Yalom-napló (XI): húsleves gazdagon

Néha visszaemlékszem arra az időszakra az életemben, amikor alig volt mit ennem, és próbálom szembeállítani a jelennel, ahol ez a veszély nem fenyeget. Sőt, az elmúlt 4 napban 6 alkalommal adtak nekem mások enni. De nehéz ennem, pedig mindjárt látni fogjuk, hogy a táplálékok értelmét nem szokás megkérdőjelezni.

Nem tudom pontosan, miért ilyen nagy küzdelem nekem az evés, de úgy sejtem, hogy a böjt nálam a kontrollált szenvedés módjává vált. Eleinte persze eszköz volt: a test sanyargatásával pallérozható a jellem... ugye? Hát nem ez volt a logika a gyermekverés mögött is, igen tisztelt Hit Gyülekezete? Csak kérdezem.

Valahol, innen nem messze, van is egy kopott kis jegyzetfüzetem, amiben szerepel mennyit is böjtöltem kb. 2008-2009-ben. 24-48-72-96 órák váltakoznak minden logika nélkül. 17-18 éves voltam és rengeteg nőért imádkoztam... Azért ezt most kissé cinikusan írom.

Próbálom elképzelni, mit mondanék a gimnazista önmagamnak, ha most itt ülne velem szemben, mit felejtsen el, mit engedjen mégis be, hogyan szabaduljon. Mondjam meg neki, hogy semmi értelme annak, hogy szenved? Nem tudom neki megmondani. Nincs szívem.

Azt mondanám neki, hogy ne görcsölje túl az anatómiát, és ne csúsztassa az élettan szigorlatot, aztán 2015 és 2016 közt vegyen minél több Bitcoint az Óriáskeréknél keresett pénzéből. Vagy azt, hogy mégis menjen inkább Skóciába egyetemre? Menj inkább Skóciába egyetemre ÉS vegyél 2015 és 2016 közt minél több Bitcoint!

Valójában nem tudom, hogy kaptam-e volna olyan ösztöndíjat, amivel el lehet indulni Skóciába, de a gondolatjátékra még futotta. Visszatérve... a bonyodalom ott kezdődik, hogy míg régen a böjt számomra egy transzcendentális élmény, a célokkal rendelkező "de-én-ima" része volt, addig az az ember, aki most vagyok, szimplán egy gyötrelmes kis testben él. Jó test ez, de újonnan rendkívül nyugtalan.

De szóljatok már, hogy ti a Yalom-napló Értelemnélküliség részének folytatásáért vagytok itt!

Az előző részben főként a személyes értelem alak- és célformáló jelentőségéről volt szó azzal a kínos megállapítással, hogy aki lespórolja belőle a kötelezettségvállalást, az útközben csak kallódó jelenlét mindenütt. Nagyjából innen folytatom: Sarte arra a kérdésre már nem ad választ, hogy miért kell célokat elérnie az embernek. Hőse csak annyit tud és mond el magáról, hogy tartozni akar valahová, hogy helyes valamit megtenni másokért, vagy hogy minden embernek meg kell találnia a saját boldogságát.

'Akarni', 'helyes' és a 'kell' - ez minden, amit Sarte erre még rákanyarintott, s hogy ennek önkényességét jobban megértsük, segít Thomas Mann: "Akár így van ez, akár nem - az ember jobban jár, ha úgy tesz, mintha így lenne."

Sarte és Camus öröksége a témában összecseng. "A lényeg, hogy az ember felismeri: meg kell találnia élete saját értelmét (inkább, mint egy isteni vagy természeti értelemre várni), és el kell köteleznie magát annak megvalósítása mellett." Vagy ahogy Allport mondja: "legyen félig biztos és teljesen elszánt" - ami nem kis teljesítmény, jegyzi meg Yalom.

Célokat adó számos világi tevékenység, működési mód létezik. Általában ilyen érvelés támasztja őket alá: helyesnek tűnnek, jónak tűnnek, önmagukban is elégtételt okoznak.

Altruizmus: hit, hogy mások szolgálatával jobbá tenni a világot jó dolog.

Elkötelezettség egy ügy iránt: önmeghaladás, az az önmagunknál nagyobb alkotása vagy önmagunknál valami nagyobbhoz való hozzájárulás - az ügy lehet családi, állami, politikai, vallásos vagy tudományos vállalkozás is, lényeg hogy az egyén ki tudjon az ügyért emelkedni saját korlátaiból.

