Kallódó jelenlét mindenütt

Mészöly Miklós hagyatéka kifinomult és mesterien megformált irodalmi magasiskola, mely bár kortárs íróinkra mind a mai napig nagy hatást gyakorolhat, a nagyközönség már kevésbé ismeri. Saulus címet viselő regénye talán e hagyaték egyik legkiemelkedőbb darabja, mely egykoron rengeteg kritikust, irodalomtudóst és írót mozgatott meg a sors, önazonosság és felvállalás eltitkolt közügyével. A minket meghatározó rendszer és az ember „érdekeltségének drámája” ez a regény, ahol az üldöző és az üldözött szerepe felcserélhetővé válik.

Tekintsünk hát be a tudatosan elrejtett bibliai motívumok és összefüggő utalásrendszerek egy zárt világába, ahol minden erő és érzet Saulusért van, és minden az ő felkészítését szolgálja. Spoiler-o-Meter: 7/10

AZ ABSZOLÚTRA TÖREKVŐ EMBER

Az ember ismerete töredékes, s ezt hajlamos legtöbbször – saját magával szemben is – elhallgatni, hogy megőrizze kialakított identitását. Ezt a törékeny identitást veszélyezteti az a mélyről feltörő kényszer, ami az embert tulajdonképpen kutatásra, vizsgálódásra készteti. Eképpen Mészöly bibliai-történelmi színezetű, ugyanakkor fiktív korrajzában Saulus feltétel nélkül azonosul korának és kultúrájának eszméivel és tanításaival, mindeközben viszont – tanult ember lévén – mindenben próbálja az abszolút igazságot kitapogatni. Nem tudom, ez hol kezdődik és miért. Csak annyi bizonyos, hogy a sorsvetés ünnepe után a Törvény, mely Saulus identitását oly sokáig meghatározta, már emberi túlkapásnak bizonyul egy új hatalommal szemben.

Sokan vizsgálták és bírálták már Mészöly Saulusát, de nem találtam olyan tanulmányt vagy kritikát, amely az összefüggések közt kirajzolódó sors vonalát e hatalomnak, mint az író által tudatosan használt és a regényen végigvonultatott motívumnak tulajdonította volna. A regény hitelessége tényleg az önállóságában rejlik: a mi világunktól függetlenül is létező világ ez, mely magyarázza és igazolja önmagát. Az éles részletekkel ábrázolt földrajzi helyek, krisztuskori atmoszféra és az első apostoli mozgalmat felölelő világkép mind erősítik ezt az önálló valóságot. A lapokat pörgetve gyorsan ráeszmélhetünk, hogy e történet minden eleme Saulusra mutat. Ő a középpontja ennek a kialakított világnak, őt formálja célszerűen minden inger, megtapasztalás és találkozás. Persze a kriptikus motívumok dekódolása nem feltétlen kézenfekvő. Mészöly munkája mindenképpen bibliai előismereteket feltételez.

Először is a sorok közt megjelenik az eleve elrendelés motívuma, mégis szeretnék elhatárolódni a kálvinista ideológiától, mely szerint a predesztináció minden személy életét meghatározza (hiszen akkor mi a vihar a szabad akarat, ami szintén meg van írva?). A Mészöly által alkalmazott idő- és térbeli elhelyezkedések, leírások, elbeszélői helyzetek, szimbólumok és reflexiók mind-mind arra utalnak, hogy Saulus nem egyszerűen szolgálatra elhívott ember, hanem kiválasztott is – eleve elrendelt személy. Ennek megfelelően mindennek egy oka van: hogy az történjen, amire Saulust előkészítették. Hol van itt mégis a konfliktus? Hogy szükségszerűen kapaszkodunk abba, amit ismerni vélünk – ilyen a Törvény is –, aztán kiderül, hogy az sem rendíthetetlen.

