Amikor Nietzschével sírtam (I): varázslatok

Kapaszkodjatok, talán lerántjuk az álarcot a szenvedélyről. Legalábbis valamiről, ami időtlen időkig annak mutatkozhat, körbeszőhet egy kiemelt tárgyat vagy többet (úgy rejtegeti a mögöttes jelentését), s valójában csak másra átruházott megváltáskísérlet. Jó esetben viszont jelenvalóság. Újra kell definiálnunk a szenvedélyt is. Emlegetjük majd a szabadságot, szerelmet, az isteneket és halált is. Ezekről nem akarok leakadni.

Csak elolvastam Yalom fiktív legendáriumát a pszichoanalízis, vagyis "beszélgetős terápia" láncokat leverő erejéről, melyhez egy neves bécsi orvos, Josef Breuer és az életében el nem ismert filozófus, Friedrich Nietzsche karaktereit használta fel. A központi probléma kínosan banális: bár kezdetben úgy hisszük, hogy Nietzsche aszkétikus szenvedése lesz a terápiás kapcsolat tárgya, a történet fonala gyorsan átfut a doktor "ócska" hétköznapiságtól való szenvedésének, elégedetlenségének és egy fiatal nő köré rendezett szenvedélyének visszafejtésébe. Talán nem meglepő, hogy egészen a szabadságtól, értelemnélküliségtől, elszigeteltségtől és haláltól való félelemig futnak majd a szálak, hiszen a Yalom-életmű esszenciája a létszorongás.

N. filozófiája és mély érdeklődése önmagunk megértése, illetve a személyiségváltozás lehetőségei iránt némiképpen megfűszerezik a regényt (Yalom: Amikor Nietzsche sírt - a szenvedély regénye), de olyannyira sok ebben a könyvben a köret, hogy csak akkor ajánlom olvasni, ha igazán szerettek köretet zabálni. Az esszenciát kivontam nektek, ha bíztok bennem kicsit, sőt, hozzáolvastam nem csak Nietzschét, hanem Mauss-t (A General Theory of Magic) és Byung-Chul Han-t (Erósz haldoklása), mivel Yalom olyannyira kiüresíti a szerelmes szenvedély tartalmát, mintha nem is lenne neki. Megpedzegeti ugyan, hogy milyen ösztönök miatt van a "mágikus" élményekre szükségünk (azon túl, hogy tereljük a figyelmünket önmagunk teremtő szerepéről és felelősségéről, valamint a semmiről, amiből érkeztünk, és ami felé haladunk), de alig szól a misztérium vagy az alávetettség utáni vágyról, a bálványok fontos szerepéről vagy a hatalmi harcok energiáiról.

Yalom olvasatában az, amit a hétköznapokban szenvedélynek (itt: szerelmi vágynak) élünk meg, nem az "odakint" lévő varázslatos világ része vagy a másik személye, hanem a saját lényünkből kivetülő, tárgyat kereső késztetések összpontosulása. Tárgy pedig kínálkozik bőven. Yalom nem tartja ezeket túl sokra, egyértelműen értékválasztó. Ezért fontos előrevetíteni, amit már mindig mondok mindenkinek: bármit választhatsz, a választásod attól lesz jó, hogy a tiéd. Mindegyiket meg is fogod bánni, és a fájdalmat is teljesen felesleges kerülgetni. Pusztulj bele, amikor eljön az ideje, aztán jobb lesz.

A bejegyzés-sorozat végén pedig már másfajta szenvedélyről lesz szó. Tekintve, hogy ennek érdekében szakdolgozat-hosszúságura dagadt ez az „értekezés”, három részre bontottam. A részek közt lesznek áthallások, elég szövevényesre sikerült a vizsgálódás, és az sem kizárt, hogy nem a legkoherensebb. Hát ilyen a szabadságom.

(I) Varázslatok

Alapozásképpen (jelen bejegyzésben) pedzegetem, hogy Isten halála és némely vágyaink hogyan munkálnak bennünk és körülöttünk, amikor a létszorongások elől menekülve is szabadságra, szenvedélyre, isteni megoldásra vágyunk. Minden mindennel keveredni fog, mert Nietzsche és Yalom is bemetszette ezeket a témákat, de röviden segítségül hívjuk Mauss-t is, aki a varázslat utáni igényünkkel többet foglalkozott.

