Egészség-identitás-társadalom

A társadalom egészségi állapota és az alapvető emberi jogok szoros kapcsolatban állnak egymással. Az egyéni szinten kialakuló egészségmagatartás egyben identitáskérdés is. A társadalom egyénekből épül fel. Nézzük most az egészséghez való jogot.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) alkotmánya, a szervezet megalapításakor a következő meghatározást rögzítette 1948-ban: „Az egészség a teljes testi, lelki (mentális) és szociális jólét állapota, és nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiánya. Az elérhető legjobb egészségi állapot élvezete minden emberi lény alapvető jogainak egyikét alkotja, bármilyen legyen is faja, vallása, politikai nézete, gazdasági vagy társadalmi helyzete.”

Mindemellett a tagállamok – többek között – elismerték és szerződés formájában rögzítették a következő alapelveket is:

1. A világbéke és a biztonság alapvető feltétele valamennyi nép egészsége; ez pedig az egyének és államok legszorosabb együttműködésétől függ.

2. Az összes népeknek az orvosi, lélektani és rokontudományok által szerzett ismeretek birtokához juttatása fontos követelménye annak, hogy az egészség legmagasabb foka elérhető legyen.

3. A felvilágosodott közvéleménynek és a közönség részéről kifejtett tevőleges együttműködésnek kimagasló jelentősége van a népesség egészségének megjavítása szempontjából.

4. A Kormányok népeik egészségéért felelősséggel tartoznak, amelynek csak akkor tesznek eleget, ha megfelelő egészségügyi és szociális intézkedéseket foganatosítanak.

A WHO alapelvek messze túlmutatnak az egészségügy betegségközpontú vagy biomedikális szemléletek nyújtotta kereteken. Ennek a paradigmaváltásnak a gyakorlatba történő átültetése viszont még ma is (bőven) zajló folyamat.

Míg a WHO definíciója szerint az egészség egy összetett jóléti állapot, addig más megközelítések is ismertek. Parsons szerint az egészség az optimális teljesítőképesség állapota, ami az embert képessé teszi az általa vállalt társadalmi szerep betöltésére (1972). Ebben a társadalmi rend felől történő megközelítésben az egészség akkor adott, ha (1) az egyén be tud illeszkedni a közösségbe; (2) képes alkalmazkodni a változó terheléshez;

(3) egyéni önállóságát megőrzi és (4) képes összhangot teremteni a biogenetikai, környezeti-fizikai, pszichológiai és szociális lehetőségei között.

Badura az egészséget már olyan képességként határozza meg, ami a problémamegoldásra és az érzelmek irányítására is kiterjed, lehetővé téve a pozitív énkép kialakulását, a testi-lelki elégedettség megőrzését és dinamikus újraértelmezését (1992).

Stokes és társainak széles körben elfogadott egészségdefiníciója hasonló értelmezési tartományt ad meg, miszerint az egészség dimenziói (1) az anatómiai integritás, (2) értékes családi és társadalmi szerep betöltésére való alkalmasság, (3) fizikai, biológiai, szociális stresszhelyzetek feldolgozására való alkalmasság, (4) jóllét érzése és (5) mentesség a megbetegedés és az idő előtti halálozás fenyegetettségétől.

A fenti megközelítéseket összevetve érezhető, hogy az egészség egy dinamikus fogalom, amit állapotként és képességként együttesen szükséges értelmezni. Egyszerre jelent erőforrást a társadalmi és egyéni szerepteljesítésben, illetve egyéni értéket, ami a társadalmi bázison alapul. Ahogyan az Ottawa Karta fogalmaz:

„Az egészséget az ember termeli, és éli meg mindennapi élete díszletei között.” (1986).

A Lalonde jelentés Health Field modellje alapján az egészséget meghatározó tényezők életmódbeli (50%), környezeti (20%), genetikai (20%) és egészségügyi ellátórendszeri (10%) tényezőkre bonthatók, míg a WHO felosztása szerint szociális, gazdasági, fizikai és egyéni tényezőket különböztetünk meg. Az egészség objektív mutatói viszont gyakran nincsenek összhangban az egyén egészségérzetével – egészségértés hiányában valós, de még a funkcionalitást nem gátló egészség-problémákhoz is viszonyulhatunk „pozitívan”, vagy viszonylag jó fizikai állapotban is ítélhetjük egészségünket kedvezőtlenek.