AZ ISTEN, A TÖRVÉNY ÉS A FOLYAMAT

A kiábrándulás ezen dimenziója önmagáért nem létezhet; céltalanul nem lehetne olyan rendezett és erőteljes, mint ahogyan az Saulus világában érvényesül. A Törvény rideg és személytelen, éppen ezért Saulus, mint a Törvény szolgája, az akarat és az intellektus embere; érzelemvilága fojtott, megérzéseinek nem enged teret. Ehhez tökéletesen illeszkedve a felette álló (meg sem jelenő) Isten nem sérti meg Saulus szabad akaratát (a szabad döntés jogát vagy az önmeghatározáshoz való jogot), hanem megkedvelteti vele szándékait.

Saulus templomi nyomozóként a Törvénybe helyezte identitását, a benne felerősödő ösztönös kutatás és nyomozás eredményeképpen viszont önazonossága bizonytalanná válik. A Törvény korlátozza azt a hatalmat, melyet Saulus mindenben és mindenkiben tetten akar érni, és ennek felismerésével kénytelen elvetni a Törvényt, és új látással azonosul. (Különben kallódó jelenlét van mindenütt). Ez az új motívum az emberi intézményektől független akarat. Mészöly erről így nyilatkozott: „Saulus sorsa, hogy cselekvően alakuljon át, és új tárgyra fonódjon rá – másokért is.” - ezzel utalva arra a feladatra és felelősségre, amit apostolként el kell majd látnia. Rónay György irodalomkritikus közel járhatott az eleve elrendelés elbújtatott motívumához mikor a Saulusról szóló beszámolóját így summázta: „A műszer ezúttal olyan hibátlan, hogy a rabul ejtett valóságban a valóság „mögöttes világát” is hálórendszerébe fogta, utalások nélkül, jelképezés nélkül, természetesen; ahogyan a kegyelem is a természetben működik.”.

KIKÖVEZETT ÚT A MEGÉRZÉSTŐL A MEGÉRTÉSIG

Mészöly 5 évnyi munkájának gyümölcse ez a valamivel több mint 150 oldalas regény: a Saulus világában minden tér- és időbeli elhelyezkedésnek, szenzuális képnek és képzettársításnak, motívumnak és szimbólumnak, kihagyásnak és elhallgatásnak célja van.

Az idő (ami ki tud sebesedni) a történetvezetésben például nem szolgál meghatározott szerkezeti elemként. Mészöly mindent megtett annak érdekében, hogy az idősíkok váltakozását lehetőleg elmossa: az idő megfoghatatlanná vált – Saulus múltjának is csak jelene van, az emlékek jelenbeli újraélése átmenet és figyelmeztetés nélkül történik meg.

Miért? A választ Saulus alakjának hitelességében kell keresnünk: Saulus állandó, tudatos önvizsgálat alá kell vesse magát, hogy indítékai és gondolatai mindig „azonosak” maradjanak a Törvénnyel. Ehhez lehetőleg objektíven kell eljárnia önmagával és másokkal szemben is (a lencse pedig maga a Törvény), s tulajdonképpen ez a kényszerű következetesség is jelentős mértékben hozzájárul majd végső kiábrándulásához... Ennek az önvizsgálatnak pedig fontos része, hogy a múltnak is csak jelene van.

Fontos leszögeznünk, hogy minden változás, minden reform első sorban bizalmatlanságnak minősül a Törvénnyel szemben. Maga a regény is a változással indul. Saulus egy sikertelen hajsza után tér vissza Jeruzsálembe: „Nyolc napig most távol voltam a várostól, s egyre jobban érzem, hogy közben történt valami velem. Vagy a várossal?”. Meg egyébként is: a regény kezdetén érkezünk meg, s a végén kelünk útra? Bizony. Saulus hátrahagy majd valamit, a történet folyamán kilép egy adott élettérből és korszellemből, hogy egy új és ismeretlen világba induljon: „Tudatlanul akartam Damaszkuszba menni, hogy így tegyem próbára a küldetésemet.”.