(II) Szenvedély

A második részben regényidézetekkel folytatódik az illúziórombolás, amit aztán kiegészítek Byung-Chul Han Erósz haldoklása c. elméletének bemutatásával a szerelemről. Erre azért is volt szükség, mert a Yalom-felé „szenvedély regénye” csak nyomokban szól a szerelemről. Meg mert a kötelmi jog viszonylag unalmas volt. S persze kaptok az arcotokba a saját gondolataimból is. Sőt, a pornófogyasztási szokásaimról is szó esik majd. #tombraider

„A szerelem mára – a fetisizált individualizmus és a technológia világában – puszta szexualitássá vált, amely alá van vetve a teljesítmény diktátumának, Erósz pornóvá profanizálódott. Han a nárcizmus fenyegető depressziójával, a kiüresedő, Erósz nélküli létezéssel szemben a Másik megtapasztalásának radikális élményét mutatja fel. Az Erósztól áthatott szerelemben a Másik felfedezéséhez odaadásra, sőt önfeladásra van szükség, ami egyszerre transzcendens és felforgató tapasztalat – egzisztenciális lehetőség, hogy túlnőjünk önmagunkon. Szerelmesnek kell lennünk, hogy a jövőhöz hűen az igazság még nem ismert útjaira léphessünk, vagy a puszta önkimerítő életből visszatérhessünk a jóhoz.”

(III) Feltámadás

Végül pedig sor kerül Nietzsche egyéb tanításainak tömör felvonultatására (örök visszatérés, emberfeletti ember), és talán a szenvedélyes élet újradefiniálására is, meg kaptok egy beszámolót arról, hogy istenné váltam és egy új szentháromság része lettem.

Figyelem! Ez a bejegyzés-sorozat spoiler-veszélyes, így, ha nincs jobb olvasmányötleted, mint ez a Yalom-regény... inkább olvasd el Hesse-től A pusztai farkast. Your welcome.

Kerettörténet gazdagon

Azt is mondhatnám, hogy csúnya ez a regény, de minden (férfias) csúnyasága ellenére, valahol egy szeretetteljes, igazságkereső kapcsolat története is, ami egy ideig-óráig tartó barátságban ölt alakot. Bááár Yalom Nietzschéje szerelemben is ilyen kapcsolódásra vágyik, mert az emberi természetről és kultúráról már túl sokat nem tud nem tudni.

Josef Breuer jóhírű orvosdoktor, Bécs egyik legszebb nője a felesége, tudományos sikereit megcsinálta, minden célt elért, amit kitűzött maga elé. 42 éves, a hétköznapok és minden, ami azokban adott, sikeresen kifakultak már számára, de hivatásában próbál valami újat felfedezni: a "beszélgetős terápiát", mely során (mily' meglepő) belebolondul egy fiatal, neurotikus páciensébe, Berthába, és a szenvedély, amit ez a hatalmi viszony jelent (de vajon kinek a hatalma ki felett?) tölti ki teljes érzelemvilágát (amikor éppen nem szorong). A Bertha-hatás akkor sem marad el, amikor a szerelmi vágy tárgya már rég messze, más orvos karjaiban jár. Sőt, ebből kifolyólag még erősebbé válik. Ilyen időkben érkezik Bécsbe Lou Salomé, egy 1882-ben botrányosan szabadelvű fiatal nő (szintén benyomva a doktor gombjait), hogy segítséget kérjen tőle.

A feladat nem más, mint a "beszélgetős terápiával" enyhíteni Nietzsche (a továbbiakban sokszor csak: N.) kétségbeesésén, nade úgy, hogy a filozófus ne tudjon róla: mintha csak a migrénjét kezelnék. (Nem ritkán az embert a barátai próbálják megtéríteni a választott útjáról.) Breuer, bár az akkor még ismeretlen filozófus professzor nem különösebben érdekli, nem tud Lou-nak nemet mondani...