Alkotás (kreativitás): az alkotás önmagát igazolja, "az alkotók, akik nehéz magánéleti problémák és súlyos társadalmi korlátok között dolgoztak, az önvizsgálat egy olyan kifinomult szintjére fejlődtek, hogy sokkal élesebben látták az ember egzisztenciális helyzetét és az univerzum kozmikus közönyét. Következésképpen az élet értelmetlenségétől is jobban szenvedtek, és kétségbeesés szülte vasakarattal vetették magukat az alkotótevékenységbe."

A tudományos felfedezés az egyik legmagasabb rendű alkotótevékenység - írja Yalom - és a tanítás, a főzés, a játék, a tanulás, a kertészkedés kreatív megközelítése is értéket visz az életbe. Amit meg tudunk közelíteni kreativitással, az önmagunk felfedezésében is segít.

"A kreativitás a szerető kapcsolatban is szerepet kap: életre kelteni valamit a másikban az érett szeretet sajátja, és önmagában is alkotófolyamat."

Hedonizmus: élvezetek keresése - már Platónnál is találunk olyan vitát, ahol az egyik fél az értelem és a tudás megszerzését látja helyes célnak, a másik fél viszont azt vallja, hogy az élet egyetlen célja az öröm. Hedonista felfogásban "az ember akkor és csakis akkor tervez vagy változtat a dolgok menetén, ha úgy gondolja, hogy azáltal több örömhöz (vagy kevesebb boldogtalansághoz) jut."

Yalom szerint ez a megközelítés a rugalmassága miatt is figyelemre méltó, bármely séma beilleszthető: "Az alkotás, a szeretet, az altruizmus és a cél iránti elhivatottság örömszerző értékénél fogva egyaránt fontos lehet. Sőt, még az első megközelítésben fájdalmat, kényelmetlenséget vagy elégedetlenséget szülő tevékenységek is lehetnek örömszerzők, amennyiben az egyén azokat az élvezetért hozott áldozatként, mintegy befektetésként fogja fel. Ez nagyszerű példa arra, hogyan kebelezi be az örömelv a valóságelvet - az átmeneti nehézségekre a későbbi boldogságért van szükség." Ez is egy elmélet.

Önmegvalósítás: hiedelem, mely szerint törekedni kell a bennünk rejlő lehetőségek megvalósítására. Ez a személyes cél tulajdonképpen Arisztotelésztől ered, csak át lett nevezve. Az arisztotelészi végső doktrína szerint minden élőlény igazi célja és törekvése, hogy 'gyümölcsözzön'. Megjegyzendő, hogy a Bibliában ahol nálunk az isteni utasítás magyarul úgy szerepel, hogy "szaporodjatok és sokasodjatok", ott kb. a "hozzatok gyümölcsöket és szaporodjatok" szerepel. Gyümölcsözni kicsit tágabb keretrendszer, mint nemzeni és szülni, de így legalább szerencsétlen melegek nem férnek bele a teológiába.

S ha már önmegvalósításról van szó, most sem mehetünk el Maslow mellett szó nélkül. Írtam korábban, hogy szerinte az embernek eredendő hajlama, mintája van a fejlődésre és a személyisége kiteljesedésére, ami veleszületett motívumok hierarchiájából következik.

Ehhez kapcsolódnak a Maslow-piramis formájában ismert motivációk, ahol a fennmaradás szempontjából legalapvetőbbek az élettani szükségletek, melyek kielégítése után következnek a magasabb rendű igények: a biztonság, a szeretet, a valahová tartozás, az identitás és az önbecsülés szükségletei. Aztán ezeket követi az önmegvalósítás igénye, mely kognitív (tudás, megértés, bölcsesség) és esztétikai (szimmetria, kongruencia, integráció, elmélkedés, szépség, alkotás, harmónia) elemekből áll - összegzi Yalom.

Kicsit mindenki alakíthat a saját fontossági sorrendjén. Mint láthatjuk, nálam például a szeretet és biztonság igénye valahogy beelőzte a táplálkozást... Cink.

Maslow a modern társadalmat egyértelműen az önmegvalósítás akadályának látta, ami gyakran arra kényszeríti az egyéneket, hogy lemondjanak személyes fejlődésükről és rájuk szabott társadalmi szerepeket és hagyományokat fogadjanak el magukénak.

Sosem láttunk még ilyent.

Önmeghaladás: a fentiek áttekintésével láthatjuk, hogy míg a hedonizmus és az önmegvalósítás énközpontú célok, addig az altruizmus, az ügy iránti elkötelezettség és az alkotás mind olyan célok, melyekben megjelenik egy alapvető sóvárgás arra, hogy az egyén meghaladja saját magát (vagy saját érdekeit) és olyasmire törekedjen, ami rajta kívül vagy felette áll, de gazdagabbá teheti az életét.

