért mindig el kell indulni járatlan utakon, és ez csak a gondolkodásunk megváltozásával lehetséges. Ennek kapcsán mondja Han, hogy nem csak szeretőnek, barátnak kellett lennünk, hogy gondolkodni tudjunk.

De így működik a pszichoterápia is. Nekem kell változnom ahhoz, hogy az örökké visszatérő dolgok élhetőek, sőt, akár kívánatosak maradjanak. Aki nem változik és nem halad, valójában nem gondolkodik. Ott felejtette magát valamelyik körforgalomban.

A gondolat szabadsága... elvileg alapvető emberi jog. Ki kell ásni és el kell lapátolni a szennyest, mert toxikus. Pontosabban: ajánlott.

Beuer doktor kötélnek áll

"- Kötelesség? De lehet-e a kötelesség előbbre való, mint az önszeretet, és mint a föltétel nélküli szabadság keresése? Ha önmagát nem találta meg, akkor a "kötelesség" pusztán eufemizmus, ami azt fejezi ki, hogy önmaga kiterjesztésére másokat használt fel.

Breuer összeszedte minden erejét egy újabb ellenvetéshez:

- A mások iránti köteleség nagyon is létező dolog, s ehhez a kötelességhez én hűséges voltam. Ezen a téren legalább ki merek állni a meggyőződésem mellett.

- Pedig sokkal, de sokkal jobb, ha megvan a bátorsága arra, hogy megváltoztassa a meggyőződését. A "kötelesség" és a "hűség" álca, függöny, ami mögé elrejtőzhetünk. Az önfelszabadítás abban áll, hogy kimondjuk azt a bizonyos szent "nemet", mégpedig a kötelességre is. (...) Föl kell fedeznie a saját romlottságát, gonoszságát! (...) Na és a felesége? - haladt tovább könyörtelenül a professzor. - Nincs-e ugyanúgy bebörtönözve ebben a házasságban, mint maga? A házasságnak nem szabadna börtönnek lennie, hanem valamiféle kertnek, amelyben magasabb rendű növények lelnek otthonra. Talán az egyetlen módja annak, hogy megmentse a házasságát, ha feladja."

Ha képesek vagyunk a másiknak nemet is mondani, az jó jel.

"- Mathilde - mondta neki akkor -, amit mondani szeretnék, azt sehogy se lehet elmondani, a legjobb tehát egyszerűen csak túl lenni rajta: szabadságra van szükségem. Csapdáva zárva érzem magam - nem, nem miattad, hanem a sorsom által. Olyan sorstól, amit nem én választottam. (...) Lehetőségre van szükségem, hogy megtaláljam önmagamat.

- Josef, ez őrület! - Mathilde felemelte a hangját. A szeme tágra nyílt, rémület sütött belőle. - Mi történt veled? Mióta van külön a te életed meg az enyém?" "Hogy adhattam volna oda valamit, ami nem is volt az enyém?" "Mielőtt "mivé" lettünk, nekem "énné" kellett volna lennem. Azelőtt döntöttem, hogy érett lettem volna rá." "El kell mennem. Változtatnom kell a dolgokon kezembe kell vennem az életem. Ahhoz, hogy képes legyek dönteni a saját sorsomról, alighanem jobb külön lennünk. Talán ugyanazt az életet választom, de annak igazi választásnak kell lennie, és az enyémnek." "Csakhogy én is megválasztom a magam életét, Josef. És én azt választom, hogy közlöm veled: ide nincs visszatérés."