Mivel N. a világért sem kérne segítséget lelki nyomor vagy szerelmi bánat okán (hasonló nyomorban van Lou miatt, mint a doki Bertha miatt), sőt, testi nyomora sem elég indok számára a helyben maradáshoz, Breuer csapdába csalja: ő kér segítséget, hogy N. filozófustudományával segítsen neki megcsömörlésén, az az megfejteni, hogy miért nem képes megelégedni azzal, amilye van. Így keveredik egy olyan terápiás kapcsolatba, ahol gyorsan valódi pácienssé válik.

A doktor a klasszikus "körülmények áldozata" szerepből indul és szabadságvágyának megnyilvánulásaként éli meg a Bertha-mániát (az is, csak Berthának nincs sok köze hozzá). Emellett meggyőződése, hogy a valóságban sokszor nem volt választási lehetősége, a célok is oda voltak neki készítve. N. ezért gyorsan metszeni kezdi hiedelemvilágát:

"Akik az igazságot akarják nyomon követni, feledkezzenek el a lélek békéjéről, és szánják az életüket kutatásnak. (...) Választania kell a kényelem és az igaz kutatás között! Ha a tudományt választja, ha meg kíván szabadulni a természetfeletti megnyugtató kötelékétől akkor nem teheti meg, hogy egyazon lélegzettel a hívők kisszerű vigaszai után sóhajtozzon. Ha megölte Istent, a templom menedékéből is ki kell jönnie. (...) Ha úgy dönt, hogy azon kevesek közé akar tartozni, akik élvezik a belső növekedést és az Isten nélküli szabadság derűs örömét, föl kell készülnie a nagy fájdalmakra is. Ezek össze vannak kötve, és külön-külön nem kínálják magukat! Ha kevesebb fájdalmat akar, le kell süllyednie, mint a sztoikusok tették, és búcsút inteni a magasabb rendű örömöknek."

"Ha megölte Istent"

Isten halott – talán az egyetlen széles körben ismert Nietzsche gondolat, bár kifejtve, átgondolva talán még nem láttam sehol. Pedig N. kifejezetten súlyos problémának tekintette ezt a felfedezést: az ember magára rántotta vele az istennélküliséggel járó szabadságot és felelősséget. N. ezt a gondolatot egy bolonddal mutatta be először, aki (miután rájön, hogy a díler átbaszta) fényes nappal egy lámpással szalad az emberek közé: “Srácok! Srácok! Kurvanagyabaj! Kurvanagyabaj! Kurvanagyabaj! Megöltük Istent!” A többiek először nem figyelnek rá, aztán ki is gúnyolják, végül a bolond földhözbassza a lámpást és vállat ránt:

"Túl korán jöttem."

N. anekdotája ma éppen úgy áll (ha nem még inkább), mint a 19. században: túl korai volt az isten-gyilkosság, túl meggondolatlan, az ember nincsen készen arra, egész egyszerűen nem lehet készen arra, hogy átvegye az irányítást. Következésképpen csak szétbarmolni tudja a világot. S ha még csak a sajátját barmolná szét...

N. bolondja három hírt visz az emberek közé a következmények szemléltetésére:

• a tenger vize elapadt (a végtelen többé nem elérhető számunkra, semmi sem csillapíthatja a szomjunkat);

• eltűnt a horizont (eltűnik a viszonyítási alap, megszűnnek az irányok);

• a föld elszakadt a naptól (eltűnik a melegség forrása, sötétek leszünk).

„Miután Isten meghalt, folyton zuhanunk és a végtelen semmin át tévelygünk” – ez az élmény kapja a nihilizmus címkét – „minden érték elértéktelenedését”. A nihilizmus eztán két irányba fejlődik tovább, hogy az abszurd világban megjelenő létproblémákat megoldja: szélsőséges formájában önpusztítóvá válik és öngyilkossághoz vezet, máskülönben kimondja, hogy az ember választhat értelmet a maga életének. Bármit.

Nietzsche istenfogalma egyébként nem merül ki a vallások isteneiben (bár gondolatait ebben a kontextusban szokás abúzerálni), a halott istent valójában mindenre érti, ami természetfelettiként (metafizikaiként) vagy egyéb rendként van számon tartva az ember világában. Mind a vallások, mind a tudományok embere megkettőzte a valóságot. S miért kettőztük meg? N. szerint azért, mert nem elégszünk meg a saját világunkkal, így kitalálunk másikat is.