Buber ebből mondjuk teológiai kérdést csinált, megpróbálom leegyszerűsíteni a hasznos részre: az embernek valóban saját magával kell kezdenie (önvizsgálat, személyiség integrálása, saját értelem azonosítása), viszont nem az a cél, hogy megálljon önmagánál. Annak érdekében, viszont hogy az ember belemerülhessen a jó minőség világába, meg kell értenie önmagát, hogy ne kényszerüljön önmagával foglalkozni.

Buber fontos tétele tehát, hogy az egyénnek el kell jutnia arra a szintre, ahol nem saját magát fixálja, különben gátolt lesz az életben.

Frankl hasonló következtetésre jutott. "Minél többet figyel valaki csak önmagára, például a szexuális helyzetekben, annál kevesebb örömhöz jut." Yalom - Frankl nyomán - ehhez még annyit tesz hozzá, hogy "az önkifejezés eszménye, amennyiben önös céllá válik, lehetetlenné teszi a tartalmas, mély kapcsolatok kialakulását. A szerető kapcsolat nyersanyaga nem a korlátlan önkifejezés (bár annak fontos eleme lehet), hanem önmagunk meghaladása, az őszinte törődés a másikkal."

A legtöbb ember életcélja általában többet is ötvöz a fenti tevékenységek és működési módok közül, az életciklus-kutatások pedig igazolták azt is, hogy a célok az élet folyamán fokozatosan megváltoznak. Fiatalon és a felnőttkor kezdetén és delén az ember elsősorban önmagára koncentrál (megszilárdulgat az egyénisége, kapcsolatokat alakít ki, mesterévé válik a szakmájának), majd 40-50 év körül lép egy olyan szakaszba (hacsak nem vallott korábban kudarcot a személyiségfejlődés korábbi feladataiban), amikor élete értelmét már egyre inkább önmagán túlmutató vállalkozásokban találja meg (főleg az utódokról való gondoskodásban vagy a közös személyes/társadalmi jövő építésében) - írja Yalom.

De most jön az izgalmasabb rész.

Frankl és az értelemvágy

Frankl volt az a bécsi pszichiáter, aki bár tisztában volt a többi létproblémával, munkái középpontjában szinte kivétel nélkül az élet értelmének kérdésköre állt. Bevezette az ún. egzisztenciális kétségbeesés fogalmát, amivel az értelemnélküliség, céltalanság tartós állapotára utalt. Az 1920-as években használta először a logoterápia kifejezést (logos = szó, értelem), hogy módszerét megkülönböztesse más egzisztenciális megközelítésektől.

Egy olyan szakemberről van szó, aki 1943-45-ig az auschwitzi koncentrációs táborban élt és figyelte meg, hogy a túlélés szempontjából létfontosságú volt a szilárd életcél (életben maradni a többi családtagért, a bosszúért, bármiért). Frankl a táborban összegyűjtögetett papírdarabokon írt könyvet, s szilárdan hitt abban, hogy olyat alkot, ami segít majd megtalálni másoknak az élet értelmét - ez volt a saját túlélését szolgáló cél.

Freud homeosztázis elméletéből indult ki, mely szerint az emberi szervezet az örömelv szerint szüntelenül a belső egyensúly fenntartására törekszik, és alapvető célja a feszültség megszüntetése. "Az örömelv működése az élet korai szakaszában leplezetlen és szégyenérzettől mentes; később, a felnőtté válás során, amikor a valóságelv érvényesüléséhez a kielégülés késleltetésére vagy szublimálására van szükség, az örömelv működése egyre homályosabbá válik." Frank viszont csavart egyet ezen a rendszeren, szerinte az embernek nem feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem arra, hogy személyére érdemes célokért és szabadon választott feladatokért küzdhessen.

Frankl megközelítését annak idején azzal ekézték, hogy á, ez is csak az ember reakcióképzése, amire Frankl azt válaszolta, hogy nemigen lehet reakcióképzésnek tartani azt, amiért az ember képes volna akár meghalni is: az áldozatkészség erős életcélra utal.

S tett még egy fontos megállapítást ezzel kapcsolatban: "az ember elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy mindig egy önmagán kívüli dolog felé fordul." Frankl szerint az öröm nem a végső cél, hanem az életcél keresésének és megvalósításának a mellékterméke. Ergo, tisztázatlan irányok mellett az öröm kevésbé, alig, esetleg meg sem tud jelenni.