Az egészségérzet külső és belső tényezők összegeként jelenik meg. Egyrészről az egészséghez való jog alapból sérül, ha az egyénnek nincs lehetősége az egészségértéshez és egészségmegőrzéshez szükséges ismeretek elsajátítására. Ismeret hiányában pedig az ember a szociális tehetetlenség állapotába kerülhet. Másrészről a személyiség az egyéni egészség erősen kötő komponense.

Személyiségdinamikai események

Az egészségügyben kevés területen indulunk ki az egyén személyiségéből, mint az egészségmagatartást alapvetően meghatározó szubjektumból, pedig az egészség bio-pszicho-szociális összetettségén már tulajdonképpen nem vitatkozunk.

Székely szerint az egészségtudomány tárgya tulajdonképpen a #személyiség, ami magába foglalja az egyén külső világhoz és önmagához való viszonyát, illetve biztosít egyfajta biológiai, pszichés és társadalmi egységet az ember számára egy olyan környezetben, ami állapotára, magatartására és funkcionalitására minden pillanatban hatással van.

Engel megközelítésében a természet egy hierarchikus kontinuumba rendeződik, aminek minden szintje „egy szervezett dinamikus egészt alkot, elégséges állandósággal és identitással” ahhoz, hogy megkülönböztethessük a többitől. Engel modelljéből kitűnik, hogy az egyéni személyiségfejlődés alapja az egészséges idegrendszer megléte (változások, ingerek érzékelése, közvetítése, tudati integrációja), a fejlődés tere pedig a megfelelő környezet. Számomra szembetűnő, hogy Engel az „elégséges” jelzőt alkalmazza a különböző rendszerek leírásakor: a dinamikus folyamatokban megjelenik az energiaminimumra való törekvés. Ez a természetes jelenség az egyéni viselkedésben is megfigyelhető. Minimum hajlamosak vagyunk rá.

1. Döntéshozatal és az ismeretek

Kognitív pszichológiai megközelítésben a megismerési folyamatokat egy kettős feldolgozási elmélettel (Dual Process Theory, DPT) is leírhatjuk. A DPT magyarázza azokat a magatartásbéli jelenségeket, amik eltérnek a racionálisan várható viselkedési formáktól (a formális logika és valószínűség-elméletek alapján meghozható döntésektől). A kettős feldolgozás lényege, hogy az illúziók és a logikai hibák a döntéshozás részét képezik, ezeket viszont felül tudja írni a megismerés. Azt is mondhatnánk, hogy az egyénnek két különálló megismerési rendszere van, amit Evans, az elmélet egyik neves képviselője képletesen úgy ír le, hogy „két elme egy agyban”.

Az egyik rendszer főleg gyors feldolgozási folyamatokat végzi el, magas hatékonysággal, de sok szisztematikus és random hibát is vét (pl. rávágom egy újabb kör pálinkára, hogy csapjuk be, aztán becsapjuk és csak utána jut eszembe, hogy legutóbb is mennyire szétment a gyomrom, amikor nem álltam meg időben az ivással), míg a másik egy lassabb, de tudatosabb folyamaton alapuló feldolgozási formát támogat (állj-állj-állj, miért is kéne nekem még a kövi pálinka, ami már lehet szétcsapja a fejem is és kiüt a jelenlétből, nemcsakhogy holnap mi lesz a gyomrommal... meg amúgyis jól érzem veletek magam pálesz nélkül is vagy ha nem, akkor minek vagyok még itt és ki van ott, ahol jól érezhetném magam, ha nem én).

A DPT szerint ez a két rendszer többnyire egymástól függetlenül működik, és egymással gyakran konfliktusba kerül (kognitív elhajlás és kognitív disszonancia). A hétköznapokban gyakrabban használt gyors feldolgozási rendszer döntései akár azt is megakadályozzák, hogy önmagunknak kedvező, saját érdekeinket szolgáló döntést hozzunk.

