Parrhészia: a demokrácia margójára

Képes-e egy demokratikus intézmény valós teret adni az igazmondásnak? Miként jutott el már az ókori görög politikai gondolkodás oda, hogy megkérdőjelezze az igazmondás lehetőségét egy demokratikus államban? Milyen árnyékot vet az igazságra a megkülönböztetés tilalma?

Michel Foucault a tudás és hatalom viszonyában vizsgálta ezeket a kérdéseket (olyan további időtlen témák mellett, mint az öngondoskodás, az igaz élet és a jó (ön)kormányzás). A Collége de France-ban tartott előadásainak leirata már magyarul is olvasható.

A demokratikus államforma kritikája következik.

---

Parrhészia: őszinte/bátor igazmondás

"Nem a lét és a dolgok természetének igazságát, hanem annak az igazságát mondja ki, ami az egyes emberek és az adott helyzetek egyedi formájában létezik" - egy folyamatos összemérése az igazságnak, a hatalomnak és a szubjektumnak.

---

"A demokratikus értékeire büszke Athén azzal kérkedett, hogy a beszédhez, a megszólaláshoz és az igazmondáshoz való jogra és az igazmondás bátorságának elfogadására Athénban ténylegesen sokkal több lehetőség nyílik, mint máshol."

Ez az általában demokráciával kapcsolatos büszkeség az, ami már az ókorban is problémássá vált. A demokráciába ágyazott értékek könnyedén átfordulnak a saját ellentétükbe: nem lehetővé teszik, hanem egyre inkább ellehetetlenítik, vagy legalábbis veszélybe sodorják az igazmondást (parrhésziát) és a bátorságot, hogy ellentmondjunk a többieknek. Ez a jelenség persze messze túlmutat a politikai gondolkodáson, inkább az általános emberi minőségünk tükröződik vissza benne.

A korai görög demokratikus intézmények tehát azzal büszkélkedtek, hogy helyet adnak az igazmondásnak. Az ezzel kapcsolatos kritika a parrhészia kétféle értelmezéséből következik.

Az első, hogy a parrhészia levált az igazságról: a megszólalás szabadsága lett, ami mindent és bárkit megillet. Többé már nem erény vagy kötelesség volt. A demokráciában mindenki és bárki szabadságjogaiból következik, hogy arról beszélhet, amiről csak akar, amihez csak kedve van. Erre Platón is kitér az Államban: a demokratikus állam csak úgy duzzad a szabadságtól és a szabad beszédtől, a városállamnak ez a tarka sokfélesége azonban az egység hiányát vonja magával, ahol mindenki kimondja a véleményét, mindenki a saját feje után megy, mindenki úgy kormányozza magát, ahogy neki tetszik.

Mi következik ebből, ha a sokféle közösségben megjelennek azok, akik mások felett is hatalmat kívánnak gyakorolni?

"Kik azok az emberek, akik felállnak, magukhoz ragadják a szót, véleményt mondanak, és akiket a többiek meghallgatnak? Nos, ezek a szónokok részeges és oktalan emberek ugyan, de ők azok, akik felosztják maguk között az állam közkincsét és vagyonát. A parrhésziának ebben a szabadságában, a demokráciának ebben a játékában, amely bárki és mindenki számára lehetővé teszi, hogy szóra emelkedjen (a jó és a rossz szónokoknak, a városállam érdekeit figyelembe vevőknek és a csak saját érdekeikre ügyelőknek egyaránt), egymás mellé kerül és összekeveredik az igaz és a hamis diskurzus, az állam számára hasznos és végzetes, vagy káros vélekedés. A demokráciában a parrhészia tehát veszélyt jelent az államra nézve (...)."

A másik, hogy a demokráciában a parrhészia arra a személyre is veszélyes, aki élni akar az igazmondás lehetőségével. Míg az első veszély abban állt, hogy a parrhészia mindenki számára lehetővé teszi, hogy arról beszéljen, amiről csak akar, addig itt arról van szó, hogy bizonyos állami-társadalmi garanciák nélkül a demokrácia nem védi meg, és nem is tiszteli azokat, akik veszik a bátorságot őszintén felszólalni. A közösségi tereket másfajta hangok töltik meg. Ezt a problémát illusztrálja Platón az Állam hajóhasonlatával:

A hajó kormányosa egy vak kapitány (a nép), akinek helyzetével visszaél a legénység egy része, akik hízelgéssel veszik át az irányítást a hajó felett (ők a demagógok).

"Kik azok az egymással a nép elcsábítása és a kormány megszerzése érdekében szembeszálló szónokok, akikre odafigyelnek, akiket elfogadnak, követnek és kedvelnek? Azok, akik tetszetős szavakat mondanak, akik a nép vágyainak megfelelően beszélnek, akik hízelegnek."

