Leesik a jogállam III: Jogtudat, jogismeret, jogkövetés

Elmaradt idén a közigazgatási szünet. Helyette mindenki pattanásig feszített. A minap asztalokat is akartam borogatni a misztériumban, s persze egyre furcsább időpontokban jönnek a feladatok. Feszítettek az állami közigaztalanságok, az élesedő sémáim, és hogy egyedül kell lenni. Ezek közt próbálom megtartani a tudatomat, megtalálni az értelmes erőforrásokat, és valahogy lekövetni a jó élethez való jogomat. Ez lett a bevezetés.

Ahogy próbálok az életkörülményeimből egyre többet megérteni, úgy egyre élesebben észlelem, hogy egyáltalában nem kell a jogi intézmények közelébe kerülni ahhoz, hogy a jog faramucisága testközelbe kerüljön. A jog - vagyis amit ez a furcsa, elvont fogalom takar – minden életkörülményben jelen van, méghozzá jogosultságok és kötöttségek formájában. A jog például lehetőséget ad arra, hogy az emberek közti különbségeket értelmezni tudjuk: olyan hatalomtelített médiumot alkot, ami képes az emberi csoportok közti erőviszonyokat megszervezni, átszervezni, a különbségeket összeegyeztetni vagy fokozni, merevvé tenni vagy fellazítani azzal, hogy az ellenállásra és az önérvényesítésre is lehetőséget ad.

Egyszerre a hatalom és leuralás, de a haladás és szabadulás eszköze is: ki, mire, kin és hogyan gyakorolja. Most azt gondolom, hogy ez a kettősség nem oldható fel. Ellentmondásokban viszont nehéz épelméjűnek maradni. Ezért is egyszerűbb lerázni a jogot azzal, hogy egy idegen, igazságtalan rendszer, ami rajtam nem segít vagy belelovagolni abba, hogy egy olyan asset-ről van szó, amivel mindenkit szétkaszabolok a p*csába, aki az utamba áll. Szóval egyszerűbb valamelyik redukciójában élni vele, mint egyszerre minden arcát elfogadva, ellentmondásban. [Persze, a gondolataimat erősen áthatják a hazai jogerőviszonyok, és egyre inkább szeretnék egy olyan közegben élni, ahol a jog mérlege gyakrabban billen a jó élet felé, mint a nyomorgatás és észbontás irányába.]

Hasonló kettősség jelenik meg a jogalkotás lehetőségeiben is: a jog használható arra, hogy az emberek közti kapcsolatok szintjéről, alulról szerveződő társadalmi viszonyokat, szükségeket kövessen le, ugyanakkor felhasználható arra is, hogy mintegy felülről beavatkozva alakítsa a társadalmi viszonyokat. Ezek a mechanizmusok önmagukban semlegesek, pozitív vagy negatív töltést a szereplők emberi minősége ad nekik.

Sémák és normák

A mindennapos jogkövetésben nem maguk a jogi #normák (= általánosan elfogadott és kötelező, "normális" magatartásszabályok), hanem a töredelmesen rájuk épülő #hiedelmek érvényesülnek igazán. A jogi kultúra - Friedman elmélete szerint - elképzelések, értékek, elvárások és attitűdök a jog és a jogintézmények irányába, amelyekben egy közösség vagy egy közösség része osztozik. Ebben a meghatározásban az attitűdök olyan cselekvési késztetéseket jelentenek, amik valamely (és valamennyi) társadalmi jelenséggel, eseménnyel, témával szemben kialakulnak bennünk. Ezek a "beállítódások" értelmi, érzelmi és magatartásbeli sémákból állnak össze, és általában tartósnak bizonyulnak. [Na ebből kitörni: szabadság*] Röviden: programozva vagyunk a jogainkra és kötelezettségeinkre, de vajon honnan jönnek ezek a rugalmatlan sémák és miképpen alakíthatók?

A #jogismeret talán a kialakuló (jogkövetési) magatartások legvékonyabb rétege. Jogismeret alatt ugyanis a különböző életviszonyokra vonatkozó jogszabályok konkrét ismeretét értjük. Ezen felül jelenik meg a #jogtudat, ami egyszerre magába foglalja az egyéni viszonyulást, a jogismeretet és azt a képességet, hogy a jog elérhető és használható. Érződik valamennyire, hogy megintcsak identitáskérdésről van itt szó, ahol az identitás az ember önmagáról kialakított képzeteinek összessége, és az az érzelmi-értelmi viszony, ami ehhez az énképhez fűzi - azzal, hogy ez az ember saját magát, mint cselekvő egyént / szubjektumot a társadalmi viszonyok rendszerében tudja elhelyezni és értelmezni. Boldogulás szempontjából tehát nagy jelentőséggel bír a személyiség jogi elismerése.

Rokeach és Restle szerint a személy gondolkodásmódja nyíltságának vagy zártságának mértékét főként az határozza meg, hogy menyire képes a külvilágból származó lényeges információt (1) megtisztítani a környezetből vagy önmagából adódó lényegtelen vonásoktól vagy gondolati elhajlásoktól, majd pedig azt a helyzetben (2) elfogadni, saját jogon (3) minősíteni, és arra alapozva (4) cselekedni.