Ha az egészség egy funkcionális-dinamikus egyensúly, akkor (egészség)magatartás szempontjából is központú jelentősége van az „önkontrollnak”. Ebből következik, hogy az autonómia elve, ami a modern bioetika egyik alapvetése is, nem egyszerűen az önálló döntésekben nyilvánul meg, hanem feltételez egyfajta védettséget a közvetlen késztetésekkel, illetve döntési manipulációkkal szemben. A gyors döntési folyamatok autonómiája megkérdőjelezhetővé válik akkor, ha az ember nem rendelkezik azokkal az ismeretekkel, ami (1) védelmet nyújthat az egészségmagatartást kedvezőtlenül befolyásoló külső hatásokkal szemben; és ami (2) segítene felülvizsgálni a gyors döntéseket. Ha ez a fajta védettség nem áll rendelkezésre, megintcsak kikötünk a szociális tehetetlenség gondolatánál. A szociális tehetetlenség fokát pedig az egészség-identitás és az identitás-társadalom erőviszonyai határozzák meg.

2. Stressz, alkalmazkodás, boldogulás

Az embert folyamatos stresszhatás éri. A belső folyamatok és a társadalmi környezet kölcsönreakcióinak jelentős szerep jut a személyiség alakulásában, az alkalmazkodás („coping”) pedig jelentős energiabefektetést igényel. [Például időnként simán rámrúgják az ajtót az alkalmazkodási zavaraim, és ez csak természetes, tanulni is lehet belőle.]

A személyiségfejlődést előmozdító #stressz akkor válik kórossá, ha az ember nem rendelkezik azzal az eszköztárral vagy ismerettel, amit az egyensúlyát veszélyeztető tényezővel szemben hatékonyan fel tudna használni. Ebben jelentős szerep jut az ún. krónikus stresszállapotot fenntartó tényezőknek, a kontrollvesztésnek és a tanult tehetetlenségnek. Kopp és Skrabski szavaival élve „a gazdasági, fogyasztói verseny, növekedés gyakran kifejezetten káros az emberi személyiség fejlődése szempontjából. Az emberi agy, lélek, szervezet, az emberi társadalom saját evolúciós sikerének áldozatává vált.” Ma már az is tudományos tény, hogy a pszichés-mentális egészség romlása negatív élettani-testi következményekkel jár (bár ezeket a mechanizmusokat ma még átlátható részletességgel nem ismerjük).

Az egészség és az életminőség összefüggéseiben (~boldogulás, boldogság) ma Arisztotelész megközelítése adja az uralkodó pszichológiai elméletek alapját: a boldogság nem egy birtokolható állapot vagy élmény, hanem olyan aktivitás, aminek célja „az emberi funkció lehető legteljesebb gyakorlása”. Ebben a megközelítésben a boldogság szintjei:

(1) Szóma-boldogság: élvezetek irányába mutató, ösztönös, kereső magatartás, de lehet egyre tudatosabb is. Az egyéni tapasztalatok és ismeretek határozzák meg azt, hogy az itt jelentkező szükségleteket milyen minőségben elégítjük ki. Klasszikus példája az alkohol vagy egyéb cuccok nyújtotta átmeneti csúcsélmény, ami viszonylag könnyen elérhető, de hosszú távon testi/pszichés függést okozhat, illetve gátolhatja a magasabb rendű örömök elérését, megtapasztalását.

(2) Bevonódás-élmény: a jelenségek és összefüggések megértéséből és befogadásából, átéléséből következik, az ösztönök és a kontroll közt valami egyensúlyt feltételez (ezt csak tippelem), magasabb szintű élményre törekszik egyes feladatok teljesítésén keresztül. Csíkszentmihályi Mihály ezt a boldogságélményt nevezi flow-élménynek. EEG-vel mérhető pl. eredményes tanulás vagy egyéb teljesítmény mögött. Ezt a teljesítőképességet színezik az érzelmek (EQ?), az egyéni magatartás mintázatok és az értelem (IQ?).

(3) Értelmes élet: ezt az állapotot Arisztotelész eudaimon-nak, azaz „jó szellemnek” – más értelmezésben tudással, ismerettel telinek nevezte. Ebben az állapotban tud meggyökeredzni a fent említett autonómia és negatív hatásokkal szembeni pszichés védelemmel felfegyverzett szívós személyiség, akit Kobasa 3C-je jellemez: Commitment (elkötelezettség), Control (kontroll), Challenge (kihívás). Kopp és Skrabski emellett kiemeli azt is, hogy az élet értelmével jellemezhető boldogságélmény nemtől, életkortól és szociális helyzettől függetlenül szignifikánsan jobb életminőségi mutatókat ad.