Egész egyszerűen energiatakarékosabb kellemes vagy ígéretes, nekünk tetsző dolgokat befogadni, mint szembe nézni bármivel, amit nem ismerünk vagy ami bizonytalan.

"Azokra viszont, akik velük szemben nem azt mondják, ami a népnek tetszik, hanem azt mondják ki vagy próbálják kimondani, ami jó és igaz, senki nem figyel, sőt ezek az emberek negatív reakciókat váltanak ki a többiekből, akik szavaik hallatán indulatosak és dühösek lesznek. Igaz beszédük bosszút és büntetést vonhat maga után."

Erre a veszélyre, aminek az egyén teszi ki magát a demokratikus térben azzal, hogy igazat mond, hívja fel a figyelmet Szókratész a Védőbeszédben, amikor elmondja , hogy miért nem vett részt soha a közügyek intézésében, és miért maradt mindig emberközelben a kritikus gondolkodás, öngondoskodás és igazmondás tanaival:

„Ha én valaha is megkíséreltem volna közéleti pályára lépni, már régen halál fia volnék [...] Ne nehezteljetek rám, ha kimondom az igazat: lehetetlen, hogy bárki emberfia életben maradjon, aki akár veletek, akár bármelyik más néphatósággal szembeszegülve, törvényes keretek között (nemes indokkal) próbálkozik megakadályozni azt a sok igazságtalanságot és törvénytelenséget, ami a városban zajlik.”

Szókratész arról beszél, hogy az az ember, aki nemes szándékkal ugyan, de szembe kerül a többiek akaratával, életveszélynek teszi ki magát. Manapság mifelénk – mondjuk jó esetben – csak "megkaraktergyilkolják" az ilyet.

Erről a jelenségről szól Iszokratész is a Beszéd a békéről szövegében:

„Látom, hogy nem minden szónok beszéde iránt fordultok ugyanazzal a figyelemmel. Egyesekre odafigyeltek, mások hangját viszont egyáltalán nem viselitek el. Semmi meglepő nincs egyébként abban, hogy így viselkedtek, hiszen mindig is szokásotok volt elűzni az emelvényről azokat a szónokokat, akik nem a vágyaitoknak megfelelő beszédet tartanak.”

Iszokratész, amellett hogy megjegyzi milyen veszélyes szembeszállni a többiek véleményével, azt a következtetést is levonja, hogy bár demokráciában élünk, valójában nincs parrhészia.

Így különül el a parrhészia fogalmának két jelentése: egyfelöl egyfajta veszélyes mozgásteret jelent, ami bárki és mindenki számára lehetővé teszi, hogy bármiről és mindenről (összevissza) beszéljen, másfelől viszont ott van a jó parrhészia is (azé az emberé, aki kimondja az igazságot, még a sokaknak nem tetsző igazságot is) – ennek a parrhésziának azonban nincs helye a demokráciában.

Ha már a magyar állam a keresztény kultúra felett is őrködik, pont ide vág Pál Timóteushoz írt pár sora is: "képviseld/ szóld az igét/ igazságot (λόγος, logosz) alkalmas és alkalmatlan időben is (...), mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást/ tudományt nem fogják elviselni, inkább saját vágyaik (ἐπιθυμίας, epithymias) szerint keresnek maguknak tanítókat/ vezetőket (διδάσκαλος, didaskalos), mert viszket a fülük". (II. Timóteus 4:2-3)

S itt kitérhetnénk arra is, hogy Jézus minden igazságkövető embernek megígérte, hogy nem lesz eccerű élete, de ebbe az irányba majd akkor térünk ki, amikor az lesz a téma, hogy Jézusnak esze ágában sem volt egyházat alapítani, a mozgalom, amit elindított, viszont figyelmet érdemelne.

[Itt szeretném megjegyezni, hogy ebben a blogban lehet törekedni fogok arra, hogy a fejtegetett témák mellett bevágjanak bibliai vonatkozások is. Ezek általában szabad fordításban fognak megjelenni, hozzá nézem az eredeti görög vagy héber szövegeket, próbálom árnyaltabban kibontani a mindenféle fogalmakat, mint az szokva levő ezüst tálcákon, amikkel a tudjátok kik fejbe szokták egymást verni. Bare with me]

Szóval...

A demokratikus intézmények nem tudnak helyet adni az igazmondásnak, mert valami hiányzik ezekből az intézményekből, és ez a valami az ún. etikai megkülönböztetés.

Démoszthenész szintén számos beszédben utal a demokrácia krízisére, a Harmadik olünthoszi beszédben például így: "miközben teljes szolgaságban éltek, boldognak hiszitek magatokat, csak mert pénzt osztogatnak nektek a látványosságokhoz (...) mindegy, hiszen úgysem vagytok képesek elfogadni az igazságot".