A vita után a doktor összecsomagol és elvonatkozik Berthához. A szanatórium kertjében, mintha csak színpadon nézné, látja Berthát, aki tökéletesen alakítja ugyanazt a szerepet, éppen csak egy másik orvossal: egyik görcs, masszázs, ugyanaz a nyögdécselés, másik görcs, arcizmok simogatása, lopott csók, ugyanaz a becéző sóhajtás. Beuer doktor már szalad is ki a színházból. "A bécsi rendelőm, az otthonom és most Bertha is - mind továbbra is lesznek, ami voltak: egyiknek sincs szüksége rám a létezéshez. Én véletlen, pótolható elem vagyok, Bertha drámájához se kellek!" S a Bertha-kép ezzel végleg el is veszti önállóságát. "A doktor nem győzött csodálkozni az átalakuláson, soha ilyen közömbösen még nem gondolt Berthára. Nem, nem is közömbösség ez - csöndes derű, amolyan belső elégedettség. Most végre megértette: Bertha és ő társak a szenvedésben. Mindketten ugyanúgy csapdában élnek. Bertha se lett önmagává, ő sem választotta az életét, csupán tanúként vesz részt a végtelen ismétlődő jelenetekben."

Nekem is mindig élmény szembesülni azzal, hogy már nem vagyok a bálványaim hatása alatt. Amusing – nekem talán ez a szó fejezi ki.

Na így, hogy Bertha már nem játszik, Beuer doktor szalad tovább volt asszisztenséhez, Evához. "És most, Eva, szabad vagyok. (...) szabadon közeledhetek bárkihez, akihez szeretnék." Eva viszont nem reagál a célozgatásra. "Miféle szabadságról beszél? Mit jelent a "meg nem élt élet"? Josef, ennek nincs valami sok értelme az én fülemben. Mindig azt kívántam, bár nekem lenne annyi szabadságom, mint magának. Mert miféle szabadságom van nekem? Ha az embert a lakbér vagy a számlája nyomasztja, sok ideje nincsen a szabadságával törődni!"

A doktor kezdi kicsit kínosan érezni magát, ki is derült, hogy Evának már van faszija.

"Eva, el kell mennem. De engedjen meg, kérem, egy utolsó kérdést. Nem tudom feledni azokat az időket, amikor még közel voltunk egymáshoz. Emlékszik-e arra az estére, elég későre járt, mi a rendelőben beszélgettünk vagy egy órát? Bevallottam magának, hogy kétségbeesetten és ellenállhatatlanul vonzódom Berthához. Maga azt mondta, hogy aggódik értem, hogy a barátomnak érzi magát, és nem akarja, hogy romba döntsem az életemet. És akkor megfogta a kezemet, ahogy most én a magáét, és azt mondta, hogy megtenne bármit, amit kívánok, ha azzal megmenthetne. Eva, nem is tudom hányszor, talán több százszor lejátszottam magamban ezt a beszélgetést. Olyan sokat jelentett nekem, és gyakran bánom, amiért annyira lekötött a Bertha iránti szenvedély, hogy nem feleltem magának egyenesen. A kérdésem az volna - talán túl egyszerű is -, őszintén mondta, amit mondott?" Eva picit hallgat, mielőtt felel: "Őszinte leszek - sajnálom, hogy ezt kell mondanom, (...) Josef, én erre a beszélgetésre egyszerűen nem emlékszem!"

Ismét a vonaton ülve a doktornak rettenetes gondolata támad: nem csak Bertha és Eva élete megy tovább a maga folyása szerint, hanem Mathildé is - ő is létezni fog nélküle.

"- Friedrich! Hogy adhattam fel mindent? Micsoda bolondság volt követnem a tanácsait!

- Josef, maga már azelőtt feladott mindent, ami fontos, mielőtt rólam akár hallott volna. Ezért volt kétségbeesve. (...)

- De hiszen most semmim sincs! (...)

- Építse fel új énjét a régi élete hamvain."

Eztán Breuer doktor Olaszországban kallódik, mintha csak az Utas és holdvilágba csöppentünk volna bele, amikor... amikor Freud elkezd visszaszámolni. Mert azt eddig elhallgattam, hogy a fiatal Freud a doktor mentoráltja. Upsz. Breuer doktor kijátszotta a fatalista filozófust. Leszimulálta a szabadulást vagy feltárt a kétségeiből még többet? Nem tudom. Ez csak Yalom tanmeséje az emberről, aki bizonyos életközi döntések túlpartján eszmél rá a félelmeire, melyek kivonták a jelenvalók élvezetéből. Vagy valami ilyesmi.