Mint azt látni fogjuk, ez nem csak az egyetemes világszemléletünkre igaz, hanem a magánéletünkre is: nem elég az, ami a miénk, vágyunk tovább valami más után, és több-kevesebb sikerrel és tudatossággal igyekszünk „megszerezni” vagy „megteremteni” azt. Most hullanak szét az életemben a platóni ideák. Van egy kegyetlen igényünk annak meghatározására, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. N. rámutat arra, hogy a valószerűtlen, életszerűtlen ideák ezen a parancson keresztül pusztítják el az élet megragadható lehetőségeinek egy jelentős hányadát.

Ráadásul mind egy látszólagos világban élünk, ami azt jelenti, hogy te és én mindig másnak fogjuk látni a külvilágot. Isten halálával megszűnt az a „valódi” világ, ami mindenki számára ugyanaz volt. Mégis minden maradt a régiben. Hogy lehet ez?

Nietzsche szerint azért, mert nem akarjuk elismerni, hogy a semmiben élünk, inkább megszállottan igyekszünk betölteni az ürességet, amit korábban Isten alakja kitakart. Azt is mondja, hogy nem merünk (?) másfajta létezésmódot elképzelni. A nyugati kultúra idejekorán aktiválta a robotpilótát, azok pedig, akik valamely oknál fogva olykor lekapcsolják azt, szembesülhetnek az értelemvesztéssel, ami a mindent magyarázó „odaát” megszűnéséből következik.

S most itt megsejtek valamit: a megkettőzött világ – mindenkinek a sajátja – hátráltat minket leginkább a jelenvalóságban.

A megkettőzéssel egyben aláássuk a dolgok sajátos minőségét is: ami ma jó nekem, az csak része, töredéke valami jobbnak, talán már holnap, és ha ez így van, akkor én inkább azt akarom. A mégolyanabbat. Így mindent nehezebb önmagáért elégnek tartani. Annak pedig nem feltétlen kell kiderülnie, hogy az a másik világ, ahol az a másik, olyanabb és immáron vonzóbb dolog létezik, képzet csupán.

Miért is? Mert ha később valóban megtalálod, az azt jelenti – bár lehet elfeded magad előtt – hogy megteremtetted. Visszamenőleg tehát igazolhatja magát a megkettőzés: van egy vágyam, átszenvedem magam mindenféle feszültségen, mígnem találok valamit, amit felhasználva létrehozom, és közben úgy teszek, mintha az égből hullott volna alá vagy a sors adta volna.

Ez varázslás, amiről lentebb kicsit több szó esik. Azt hiszem ez az a trükk, amivel nekem fiatalon számos meggyőző spirituális élményem volt. De arra is jó, hogy ne kelljen az embernek saját állhatatlanságával szembenéznie.

Nietzsche különösen akkor tartja károsnak a megkettőzést (az az, hogy a saját világunkon, önmagunkon kívül keresünk értelmet és célt) ha olyan értékekre vagy kritériumokra is kiterjed, amelyek meghatározzák a környezetünhöz, más emberekhez és önmagunkhoz való viszonyunk „kódolását”. Egyszerűen azért, mert elfeledteti velünk, hogy mind önkényes fikcióban élünk, és emiatt hajlandóak vagyunk az élet dolgait eldobni.

Itt kéne megjegyeznem, hogy mindezt a rengeteg okoskodást nem feltétlen kell megtudni. Bár szerintem nem mindegy, hogy az ember miért szenved. A családomban például bevett, hogy ebben az életben azért szenvedünk, hogy a halálunk után jó legyen. Nekem nem jött be ez a megkettőzés, ezért már volt jó, és hajlandó vagyok még azért szenvedni, hogy a halálom előtt még legyen jó. Sőt, igazából most is jó.

My next level shit. Erről majd később.

A végtelen ígéret gyermeke

"A céljaimat betöltöttem, igen. De elégtétel nem járt vele. Eleinte hónapokig eltartott a friss sikerek lelkesültsége. De fokozatosan egyre rövidebb szakaszokra, hetekre, aztán napokra, végül csak órákra maradt meg, míg végül olyan gyorsan tűnt tova, hogy szinte el se ért hozzám. Most már azt hiszem, a céljaim csalókák voltak - egyik sem volt a végtelen ígéret fiának igazi végzete. Gyakran érzem magam úgy, hogy eltévedtem: a régi célok már nem hatnak, újabbak kitalálásához pedig elvesztettem a képességemet. Ha mostanában az életem folyására gondolok, elárulva, becsapva érzem magam, mintha égi tréfát űztek volna velem, mintha rossz dallamra táncoltam volna végig az életem.

