Tíz film, ami gazdagabbá tett

Még nyáron kezdtem összeírni a kedvenc filmjeimet, gondoltam, legyen valami könnyedebb tartalom az oldalon... Helyette itt van tíz történet, ami mindenféle élethelyzetben, számomra megkapó fényképezéssel és leleményességgel próbál értelmet adni a szenvedésnek.

Az elmúlt hónapokban rengeteg energia szabadult fel bennem. Nem a legjobb időzítéssel, ha engem kérdeztek. Mostanra rendkívül meguntam elaprózni. Az a helyzet, hogy jól élek, amennyire jól lehet egyedül élni, és ezt a sok aktivitást önmagában szeretem is.* Vagy ahogy Barcelonában megérkezett: aki bújt, aki nem, ezek a jó idők, legközelebb meghalunk vagy megöregszünk. S én már rég azt érzem, hogy (nekem) csak az valódi, ami jelen van.

Minden más fikció.

Furcsa, mert vannak alapvetések, melyektől 10-20 év alatt nem tudtam eltávolodni. Ilyen az, hogy töréskor mindent hátrahagyok (ez eddig terápiarezisztens), ilyen a pusztában kóborgás, vagy az érzés, hogy csak jelenem van. Ezekhez mindig visszatérek.

* A bejegyzés végére lehet ezt képtelenségnek fogjátok tartani. Hát nem az. Ez csak az abszurd.

Szóval filmek, melyek valamikor hozzájárultak a belső világomhoz, és talán ahhoz is, amit a jövőimről (hoppá!) tudok.

Ezeket adom nektek magamból az ünnepekre és semmi többet.

Karma is a bitch wearing Dior

A ruhakészítő

(The Dressmaker, 2015)

A pikáns, ugyanakkor bájos fekete humor kedvelőinek való ez a film, amiben Myrtle “Tilly” Dunnage (Kate Winslet) gyermekkori kiüzetése után femme fataleként tér vissza a poros kis Dungatarba, ahol fokról fokra szórakoztató eleganciát visz az erkölcsileg kripli kisváros hétköznapjaiba. Célja kettős: bolondos édesanyjáról (Judy Davis) gondoskodva keresi a múlt sérelmei alatt fellelhető anyai szeretetet, és próbálja visszafejteni egy gyermeki elme által át nem látott tragédia szálait. Vagy valami ilyesmi.

Párizsi divat, éles-színes-szagos karakterek, mindenféle szituációs poénok és halálesetek pörögnek a vásznon Rosalie Ham azonos című regénye alapján. A filmnek egyébként jót tesz a női rendezés is. Kate Winslet alakja, felkarja például lehet asszonyosabb, így is felmerül a kérdés (vagy így méginkább), hogy smink nélkül, szeretve vajon milyen?

Tételem:

• Semmit sem kell másoknak bizonyítani.

• Vagy csak annyit, amennyire szükséged van a továbbhaladáshoz.

Meseterápia halandóknak

Szólít a szörny

(A Monster Calls, 2016)

Patrick Ness azonos című, illusztrált kisregénye alapján ez biza nem egy közönséges szörnyfilm. Nem kevesebbről szól, mint egy álmodozó kisfiú halállal és gyásszal való szembekerüléseről. Conor édesanyja (Felicity Jones, nyilván) terápiarezisztens daganatos beteg, és Conor (Lewis MacDougall) a temető kertjében álló hatalmas fától kér segítséget. Ez éppen egy tiszafa, aminek származékát kemoterápiás szerek előállítására is használják. A fa (Liam Neeson) a földből gyökerestül kimászva, időről időre látogatja Conort, hogy elmeséljen neki három történetet. Cserébe két dolgot vár a fiútól: a saját történetét és egyetlen végső igazságot. #bűntudat

Ez a film figyelemreméltó módon, varázslatos vizualitással jeleníti meg egy kisfiú világában a gyász legkülönbözőbb szakaszait: a tagadást, a dühöt, az alkudozást, a szomorúságot és a saját igazságok megjelenítését és elfogadását.

Ha valami csoda folytán befejezem a jogász képzést, majd a halálhoz való joggal fogok foglalkozni. Pattoghatunk itt az autonómiához meg méltósàghoz való jogokkal, de mekkora szabadság volna erőszakmentesen dönteni a létezésünkről? Óriási. Mindent átértékel, ha képes voltál élni. Vagy ha képes lettél volna, de megszívtad.

Tételeim:

• Van, akinek jobb meghalni, kegyetlenség őt mindenki másért életben tartani.