"Minél inkább hajszolja az ember a boldogságot, az annál megfoghatatlanabb lesz" - írja Yalom. A filozófiában ezt hívják hedonista paradoxonnak, aminek kulcsa a céltalanság.

Így tehát Frankl értelemvágy megközelítése szembe helyezkedik a freudi örömelv és az adleri hatalomvágy elméletekkel. Vagy éppen csak egy újabb eleme a képkirakósnak?

"A freudi örömelv a kisgyermek vezérelve, az adleri hatalomvágy a fiatalemberé, az értelemvágy pedig az érett felnőtté. Frankl gondosan különbséget tesz késztetés (például szexuális vagy agresszív) és értelem (valamint a benne foglalt értékek) között. Előbbiek belülről (vagy ahogy általában tapasztaljuk, a mélyből) tolják az egyént, míg az utóbbi kívülről húzza." A késztetés és a törekvés közt fontos különbség van: a döntési szabadság mértéke. Emberi mivoltunk lényegi vonása, hogy magatartásunkat (az állatoktól eltérően) nem pusztán egy beprogramozott túlélőprogram (késztetések), hanem jó esetben tudatos célok iránti törekvések határozzák meg - írja Yalom.

"A törekvés, a késztetettséggel ellentétben, nem csupán azt feltételezi, hogy valami énünkön kívül álló dologra törekszünk (tehát irányítjuk az erőinket az önmeghaladásra), de azt is, hogy szabadok vagyunk - elfogadhatjuk vagy elutasíthatjuk az előttünk álló célt. A törekvés jövőorientáltságot biztosít: a jövő vonzása visz előre, nem pedig a múlt és a jelen kérlelhetetlen tolóerői." Ettől a jövőkérdéstől teljesen kétségbe vagyok esve.

Frankl szerint mindenkinek vannak életcéljai, legfeljebb nem tudatosan választotta őket. Az általános célokat három fő csoportba sorolta:

• amit az ember alkotással ér el vagy ad a világnak,

• amit az ember élményei és találkozásai során kap a világtól,

• amit az ember a szenvedésért, a megváltoztathatatlan sors miatt vállal.

Ez a három az alkotó, a tapasztalati és az állásfoglaló értelemrendszer.

A kreativitásról tehát Frankl is megemlékezik, hagyományos módon definiálja, az az beleszámít minden alkotómunka, alkotóművészet és tudományos tevékenység, amire kizárólag egy adott egyén képes. Ez azért is érdekes, mert amint szembesülünk azzal, hogy a munkánkat más is simán el tudja úgy végezni mint mi, s nem látunk egyéb hozzáadott értéket, úgy a saját különlegességérzésünk is megzuhan. S még a könyv elején átvettük, hogy a különlegességérzés fontos védelmi rendszer a létszorongással szemben.

"Frankl úgy gondolta, hogy a legfőbb tényező (nem számítva a vak szerencsét), ami hozzásegítette Auschwitz túléléséhez, az a tudat volt, hogy kizárólag ő írhatja meg azt a könyvet, ami megvilágítja az értelem szerepét a pszichoterápiában."

Nem tudom, hogy engem egy könyv képes volna-e megmenteni. Nem hiszem. De időnyerőnek jó lehet. Azt hiszem Janet Winterson is így él. Valószínűleg sokan éltek vagy élnek ma is így. De a folyamatos vágyakozásba is bele lehet pusztulni. S én elfojtott, kemény már voltam. Lehet nem is tudok oda visszamenni.

Frankl "az élményből fakadó értelemmel kapcsolatosan kevésbé világosan fogalmaz, de általában arra gondol, amit a szépség, az igazság, de különösen a szeretet nyújt. A mély átélés értelmet ad: ha valaki a válladra teszi a kezét, miközben a kedvenc zenéd hallgatod, s megkérdezi, van-e értelme, hát nem igennel válaszolnál? Ugyanezt a választ adná a természetimádó egy hegy tetejére érvén, a hívő egy emlékezetes istentiszteleten, az értelmiségi egy nagyszerű előadáson vagy a művész a mestermű előtt." De ezek a pillanatok mind el is illannak. Ha tudnék sajátosan cifrát káromkodni.

Gondolhatjátok, hogy Frankl komolyan megvizsgálta a célok és a szenvedés, valamint a fájdalom és a halál közti összefüggéseket is. Arra jutott, hogy a túlélés szélsőséges helyzetekben azon múlik, hogy az ember képes-e értelmet adni a szenvedésének. A szenvedésnek lehet értelme, ha jobbá teszi az embert - írja erre Yalom. Amikor viszont már nincs remény - folytatja Frankllal egybehangzóan - akkor meg lehet mutatni másoknak, hogy méltóságteljesen is lehet szenvedni és meghalni.