Eztán még sógorának megsúgja, hogy nem egyszerűen az dobta meg Mathilde értékét, hogy a transzban átélte az elvesztését, hanem hogy vállalta a saját felelősségét. "Tudod, éveken át hadakoztam ellene, hogy Mathilde zablát tett a számba, vagy legalábbis azt hittem. Börtönben éreztem magam, aminek ő az őre, és vágytam a szabadság után – más nők, egészen más élet után. (...) de a transzban megpróbáltam megszabadulni a szabadságtól! Felkínáltam ugyanazt a zablát először Berthának, aztán Evának."

Ahogy azt Hannál olvashattuk: a szerelem kulcsa nem a legoptimálisabb Másik felkutatása és megszerzése, hanem a kölcsönös hatalomnélküliség elérése (persze ha akadnak szuboptimális emberek, akkor optimálisabbak azért létezhetnek). De a legoptimálisabb következő Másik keresése Han szerint gyakorlatilag a fogyasztó társadalom mögöttes parancsa. Egy végtelen, ugyanúgy örökké visszatérő feladat, mint bármi más. Nekünk tehát arra kéne a saját életünkben rájönni (ha ez egyáltalán lehetséges), hogy milyen életformával van esélyünk több öröm – preferáltabban magasabb rendű öröm – megélésére az amúgyis lerázhatatlan kétségbeesés közben. Esetleg, hogy kivel. De egyedül is. Yalom szerint akkor is választanunk kell egy életformát, ami mellett elköteleződhetünk, ha nem tudjuk kimatekozni, hogy mi lenne "jobb" - egyszerűrn azért, mert aki nem dönt és nem cselekszik a döntésének megfelelően, a legtöbbet fogja elveszíteni. Önmagából is.

Breuer doktornak küldöm a következő dalt. Han azt is írja, hogy az "a szerelem, amely ma nem jelent többet a szükségletnél, kielégülésnél, élvezetnél, nem viseli el a másik elvonását és halasztódását." Így talán nem meglepő, hogy amelyik többet jelent, az elviseli. De a saját jelentésienknek nekünk magunknak kell utánajárni. Breuer doktor esete csak egy kiragadott (és pont patológiás) példa volt.

Patológiás formák éppúgy kiállhatják az idő vasálkapcsát, mint az egészséges kötődési formák. Bár én amondó vagyok, hogy ha valaki megölt, legyek neki szép halott. Abszolút lezárás – gondoljunk vissza Hanra. És a jó visszatérés érdekében is fontos meghalni.

"Ráébredtem, hogy Mathilde se nem az ellenségem, se nem a megmentőm, egyszerűen csak útitársam, akivel együtt gyalogoljuk át az életet. Valahogy ez az egyszerű lépés szabadjára engedte mindazt a szeretetet, amit iránta éreztem és eddig csupán gúzsba volt kötve. Ma szeretem azt a gondolatot, hogy az életem örökké ismétlődik."

Breuer (vagy Yalom, vagy Nietzsche...) szerint a jó élet kulcsa: "először akarni is azt, ami szükségszerű, azután szeretni is, amit akarunk." = amor fati. Vagyis az "így alakult" átformálása "így akartam"-má, ami egyben azt is jelenti, hogy visszamenőleg is vállalom a felelősséget a sorsomért. Ehhez teszi hozzá Yalom, hogy végül – az iszonyat megízlelése után – jobb úgy élni, mintha szabadok lennénk. Ez az a mintha, amiben tudod és választottad, hogy miről mondtál le és miért cserébe. Már amennyire lehetséges…

Gondolom Yalom képes volt a saját házasságával megbékélni, a praxisában is biztosan volt ilyen példa. A feleségével közösen írt Halálról és életről c. könyvből talán majd kiderül. Viszont egy időre jegelem Yalomot. Kicsit meguntam. Felkészül Sartre.