• Az igazság, még ha a világodban a legfájdalmasabb is, felold valamit.

• A remény meghosszabbítja a szenvedést (Yalom/ Nietzsche)

• Általában nem a haldokló feladata meggyógyulni.

Karcos családi démonok

Az üvegpalota

(The Glass Castle, 2017)

Mit van mit tenni, hogy az otthon ne csak elérhetetlen vágy legyen az önerőből társadalmi létrát mászó, traumatizált gyerek számára: szembe kell nézni mindennel, ami felmerül. Így olykor egy szép gyermekkorról is simán kiderül, hogy a fele se volt tréfa. Jeannette (Brie Larson) már jegyben jár, amikor családi háttere, személyes története több figyelmet kezd megkövetelni. Szülei (Woody Harrelson és Naomi Watts) szétcsúszott szabadságfelfogása szerint a nehézségek és a folyamatos küzdelem kiváló jellemet formál és kreatívvá tesz. Ez még éppen igaz is lehet, csak olyan fájdalmak árán, ami mindent át is itat.

Gyerekként nincs választásod, hogy mások szabadságát át akarod-e élni. Annyit tehetsz, hogy valahogy beformázod azt a saját világodba, később, felnőttként pedig megkeresheted a saját igazságaidat, meghúzhatod a határaidat és eldöntheted, hogy mit kezdesz azzal, ami visszafordíthatatlan kár, vagy valaki más felelőssége. Aztán növekedsz tovább. Jeannette valahogy így próbál haladni a megbékélés felé. Már amennyire emlékszem.

A film Jeannette Walls azonos című könyve alapján készült.

Tételeim:

• Valahogy egyensúlyba kell hozni a biztonság és a "folyamatos élmény" utáni vágyakat, különben megnyomorodunk.

• A szüleinknek érdemes megbocsátani, velük is rendesen kibaszott a család-kultúra-társadalom tridémia.

• "I spent my whole life huntin' for those demons in the wild. And the entire time they were hidin' inside my own belly. Sad state to spend your life in, bein' afraid of your own self."

Fene az elhanyagolt jó dolgomat

Kafarnaum

(Capharnaüm, 2018)

Nehéz erről a filmről bármit is írni, megrázó volt és megrázó, valami olyan bűvölettel, ami hatására most is luxuskínná zsugorodik bennem a szeretnémhaszeretnének s lennékvalakié.

A beirut-i mélyszegénységben nincs köszönet, mégha isteneket meghazudtoló méltósággal és leleményességgel is veszed az akadályokat. Hét kisebb testvér, tramadolcsempészet, gyermekházasság, szökés, csótányember, babysitting egy bódéban. Aztán kiderül, hogy anyakönyved sincs, nem létezel. Lecsuknak, talán 12 éves vagy, bepereled a szüleidet, amiért világra hoztak. A történet fontosabb elemeit direkt elhallgatom.

Facsargasd meg magad, jót fog tenni. Ez a film perspektívába helyezi a szegénységet és a kétségbeesést, de az emberséget is. Polgárjogi elismerést nyert Cannes-ban.

Tételeim:

• Talán mégse kéne ész nélkül teleszülni a világot.

• Eláshatjuk magunkat mondjuk a Maslow-piramissal a seggünkben.

Szerettelek, már elmúlt?

Házassági történet

(Marriage Story, 2019)

Az igazságok is változhatnak. Sőt, legtöbbször változnak is. Nagy kár, hogy ennek általában az ellenkezőjét tanítjuk és várjuk el egymástól. Valami ilyesmibe bukhatott bele Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) kapcsolata. Pontosabban az időben meg nem élt, össze nem egyeztetett vágyakba. Talán. A helyzet főként nem annyira egyszerű, hogy szereted-e még a másikat vagy sem. Szeretni nem elég.

Azt hiszem, egyre többet látok abból, amikor nem volt igazam. S főleg azért nem, mert féltem. (De azt is látom, hogy mit tűrtem el, amit nem kellett volna). Kérdés, hogy egy válásnak miért kell rondának lennie? Mindig olyan kuszák a szálak.

Tételeim:

• Nincs értelme örökre esküdni.

• Növekedni csak abból lehet, ami igaz.

• Mindenkinek lehet saját igaza, külön-külön.

Játsszunk háborút!

