top of page

Sartre-napló (I): jelenségtanoda

  • Szerző képe: Émi Fekete
    Émi Fekete
  • 2023. febr. 10.
  • 8 perc olvasás

Frissítve: 2023. máj. 2.

Katalógusjellegű bevezetés következik A lét és a semmibe, ahol a vágy, a kivetülés, a tagadás, a semmítés, az eksztázis, a temporalizálás és a szabadság lesznek a legfontosabb leíró eszközeink. Vagy ahogy Sartre hívta ezeket: az "emberi valóság" elemei. Ahogy ígértem, egzisztenciális fenomenológiával folytatjuk.


Mielőtt azonban ténylegesen a létezés jelenségeinek vizsgálatába bonyolodnánk, be kell vezessek néhány Sartre és társai által használt kifejezést, alapelvet és problémát. Megjegyzendő, hogy a témakörben használt fogalmak a magyar irodalomban sem egységesek, én meg angolul olvasom, de majd törekszem a következetességre.


Megjelenésed is milyen

A görög phainómenon (φαινόμενον, jelenség) kifejezés szó szerint az érzékelés számára „megjelenőt” / „megmutatkozót” jelent, egy létezőt, amit valaki megtapasztalhat. Nietzschénél volt szó arról, hogy mind vallásos (mágikus), mind pedig tudományos gondolkodásunkban megkettőztük a világot, amivel különböző minőségeket és valóságokat különítünk el. Ez a platóni formaelméletből is ered, mely szerint minden, ami tapasztalható, tökéletlen mása egy ideális állapotnak. Ezzel szemben Sartre azt a felfogást képviseli, hogy nincs más valóság, csak az, ami megjelenik, ami érzékelhető, ami megmutatkozik.


Így ő is felmond a világ (és az emberi minőség) megkettőzésének: "nem hisz a megjelenés mögötti létben, a megjelenés a megjelenés mértékét jelenti". Viszlát dualizmus.

ree

Egyéni szinten ez annyit tesz, hogy az vagy, akinek előadod magad. Egy bizonyos életkor felett már a családra és az életre sem illik mutogatni. A felelősség a döntési szabadsággal együtt átszáll. Sartre világában nincs olyan, hogy "ilyen meg olyan vagyok a szívem legmélyén" - az vagy, amit kiélsz. Amit nem hozol ki magadból, az nincs. Az kamu. Ezzel Sartre a "létvalóságot" Heidegger "meglét" illetve "kéznéllét" értelmezéséhez közelíti.


Sartre elsőre két lényegesen eltérő létezőt különít el: a magáért-valót (a tudatot) és a magában-valót (a világ, a dolgok). Ezeket szokták önmagáért-létezőnek, illetve önmagában-létezőnek is nevezni. Ahogyan Sartre írja, a magáért-való „az, ami nem” és „nem az, ami”, ez viccesen hangzik, és olyasmit jelent, hogy a tudat nem képes egybeesni önmagával, ahogyan a világban sem képes maradandóan feloldódni. Mindig kivetül valami másra, a világból pedig rendre és elkerülhetetlenül kicsapódik.


Sartre szerint a mások számára megjelenenített önmagunk, az egó annak eredménye, hogy a tudatunk magát is eltárgyiasítja a világban. Szerinte ez a szükségszerű megjelenítés általában elnehezíti a tudatot és röntja annak áttetszőségét (lásd lentebb). Sőt, azt mondja, hogy az egó valójában az, ahogyan mások leírnak minket. A Sartre-féle öntudat az egót már eleve maga mögött hagyja, s csak szerepeket játszik el vele, tranzakciókat folytat le általa.


Szándékoltság (intencionalitás): Sartre előtt a fenomenológusok a világra, illetve a világban található tárgyakra való irányulást nevezték intenciónak, Sartre ezzel szemben, az emberi létezésbe helyezve ezt a vektort, vágyként vagy léthiányként értelmezi a másra vagy másokra kivetülő szándékot. Már Heidegger foglalkozott azzal, hogy a hangulatoknak létfeltáró szerepe van az életünkben (különösen a szorongás, az undor és az unalom ilyenek). A szorongás - Sartre szerint - az a hangulat, amiben nyilvánvalóvá válik, hogy az eredendő szabadságot semmilyen külső erő nem kényszeríthetné, ha nem vágna egybe a szándékommal (ha nem hagynám), és ez nyugtalanít. Ebben az értelemben az ember azért szorong, mert nem tudja hogyan szembesüljön és éljen a szabadságával.


