Járványtudatosságod: oszd meg és uralkodj (magadon)

Becsaptuk egymást. Kijátszottuk a szabályokat. Átvertük magunkat is. Mire volt jó a járványügyi maszatolás, a korlátozások light és a sikerevangélium? Hova vezetett a kiskapu, a relatív önfegyelem? A covid előtt sem éltünk másképpen, most miért nem működik? Miért fognak ők - akiknek arca nincsen - miért fognak annyian belehalni? Rövid körkép, közvetlen közelből, barátok és családtagok anonimizált beszámolói az elfajuló adatok mellett.

Leírom, mert látom az instasztorid - a barátaid még jól vannak. Látom, hogy nem érted, nem hiszed el - talán oda is kaparod egy-egy poszt alá, hogy kamu az egész. Látom, hogy eleged van. Nekem is. Nincs munkád, vagy épphogy tartod még a lelked valahogy az extrém terhelés mellett. Már nem tudod miért vagy hogyan. Kimerültél, nincs kegyelem. Nincs megállás sem. Otthon. Munka. Buli. Mindegy ki vagy. Kivagy rendesen. Mész. Maradsz. Variálsz. Mást nem ismersz. A világ összes wécépapírja se lesz elég ezt a hullámzó szart levakarni, amit produkáltunk.

Covid-19, 20, 21...

A hétvégén még lakberendezéshez, ma már a gépi lélegeztetés miatt "áll" a sor. Igen, itt tartunk, nemhogy 16000 embert, de 1600-at sem lesz kivel, hogyan lélegeztetni. Ma 911 covidos beteg szorul mesterséges lélegeztetésre (és nem csak covidos betegeknek van szüksége légzéstámogatásra). Ez bőven duplája az egy hónappal ezelőtti létszámnak. Annak a létszámnak, akiknek 70-80%-a már nem létezik vagy még mindig a halál árnyékának völgyében van. Ez a szám minden nap nőtt 20-40 fővel. Mellette 100-170 beteg meghalt ugyanazokon a napokon. Átlagosan hány beteg kerül ezek szerint gépre? Naponta 120-150, mégtöbb?

Megoldhatatlan a matek. Köztük van most két kormánytisztviselő is, egyikük gépen van, úgy tudom velem egyidős - 30 körüli; másikuk pár napja még bent volt, előbb "csak" szédült, a feje fájt, később nehézlégzéssel küldték home office-ba. "Reggel már nem jelentkezett be, pedig munkamániás volt." Meghalt otthon, egyedül, 36 évesen.

Az unokatestvéreim nagyapja sem megy már haza a nagymamához. Múlt héten vitte el a mentő. Visszahozni már nem fogják. Igaz, ő "többségében idős, krónikus beteg" volt, ennyit tudhatunk róla, pedig nem olyan régen még a piacon is összefuthattatok.

Nekem novemberben még jutott izolációs szoba, amikor az éjszaka közepén ellátásra volt szükségem. Az immunreakciómmal igazi covidos ritkaságnak számítottam akkor: "ilyet még nem láttunk." Most minden nap arra gondolok, hogy egyre kevesebb akut vagy szubakut beteg lehet ilyen szerencsés. Egyre több ember sodródik korábban sosem tapasztalt életkrízisek felé: betegek, hozzátartozók, szakemberek, bárki. Ilyet még nem láttunk.

"Bevonják a rezidenseket is az ellátásba" - szétadták a hírportálok pár napja. Mert eddig szerintetek mit csináltak? Csoporttársaim, évfolyamtársaim havi 250-280 órát dolgoztak eddig is, lassan egy éve a járványban. Őket és a szakdolgozókat a legkönnyebb áthelyezni, kirendelni, egyre többen covid osztályokon vannak. Egyre több a covid osztály. Minden más egyre kevesebb. Aki bújt, aki nem.

Az egészségügyben dolgozók a fizikai és pszichés tűrőképesség és képtelenség határán vannak minden nap, és egyre tehetetlenebbek. Semmilyen számokban nem mérhető az a kár, ami végső soron náluk válik valósággá.

Náluk, akik évtizedek óta elhanyagolt, szervetlenül fejlődő, lemaradási kényszerből toldozott-foltozott ellátórendszerben dolgoznak, és akiknek egy világjárvány közepette varrt a kormányzat egy kidolgozatlan, bizonytalan jogállást a nyakába. Mikor máskor re(de)formáljuk az egészségügyet, ha nem egy történelmi méreteket öltő, mérhetetlen emberi-gazdasági-társadalmi károkat előrevetítő világjárvány közepén.

A valós terhelhetőségről rég levált már az ágybővítési láz is. Az ügyeleti sor szakadozik, kevés ember visz rengeteget, "aki még érez magában lelkierőt, hogy bejöjjön ingyen segíteni, az bejön." "Eztán a bent maradt betegeket, akiknek visszafordítható betegségük van, őket sem fogjuk tudni ellátni. Mérhetetlenül szomorú vagyok."

"A semmiből elájult otthon, úgy derült ki.""Anesztesek, mint a mérgezett egerek rohangálnak, mert órák alatt dobják el magukat a kismamák." "Ma kezdődtek a tünetei, lélegeztetőgépen van, olyan oxigénigénnyel, hogy most kell (...) művi koraszülést csinálnunk." Lassan egy egész szülészet alakul át csendben, hírzárlat alatt covid-ellátóhellyé. "Amúgy egy év alatt nem volt ennyi covidos terhes a kórházban, mint most. Tavaly szinte senki, azt hittük a kismamáknak meg se kottyan, nekik nem árt. Mostanáig."