Emellett a történetből tudatosan kiemelt helyszínek is megfontoltan körvonalazzák a Törvény korlátait: a zsákutcák, az elszigetelt lepratelep, a kőfallal kerített udvar és a Mészárosok utcája mind azt a szűkre szabott mozgásteret érzékeltetik, melynek Saulus sokáig nincs tudatában. Ennek a korlátozottságnak szimbólumai a rések és ablakok is, habár ezek már személyesen elfogadott korlátok, s a történet végén is csak oda jutunk el, hogy Saulus kifakad: „A fény is csak takarás? Nincs rés, nincs utolsó ablak?”.

Ezeket Saulus nem korlátként, hanem a kilátás lehetőségeiként éli meg. Ez van, ha feltétel nélkül azonosulsz valamivel, ami satuba fogja a töködet. Mint például a Törvény.

Saulus is – mi is – már annyira hozzászoktunk ehhez a korlátozottsághoz, hogy annak megszűnését – amit a tér és látószög kitágulása eredményez – nem leleplezésnek, hanem takarásnak véljük. Ha pedig megvizsgáljuk a regényben jelenlevő réseket, fény derül azok szerepére is:

Az első rés egy előkép. A szurdok egy zárt köz a pusztában, ahol Saulus megpihen, és ahol „egy ablakszerű nyiladékon látni lehetett a keleti part erdősségeit és a Nebo csúcsát.”. A Természet tehát rést ütött a Saulus köré emelkedő falakon; „Az ilyen váratlan megnyilatkozások mindig nagyon erősen hatnak rám. (…) Éreztem, hogy meg kell kapaszkodnom valamiben.” S ez a zárt tér lehet az élet a Törvényben, a Természet pedig az a hatalom, mely rést üt, s teret ad a megnyilatkozásnak. Saulusra mély hatást gyakorol ez a jelenet: „Minden feladat összezsugorodik ilyenkor, amit a nagytanács és a saját lelkiismeretem jóváhagy”.

A második rés Jézus, az „áruló rabbi” kihallgatásakor a hátráltatás jelképe. Saulus egy függöny hasadéka mögül szemléli a jelenetet, melyben csak a két főpapot A.-t és K.-t látja és hallja, Jézust nem, ahogyan meg is jegyzi: „Mégse sikerült szemtől szembe látnom.”. Na, több rést nem lövök le. Meg lehet, elfelejtettem mondani, hogy Saulus feladata templomi nyomozóként Jézus követőinek üldözése volt.

Minden esetre ezekben a helyzetekben Saulus lelkének térbelisége elevenedik meg az olvasó előtt, vagy éppen az ő személyiségének szabott korlátok mögé láthatunk be rajtuk keresztül, s őbenne is megfogalmazódik a kérdés: „(…) vajon mindaz, amit magadban mormolsz, csakugyan elég? Nem lehet elvenni belőle? Nem lehet hozzátenni?” –, hogy végül Mészöly más formaelemeken keresztül a bezártságot kibonthassa a nyitott térre, így juttatva el hősét (mert mindez őbenne létezik) a megérzéstől a megértésig.