Szóval: jobban kell megválasztani az ellenséget, és mindenkinek el kell döntenie, hogy mennyit tud elviselni az igazságból. A társválasztási sikereink ehhez is fognak igazodni.

Aztán "légy azzá, aki vagy" – mondja N., és nem csak a magunk kiteljesedésére gondol, hanem arra is, hogy ne essünk áldozatául mások ránk vonatkozó terveinek.

S végül Nietzsche sír

"-Talán senki se hibás ebben a történetben. Lou Salomé legalább annyira kihasználás tárgya lett, mint maga. Talán mind társak vagyunk a szenvedésben, csak nem látjuk a másik igazságát. (...)

Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a mellette lévő széken a professzor leveszi szemüvegét, zsebkendőbe temeti arcát, ami alól szipogás hallatszik. A doktor el volt képedve. Erre már csak mondania kell valamit!

- Én is sírtam, amikor megértettem, hogy Bertháról le kell mondanom. Olyan nehéz feladni egy álomképet, a varázst. Lou Salomét siratja?

Nietzsche - a feje még mindig a zsebkendőben - kifújta az orrát, majd hevesen megrázta a fejét.

- Hát akkor a magányosságát?

Megint fejrázás.

- Tudja egyáltalán, miért sír, Friedrich?

- Nem igazán - szűrődött ki a zsebkendő alól.

- Friedrich, legyen olyan jó, tegyen velem egy kísérletet. El tudja képzelni, mi lenne, ha a könnyeinek szavuk volna?

A professzor leeresztette a kendőt, és vöröslő szemmel meredt rá, láthatólag döbbenten.

- Csak próbálja meg egy kicsit - sürgette a doktor kedvesen. - Adjon hangot a könnyeinek. Mit mondanának?

- Ez olyan bolondságnak tűnik.

- Én is annak éreztem, amikor belevágtunk a maga furcsa kísérleteibe. Hagyja rám! Próbálja meg.

A professzor nem nézett rá nekikezdett:

- Ha a könnyeim érzékelnének valamit, azt mondanák... azt mondanák... - Itt suttogásra váltott, de valósággal sistergett a hangja. - Végre szabadok vagyunk!

(...)

- De hisz nem vagyok szomorú! Épp ellenkezőleg, mikor arról beszéltem magának pár perce, milyen lehet egyedül meghalni, óriási megkönnyebbülést éreztem. Nem is annyira azért, amit mondtam, hanem azért, hogy egyáltalán kimondtam, és hogy végre-valahára megosztottam valakivel, amit érzek.

- Erről az érzésről szeretnék még valamit hallani.

- Hatalmas. Megrázó. Szent élmény. Ezért sírtam, ezért könnyezek most is."

Halálorgazmus

"Immár teljesen világos, az elsődleges tévedésünk az volt, hogy Berthát gondoltuk célpontnak. Rosszul választottunk ellenséget. (...) Az igazi ellenség a szenvedélye mögött meghúzódó jelentés: újra meg újra visszatértünk az ürességtől, az elfeledéstől, a haláltól való félelemhez. Ott van a céltalanságtól való félelemben, a vágyában, hogy figyelmet kapjon (...) A paradoxon, hogy az igazság kutatásának szentelte magát, de nem képes elviselni annak látványát, amit fölfedezett.

- De hát magát is nyilván megrémíti a halál, az istennélküliség, Friedrich. A kezdet kezdetétől azt kérdem: hogyan képes elviselni? Hogyan békül ki ilyen rémületekkel?

(...)

- Nem tanítok én olyat, Josef, hogy el kell "viselni" a halált vagy "ki kell békülni" vele. Arrafelé rejlik az élet elárulása! Az én leckém az ön számára így hangzik: Haljon meg a kellő időben!"