Minél nyitottabb valaki, annál inkább képes ellenállni a külső hatásoknak, befolyásolásnak (akár jutalom, akár büntetés formájában jelentkeznek), és annál inkább az önmegvalósítás vezérli a cselekvésben. Ez már csak azért is érdekes, mert ezzel szemben a sematikus, sztereotip gondolkodás is egyfajta önvédelem (a kognitív erőfeszítésekkel szemben), azzal a különbséggel, hogy a megítélés készsége - ahogy tisztogatok és minősítek - komoly károkat szenvedhet. Beszűkülve meg már necces, erősen reduktív az önmegvalósítás is.

Na, ilyen kusza viszonyokban csoportosulunk, mígnem kialakulnak jogi értelemben világosan megfogalmazott és elnyomott csoportok is. Az egyik legalapvetőbb ilyen csoportosulás a család.

Valahol a család kapcsán és a családban kezdődik annak a "kitanulása", hogy mindent eszeveszettül fixen kell teljesíteni. Saját magadat is. A kapcsolataidat is. Az életedet is. A házad. A kutyád. A macskád. A munkád. A barátaid. Valójában a személyünk, a kapcsolataink, a családunk, az életünk "állandósítása" egy természetellenes megközelítés. Változásokat megtűrő egyensúlyra kéne nevelkednünk, fejlődnünk és támogatnunk egymást. Gondolok itt arra is, hogy sokáig azt képzeltem, hogy az ember akkor lesz felnőtt, ha kiforr a személyisége: mindent tud már valamivel mérni, valamihez viszonyítani, s képes dönteni. Ma már megkérdőjelezem az ilyen döntések valóságosságát. Még úgy is, hogy (pedig) szükségesek.

Pár hete egyedül töltöttem egy hétvégét. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy felnőni lehet igazából annyi, hogy az ember elkezd magànak önmagàról igazat mondani. Mert mindenből csak az realizálható valóság, ami jelen van, ami a jelenben van. A többi virtuális valóság. A múlt lassan szinte lekövethetetlenné válik, a jövőképek realizálására viszont nincs semmi garancia. Minden alakulhat máshogy.

Így sokszor azok a jogainkról és kötelezettségeinkről alkotott hiedelmek, amiket a családunkból és az előéletünkből hozunk, szintén fixálásra kerülnek. Ez is egy érthető jelenség, mert fáj felfogni és belátni azt, ha valami mégsem volt igaz, vagy neadj' igaz volt valamikor, valamiben, de már nem az. Ezektől a folyamatoktól általában próbáljuk magunkat és egymást is megvédeni. És akkor nem vagyunk igazak, és amikor igazba váltunk, akkor lehet hogy a másik a fejünkhöz vágja, hogy rohadjunk meg, hogy még kínosabb legyen, hogy nem voltunk képes stabilak maradni. Megfelelni annak, amit a rend megkövetelt. És akkor a másiknak nincs igaza. Változtunk, mert befogadtunk és feldolgoztunk dolgokat, és egy bizonyos ponton túl nem hazudtunk már magunknak róla, aztán a másiknak sem.

C'est la vie.

Ki*aszottul nehéz megérteni és gyakorlatba is ültetni, hogy a másiknak alanyi jogon jár minden, ami integritásvédelemmel bír. Részben azért is, mert mi magunk is nagy önvédelmekben vagyunk. Az emberi kapcsolataink is (így vagy úgy, de) védelmet jelentenek számunkra, hát próbáljuk megtartani őket. És ezért nehéz leszokni mások manipulálásáról is. Sőt, mások megtartásáról is.

De le lehet. Le lehet szokni a folyamatos védekezésről, mert egész egyszerűen nem kell minden vitás, harcos dologba vagy találkozásba beleállni vagy bennmaradni, és jogunkban áll bármit elengedni.

Na mindegy, igazából arra szerettem volna kitérni, hogy a családi életnek meghatározó szerepe van abban, ahogy a jogtudatunk és a jogkövetési szokásaink alakulnak. Ez nem sikerült. Cserébe a gondolataim valahogy kifutottak oda, hogy ugyan jogunk van az önmeghatározáshoz és a folyamatos változáshoz, továbbá jogosultak vagyunk arra, hogy úgy fogadjanak el minket, ahogy a folyamatainkból kijövünk (akkor is, ha mások leszünk, új igazságokkal), valójában olyan jogunk nincs, ami másnak előírná azt, hogy szeretnie kell minket így vagy úgy. Még az anyáknak sincs ez előírva. Az hogy téged vagy engem hogyan szeret valaki, az annak a valakinek a szabadságjoga. A te jogod meg az enyém annyi ebben, hogy mérlegelhetünk: az, amire a másik képes, az mit keletkeztet bennem, mit enged meg, mit hoz ki, mit vár el. Az nem család, ahol nem látnak téged vagy engem. Az méreg. Sok igaztalan, hűséget fokozó családi manőver van mégis normalizálva.