MOTÍVUMOK ÉS SZIMBÓLUMOK A TALÁLKOZÁSOKBAN

Mészöly egy a Saulusról szóló naplójegyzetében azt írja, hogy szimbólumainak „saját akaratuk van” – a motívum „kiszűr, választ, kiemel bizonyos „elemeket”, és azokkal vezetteti magát – miután célja van.”. A Törvény embereit vizsgálva a zsarnokság, emberi túlkapás és ítélkezés motívumait érzem leginkább kimondatlannak a Saulusban, – e jelenségeknek pedig kulcsfontosságú szerepük van Saulus „elkülönítésében”. Ezek szerepeltetésével egészen az elszakadásig fokozódik Saulus Törvényben való elbizonytalanodása, ami egyben a szégyenérzetét is generálja. Szégyent, hogy megingott, ugyanakkor szégyent a túlkapások miatt is. A templomszolga például, akivel az egyik faluban találkozhatunk, szemléletes példázata annak, ahogyan Saulus cselekedeteiben még nem tapasztalunk eltérést, érzelmi világában viszont már elmozdulások lelhetők fel: viszolyog a templomszolgától, mégis háromszor arcon csókolja őt. Ez és maga a terabehi kudarc (ne feszegessem tovább a spoiler-o-metert) is fontos eleme a bizonytalanná váló saulusi feladatkörnek.

A bizonytalanságot tovább fokozza a felismerés, hogy Saulust a Főpap titkos ügynökei, zelóták figyelik. Mivel Saulus azonossága a Törvény feltétel nélkül való elfogadásában rejlik, ahogyan ő is fogalmaz: „A bizalomnak nincs szüksége rá, hogy magyarázza magát.” – a vele szemben tanúsított bizalmatlanság ezt érthető módon megingatja. Az ilyen és ehhez hasonló felismerések pedig egyre sűrűsödnek, és a velük járó elbizonytalanodás, melyet azokon az embereken keresztül tapasztal, akiket a Törvénnyel azonosnak kell hogy tartson, (tehát önmagával is azonosnak), egyre jobban szétfeszíti őt a megérzései és az értelme mentén.

Mindeközben Saulus látószöge egyre tágul az őt érő ingerek okozta ösztönös érzelmi reakciók hatására. Számára környezetének „megtévedése” mélyen zavarba ejtő tényező. Minden idegenben „árulókat” és „megtévesztetteket” lát. Saulus szenvedélyes érdekeltsége lelki-biológiai potenciálként jelenik meg, így nem meglepő, hogy émelyeg saját ködös előítéletei hatására. Először a Bethezda tavánál elhaladó zarándokcsoport láttán lesz rosszul, (ahol Jézus is gyógyított), később pedig a Sajtcsinálók völgyében elhaladó zarándokok váltanak benne ki hasonló hatást: „Mire leérnek a lépcső aljára, olyan hiszékenyek és tudatlanok lesznek, mint a gyermek, s majd nem tudják, miért és hogyan történt, csak azt, hogy becsapták őket.”.

Fontos szerepe van annak a római századosnak is, aki politikai szerepének köszönhetően kvázi érinthetetlen félként azonosulhat a „tiltott hittel”, és aki mégis Saulus társaságát keresi, végül pedig kimondja azt, amit a Törvény árnyékában Saulus nem akar látni: „Tudtok valamit, aztán nem mondjátok ki. (…) agyonmagyaráztok mindent! (…) Nem is hisztek már, csak magyaráztok.”

Aztán ott vannak a barátok. Például Tohu, és a köztük elhangzó félmondatok: „- Nagyon tudod te! Aztán a végén te is csak úgy, mint azok… És szemtől szembe semmi. // - Mert sose hallgatsz végig.” - és ezzel Tohu megfogja a lényeget.

Vagy ilyen még a piactéren történt baleset, a Nagy Torony leomlása, ami nagy iszonyodást okoz az emberek között, mindenki összesúg, hogy „ismét megtörtént” – ezzel ismét Jézusra utalva. A hírek szerint egy férfi még a romok alatt fekszik. (SPOILER ALERT) Saulus hamar megsejti, hogy nővérének férje az, kinek lezáratlan ügye van a Törvénnyel. Saulus az igazságszolgáltatás sorsszerű formájában reménykedik (és ekkor talán már tényleg csak reménykedik), viszont ellentétben a Törvénnyel, az Úr mégis válogat.

Még egy találkozásról kell, hogy írjak nektek.