Itt egy gyakorlati példán keresztül, a sértő igazságot egy másik sértéssel próbálja elfogadtatni a szónok. Miért? Mert azokat, akik a hamis diskurzust élik – akár önvédelemből, akár tudtukon kívül – talán ki lehet zökkenteni.

A kérdés magától adódik – mondja Foucault:

"Miért van az, hogy a demokratikus játékban az igaz diskurzust maga alá gyűri a hamis diskurzus? Másképp megfogalmazva: hogyan lehetséges, hogy azok, akik az igazságot kimondó szónok beszédét hallgatják, nincsenek abban az állapotban, nem képesek arra, hogy meghallgassák, megértsék és felismerjék ezt a szónokot? Arról van szó, hogy maga az igaz diskurzus hatástalan? Nyilvánvalóan nem. Az igaz diskurzus hatástalansága valamiképpen a kontextusból fakad, abból az intézményes közegből, amelyben megjelenik, és amelyben megpróbálja érvényre juttatni a maga igazságát.”

Következzen egy Xenophónnak tulajdonított gúnyirat Foucault előadásából:

„Az athéni állam szerzője mindenek előtt olyan városokat említ meg, amelyekben a legrátermettebbek [ma azt mondanánk: legkompetensebbek] hozzák a törvényeket. Ugyanezekben a városokban a jó állampolgárok azok, akik megfenyítik, megzabolázzák és visszaszorítják a rossz állampolgárokat, és kiróják rájuk a szükséges büntetéseket. Ezekben a városokban végül az erkölcsös emberek azok, akik tanácskoznak és döntéseket hoznak, míg azokat akik „nem a saját fejükkel gondolkodnak” viszont megakadályozzák abban, hogy részt vegyenek a tanácskozásban és nem adják meg nekik a jogot, hogy szólásra emelkedjenek. (...) A szerző szerint ezeknek az óvintézkedéseknek köszönhetően ezekben a városokban eunomia (jó alkotmány, helyes kormányzás) uralkodik."

A szerző így folytatja: "Athénnak az a legnagyobb érdeme, hogy megfosztotta magát az eunomiának ettől a luxusától, nem hozta meg azokat az óvintézkedéseket, amelyek akadályozzák, hogy az esztelenek is részt vegyenek a tanácson, hogy beszéljenek, és hogy akár még a népgyűlésre is elmenjenek. (... Mert) mi történik egy olyan városban, amelyben csak a jobbak jogosultak a beszédre, amelyben csak ők nyilváníthatnak véleményt, és csak ők dönthetnek? Nos, a legderekabb állampolgárok ebben az esetben arra törekednek – éppen azért, mert ők a legderekabbak –, hogy a város javának, érdekének megfelelő döntést hozzanak, olyan döntést, amely tehát hasznos a városállamra nézve. Ami azonban hasznos és jó az államnak, az ugyanakkor valami olyasmi, ami a legderekabb állampolgárok számára is hasznos és előnyös. (...) Ezzel szemben mi történik egy demokráciában, az athénihoz hasonló, igaz demokráciában? Ott olyan kormányzással találkozunk, amelyben nem csak a jobbak vesznek részt a döntési folyamatokban, hanem [valamilyen formában] a többség (hoi polloi) dönt.

És mit akar a többség? Azt, hogy senkinek és semminek ne legyen alárendelve. A demokrácia az az államforma, amelyben a többség mindenekelőtt szabad akar lenni, nem akar szolgává válni, nem akar szolgálni. Milyen értelemben nem akar szolgálni? Nem akarja sem a városállam, sem a legderekabbak érdemeit szolgálni. Ő maga akar uralkodni. A többség azt fogja tehát keresni, ami az ő számára hasznos és jó – hiszen mit is jelent uralkodni? Képesnek lenni eldönteni azt, hogy mi a legjobb önmagunk számára, és képesnek lenni másokra is ráerőltetni az akaratunkat. Mivel azonban a többségről van szó, következésképpen nem a legjobbak [sic! vagy a legkompetensebbek] fognak döntést hozni, hiszen ők vannak a legkevesebben. (...) Arra van szükség, mondja Az athéni állam szerzője, hogy a hitványak is szólásra emelkedhessenek, és szót kapjanak. A hitvány tehát annak ad hangot, ami az ő javát szolgálja.