Honneth elismeréselmélete szerint az #elismerés megvonásának három fő típusa különíthető el, mindhárom megjelenhet a családban is:

- fizikai integritás megsértése (pl. verés);

- jogok megvonása (pl. kussoljál büdös kölök);

- életformák megvetése (pl. az én fiam nem lehet buzi).

Mindegyik típus a megvetés egy formáját jelenti, ami rombolja a személyiséget és az önbecsülést is. Honneth ennek jelentőségét a "megbetegítés", a "pszichés halál", és a "társadalmi halál" veszélyével érzékelteti. Szerinte a szeretet az elismerés legalapvetőbb formája, és az anya-gyerek kapcsolatot jelölte meg ennek prototípusaként. Az elmélet keretei közt akkor beszélhetünk sikeres személyiségfejlődésről, ha a másokhoz való szeretetteljes kötődésben és a különbségek megtapasztalásában kialakuló konfliktusok megoldóhatónak bizonyulnak. Ezt viszont egy mesterségesen stabilizált, fixaideál világban - legyen az a világ akármekkora, nehéz sérülések nélkül megtapasztalni.

Az elmélet jól sejteti azt is, hogy a jogi elismerés (=az egyént a közösség teljesjogú tagjaként ismeri el) milyen fontossággal bír.

Jogi szocializáció és jogkövetés

A jogtudat fejlődésében a szocializációnak jut meghatározó szerep. Persze ez nem azt jelenti, hogy már a gyereknek kódexeket kéne esténként felolvasni, hanem azt hogy olyan magatartásformákat és alakulásokat szorgalmazunk, amiben már megjelenik a másik elismerése, az én és a másik különbözőségeinek elfogadása az együttélésben.

Miért pampogok itt megint a családtól? Mert a (jogi) szocializáció alapja az utánzás, az engedelmesség és a tekintélytisztelet - ami mind jelen van egy gyerek életében és tanulási folyamataiban. A családi minták megjelennek a jogkövető magatartásunkban, tudattalanul is. A mindennapi életben ugyanis a jogkövetés leggyakrabban tudattalanul következik be (=spontán jogkövetés). Bár itt visszatekintenék oda, hogy nem csak konkrét jogi normákat követünk le, hanem sokszor normákra épülő hiedelmeket is.

Maga a spontán jogkövetés azt jelenti, hogy automatikusan jogkövető magatartást tanúsítunk (pl. kifizetjük a kenyeret, nem lopjuk el a menő söröspoharat). Ez három okra vezethető vissza: (1) hagyományt követünk, (2) kialakított szokást követünk vagy (3) erkölcsi megfontolásból cselekszünk így - hiszen adott esetben nem kell pontosan ismerni azokat a jogszabályokat, amik pl. a lopásra és annak következményeire vonatkoznak.

A jogkövetés mások fajtája (na vajon) a tudatos jogkövetés. Ebben az esetben azért mutatunk jogkövető magatartást, mert ismerjük a szabályt, ami az adott helyzetre vonatkozik. Ennek megfelelően itt is három fő ok azonosítható: (1) a jogszabály tartalmával, céljával, szándékával egyetértünk, (2) félünk a jogellenes magatartás következményeitől vagy egyszerűen (3) tiszteletben tartjuk a közös együttélés szabályait. E háromból talán a következményektől való félelem a legizgalmasabb dimenzió, mivel itt az ember - ha a saját szükségleteiről van szó - komoly kockázat-értékelésekbe is kezdhet, mérlegeli, hogy a jogellenes magatartás nagyobb (vagy megfoghatóbb) hasznot hoz-e, mint az esetleges szankció. Erre jó példa a hálapénz: hiába minősül vesztegetésnek és jogtalan előny szerzésének/biztosításának, mégis kicsi az esélye annak, hogy a felek megüssék vele a bokájukat. Mostmég... Ezért ez a jogkövetési deviancia állandósulni tudott. De ilyen az adócsalás is és a fekete munka is - hallgatólagosan elfogadottá vált a társadalomban. Persze ebben sem segít a tudatlanság: a közpénzről azt képzeljük, hogy a politikai hatalom pénze, azt meg nem vágjuk, hogy az állam mi vagyunk. Szóval ilyen deviáns dolgok történnek, ha az ember nincs jogbiztonságban.

S bár a jog előírja az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség követelményeit, az emberi méltóság védelmét és még egy rakat identitásképző szabadságjogot, mégsem képes azt biztosítani, mert a jogot - nálunk például több, mint 9 772 000 fő jogtudatából (és jogtudatatlanságából) következő jogkövetése valósítja meg.

Minden egyes kibaszott nap, a legegyszerűbb élethelyzetekben is.

Felhasznált irodalom:

Honneth, A. (1997): Integritás és megvetés. In: Elismerés és megvetés. Jelenkor: 97–108.

Fleck, Z. (szerk., 2014): Jogszociológiai előadások. ELTE Eötvös Kiadó

Folyt. köv.: Jogforrások, jogalkotás, kormányzat