Jojo Nyuszi

(Jojo Rabbit, 2019)

A II. világháború egy darabig jó buli lehetett az emberek sötét oldalának, legalábbis ilyesmit sugall a gyermekperspektívában bemutatott náci fanatizmus: könyvégetés táborozás közben, Hitler (Taika Waitit) képzelt barátként, na meg a valós életbeli ellentmondások, amit ha nem oldasz fel, örökre zöldség maradsz. Akarom mondani, hogy Jojo (Roman Griffin Davis) meggyőződései ellenére összebarátkozik a házukban bújtatott zsidó lánnyal.

Tételeim:

• Bármilyen abszurd megtörténhet.

• Senki nincs biztonságban.

• Ne nézz vissza!

Természetfilmes EQ boost

Tanítóm, a polip

(My Octopus Teacher, 2020)

Oscar-jelölt dokumentumfilm egy polip életéről. Vagy egy polippal kötött barátságról? Vagy a teljesítmény- és csúcsélményorientált életünk kiégő életszerűtlenségéről?

Ez a film nem egyszerűen meditatív élmény, valahogy a mögötte lévő természetfilozófia is nagyon szép. Alkotója majdnem egy éven át minden nap ellátogatott egy poliphoz. Az eredmény egy olyan film, ami ritka részletgazdagsággal mutatja be egy tengeri élőlény számunkra is tanulságos életritmusát, kreativitását és mélységeit.

Tételem:

• A fájdalmat nem lehet megúszni.

Szegényeknek nincs kegyelem

A nomádok földje

(Nomadland, 2020)

Utazás egy nővel (Frances McDormand), akinek bár az életben kevés jutott, azzal boldogan élt, míg el nem veszítette. "Háztalan" mondja magáról, nem "otthontalan". Itt esik le, hogy miért "házastárs" a házastárs. Az állam meg ebben a filmben is szarik a fejedre, ha nem volt szerencséd a randomgenerátorban a saját lábadra állni.

Nem tudom, hogy Chloe Zhao rendezése pontosan hogyan volt képes költészetté varázsolni a pusztába kiszorult, nélkülöző hétköznapokat, de sikerült neki.

Tételeim:

• Akinek semmije sincs, bárhová mehet.

• Az élethez kevés kell, de valójában az se jár.

• Egyedül meg még nehezebb.

Ki húzza a rövidebbet?

A világ legrosszabb embere

(Verdens verste menneske, 2021)

Joachim Trier filmje megrázó szépséggel illusztrálja, hogy a szerelemben nincs szabadság, talán csak választási szabadság (választási csalás meg tuti). Nem csak élettanilag vagyunk kiszolgáltatva az evolúció trükkjeinek, hanem az állapotunktól függően a körülményeinknek is. Legalábbis addig, amíg tagadjuk a szabadságunkat. De utána? Utána is borul minden.

Nem csak azért jó ez a film, mert felüdítően nyers és tabudöntögető, hanem azért is, mert megmutatja mennyire képtelenség "jól" választani a versengő alternatívák közt. Lehet szó pár- vagy pályaválasztásról, valójában nincs kegyelem. Nem számít, hogy ki mit vár tőlünk. Nem számít az sem, hogy kit kell hozzá legalább egy kicsit meggyilkolni. Semmi se szent.

Tételem:

• A kétségbeesés az az ár, amit az ember a tudatosságért fizet. (Nietzsche)

• A természetünk okozta frusztráció... az számít.

Mit nem tettem tavaly nyáron

Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once, 2022)

Amikor a világon minden lehetséges kimenetelt és létezőt egy bagelre teszel fel, az élet elviselhetetlenül abszurddá válik. Néhányévente készül egy film, ami arról szól, hogy szinte bármi lehettél volna, millió lehetőségről lemondtál, de mindig csak egy utat választhatsz.

Ez egy ilyen film: Evelyn (Michelle Yeoh) boldogtalanul ül az élete közepén, mígnem egy a hétköznapokból abszurdba átforduló eseménysorozattal betekintést nyer megannyi mi lett volna ha univerzumba. Mi meg egyikkel sem leszünk teljesen elégedettek.

Talán a tételek, bár még túl friss a filmélmény:

• Kihasználjuk magunkat és egymást is, pedig élhetnénk jól, kevesebbel.

• Főleg apró, radar alatt átcsúszó csalódások sorozata mérgezi a kapcsolatokat.

• Mindenhol akad újabb elágazás, és ott talán valami szerethető.

Máshogy lesz

Mint láthatjátok, ezek csak a szokásos, egzisztenciális szorongást kalibrálgató témák befogadható és mindenféle egyéb formákban. Például abszurdban. Ahogy a Karácsony is idén csodálatosan abszurd ünnepe lehet a nagy semmi morzsolgatásának.