- Rossz dallam?

- A "végtelen ígéret fia" dallamára, arra a dallamra, amit egész életemben dúdoltam magamnak.

- A dallammal nincs baj, Josef, a hiba a táncban volt.

- A dallam jó, a tánc volt hibás? Mit jelent ez?

Nietzsche nem felelt.

- Mármint hogy rosszul értelmeztem volna az "ígéret" jelentését?

- És a "végtelenét" is, Josef."

Mutatom az egyik helyes dallamot: Shot Shot Cherry.

"- Na és ezek a célok, amikért él, honnan származnak? Hogy választotta őket?

- Hogy választottam meg a céljaimat? Választás, választás, önnek ez a kedvenc szava! Ötéves, tízéves, húszéves emberfia nem választja az életét (...) A célok a kultúránkban vannak, a levegőben vannak. (...) Ezt akarta mindenki! Egyikünknek sem volt szándékos célkitűzése - amit akartunk, az már ott volt, természetes következményeként a korunknak, a származásunknak, a családunknak.

- De hiszen ezek a célok önnek, Josef, nem váltak be. Nem voltak elég szilárdak ahhoz, hogy elhordozzanak egy életet. (...) Ha az ember nem veszi birtokba az életét, azzal valóban lehetővé teszi, hogy a létezése balesetté minősüljön.

- De kinek van ilyen szabadsága? - tiltakozott a doktor. - Nem léphetünk ki a korunk, a kultúránk, a családunk köréből, a...

Nietzsche félbeszakította.

- Egyszer egy bölcs zsidó tanító azt tanácsolta a tanítványainak, hogy szakadjanak el anyjuktól és apjuktól, és keressék a tökéletességet. Na egy ilyen lépés méltó lett volna a végtelen ígéret fiához! Ez lett volna a megfelelő tánc a megfelelő dallamra."

A végtelen ígéret az isten gyermekeit illeti meg, ugye?

Azt már gyerekkoromban megtanították nekem, hogy mindenkinek van istene. Sőt, azt is, hogy ez az isten mennyiféle alakot ölthet: anyagok, ikonok, ideák. Ezt a két tételt ma is igaznak találom. Egykori istenképem viszont régen megsemmisült, a fantáziámat az utóbbi időben az Egzisztenciális pszichoterápiából kiolvasott emberi teremtőerő kezdte mozgatni: nem-e azok az istenek, akik hatalmat vesznek (vagy azzal ruháztatnak fel) valamely élet(ek) felett? Jó esetben például a sajátjuk felett...

Varázslatok és mágia

Mauss behatóan tanulmányozta az ember mágikus gondolkodásra való igényét és annak közösségalkotó erejét, illetve a varázslás és a vallás közti szoros kapcsolatot. A misztikus és a tudományos világ közös gyökere a mágia, ami az emberi értelem evolúciójának első lépcsője volt a racionalizáló ember felé (aki majd végül megöli a szenvedélyt, mert nem akar szenvedni, lásd később). Kezdetben tehát volt a varázslat: az ember elképzelte, hogy parancsolhat a természeti elemeknek, elhitte, hogy megteremtheti magának a kedvező körülményeket, hogy rontást hozhat az ellenségére, stb. Az az, hogy uralkodhat a rajta kívül álló világon. Idővel viszont felfedezte, hogy a külső világ mégiscsak ellenáll neki.

Logikusan arra a következtetésre jutott, hogy "odakint" olyan misztikus erők munkálkodnak, amelyekkel meg kell békélnie vagy le kell győznie azokat, hogy érvényre juttathassa saját érdekeit. Ezért megalkotta az isteneket. Ezek az istenek már nem tartoztak az emberhez, de imával és szent áldozattal kapcsolatot lehetett teremteni velük. Később, az emberi tudás gyarapodásával és a szenvedés fokozódásával az istenek sem kínáltak már elég magyarázatot arra, hogy mi miből következik, mi mire hat. Elmozdultunk a tudományok felé: a mágikus összefüggések helyett experimentális okságot kezdtünk keresni a világban.