A halál nem rossz, értem? Jó ha tudjátok, hogy jön. Az a rossz, ha az időnk nagy részét élettelenül töltjük. És ez túl gyakori. Még rosszabb, mert fel is emészt. Szerintem nézzétek meg az új Csizmáskandúrt, az utolsó kívánságot. Cicás film a végigszerepelt életekről és a halálról. Nagyon adtam. Ezek közt a sorok közt épp erre táncolok a keletinél. ENNYI.

A halálról Han is értekezik a szerelem kapcsán. "A halál mindenekelőtt az énre vonatkozik. (...) Az erotika tétje mindig a meglévő formák felbomlása. Ismétlem: a társadalmi rend azon szokásos elemeinek felbomlása, amelyek a meghatározott egyéniségek - akik mi vagyunk – megszakított rendjének alapját képezik. A mindennapi élet különválasztásokból áll. Az erotikus tapasztalat a folytonossághoz nyitja meg az utat." – a mi társadalmunk rendre arra törekszik, hogy a különválasztottságon keresztül túlélésre késztessen minket. "Ez a szolga élete. A túlélés gondja az életet megfosztja minden elevenségétől" – folytatja Han. Eztán dolgozni is csak úgy fogok, mintha nem lenne szükségem a pénzre (pont így szoktam felpattani a géptől és eltávozni a spontán játszótéri konzultációkra).

Szóval hogyan, hogyan éljünk ennyi torzió közt mégis szenvedéllyel?

Nem tudom megmondani. Azt tudom nyomokban elmesélni, hogy velem mi történik: mindent a saját ritmusomban élek meg, több időt töltök (re)kreációval. Ideértendő szinte bármi, ami a jelenben tart, de a séta, zene, tánc, olvasgatás, viták és eszmecserék, futás, mászás mindenképpen. Ezekre mindig van idő, mert ezek igazoltan értékesebbek. (Mindenkinek van holtideje, amit át tudna csoportosítani: nézzétek például meg a képernyőidőtöket, ha nem hisztek nekem). Aztán nincs két egyforma napom, s üresjárat se nagyon. Heti 2-3 napnál többet nem ülök itthon, azt is csak azért, mert már jól esik. Jól is alszom, és minden reggel iszonyatjót kakilok. Szarás ilyen jó élmény még sose volt.

Mindent érzek. Sírok és nevetek. Előfordul, hogy egyszerre.

Ha ez nem szenvedélyes élet, akkor nem tudom mi.

Will pt. 1 és Will pt. 2 Ebben a két imában minden benne van.

A filozófia és a fiziológia meglepően jó szinergisták. Nietzsche sem véletlen nehezményezte, hogy milyen könnyelműen kezeljük az életkörülményeinket, a táplálkozást, lakhatást, a klímát, a tisztaság kérdéseit. N. a testet próbálta az élet „gravitációs középpontjává tenni” szemben „a test a lélek börtöne” felfogással. A testem egy templom. Az én templomom, és szeretni fogom benne magam. Ezért egyre többet el fogok utasítani abból, ami elveszi az életerőmet. #vitalizmus

Az új szentháromság

„Stílust kell adnunk a jellemünknek – hirdeti Nietzsche –, oly módon hogy integráljuk a bennünk fészkelő, ellentétes hajlamokat (...) az emberfeletti embert nem fenyegeti önön „bősége”. Nem fél szembenézni a benne lakozó istennel és bohóccal, szenttel és gazemberrel. Ha kutatni kezdni magát, rendelkezésre álló eszközökre lel, és nem veszélyforrásokra, amelyeket el kellene apasztania.” Gondoljunk vissza Hegelre is: az ellentmondást magába foglalja és elbírja, és ettől eleven.

Ha szigorúan csak magamat nézem: ennyire jól még nem voltam. Ennyire még nem szerettem magam, mint most. És a csattanó: másokat is tudok szeretni. Tudok adni, és nem fáradok el. A vizsgálati időszak mondjuk még csak 3-4 hónap, de... az a hipotézisem, hogy volt bennem valami makacs, fájdalmas köteg, amit nem lehetett másképpen, csak úgy megtörni, hogy végzetesen magamra maradok. And I am a god now.