Méltóság. Mennyire illékony fogalom. Kicsit olyan, mint mikor csak mondogatni szokod valakinek, hogy szereted, de valójában a nagyja képtelenség, mert nem élsz vele, nem ismerheted, hogy mi történik vele és nem is érintheted. Azt hiszem a terápiámba is vitatkoztam már azon, hogy jelenlét és cselekvés nélkül nem valóságos nekem, hogy valaki szeret. Hogy nem vígasztal, hogy valahol valaki a távolban szeretettel gondol rám.

Persze az volt a konklúzió, hogy az az én felelősségem is, hogy ezt be tudom-e hozni, be tudom-e engedni a jelenbe: a valóságba, a világomba. Most minden nap ezzel próbálkozom, minden áldott és áldatlan nap. A napok telnek vele. De a céltalanság az nem tűnik el, azon nem segít. Azt nem csinálhatja meg helyettem senki.

Frankl tapasztalati világa és munkája végülis olyan pszichoterápiás stratégiához juttatott minket, ami egy lehetőség a lét értelmének válságával küzdőknek. Mint ami én vagyok.

A lét értelmének elvesztése

Yalom eztán arról értekezik, hogy az értelemválság egyre gyakoribbá válik a modern társadalmakban, és semmi sem mutat abba az irányba, hogy ez a trend az épített jövőnkben - általánosságban - változna majd. Ennek egyik oka természetesen, hogy ma már nem az elfojtással, mint originális problémával, hanem a szabadsággal kell főként megküzdenünk (az elfojtás manapság inkább a szabadságkerülés eszköze).

Visszatekintve a paraszti társadalmakra, az iparosodás előtti időkre, volt millió baja az embernek, de az értelemnélküliség nem különösebben tartozott a gondok közé, mert az értelemérzést sok tényező támogatta: a vallás mindenre is kiterjedő válaszokat adott (mégha az értelem elhomályosításával is), és az embereket annyira lefoglalta az alapvetőbb szükségletek betöltése (mint az élelem vagy az otthon előteremtése), hogy nem különösebben filóztak az élet értelmének elemzésén. Az emberek a természet közelében éltek, valamennyire részének is érezték magukat, részszint pedig eleget tettek a természet törvényeinek, meg persze szaporodtak és sokasodtak.

Ösztönösen a jövőre bízták magukat és osztoztak az élet létrehozásában.

Szervesen illeszkedtek a családba, a közösségbe, ugyanakkor ebben a környezetben is szerepeknek és forgatókönyveknek kellett megfelelniük. De legalább idejük, energiájuk és lehetőségük kevesebb volt azokat megkérőjelezni, persze néha egy kis balhé így is mindig kialakult. Így bontja ki Yalom a régi idők másmilyenségét. Összességében a munkának adott értelme volt. Senki nem kérdőjelezte meg például, hogy miért van értelme az élelemért kapálni vagy haszonállatokat tartani.

A korszakos különbségekből is jól látszik, hogy minél jobban lekötik az embert az élet és a létfenntartás mindennapi feladatai (gondoljunk vissza a túlígért életre is), annál ritkábban merül fel nyíltan az értelemnélküliség, ezzel szemben az értelemnélküliség szorosan összefügg a tétlenséggel és a kötöttségek hiányával - írja Yalom.

Ma a városias, iparosodott, gépesített polgári társadalom mindezekből sok-sok értelemképző elemnek híján van. A kozmikus értelemrendszert többé-kevésbé elveszítette, a természettől elszakítva él, a kapcsolatokat millió dolog torpedózza, a családok megosztottak, az információártalomban és a zajban egyszerre nincs idő a mélyebb átélésekre és akad túl sok idő a nyugtalanító kérdésekre. Yalom arra is felhívja a figyelmet, hogy a tanuló társadalmakban közeleg a 4 vagy 3 napos munkahét is... fel kell készülni arra, hogy az értelemválságok száma csak nőni fog, mert az emberek egyedül maradnak magukkal. Elszigetelődnek. Még társaságban is. "Itt a szabadidő kockázati tényező, mert a szabadságba taszít minket" - írja Yalom. Tiszta pánik.

S persze a munka. Akinek a munkája egyre kevésbé engedi (vagy egyáltalán nem) az alkotó megnyilvánulást, egyre inkább csak fogaskerékké válik a gépezetben. De valahol mélyen sokakban ott visszhangzik, légüres térben a kérdés, hogy vajon megéri mindez a fáradtságot? Mi végre is dolgozzuk magunkat halálra?