Breuer nem vallásos, a szenvedélye mégis az. A Másikról alkotott képzetei mágikusak. Mi sokan azt képzeljük, hogy nem vagyunk vallásosak, aztán mégis, önkéntelenül is keressük, gyártjuk a bálványokat és áldozunk is nekik. #fangirling Ez pedig a varázslatokra való mély igényünkre vezethető vissza. A szenvedély és a szerelem vonatkozásában is releváns az a mögöttes vágy, amiért ez ma is így van: "legyen értelme a szenvedésnek".

Többezer évvel ezelőtt azért volt szükségem bálványokra, hogy legyen mit ennem, hogy az árvíz ne mosson ki a barlangomból, a szomszéd törzs ne tépje ki a szívemet a helyéből, ne haljak bele egy ma már banális fertőző betegségbe... Ma azért van szükségem rájuk, hogy igazolja a létezésemet valaki, hogy megszeressen, hogy oldja meg helyettem a dolgokat, illetve lehetőleg terelje el a figyelmem a jóllétben megérkező egzisztenciális szorongásról. A gyanúról, hogy valami nagy átverés kerekedik ki körülöttem, aminek áldozatául estem.

A szenvedés mostanra jól elbújt a kellemesebb hatásgörbéket mutató vágyak mögé. Ennek egyik oka, Mauss szerint is, hogy egyre jobb körülmények közt élünk, a szenvedéssel már nem egyértelmű fizikai szintereken találkozunk leggyakrabban (vagy azokra van valamiféle megoldás), hanem mély és tudattalan rétegekben, ezért megtanultuk elrejteni, elfedni vagy maszkírozni őket. Például varázslattal.

Maga a varázslat, pszichológiai megközelítésben illúziók és érzékelési torzítások összessége, ami az egyén saját anticipációs izgalmának eredménye. Ezt klasszikusan valaki más, ritusok, szerek és egyéb eszközök segítségével váltja ki rajtunk. De megcsinálhatjuk magunkkal is.

A varázsló az eszközhasználó ember profi példánya, egy jól képzett, fantáziadús kellékes, aki ügyesen kihasználja az eszközei, az emberi fiziológia és a környezete adottságait. Csakhogy ő nem egy isten, és mindig szüksége van egy következő trükkre. Ezért jobban megéri istennek lenni...

A könnyebbség érdekében együttesen varázslatoknak hívom az alábbiakat:

• alárendeltség utáni vágy: legyen nálunk valami vagy valaki hatalmasabb, mert általa elképzelhető, hogy nem kell önerőből megmenekülnünk, egyedül választanunk.

• hatalomvágy: (vagy ahogy N. hívta) a hatalom akarása egy növekedésre és terjeszkedésre irányuló belső késztető erő, N. ezzel a meghatározással háttérbe helyezte a birtoklási vágy komponenst, szerinte a hatalomvágy motorja az, hogy az egyén meg akarja erősíteni önmagát, és az talán következménykár, hogy ehhez igyekszik uralni a másikat.

• kéj: zsigeri-élettani kielégülés / gyönyörérzés, ami átmenetileg minden más észlelését háttérbe szorítja. #triggers

Már ez a néhány varázslat is ellentmond egymásnak. Főként azért, mert egyszerre vágyunk a szabadságra és próbálunk tőle mielőbb megszabadulni, ha megadatik. Az emberi együttélés (sőt, az emberi természet) egyébként sem tesz lehetségessé mást, mint (korlátozott) választási szabadságot és időszakokat.

Han a szabadságvágy és a szabadság levetkőzése közti ellentét megoldását abban a kapcsolatban látja, ahol a felek (a szeretők) eljutnak a hatalomnélküliség szintjére. Ott az ember megsemmisülhet, anélkül hogy ténylegesen elveszítette volna a szabadságát. De Han-t majd a következő részben. A varázslat lelke a késleltetés...