Sartre megközelítésében a jelenvalóságot nem is a megkettőzött világ ideája fogja nehezíteni, hanem az, hogy a tudat rendre "egzisztenciális" vagy "eksztatikus" kivetülésben működik - az az mindig átlépi a jelenbeli dolgokat. Emellett nincs olyan állapotunk, ahol a tudat előbb létezik minden másnál, a tudat mindig is valamilyen tárgyra irányult. A tudatnak ez a természetes és elkerülhetetlen kivetülése az, ami a temporalizálás fogalmát bevezeti az egzisztenciális fenomenológiába: a múlt, a jelen és a jövő bennünk egymást kölcsönösen meghatározva léteznek, nem különíthetők tisztán el egymástól. #bias


Míg a tudat nem előzheti meg a tárgyat, maga "a létezés megelőzi a lényeget" - mondja Sartre (lehet létezni és nem élni egyszerre). Az emberi létezést a szabadság különbözteti meg a puszta létezésétől, lényeg (esszencia) alatt pedig olyan adottságok összességét értjük, melyek nélkül az illető dolog vagy személy nem létezne. Szemben a Hegel-féle lényegtannal, ebben az elméletrendszerben a megjelenés (jelenség) nem elrejti az esszenciát, hanem éppenhogy megmutatja azt.


Mint írtam fentebb, ebben a történetben nincs mögöttes jelentés. Ami nem jelenik meg, az fikció, bármennyire kifinomult fikció is legyen - vagy valami ilyesmi. Sartre viszont azt megállapítja, hogy az ember mégis többnyire tervekben létezik. A jelenléthez mindig tapad az ún. protenció, az az valamilyen elvárás a következő észlelésre, eseményre, élményre vonatkozóan. Ebből kifolyólag megkülönböztet jövőre irányuló szorongást.


Emellett S. szabadság fogalmának rendkívül fontos eleme lesz, hogy a szabad ember nem egyszerűen az őt körülvevő világról képes leválni, hanem a múltja és az abból eredő motivációk sem határozzák meg. Legalábbis nem oksági jelleggel. Ebből az állapotból - a saját múlt hatályon kívül helyezéséből - valósítható meg a szabad kivetülés. Helyette gyakrabban valósul meg a múltra irányuló szorongás: amikor az próbál tudatosulni, hogy valójában semmi sem köt minket a múltbéli elhatározásainkhoz, semmi olyan, ami felett ne vehetnénk hatalmat, mégsem változtatunk.


Emlékezzünk az örök visszatérésre.


Az önismeretet és az egzisztenciális problémákkal való szembesülést Sartre-nál az ún. rosszhiszeműség (önámítás) akadályozza vagy előzi meg. Nem az önámítás kifejezés vált A lét és a semmi kapcsán használatossá, mert a valamibe vetett hit központi eleme lesz S. értekezéseinek (meg az emberi működésnek). Ezek a gondolatok némiképp összecsengnek (Karl) Popper historicizmus fogalmával, ahol az emberi közösség, a társadalom a múltbeli események mintájára (mivelhogy általánosan rosszhiszemű) önbeteljesítő jóslatként ismétli a történelmet. Na, ez gördülékenyen megesik egyénileg is.


Rosszhiszeműségnek tehát S. azokat az elleplező magatartásokat nevezi, amelyek a személyes szabadság és felelősség tagadására irányulnak. Így szembehelyezkedve a freud-i determinizmussal, Sartre szerint a meghatározottságba vetett hit is csak a rosszhiszemű magatartások egyike: a választásaink súlyát biológiai, pszichológiai, társadalmi vagy egyéb külső tényezőkre próbáljuk áthelyezni vele. Fene tudja.


Emellett még bevezet egy másik egzisztenciális problémát is: az intencionális tudat vágyakozása kimeríthetetlen - amire vágy irányul, az mindig teljesíthetetlen marad. Ez nekem elsőre nonszensznek tűnt, aztán beugrott valami, amit nemrég egy barátnőm mondott: "a vágy akkor is elmúlik, ha kielégíted, és akkor is, ha nem". A feloldás talán ez: a vágy nem a vágy tárgyáról szól, hanem a vágyakozó minőségéről, állapotáról árulkodik.