Mindezek ellenére az értelemnélküliséget ritkán tekintik önálló klinikai egységnek, az orvoslás és a pszichológiai is inkább valami más, jobban megfogható mentális zavar tünetének tekinti - írja Yalom. Ezt úgy kell érteni, hogy az értelemnélküliséget például a depresszió, az alkoholfüggőség vagy más káros szenvedély, az alacsony önbecsülés vagy az identitásválság tünetének tekintik. Vajon hányan halnak bele ilyen pseudo-műhibákba?

Yalom mondjuk megjegyzi, hogy ez a létprobléma bőven megjelenik magas önbecsülés mellett is. S mindenütt jelen van.

Frankl tehát önálló egységként kezelte az értelemnélküliség szindrómát, és két szakaszát különítette el: egzisztenciális vákuum és egzistenciális neurózis.

Egzisztenciális vákuum (frusztráció): az első szakaszban mindennapossá válik az unalom, az apátia és az ürességérzés. Az egyén cinikusnak és elveszettnek érzi magát, a komoly és tartalmas tevékenységeinek értelmét is megkérdőjelezi. "Egyesek a zsúfolt munkahét végén ürességről és meghatározhatatlan elégedetlenségről panaszkodnak (vasárnapi neurózis). A szabadidő rádöbbenti őket, hogy tuladjonképpen semmit sem akarnak."

Instant boldogtalanság. 3 percet se kell forralni.

Egzisztenciális neurózis: ha a kifejezett értelemnélküliség-érzés mellett észlelhető neurotikus tünetek is vannak, akkor az már a második szakasz Frankl szerint. Ez azért következik be, mert a tünetek próbálják kitölteni a vákuumot (horror vacui elv). Ez a fajta neurózis szinte bármilyen formát felvehet: depressziók, szerfüggés, kényszeresség, bűnözés, szexuális inflálódás, kóros vakmerőség. You name it. S mégis, a hagyományos neurózistól az egzisztenciális neurózis abban különbözik, hogy az értelem gátolt akarásával kapcsolatos és a magatartásminták szépen tükrözik a céltalanságot.

"A modern ember dilemmája, hogy ösztönösen már nem tudja, mit kell és a hagyomány sem igazítja el abban, hogy mit kellene tennie. És azt sem tudja, mit akar" - írja Yalom, ezért "az értékválságban lévő egyén két gyakori reakciója a konformizmus (tenni, amit mások tesznek) és a totalitarizmusnak való alárendelődés (tenni, amit mások akarnak)."

Fromm, Popper and Arendt likes this. Sarte hozzászólást ír: a kell és kellene itt is relatív.

Értelmetlenségtagadó sémák

Nem Frankl volt az egyetlen, aki abban hitt, hogy napjaink mentális egészségromlásának egyik fő okozója az értelemnélküliség. Maddi saját klinikai tapasztalatai alapján szintén igyekezett megérteni ezt a jelenséget. Ő az egzisztenciális betegség három formájáról írt: az aktivistáskodásról, a nihilizmusról és a vegetálásról.

Az aktivistáskodás (vagy bajnokoskodás) lényege, hogy az ember keres valami nagy horderejű, jelentőségteljes ügyet (vagy többet) és annak szenteli magát. Az ilyen emberek megtestesült problémakeresők - írja Yalom - ha valami befejeződött, azonnal keresnek másik ügyet, így mindig a mindent átható értelemnélküliség előtt járhatnak egy lépéssel. Ez tehát a különbség azokhoz az aktivizmusokhoz képest, ahol az ember szívvel-lélekkel, annak tartalmáért képvisel valamit: ha az kész, általában képesek vagyunk visszatérni a mindennapi elfoglaltságokba. A bajnok viszont a céltalanság sunnyogó érzésétől hajtva kényszeresen menetel tovább a tevékenységekben ahelyett, hogy erejének javát önmaga megismerésére és saját világának felépítésére fordítaná.

A nihilizmus lényege, hogy az embert aktív kétely járja át olyan tevékenységek kapcsán, amelyeknek mások értelmet tulajdonítanak. A nihilista viselkedését a kétségbeesésből eredő energia hajtja, s nem ritka, hogy a rombolással járó düh jelent neki valamennyi élvezetet (átmeneti feloldódást). Maddi szerint ez valójában annyira hétköznapi jelenség, hogy sokan nem is tekintik problémának, sőt, felvilágosultságnak tartják: milyen szabad az XY-n mert megkérdőjelezi ennek meg annak az értelmét! Áhá! Csak éppen nyomorult is.