Ami az alárendeltség utáni vágyat illeti... miért is akarunk valaki kutyája lenni? Mert minden kutya a mennybe megy! Vagy mert a behódoló fél úgy éli meg, hogy átszáll róla a felelősség. “Könnyebb másoknak engedelmeskedni, mint önmagunknak parancsolni” - mondja N. S megkönnyebbülni nagyon jó érzés! S ami naaagyooon jó, az már szinte kéj!

"Talán már volt dolga az idő mindent felfaló állkapcsaival, önön jelentéktelenségével - foltnyi létezésével - az élet mulandóságával és esetlegességével. A félelme vad volt és rettenetes, míg csak egy nap föl nem fedezte, hogy a kéj csillapítja a félelmet. Örömmel befogadta hát a kéjt az elméjébe, s a kéj, ez a gátlástalan versenyző, hamar kitúr minden más gondolatot. A kéj maga azonban nem gondolkodik, csak sóvárog és emlékezik. (...) Mit számít, hogy szívtájékon nyomást, feszültséget érez? Ki ígért önnek vígaszt? Hogy rosszul alszik? Igen? És ki ígért önnek jó alvást? Nem, a probléma nem a kellemetlenség. A probléma, hogy nem azért érzi rosszul magát, amiért kéne!"

Kéjélményt nem annyira nehéz szerezni. Cserébe illékony. Amint kitisztul az ember tudata, már valamennyire csalódott is. Visszatér oda, ahonnan indult. Hannál ez lesz a magányos ember ismétlődő személyes kielégülésének unalma. Ennek a visszatérésnek nagy jelentősége van abban, hogy bizonyos tárgyak elveszítik varázsukat, de az örök visszatérésről (úgy általában) majd később, a harmadik részben lesz szó.

Nietzsche a hatalom akarása vonatkozásában két jellegzetességet azonosított: az instabilitást és az egymásrautaltságot. N. azt mondja, hogy senki se több, se kevesebb, mint a hatalom akarása: „testünket különféle erők anarchikus sokasága járja át, amelyekről alig veszünk tudomást, mégis meghatározzák magatartásunkat” – olvasatában viszont az akarat nem tudatos manőver, hanem belső késztetések összessége, ezzel kvázi tagadja, hogy az én egységes, stabil létező volna.

„A hatalom akarására épülő felfogás a tudat fogalmának egyfajta kritikája is egyben. Nietzsche tagadja, hogy a tudat privilégium volna, amely a többi állat fölé emel bennünket. Sőt, úgy véli, hogy ez a legtökéletlenebb és leghibásabb eszközünk, miután ez fejlődött ki a legkésőbb bennünk.” Ezzel gyakorlatilag Freud-ot (nem sokkal) megelőzve leírta a tudattalan szerepét a belső világunk és a magatartásunk kialakulásában. Mauss nyomán, ezzel a logikával az sem kizárt, hogy a mágikus gondolkodás tulajdonképpen a tudati integrációnk legősibb, így "leghatékonyabb" mechanizmusa.

A hatalomvágy - visszatérve a klasszikus értelmezéshez - a másik megszerzése és felhasználása nem szerelem, de ez Hannál majd szebben megérkezik. Mindenesetre és mindentől függetlenül, természetesen használjuk egymást, amíg ki nem facsarjuk magunkból az összes varázslatot. A használattal önmagában talán nincs is baj, amíg nem ártunk (akár magunknak is) vagy bántalmazunk vele, az élet rendje, hogy összekapcsolódnak és szétválnak a szükségeink.

Valahol a távolban egy vadkutya felsírt… Hallod? Nem is! Csahol, torka szakad, olyannyira ugat, frusztrálja az élet, ami szabaddá tette, s megtagadja tőle a kényelmet. Várj csak. Most elhallgatott. Egy társát szaglássza. Összebújnak a hidegben, s megmelegszenek. Hallod? Megint ugat. Éhes. De várj csak. Talált valamit. Vadászott vagy kapta, innen nehéz megmondani. Holnap ismét fázni fog, megint éhes lesz. Vagy már a következő órában. Azt éli, ami van. És torka szakadtából ugat, támad vagy menekül, ha az élete múlik rajta.

Erőszak! Az is ide való. Táncolj rá velem a szőnyegemen!