Sőt, ha hihetünk a barátaimnak egy kipattintott isten vagyok. (De van, aki szerint minden szarnak is örülő szkarabeusz lettem). Az is jó! Viszlát, szomorúság! Eat shit.

Lehet, nem fogjátok elhinni... de előbb jutottam erre a konklúzióra, minthogy Nietzschénél olvastam volna, hogy mindannyiunknak istenné kell válnunk. Mondjuk Halsey segített. I am not a woman i'm a god, i am not a martyr i'm a problem. A saját problémám. Ámen.

Valójában én vittem keresztre Isten bűneit, én fájtam meg őket, én haltam meg, és én támadtam fel. A mindent átjáró, mindenhol jelenlévő Semmiből jöttem, s oda is fogok visszamenni. És ez a Semmi egyszerre Bármi és egyszerre Én vagyok, amíg életerő van bennem. Ez az új szentháromság. Ez az én teológiám.

Annyiszor megöltetek már. De látjátok? Mindig visszatérek.

Hogy a pcsába lettem hónapok alatt gyakorlatilag boldog ember? Nem pár hónap volt, hanem 32 év tragédia. A helyzet most is tragikus, de ezt ilyen vígan még sosem éltem át. Mert ez a tragédia nagy igazság.

Ennek is eljött az ideje: nem csak benned hiszek, hanem magamban is.

"(...) mindannyian több részből állunk, és mindegyik ki akarja fejezni magát. Az egyed azonban csak a végső eredőért felelős, nem pedig az egyes részek kósza nyomásáért. A maga úgynevezett önzése éppen azért megbocsátható, mert volt magában annyi szeretet, hogy megosztotta velem. A búcsúkívánságom önnek az, drága barátom, hogy a "megbocsáthatatlan" szót száműzze a szótárából. (...) Részt vállaltunk abból, hogy a másik fölülkerekedhessék önmagán."

Vagyok, aki vagyok… minden jog fenntartva. Nektek is. Az isten is csak bennünk tud visszatérni. Talán ezt a szabadságot akartam neked is, de nem ismertem. Eztán jobban fogok törekedni a hatalomnélküliségre. Megadom majd annak, aki kéri. Azt akarom, hogy minél több isten visszatérjen. Követelni fogom a jelenvalóságot. Dobbal és tánccal, ahogy meg van írva az Isten dícsérete. S persze dob alatt főszabály szerint drum'n'bass-t is értek.

Talán ez lesz az autentikus élet. Írom hozzá az útiregényt. Mi másnak volna értelme? (A mászásnak és az összebújásnak.) Szeretlek titeket, ezért próbálok nektek igazat mondani. Igazam van, vagy vitassuk meg!? Filozófiai orvoslást mindenkinek!

S a Lét és a semmit még mindig nem olvastam, basszameg.

Meddig fog ez tartani? Nem tudom. Működik, amíg el nem felejtem.

Aztán az isteneknek is jobb időben meghalni. "Take me to a club called heaven, look my best tonight, 'cause I'm dressed to die."

Egy nap én is meg fogok halni, és remélem, hogy az is az én döntésem lesz. Látom-e magamat a jövőben? Több jövőben is. Hol vagyok? Mindenhol. A vizek felett is lebegek. A jövő az abszolút meglepő eseményre nyílik – írja Han.

Annyi bizonyos, hogy vége mindennek, ami volt. Ide érkezhet bármi új, a döntés az enyém lesz: nem csak belesodródni fogok, választani fogom. Fogok még félni is újra. Ha tippelnem kéne: amint újra lesz veszítenivalóm. De ezt a szabadságot már nem adom fel vaktában senkiért. Einstand. Kiss my ass and I'll kiss yours.

Na lépek.

A Sátántanga Társulatom a Modern Rituálék Múzeumában fog ma mulatni.