A tudatunk kicsit olyan, mintha áttetsző volna: mindig átlátszik rajta valami más, mindig ráveti magát valamire. Így a magáért-való egyszerre másért-való is. S e kettő elválaszthatatlan egymástól. Nem véletlen, hogy Sartre a rosszhiszemű gyakorlatok kapcsán a hazugsággal is foglalkozik majd. Itt visszhangzik Foucault az igazmondás bátorságával: ahhoz, hogy igazat mondhassak magamról (megjeleníthessem a lényegemet), szükségem van a Másikra. Ilyesmi okokból Sartre például a test témáját a másikért-való kapcsán fogja tárgyalni.


Alapvetése, hogy a testünk a tudat "hátoldala", amit egyedül nem tudunk belátni (lévén, hogy egy adott nézőpontba vagyunk bezárva), ezt a hátoldalt a Másik tudja csak lényegében látni és megismertetni velünk. Megfogható példa ez arra is, hogy a személyes szabadság határát valaki más szabadsága körvonalazza. "A szabadság traumája az, hogy egy másik szabadság szükségszerűen eltárgyiasítja." Ez a tétel lényegében ugyanahhoz a megállapításhoz vezet, amit Han az Erósz haldoklásában tett: a Másik megjelenése egyszerre fenyegetés az önmagáért-valóra nézve (katasztrófa) és lehetőség (önmeghaladásra). Csak Han az önmagáért-valót nárcisztikusnak hívta.


Szóval A lét és a semmi titkos szereplője a Másik lesz, akiről sosem szerezhetünk abszolút bizonyosságot. Sartre egészen odáig megy, hogy az önmagáért-való a Másikból születik, és halálában is a Másikhoz tér vissza - legalábbis abban az értelemben, hogy létezésünk értelméről halálunk után Más rendelkezik.


Nincs szabadság, nincs kétség

Ezen a ponton viszont különbséget kell tennünk a tudat és az ismeret között. Sartre elméletrendszerében nincs freud-i tudattalan. Tételező és nem-tételező tudat van, ami az önismeret különböző fokain mozog. Sartre szerint az ember nagyonis tudatában van a lényét alkotó és mozgató elemeknek és erőknek (megéli és megjeleníti azokat vagy áttétet képez belőlük), de nem feltétlen tematizálja (nem ismeri fel vagy nem értelmezi) őket.


Mindent nem is érdemes. Erre későbbi tárgyaláskor jó példa lesz a testélmény. Sartre rámutat arra, hogy valamit vagy valakit kívülről csak tárgyként lehetséges leírni, így a testet is csak dologként lehet megragadni (vagy úgy könnyebb). A belső narratíva (és a nem-tételezett tudat) lesz az, ami a testélményt mégis izgalmassá, hovatovább "eksztatikussá" fogja tenni. Mindenkinek a sajátja. Ami azt is jelenti, hogy a tudatunk ideális esetben nem birtokolja, hanem „létezi” vagy "létezteti" a testét. Utóbbit főként azért, mert eltávolodni is képesek vagyunk a testünktől. Új értelmezésekben érkezik majd a megtestesült tudat.


Sartre szabadság fogalmának másik lényegi eleme (a múlttól való függetlenség mellett) az eredendő vágy szabadsága (nem annyira az akarat szabadsága, mint Yalomnál). Ebben az értelemben a szabadság megélése szituatív, az az csak helyzetek (és mások vagy más dolgok) vonatkozásában lehetséges.


A tudat persze már önmagában is viszonyulás a világhoz. Heidegger után szabadon, Sartre a következő lényegi-tudatos létmódokat külön kiemeli: megértés, szorongás, gondoskodás és gondozás - ezek mind "tanulságos" viszonyulások másokhoz és önmagunkhoz. Ahogyan szerinte az érzelmek is viszonyulási módok, ráadásul mágikusak, amelyek önkényesen nem alkalmazkodnak ahhoz, ami egyébként reális.


Sartre sokat spekulált, de ez nem baj, nekünk amúgyis a saját elméleteinket kell kialakítanunk. Hogy ismételjem magam, és az olyan srácokat, mint Sartre meg Foucault: az a miénk, ami jelen van, az vizsgálható, ami megjelenik, arról tudunk szabadon dönteni, amit hajlandóak vagyunk megismerni. Ez az ún. priori viszonyok, az esszenciából eredő vágyak és szándékok feltárását, megjelenítését várja el tőlünk.