Persze az államot alkotó állampolgárok "jó" és "rossz" csoportokra történő felosztása olyan messze van a valós társadalmi jelenségek összetettségétől, mint ég és föld. Ez a gúnyos gondolatkísérlet mégis rávilágít néhány fontos szempontra, ami a demokrácia és az igazmondás problémás kapcsolatát árnyalja:

1. Az együttélők két csoportra oszthatók fel, az egyikhez a többség tartozik, a többi csoportot viszont kisebbségek alkotják. A "tömeg" és a "kevesek" ritmusa alapján alakulnak ki az esetleges konfliktusok, köztük vetül fel a kérdés, hogy kinek kell egyáltalán kormányozni.

2. „Alkalmasak” és „alkalmatlanok” etikai elhatárolása: az imént felidézett paradox szöveg alapján a jobb és a kevésbé jó állampolgárok között húzódó etikai határvonal egyben politikai határvonalat is jelent.

3. Az igazat kizárólag akkor lehetséges kimondani, ha a „jó” és „rossz” közötti etikai/ erkölcsi/ jogi különbség ténylegesen formát ölt, helyet kap és világosan megmutatkozhat a politikai mezőn belül.

Platóni fordulat

Ha igaz, hogy a parrhésziát valóban nem a demokráciában lelhetjük fel (mert abból hiányzik az igazmondáshoz szükséges etikai megkülönböztetés), akkor az igaz diskurzus – mondja Platón –, amelyet próbálunk érvényre juttatni, nem tehet mást, mint hogy elutasítja és távol tartja magától attól, amit esetenként a demokrácia megkövetelne.

Azt mondhatnánk, megint csak nagy sarkitással, hogy küzdelem folyik a demokrácia és az igazmondás között: ha a demokratikus intézményekre tekintünk, azt látjuk, hogy azok nem képesek elviselni az igazmondást; ha viszont egy etikai döntés következtében érvényre akarjuk juttatni az igazságot, akkor nem tehetünk mást, minthogy elutasítjuk a demokráciát.

Röviden: olykor választanunk kell a demokrácia és az igazság között.

Arisztotelészi dilemma

Arisztotelész részletgazdagabban nyúlt a fenti problémához. Nála a csoportok közti ellentét nem a tömegre és a kevesekre, hanem a gazdagabbakra és a szegényebbekre oszlott. Szerinte a demokrácia [elméletben] a szegények uralmát jelenti [vagy a szegények lemondását a kormányzásban való részvételre valamely csoport javára az ismeret/ erőforrások/ igazság/ kompetenciák hiányában]. Emellett Arisztotelész megkérdőjelezi az „alkalmasak” és „alkalmatlanok” alapelvét is. Nem gondolja, hogy a többség azonos volna a kevésbé jó állampolgárokkal vagy a kisebbség a jobbakkal.

Ráadásul azt mondja, hogy minden kormányzási formában két lehetséges irány van: azok, akik kormányoznak vagy a saját érdekeiket helyezik előtérbe vagy a nép érdekeit.

Számára egyébként elképzelhetetlen volt egy olyan kormányzási forma megvalósulása, ahol a többség a közjó érdekében képes kormányozni. Ezt azzal magyarázta, hogy bár lehetséges, hogy egyetlen egyén vagy közösség erényesebb legyen a többinél, de azt nagyon nehéz elképzelni, hogy egy egész tömeg „tökéletessé váljon az erény szempontjából”. Az általa felvázolt séma szerint formai értelemben létezik olyan demokrácia, ami mindenki érdekét szem előtt tartja, ez az államforma a gyakorlatban azonban nem reális, nem lehet reális, méghozzá azért nem, mert a demokratikus hatalomgyakorlásban nem kap valós szerepet az etikai megkülönböztetés.

„Ugyanezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ahhoz hogy a várost meg lehessen menteni, a városnak elengedhetetlenül szüksége van az igazságra. Az igazságot azonban nem lehet kimondani egy olyan politikai mezőben, amelyet a beszélő szubjektumok meg nem különböztetése határoz meg. (...) Ezért van az, hogy a demokratikus játékban nem lehet helye az igazmondásnak, a demokrácia ugyanis nem ismerheti és nem fogadhatja el azt az etikai [szuverén – a szerk.] megkülönböztetést, ami lehetővé teszi az igazság kimondását. (...) A mindenki számára elérhetővé tett szólásszabadság azzal a veszéllyel jár, hogy eltűnik a különbség az igaz és a hamis között, hogy a hízelgők előnyt élveznek, a többiekre pedig veszedelmet jelent, ha szólásra emelkednek. (...) Maga a demokrácia az, ami a jobbat a rosszabbnak rendeli alá, s ezáltal kiforgatja az értékeket, rendetlenséget szül és fenntartja ezt az eszetlen állapotot – ellehetetleníti az igazmondást.”

#demokrácia #Foucault #igazmondás #Platón #Szókratész #Arisztotelész #államigazgatás