A vadkutyák talán cinikusok: bizalmatlanok és gátlástalanok (de csak korlátozottan önellátóak). A házikutyák konformisták: a gazdiért mindent (csak dobjon legalább csontot). A macskák sztoikusok: meh, jó ez, ha amazt nem tudom befolyásolni… (közben unatkozik).

Az ember és a természet megannyi kísérlete ma már szétválaszthatatlan?

Van valami állati

Az embert – hogy a többi állattól megkülönböztessék – korábban a racionális állat, a szociális állat, a vallásos állat, a szimbolikus állat, stb. jelzőkkel is illették. Nietzsche ezekkel szemben a fantasztikus állat megjelölést ajánlotta fel számunkra. But where to find them...? - kérdem én. S miért éppen ezt a jelzőt alkalmazta? Mert nekünk ahhoz, hogy belakjuk a világot, fikciókat és illúziókat kell teremtenünk, hogy kitöltsük a Semmit: isten árvái számára itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megkaparintsák a teremtés jogát.

És... hátráltatjuk egymást basszameg. A konzervatívoknak meg az akaratgyengéknek meg pláne szívás Isten halála.

Mennyivel könnyebb ösztönös állatnak lenni, mint "jótékony" képzetekkel teli fantasztikus állatnak? Mondjuk nem sok állat szexel örömszerzés céljából, ugye? Szaporodás vagy dominancia. Nekünk is ez jutott volna fejlődéstörténetileg? S a hatalom szóban véletlen van-e benne az alom? Haha. Tudományos-fantasztikus kétségbeesés. Szexuális nyomás utána, különben dühbe jövünk, hogy kincs, ami nincs, amikor te a vizilovakkal vagy.

Vajon Erósz és a szenvedély gyilkosa az ideális fogyasztó lesz-e, aki szorong és azt képzeli, hogy a megoldás készen megszerezhető? Vagy nem is akar megoldást, csak mindig a következő adagot? Azt meg lehet venni. Akkor is fizetünk érte, ha az internet “ingyen” eláraszt vele. Akkor én és a viselkedési szokásaim, a személyes szabadságom kisebb-nagyobb szeletei az ára (filmajánló: The Social Dilemma). Büntetés vagy jutalmazás…? Egyre megy: program a hatalomgyakorláshoz.

Hát ezt hívta Nietzsche hanyatlásnak és alacsonyabb rendű örömöknek. N. azt hitte, hogy a mi generációnk már kb. megérik majd az ő filozófiájára. Pont az ellenkezője történt volna? Bőven csak valami underground mozgalom vagyunk, akik néha kapargatják a külcsíny mutatós, odaszáradt maszatját, aztán visszaülünk a képernyő elé. A “légy önmagad” is ingyen letölthető, csak alkalmazáson belüli vásárlással jár.

Nem mehetsz árral szembe, mert nem fognak szeretni. Hazugság.

Az ilyen “szeretettől” engem egyébként is kíméljenek - kiáltotta Nietzsche. S persze találj olyan tartalmakat, melyektől kevésbé leszel pszichoszexuálisan bántalmazott fogyasztó. #befolyás #behívhatókutyák

Yalom Nietzschéjének jegyzetei Breuer doktorról: "Nem értette meg, hogy az ő feladata az, hogy tökéletesítse a természetét, hogy felülkerekedjen önmagán, a kultúráján, a családján, a vágyain, tompa állatias természetén, és azzá legyen, aki, ami ő maga. Nem nőtt fel, nem vedlette le az első bőrét: azt hitte, hogy az ígéret az anyagi és hivatásbeli célok teljesülésére vonatkozik. És amikor elérte ezeket a célokat, és nem csendesült el benne a "légy önmagad" hangja, kétségbeesett, és haraggal gondol a trükkre, aminek áldozatául esett. (...) Eljutott arra a felismerésre, hogy nem az Úristen kénye irányít minket, hanem a kor kénye. Felismerte, hogy az akarat erőtlen az "így szokott az lenni" hatalmával szemben. Meg tudom-e vajon tanítani arra, hogy az "így szokott az lenni" parancsát átalakítsa az "így akarom" parancsává?"

Innen folytatjuk hamarosan, Breuer doktor szenvedélybetegsége és az Erósz haldoklása mentén, a szerelmes és a hétköznapi szenvedélyélmények továbbfejtésével.