"Nálunk javarészt idősek vannak, de ők is olyan gyorsasággal tudnak széthullani, őket már nem fogják gépre tenni, mert nincs hely. 60 fölött esélyed sincs bekerülni az intenzívre. Ma bővítették még (...) ágyra, de nincs kétségem, hogy pár nap, és megint nem lesz elég."

A nép és a papok vétke

Ezeket a híreket nem hiszed el mindaddig, amíg valaki a közvetlen környezetedben meg nem tapasztal belőle valamit? Elhiszed, de úgy érzed ez veled, a tiéiddel nem történhet meg, hiszen az első két hullámot is szerencsésen átvészeltétek?

"A fiatalok többsége tünetmentesen átesik rajta." "A kismamák nem tartoznak a veszélyeztetett csoportba." "Mi, akik itt a teremben vagyunk - a hölgyek kortalanok is - nyugodtan össze-vissza fertőzhetjük egymást, abból legfeljebb egy kellemetlen influenza tünetei jelentkeznek" "A gyerekekre nem veszélyes." "Ízlés kérdése ki mennyire hisz a matematikusoknak meg az orvosoknak."

Megfulladhattam volna itthon én is, novemberben, makacson. Egykori instruktorom 35 évesen stroke-ot kapott. Az is covid volt, talán másik variáns. Ezek nem egyedülálló történetek. Akkor megjósolhatatlannak tűnt és szórványosnak, most kikerülhetetlen a járvány.

Az a mi tragédiánk, hogy nem tudtuk. Nem tudtuk mi az a vírusfertőzés. Nem értettük meg, hogyan terjed, miért változik. Nem értjük, hogyan alakul (vagy nem alakul) ki az immunmemória vagy hogyan működik a védőoltás. Nem tudhatjuk, hogy melyik variáns milyen, hosszútávú hatásai lesznek-e bárminek, ahogy azt sem tudjuk megjósolni, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. És nem is akarjuk belátni, kimondani, megélni, hogy nem tudjuk.

Félünk. Mindannyian félünk. Mindannyian az alkalmazkodóképeségünk határáig feszülünk, mindannyiunk élettere beszűkült, a kapcsolataink távoliak, az örömforrások összezsugorodtak. A félelemkerülés elhatalmasodott rajtunk, a létjáték, az érezni akarom, hogy élek és a nekem ez mégis jár kedvéért lazítottunk magunkon. Ez a fajta önvédelem éppen a kockázatot növeli. Bár egy év hiteltelenné váló, zavaros kommunikáció és kapkodás-késlekedés után miért is hatna ránk máshogy a járványügy? Persze, hogy élni akarsz, élni akarok. De hogyan? Mivel?

Találgatunk, ígérgetünk, tagadunk, hárítunk, kockáztatunk tovább, és ez borít minden mást, amit tudunk: hogy a vírusok nem varázslatos módon terjednek, nem mágikus vagy mesterséges módon változnak, hanem a természet törvényei szerint. Az élet és halál törvényét is írhatnám. Arról a természetről beszélek, arról a teremtésről, ami folyamatosan zajlik körülöttünk, bennünk, és amiről rég azt képzeljük, hogy meghaladtuk, valami varázslatos módon felette vagyunk, irányíthatjuk.

Ezek a törvények valójában közömbösek arra nézve, hogy mi milyen rész- és látszatintézkedésekkel csapjuk be magunkat és egymást; vagy, hogy éppen milyen technológiával tudjuk átmenetileg befolyásolni, használni, kijátszani a rendszert.

Akármelyik rendszert.

Igen, sajnálom. Egyetlen célom van most: ha már megvetted azt a rengeteg wécépapírt, szarjál be, nagyon szarjál be a harmadik hullámtól és maradj otthon, ha megengedheted magadnak, ha nem a megélhetésed vagy mások élete múlik azon, hogy ne maradj otthon!

Mert ez az a hullám, amikor egészségügyi dolgozóként mented vagy hagynod kell meghalni; családként, barátként, munkatársként véded vagy megölöd a másikat.

A fent leírtakkal nem az a célom, hogy ez a félelem mélyebbre hasson benned, hanem hogy tudatossá váljon bennünk mindaz, ami történik körülöttünk. Abszurdok jönnek, feldolgozhatatlan, értelmetlen, tragikus következmények. A vírus terjed, változik, élesedik. Most még biztosan tartanunk kell magunkat. Nem tudjuk meddig. Ezzel a félelemmel most szembe kell néznünk, hogy minél kevesebbünk számára váljon valósággá az a pusztítás, ami már megfékezhetetlen - ez a félelem már testet öltött, veszélyes, ennek már útja van. Mi vagyunk az útja. Mi tudjuk ezt a pusztítást is visszaszorítani.

Ha a vezetőink és döntéshozóink nem tanulnak, nem akarnak látni minket és a többi nemzeteket, akkor nekünk kell védenünk és megbecsülnünk egymást. Itt tartunk. A helyzet szorongató, mégis jelen kell maradnunk, tanulnunk kell abból, ami velünk történik. Önálló döntéseket kell hoznunk: döntést amellett, hogy otthon maradunk, hogy még mindig nem találkozunk, hogy felvesszük az oltást, hogy nem csapjuk be magunkat sem.

A járványtudatosságot megosztani ér. Bármilyen formában. Máskor ilyet nem kérek.