A priori viszonyok vonatkozásában, kapcsolatainkban is ösztönösen törekszünk a végső tényszerűségre, csak nem mindig vagyunk képesek elviselni azt, amit találunk önmagunkban és/vagy egymásban. A Másikkal való viszony alapvetően konfliktustelített: akarva-akaratlan tárggyává leszek (hatalmába keríthet) vagy eltárgyiasíthatom (ráadásul elmenekülhetek a Másik szabadsága elől, ami rosszhiszeműség).


Míg Heidegger amondó volt, hogy a Másik akárki lehet, Sartre egy konkrét Másikkal való konkrét viszonyt követel. Sartre fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy mindenki jobban jár, ha valódi, önmagát fenntartó Másikkal találkozunk, nem pedig megalkotni próbáljuk a Másikat. Sőt, mindezt úgy, hogy a Másikra saját létezésünk legmélyén érdemes rábukkanni - talán ez lesz a szeretni. #mindfcuk


Na ilyenekről érkezik majd a szó a Sartre-naplóban. A lét és a semmi négy részből fog állni:

  1. A semmi problémája

  2. A magáért-való

  3. A másikért-való

  4. Birtokolni, csinálni, lenni

Azért lesz jó Sartréval foglalkozni, mert egy társadalmilag aktív, elkötelezett filozófus volt, aki rendszeresen átvizsgálta, fejlesztette, megújította azt az ismeretanyagot, amivel dolgozott, nem szakadt el az emberi tényezőktől, és végig erős igény volt benne a társadalmi folyamatok megértése is. Az ember szabadságvágyát próbálta bemutatni az embernek.


Szabadságra vagyunk ítélve - emeli a tétet S. - a választási szabadság elkerülhetetlensége mindenkiből kicsárázza a kétségbeesést. Az emberi létezés aktivitás - véli - aki elhagyja az aktivitást, a tárgyi világba utalja magát, a passzivitás lényegében tárggyá válás. Aktivitás és aktualitás. Bőven szabadságra vagyunk ítélve, az értékeinket mi magunk határozhatjuk meg, az emberi kapcsolataink így is, úgy is reménytelen konfliktusokkal tüzdeltek. Ezekből nagy nyugtalanság következik, mélységes tagadás és szélsőséges semmítés is.


Mindeközben csak annyira létezünk, amennyire megjelenünk.


A lét és a semmi közt tehát jelenések, látszatok sorozatai játszódnak le. Játék. A szabadság játék. Ezt akkor kezdtem újabb mélységében megérteni (pontosabban magamévá tenni), amikor pár hete a Gödörből átcsapódtam pár utcával arrébb egy drag show-ra. Egy felkészítő-feltáró beszélgetés után mindenkit legszívesebben beutalnék egy drag showra (vagy kúraszerűen többre).


Régen egy ilyen klubtól is féltem volna, pláne egyedül. Most nyomokban sem volt fenyegető számomra a sorozat, sőt, megrendítően szeretetteljesnek és családiasnak éltem meg. A fellépők ritka-üdítő testpozitívitást sugároztak, és emellett a vidám-indulatos fesztelenség mellett valahogy újra megértettem, hogy az egyik eredendő vágyunk a játék. A drag játék a megjelenéssel, önmagunk (re)kreációjával, akár az abszurddal is.


Igen, ez itt egy teremtéstörténet lesz. Nagyon hasonló ahhoz, amiről Pál ír a Zsidókhoz írt 11:3-ban "Hit által értjük meg, hogy a világ Isten szava alkotta, hogy ami látható, a láthatatlanból állt elő." Azzal a pirinyó lifehack-kel, hogy mi lennénk az istenek.


Igen, küldenék Drag Queeneket az óvodákba és az iskolákba is. Abszolút. Végső soron az abszurd sokkal életszerűbb műfaj, mint a normativitás. Hovatovább, Sartre segítségével a komolyság szellemével is le fogunk számolni. Talán nem véletlen van annyi egymásnak ellentmondó követelésünk egymással és önmagunkkal szemben.


Szóval indul a Sartre-napló: az önmagáért-valóban keresett válaszok a múltra és a jövőre vonatkozóan, a kölcsönösen tudatos kapcsolatok formái, a Másik és a Másik elismerése utáni vágy, valamint a radikális szabadság és a halál-felé-való-lét vár ránk örökkön örökké, amíg meg nem. What's the Deal with Time?

Comments


Post: Blog2_Post

© 2024 - Tövis - Minden jog fenntartva.

bottom of page