3. Alkalmazkodási zavarok vs. pozitív pszichológia

A modern társadalom mentális egészségi állapota sokban múlik a mesterséges környezeten. Világszerte megfigyelhető az alkalmazkodási zavarok okozta betegségteher növekedése, aminek fontosabb erőkarja ia technológia fejlődésével járó „felgyorsulás” és információ túltelítettség. A Moore-törvényből kiindulva Kurzweil ezt a jelenséget a gyorsuló megtérülések elvével magyarázza: az elmélet szerint a tárgyi evolúció folyamata exponenciálisan gyorsul (pl. információhordozók vagy mobiltelók fejlődése).

A gyorsulás jelentősen megnövekedett szellemi terhet jelent az emberre nézve, és az is elmondható, hogy a biológiai evolúciót frusztrációnak teszi ki [For creation was subjected to frustration (Rómabeliekhez írt levél 8:20, NIV]. Ezt a jelenséget az evolúciós pszichológia, mint fejlődési paradoxont ismeri: az életfeltételek folyamatos javulása mellett az emberek egyre rosszabbul érzik magukat, a kialakított élettér és az emberi kapcsolatok változó minősége egyre keményebb szakítópróbának teszi ki a társadalmat, aminek pszichológiai és élettani következményei egyaránt megfigyelhetők sorainkban.

A krónikus stressz, az idő előtti halálozás és a szenvedélybetegségek mind kapcsolhatók az új életfeltételekkel szembeni szerencsétlen alkalmazkodási kísérletekhez. Emellett a modern társadalmi berendezkedés csak korlátozottan támogatja az egyéni személyiség, a kritikai gondolkodó, környezetét tudatosan alakító embert – mivel éppen ellenkezőleg, a „fogyasztói” embertípus kinevelésének kedvez: „az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember” – aki könnyen befolyásolható, manipulálható; akit az öncélú izgalomkeresés, az agresszivitás és az ellenségeskedés is jellemez (ismét Kopp és Skrabski). Az ebből eredő egyéni-társadalmi terhet a pszichológia tanult tehetetlenségnek, a pszichiátria depressziónak, a szociológia pedig relatív deprivációnak nevezi. Ebben a bejegyzésben kimeríti a szociális tehetetlenség fogalmát is.

Erre a jelenségre válaszol alakult ki az a pozitív pszichológia iskola, ami a tanult leleményességet (vagy tanult forrásgazdagságot), a szívós személyiséget (belső kontroll fejlesztését) és a koherencia-élményt jelölte meg, mint hatékony megküzdési stratégiákat.

A koherencia-élmény leírása Antonovsky salutogenezis modelljéhez kapcsolódik. Antonovsky szerint a sikeres megküzdési készségek magukba foglalják azt a biztonságérzést is, hogy az ember a változó környezettel szemben képes marad a szükséges külső és belső erőforrásokat mobilizálni, ahhoz hogy „önazonos” maradhasson. Ennek a megküzdési stratégiának már szerves részét képezi a társadalmi tőke jelenléte is (Hillard, 2018), vagyis egy olyan támogató közegé vagy védelmi hálóé, ami lehetővé teszi neked és nekem, hogy valami értelmeset cselekedjünk önmagunkkal. (Hujujuj) Így példul a koherencia pozitív kapcsolatot mutat mindenféle közösségi hatékonysággal (jó baráti és szomszédsági kapcsolatok, aktív civilszervezeti tagság, keményvágású társadalmi felelősségvállalás, stb.).

---

Röviden: a legjelentősebb népegészségügyi problémát a tudatlanság jelenti. A kedvező egészségmagatartás talán jól megfogható Platón forma-elméletével: ha a tapasztalati világban minden létező egy ideális állapot tökéletlen mása, akkor az egészséges élethez való közeledés feltétele az ismeret teljességére és az önazonosságra való törekvés. Badum.

---

Felhasznált irodalom: Ádány, R. (Szerk., 2012): Megelőző orvostan és népegészségtan. Medicina Könyvkiadó, Budapest // Székely L. (1987). Terminológiai vita az egészség fogalmáról. In Telkes, J.: Egészségnevelés, 28 (1). // Hillard, M.E., Riekert, K.A., Ockene, J.K., Pbert, L. (2018) The Handbook of Health Behavior Change, 5. kiadás, Springer Publishing Company // Kopp Mária és Skrabski Árpád publikációi (Magyar lelkiállapot, koherencia-élmény, social capital)

#egészség #identitás #jóllét #Arisztotelész #Platón