Leesik a jogállam II: önfelejtés, hatalom és politikai közösség

Zsenge orvostanhallgató koromból emlékszem, hogy együltömben képes voltam 2-300 hozzászólást elolvasni egy-egy politikailag túlfűtött, közérdekű téma alatt. Utólag vettem észre, hogy ezekben gyakran összemosódik az állam és a kormány fogalma. Most azt gondolom, hogy aki jogállamot akar, annak illik tudnia saját szavaival megfogalmazni, hogy mi fán terem az állam, és abban szerinte mi hol, miként helyezkedünk el.

Valahol az Alaptörvény O) cikkénél fejeztem be az előző részt, miszerint: "Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni." – szándékosan nem engedtem még meg magunknak az öngondoskodásból az állami-közösségi terekbe történő gondolati áthajlást. Kicsit messzebbről indulok: hogyan lesznek az ember öngyakorlataiból hatalmi szerepek, a hatalmi szerepekből pedig politikai közösségek?

Ha együtt akarunk élni, nem kerülhetjük ki a hatalomgyakorlás kérdését. Ahol emberek közösségben élnek, ott erőviszonyokat kell elrendeznie valakinek. Mindenkinek.

Platón hajóhasonlata ugyan már az államigazgatásra vonatkozott, most mégis felhasználnám egyéni vonatkozásban. Gondoljunk mondjuk egy kisebb vitorláshajóra. Te meg én bizonyos öngyakorlatokon keresztül megalkotjuk magunkat és kihajózunk a tengerért. Már a készülődés során is, később pedig a behajózott vizeken szerzett tapasztalatokkal gyarapodik a tudásunk. Megismerjük a vitorláshajónk "igazságait" – terhelhetőségünket, lehetőségeinket és a tengerjogot, ami alapján utazhatunk, halászhatunk, kereskedhetünk és kapcsolatot tarthatunk a vizeken lévő többi hajóval vagy a szárazfölddel. Kezdetben szokásjog uralkodik, történetileg a víz mindenkié, de egyre több hajó jelenik meg azokon a tengereken, ahol a legjobb a kapás, (mert kapni azért az ember szeret), egyre zsúfoltabbak a kikötők, ahol az érdekeinket érvényesíteni szeretnénk.

Bár a vitorlásunkat ténylegesen mi magunk önkormányozzuk, az általános tudás felhalmozódással megjelenik az igény, hogy együtt dolgozzunk - én halászok tovább, te pedig hadihajó leszel és védelmet biztosítasz számomra a kalózokkal szemben. Cserébe kapsz halat. Ez így biztosabb és energiatakarékosabb is. Sőt, kölcsönösen jó. De mi fog téged megakadályozni abban, hogy ne vedd el erőszakkal a halat tőlem s holnaptól ne a fegyvertől rettegve kelljen szolgaságban tovább halásznom?

Mindenféle hatalmi szerepek, érdekütközések és közös érdekek jelennek meg egyszerre a vizeken. Központi kérdéssé válik, hogy hol van a határ az emberek és a dolgok közti kormányzásában?

Flottákba szerveződünk, ki kell találnunk, hogy kinek milyen kötelezettségei, feladatai és jogosultságai vannak. Kialakul egy politikai "váltógazdaság", ahol a tudott és tudni vélt dolgok mentén egymást váltják a hatalmat gyakorlók, ahogy a szél fúj. Mindenféle politikai kérdések merülnek fel, mit kezdjünk például a vízbe potyogó népekkel?

"A legtöbb ember az igazságosságot kénytelenségből vállalja" - mondja Platón. Gondolom azért, mert ez a középút aközött, hogy én leszek a hadihajó és te a szolgasorsú halász vagy fordítva.

Kollektívan egyre többet tudunk, és emiatt egyre inkább fokozódik a felismerés, hogy olyan vizeken élünk, amiket nem ismerünk - fogalmunk nincs mi van a habok és hullámok mélyén. Hirtelen mi lettünk a szél is. Nem tudni honnan jött és hová megy. Lehet, hogy Isten szelleme a vizek felett lebeg. [The allegory explodes here]

Minden közösségben vannak ún. normák. Ahol nincsenek közösen elfogadott együttélési szabályok, ott a közösség széthullik. Így a jog lesz az az ember-alkotta rendszer, ami irányítani fogja ezt a rengeteg hajót, de hogyan? Mesterségesen beavatkozik a közösség életébe vagy a valós, természetes viszonyokat fogja visszatükrözni? Lesz-e az egyéni jogérvényesítésnek jog- és társadalomalakító hatása vagy a jog fogja létrehozni a társadalmi-hatalmi viszonyokat?

A közösségben élő embernek valahogyan alkalmazkodnia kell: egyensúlyoznia az öngyakorlat és a vélt vagy valós környezeti elvárások és kötelezettségek között. Ráadásul nem elég egyszer megalkotnia önmagát, mert ő maga és a környezete is változik. A "népszellem" (jogi kultúra) egy olyan összetett társadalmi jelenség, ami egymásra ható elemekből épül fel: mindannyiunk viselkedésére és mentalitására, illetve a közös és tanult szimbólumokra. Éppen ezért számít, hogy te meg én hogyan alkalmazkodunk, hogyan vélekedünk a közösségi érdekek és az önérdekek egymásnak feszüléséről vagy összefonódásáról, és annakalapján kit ruházunk fel közhatalommal.