A vegetálás - gondolhatjátok - a céltalanság legszélsőségesebb formája. Aki vegetál, az nem keresi a saját értelmét és nem is ekézi mások értelembe vetett hitét. Ehelyett dagonyázik a céltalanságban és apátiába süllyed, ami kognitív és affektív tünetekkel jár. "A kognitív komponens lényegében krónikus hitevesztettség bármilyen erőfeszítés hasznosságában vagy értékében. Az affektív tünetek: egyfajta átható gúny és unalom, amelyet időszakos lehangoltságok szakítanak meg. Az állapot súlyosbodásával az egyén totális érdektelenségbe süllyed, és a depressziós szakaszok megritkulnak." A viselkedési aktivitás jelentősen csökken, de ennél is fontosabb a szelektivitás hiánya: a vegeta számára közömbössé válik, hogy éppen mit tesz. A vegetálás folyamatában élő személy gyakran a társuló depresszió és a kínzó kétségbeesés miatt fordul szakemberhez - írja Yalom.

Érdekesség, hogy az ilyen személynél általában nem explorálható bűntudat, sem önbecsülés- vagy identitásprobléma, lehet nincs gondja a szexualitással és az agresszióval sem. Ellenben olyan kérdéseket tesz fel, mint: "Miért dolgozom egész életemben, ha egyszer mindennek vége lesz? Miért pazarolom fél életemet tanulásra? Miért házasodjam meg? Miért alapítsak családot? Miért vonjak meg bármit is magamtól? Hát nem mesterségesen kreált minden érték, nem illúzió minden cél?"

Yalom azt írja, hogy ha ez a folyamat kontrollálatlanul halad előre, az egyén kivonja magát szép sorban mindenféle tevékenységből és elszigetelődik, alkoholista vagy csavargó lesz, vagy valamilyen egyéb vegetáló, kényszeres/függő életmódot vesz fel. A klinikumban ezek az értelemválságban hanyatló szerencsétlenek általában ilyen diagnózisokat kapnak: szimplex szkizofrénia vagy pszichotikus depresszió (még ha nem is mutat depós jeleket, a formális pszichiátriai gondolkodás szerint, aki ennyire céltalan, csak depós lehet).

Pedig az is lehet, hogy a páciensnek igaza van. Vagyishogy jogos minden felvetése. Éppen csak azt nem képes megugrani, hogy értelmet és célt kell találnia magának, önkényesen.

Yalom mindezt még saját klinikai tapasztalatai alapján egy további, kényszeres aktivitással jellemezhető formával egészíti ki. Szerinte az értelemnélküliség egyik jellemző mintázata éppen a féktelen aktivitás, amivel az egyén erőtartalékainak kimerítésével igyekszik elkerülni az értelemválsággal való szembesülést. (A bajnok vagy korábban a munkamániás ennek egy speciális formájaként is felfogható). Ez a mintázat tehát összefügg az aktivistáskodással, de különbözik abban, hogy tágabb mozgásteret ad annak, aki menekül: bármilyen tevékenység szert tehet akkora jelentőségre, hogy az élet értelmének illúzióját keltse. Ezzel csak az a baj, hogy ha a választott tevékenység nem hordoz magában tényleg valamilyen igazságot / értéket, hanem az egyén csak kívülről aggatja rá azt, előbb utóbb ez a lufi mindig kipukkad. Pike ezt a módszert hívja az élet hibás központozásának.

S persze Yalom azt is hangsúlyozza, hogy a fentiek általában nem tisztán önmagukban alakulnak ki, hanem a különböző vonások keverednek egymással és súlyosságuk is egyénről egyénre változó mértékű. Hát nem csodálatosan egyetlen az ember?

Összességében az a baj ezekkel az egzisztenciális trükközésekkel, hogy sosem állják majd ki az elemzés próbáját - írja Yalom. S ha elfáradunk, vagy nincs több ötletünk, akkor összeomlunk, mert senki nem választhat személyes irányt, s nem cselekedhet személyes célt helyettünk. Az ilyen kívülről érkező kísérletekből mindig csak a baj van.

Leves alanyi jogon

Yalom arra is kitér, hogy az értelemválságba kerülők jelentős hányada azért is omlik össze, mert sikeresen, túl korán éri el a korábban meghatározott életcéljait, vagy menet / fejlődés közben semmissé válnak a korábbi céljai. Ilyen válságot válthat ki továbbá "a halállal való szembesülés vagy más szükséghelyzet (határélmények), melyek rádöbbentik az egyént az egzisztenciális helyzetére, és megvilágítják értelemsémájának tartalmatlan jellegét. Hasonló hatású lehet minden jelentős, gyorsan zajló, a társadalmi rend hagyományait, szertartásait felborító változás, ami az addig vallott értékeket éles megvilágításba helyezi" - ami miatt minden viszonylagossá, bizonytalanná válik, összegzi Yalom.