Mikor Saulus megcsömörlik saját és mások bizalmatlanságától, elvonul egy mély kútaknához, ahol egy idegen hang szólítja meg: „- Tiéd ez a Saru? (…) // - Ha szakadt, akkor igen.” - feleli Saulus. A szakadt saru jelzi Saulus zaklatottságát, a lelki békesség hiányát (Pál levele az Efézusi gyülekezethez 6:15 – bizonyos fordításokban: a békesség saruja). Ezt követően az ifjú törvénymagyarázó súlyos példázatot helyez Saulus vállára: „(A hold) egy tamariszkuszág árnyékát tolta a lábunk elé. Észrevettem, hogy azt nézi. (…) letört egy gallyat, és odafektette a csipkés árnyékra. (…) fölemelte, újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg: hogy előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával.”.

A törvénymagyarázó ezzel Isten munkáját szemlélteti: a valódi azonosság nem érhető el mindaddig, amíg Saulus el nem lett választva (de mondhatnám azt is, hogy amíg meg nem tört), és ahogyan az ágnak vetülete az árnyék, úgy Saulus sorsa is elő van készítve. Ilyen tehát az elválasztás és a békéltetés. Búcsúzáskor ez az idegen, aki nem más, mint István, a korai keresztényüldözés első mártírja, nevén szólítja Saulust.

A regényben előforduló egyetlen alkalom ez. A Saul név jelentése pedig az, „akit megkívántak/a kikövetelt”. A találkozás után Saulus így eszmél fel: „sokkal számonkérőbb kútaknába zuhantam: bennem lett gazdátlan minden.”.

A FELADAT-FÉLREISMERÉS, NA MEG A SARU

Saulus már a regény elején, öntudatlanul megjósolja sorsát és a megbotránkozást másokra is kivetíti: „Beleütköztök a beleütközés kövébe, (…). Tudtam, hogy az én hangom, mégis alig érzékeltem.” – a megütközés köve pedig Jézus, az „áruló rabbi”, aki másképpen magyarázta a Törvényt.

(SPOILER ALERT!?)

István megkövezése a csúcspont, Saulus ezt követően azonosul: „Tudtam, hogy igaza van, s ő az Úr eszköze, hogy engem megerősítsen.” A kőfejtőakna szájánál ülve, ahol Istvánt megkövezték, Saulus felvállalja sorsát: „Kivettem az iszákból a sarut, kicseréltem a magaméval”.

Mészöly nem tett csökevényessé egy szinte behatárolhatatlan motívumot: elbeszélői elemei megteremtik annak légkörét és hatásait, és Saulus világában akit az Isten eleve elrendel, azt el is hívja, és akit elhív, azt meg is igazítja.

„Vagyok, cselekszem, futok (…), aztán úgyis az történik, amire előkészítettek.”

2012 / 2017

De ki készített elő?

---

Mészöly Miklós: Saulus

Jelenkor Kiadó, 2015

156 oldal

ISBN: 9789636765538

200 gr

Mészöly Miklós Kossuth-díjas író, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb prózaírója Szekszárdon született 1921. január 19-én, és 2001-ben halt meg Budapesten. 1942-ben szerzett jogi diplomát. 1943-44-ben frontkatona volt, szerbiai fogságba került. 1949-ben feleségül vette Polcz Alaine-t. 1956-tól szabadfoglalkozású íróként élt.

Saulus őszintén hitte, hogy egy igazi Küldött nem engedné meg, hogy éppen az üldözze, aki a legjobban hisz benne. Ilyen meggondolásokkal indult el egy nap Damaszkuszba is, hogy Jézus-hívőket vessen börtönbe. Nem messze Damaszkusztól azonban, kint a pusztában, más belátásra jutott. A könyv erről a történetről szól; Saul útjáról, az elragadtatás pillanatáig - írta erről a könyvéről, amely 1968-ban jelent meg először, számos nyelvre lefordítottak és hosszú szünet után 2015 óta ismét kapható.