Korábban azt hittem, hogy velem van a baj, amikor nem voltam elég jó a családomnak. De gyanússá vált, hogy sose lehettem elég jó. Már tudom, hogy ez nem az én bajom.

Az emberek rosszul mérik a jót - egyetlen mérték van, az igazság mélysége. Én meg félelmetes sebességgel és tartalommal éltem át ezt az időszakot. Eztán elpusztítom, elásom a maradék kiszolgáltatottságomat is. Már nem látom. Nincs többé.

Láttam és tapasztaltam mást, csoda dolgokat is az elmúlt időszakban. Ez is hozzátartozik a rideg valósághoz. Szeretem az új ablakomból látszó hajnali fényeket a házak tetején, a játszótéri konzultációkat, a liget kismadarait és a futásban utólérhető eufóriát, például. Meg jégkoriztam. Azért az is nevetséges, hogy 3 éve lakom a liget mellett, és ezekben a hetekben voltam először a műjégpályán. A múltam is egyre abszurdabb.

Vezetni tanulok. Nem félek. Bár lehet ez nem jó omen. Mindegy. Egy ideje nincs félelemérzetem. Elkezdtem élni a legnagyobb félelmemet, és valahogy minden ment tovább... meglepődtem. Megszoktam.

Most szabad vagyok: érző embernek nem tartozom semmivel, nem tartozom senkihez, nem köt ide semmi. Idővel elkopik az is, amit még érzek. Nincs több mondanivalóm konkrét személyeknek. Nem írnék búcsúleveleket senkinek.

Senki sem tudja már, hogy ki vagyok. Ezért magamért írok, ti vagytok a közönség. De nem jöhettek ide be. Nem tudhatjátok, hogy hazudok-e nektek.

Megéri szabadnak lenni? Jó-e? Vannak előnyei. Rendkívül gyorsan lehet tanulni belőle. Persze az örök talány: minek? Bejósolhatatlan. De rá lehet kattani a szerencsejátékokra is.

Még időnként elsírom magam, de utána mindig egyre nagyobb és erősebb vagyok. Sőt, 4 perc alatt tudok 1 kilómétert futni, ha látom, hogy nincs több időm ÉS akarom. Szóval sok energia és rengeteg irány, de minden nap egyre erősebb bennem a tudat, hogy ez nem az az élet, amit élni szeretnék. Ez így jó buli, de nem elég.

A hülye kis zenéimre egyébként sose táncoltam még annyit, mint most: a nappalimban vagy az utcán, vagy koncerten. Bárhol. El se tudjátok képzelni mennyit segítenek ezek a dalok. Ha becsukom a szemem, s a zenére figyelek, bárhol legyek, érzem hogy táncol a lelkem is. Táncol. Ráadásul elég jól nyomja. A zene még az irodalomnál is fontosabb.

De ez az élet nem elég, mert így döntöttem. Bár hiába keresem. Kivárom talán valamelyik jövőt. Pont csak ennyit tehetek érte, és nem többet: túlélni ezt az időszakot jól.

Nem félek már: nem fogok egyedül megöregedni, mert nem akarok.

Még egy dolgot meg fogok próbálni ennek a nagy energiának az összpontosítására. Mert amúgy elegem van. Kibaszottul unalmas minden, ami nem tudja megkövetelni a teljes jelenlétet. A teljes figyelmet. Az érzést, hogy van, önmagáért, és most - csak most - az enyém. Régóta elegem van. Nem ma kezdtem máshogy élni, és ez egyre fontosabb. Még egy dolgot meg fogok próbálni mielőtt eltűnök innen a vérbe: írok egy regényt.

Nem azt, amelyik sosem állt össze.

Tudom, mindkettőt (a migrálást és a regényt is) ígérgetem egy ideje, de már tényleg nincs hova tovább halogatnom. Az összes terv megvan, az összes. Mert ugye a lóf@sznak is van vége, mint korábban arról tájékoztattak. Vagy ahogy Zs. barátnőm fogalmazott: lesz ez még b@szd meg Nyuszika a fűnyíródat! (Bár a vicc máshogy van.)

Változom. Nietzsche talán büszke lenne rám ezért a sok töredékért. Régen féltem a töredékektől, de most, csillagtávlatból csak csillámpornak tűnik ez a sok szar. Ha rajtam múlik, kő kövön nem marad. Mindent felforgatok. Ennek az energiának mennie kell.