S vannak persze olyanok is, akik a pszichoterápia eredményeként érkeznek meg az értelemválságba: mert ez az igazság. "Amint mély önvizsgálatot tartanak és új kilátások nyílnak meg bennük, megrendülnek, és végül a régi, kényszeres mintázatok jelentőségüket vesztik. És miután életük nagy részét merev, ismétlődő mintázatok korlátai közt élték, szembekerülnek azzal a szabadsággal, amitől kényszerességük megfosztotta őket".

Kicsit talán ezek is történtek velem. Vagy velünk.

Ha visszagondolok az elmúlt évekre, volt ezekhez minden: halálközeli élmények, halálhírek, betegség, elzártság, háború, LMBT baszogatás, zaklatás, saját sémák bontogatása... Már amikor fentebb az életciklusoknál arról volt szó, hogy 40-50 évesen érkezik meg az ember oda, hogy meghaladja önmagát, már akkor azt éreztem, hogy mi gyorsabban éltünk le többet az életünkből. S ez végülis egy létező jelenség. Ha a mi életciklusainkat fogják majd visszamenőleg kutatni, talán látszani is fog: szerencsétlenek kiégtek már 30 körül, és sírva-röhögve-rettegve próbáltak célokat és értelmet lelni a rengetegben.

Yalom eztán egy példán keresztül még megjegyzi, hogy amikor az ember először néz szembe a világgal kényszeres cselekvés nélkül, jó eséllyel laposnak, színtelennek, örömtelennek, de mindenek felett értelmetlennek látja majd a világot. Itt kezdődik a szabadság: a saját világ megteremtésének terhe és felelőssége. S célok nélkül kuka.

Van egy Életcélteszt (Purpose in Life, PIL), vannak vele validitási problémák, de egyelőre nincs pontosabb eszköze a lélekbúvároknak (ahogy Yalom írja: "ez az egyetlen kocsma a városban"). Angolul megtaláltam, itt kitölthető. Méri a saját életértelem tudatos komponenseit, az elégedettséget (az élet unalmas, rutinszerű, fájdalmas vagy izgalmas), rákérdez a szabadságra, a halálfélelemre és az öngyilkossági hajlamra is. Yalom szerint az utóbbi inkább a depresszióval van kapcsolatban, mint az értelmetlenséggel. Szerintem tökmindegy, ha ezek előbb-utóbb úgyis kéz a kézben járnak.

Mondjuk felmerül, hogy egyetlen kérdés "Nálad van-e értelme az életnek?" nem-e annyira lenne megbízható mérőeszköz, mint ez az egész PIL skálázás. De azért reflexióra jó, én kitöltöttem, s elküldtem magamnak az eredményeket. Hát hogy is mondjam. Kicsit keresgélni kellett, hogy mit érnek a pontok, 90 - 105 közt jól állsz. Nekem 72.

Úgy tűnik, nem elég egyéniségre szert tenni. "Szükség van egy bizonyos mértékű önbecsülésre, de ez önmagában nem elegendő a fejlett életcéltudathoz: vagyis megtörténhet, hogy az egyén nagy önbecsüléssel rendelkezik, de az kizárt, hogy alacsony önbecsülés mellett magas életcéltudata legyen." S persze azt is régen igazolták, hogy a pozitív életcél lehetősége összefügg az egyéni célok és értékek, valamint a társadalmi szerepek, elvárások és szükségletek közti kapcsolattal. Az meg nekünk Hungáriában príma.

"Kinek mit intézett a kormánya."

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol alanyi jogon mindenkinek jár meleg leves. Ezt nem most találtam ki. De tegnap este kaptam így húslevest is, gazdagon. Olyan helyzet ez, ahol a saját értelemnélküliségemet berobbantó határhelyzet valaki másnak értelmes. Ezt még értem is. De ez a megértés nem változtat azon a vákuumon, amiben vagyok.

Mondanám, hogy kérem vissza az életem, de nincs honnan visszakérni. Vannak olyan döntések, amelyek bizonyos lételemeket visszafordíthatatlanul átalakítanak. Én meg tartsak valami más felé, s bizakodjak, hogy lesz még jobb is. De becsapni se akarom magam.

---

Maradt 28 oldal, 1 fejezet.