Az önfelejtés veszélye, hogy te meg én (és a többiek) hagyjuk, hogy a közhatalom eszközként használja a jogot az emberek kormányzására a dolgok feletti kormányzás helyett. Így nem elég, hogy konformista/ visszahúzódó módon lemondunk a jogainkról, tulajdonképpen identitásképző erővel is felruházunk másokat. Mi ezzel a baj?

Az, hogy téged és engem senki más nem tud igazán megalkotni, csak te meg én.

A közérdek – közös megegyezésre – használni tud minket. Cserébe a közösség bizonyos tagjai visszaforgatnak felénk valamit: halásznak helyettünk, tanítanak minket, kikapják a gyulladt vakbelünket, beszerelik a klímát... Egymásra vagyunk utalva, mert többet akarunk tudni és jobban akarunk élni. Ez a végtelenül szövevényes egymásrautaltság az állam, amiben államalkotó tényezők vagyunk, és ahol azzal, aki nem gondoskodik önmagáról (vagy nem tud), valaki más fog rendelkezni. Ha úgy vesszük, az emberiség évezredek óta dolgozik ennek a kiszolgáltatottságnak a megteremtésén.

Képviseleti demokrácia

Arról már volt szó, hogy a modern jogállamban a hatalom forrása a nép. A nép, mint politikai közösség, aki a hatalmat többnyire képviselet útján gyakorolja. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberek szépen egyenként átadják valakinek a hatalmat (szavaznak, ugye), és egy sor felhatalmazás valamilyen úton-módon az államigazgatásba fog szerveződni.

A népképviselőket az állampolgárok ésszerű időközönként, szabad választásokon, titkos szavazással, közvetlenül választja meg. Így közvetlen alakulhat meg az országgyűlés és a helyi önkormányzatok. Ezt követően - a felhatalmazás megszakítatlan láncán keresztül - a megválasztottak döntenek a többi közhatalmat gyakorló szerv megalakulásáról - pl. arról hogy ki alapíthat kormányt.

A szabad választásokhoz mondjuk szabad, jog- és öntudatos emberekké kéne válnunk. Szemben azzal, hogy magunknak sem szeretjük bevallani azt, hogy a remélt előnyök és kényelmek érdekében manipulálhatóak vagyunk. Whatsoever, ennek a jelenségnek se ma fogunk a végére járni. Ajánlom A Cambridge Analytica sztori (The Great Hack) c. dokumentumfilmet. [A választójogra és a választási rendszerek sajátosságaira a jogállam-sorozat következő részében térek majd ki.]

Az államigazgatás kiegészülhet a közvetlen demokrácia eszközeivel. Ilyen például a népszavazás, ami akár két választás közt is lehetővé teszi, hogy az ember kifejezze véleményét egy adott társadalmi kérdéssel kapcsolatban, illetve előremozdítsa azt, hogy egy problémával az országgyűlés foglalkozzon. Egy ilyen közvetlen eszköz fenntartása a képviseleti demokrácián belül azért is fontos, mert a megválasztott képviselők ún. szabad mandátummal rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy képviselőként elméletileg nem egy adott csoportot, hanem a politikai közösség sokféle egészét képviselik: jogilag nem köti őket sem a választópolgárok, sem a párt akarata. Saját belátásuk szerint szavazhatnak a parlamentben tárgyalt kérdéskörökben. Hatalmas feltételezett bizalomról van tehát szó.

Az állam pedig feltételezheti, hogy az emberek tudnak a jogszabályokról. Ez a jogismeret vélelme, egy olyan jogállami garancia, ami már a Római Birodalomban is létezett. Miért? Mert ha bárki hivatkozhatna arra, hogy azért engedett meg magának valamit, mert nem ismerte a jogszabályt (az együttélésünk szabályait), ott vége is volna a jogbiztonságnak. A tiednek meg az enyémnek is.

Megint az identitáskérdés

Valójában egy jogállamban nem kéne törődnünk azzal, hogy a többiek (vagy a többség) hogyan vélekednek arról, hogy kik vagyunk. Szókratész ennek vonatkozásában azt mondja, hogy az ember pszichéje rossz állapotba kerül, ha a többségi vélekedést követi - ha nem a saját fejével gondolkodik - és ezt a veszélyt akkor tudjuk elhárítani, ha igazat mondunk önmagukról. Persze mi az, hogy igaz?

Valami, aminek a létjogosultságát nem változtatja meg egy hozzá képest idegen elem, valami olyan, ami nem keveredik azzal, ami nem ő maga. Ennek kapcsán eszembe jut még valami, talán az orvosi pszichológia tankönyvből (mintha a családterápia résznél lett volna): tiszta kapcsolat az, ahol a felek identitása nem mosódik össze.

Talán ez az egy módja van annak, hogy az állam szövevényes egymásrautaltsága, ami te meg én vagyunk, egyszer személyesebbé, emberközelibbé váljon. Máskülönben a képviseleti demokrácia egyik buktatója, hogy az emberek nem tudnak magukról az állam összemosott szövetében. És akkor mehet a rongyrázás, holott a jogszabályok létjogosultsága igazából a gondoskodás. Így azzal kéne törődnünk, hogy mi lehet igazságos az együttélésben és mi igaztalan.

"Ennélfogva bennünket az foglalkoztat, hogy a hatalom milyen formákban, milyen csatornákon, milyen diskurzusok mentén jut el a legegyénibb, legészrevétlenebb magatartásformákig"

– Michel Foucault: Az igazság bátorsága

---

Folyt. köv.: Jogtudat, jogismeret, jogkövetés