Yalom-napló (I): bevezetés a repedésmászásba

Talán már elmondhatom magamról, hogy a Bécsi Egyetem egyik campusára járok reggel futni. Az épületek gyűrűi nem éppen patinásak, de biztonságot árasztanak és elzárják a városi zajt. Fák közt, vízcsobogással és mókusokkal ijesztgetik itt az arra járókat.

Bizony mondom nektek, hogy a gyanakvó mókusokkal összefürkészni és a fürdő galambokat figyelni harmincon túl is értelmesebb időtöltés, mint egész nap egy számítógép előtt ülni. Már az sem lepne meg, ha az egyik mókus - gyanítom a barna, nem a vörösek - egyszer csak előrántana egy zsebórát és azt mondaná:

- Jaj, baszki, még elkésünk! - és odaintene nekem, hogy fussak utána.

Az Égigérő Falig szaladunk, ahol a mókus eltűnik az Utolsó Fa labirintusában, én pedig a Fal aljából visszanézve látom, hogy egy hatalmas Kígyó van a nyomunkban. Ekkor még nem tudom, hogy a Kígyó minél közelebb ér hozzám, annál kisebb lesz. (Bár ha bármelyik kis herceget megkérdezitek, valószínűleg mind azt fogják nektek mondani, hogy tök mindegy mekkora a végső megoldás, csak minél kevésbé fájjon.) Lényeg, hogy nincs idő gondolkodni, meg kell mászni a Falat. Legfőképpen azért, mert meghalni bármelyik nap lehet, élni meg nem.

Ezt nem csak az egy évvel ezelőtti autóbalesetünk miatt tudom.

Ahogyan azt sejthetitek, ez már nem az a találkozás, amikor a Kígyó meg én sokáig hallgatunk egymás társaságában. Ezért is vagyok most itt. Elkezdem Yalom Egzisztenciális pszichoterápia könyvét a fák alatt, és olvasónaplót fogok belőle írni.

Nekem többet kell tudnom arról, mi hogyan viszonyul a halálhoz és a halálfélelemhez. Mik a védőfaktorok. Mert én a túlélést már végtelenül unom. Aztán hátha találok a Falon számomra mászható utat kötél nélkül is - hátha nem megyek a levesbe. Erőből mondjuk nem fog menni. Ahhoz túl magas, de kell hogy legyenek pihenésre alkalmas párkányok is.

Nem szabad túlgondolni. Ki kell bogarászni a jó lépéseket. Jelen kell maradni. És ez egyben mítoszkritika is: főszerepben a Fal és a Kígyó.

Például a repedésmászás

Elsőre azt gondolná az ember, hogy veszélyes sport a sziklamászás valakinek, akit a halálvágy és a szuicid (sic!) gondolatok időről időre megkörnyékeznek. Valójában - legalábbis egy olyan kiindulásképpen elfojtós embernek, mint én - a sziklamászás éppen a túlélési ösztönt, az új fogások elérését vagy korábban nem látott megoldások felfedezését teszi lehetővé: az énerőt és a tanult leleményességet fejleszti.

Mióta mászok és terápiában vagyok (mindkettő már 2 éve, párhuzamosan), kevesebbet blokkolok le és rövidebb ideig. Úgy képzeljétek, hogy régebben érzelmi túltelítődéskor - jellemzően rövid időn belül pozitívból negatívba váltó helyezetekben - akár órákra is spirálba kerültem, ahol egyrészről nem éreztem semmi jót, másrészről jönnek az önpusztító gondolatok: inkább legyen vége, semmi értelme tovább küzdeni, ne legyen több fájdalom.

2-3 évvel később meg azt veszem észre, hogy ki tudom magamat bogarászni egy induló pánikrohamból vagy "lebénulásból" is, és benne tudok maradni abban, amit érzek. Mondjuk pánikrohamom szerintem nem sok volt, de akkor azt hittem, hogy epilepsziás rohamom van / démonizált vagyok. Utóbbit már nem hiszem, annyi belátásom már van, hogy nem vagyok hajlandó kiszervezni a felelősséget.

Nehéz volt belátni, hogy az ilyen epizódokat kiváltó nyomást ezeréves traumák, tudattalan vagy elmart vágyak és kimondatlan szükségletek okozzák. Másrészről akárhányszor ez megtörtént, mélységes szégyen árasztott el a spirálból való kimászás közben.

Nem gondolom, hogy elmúlt a veszély, de jobban bízom magamban. Vannak áthidaló módszereim. Mondjuk megoldásaim még nem nagyon vannak. Marad a mélyszerkezet feltárása, és annak megemésztése, ahogy Freud is mondogatta R. kisasszonynak: a jövő mindenki számára elkerülhetetlenül bizonytalan. Ahogy egy ideje ezt mi is mondogatjuk magunknak, mert egészen zavarba lehet jönni attól, hogy körülüttünk mindenki úgy tervez, szaladgál és építkezik, mintha a jövő sérthetetlen volna. Mintha nem félnének.

Mi lesz azokkal, akik szembesülnek az értelmetlenséggel? Vagy azokkal, akiknek kínszenvedés a választás?

"Az egzisztenciális pszichoterápia egy olyan dinamikus megközelítés, ami az egyén létében gyökerező félelmekre fókuszál." És az önfelejtésből szárbaszökő majomkenyérfákra.

Jajj, már most látom, hogy ez után a Lét és a semmit is el fogom olvasni.

Eredendő és ébredő erők

Yalom szerint Freud legjelentősebb hozzájárulása az emberi elme megértéséhez a pszichés működés dinamikus modellje volt: az emberben egymással szemben álló erők működnek, és a gondolatok, az érzelmek, a viselkedés ezekből az egymással ütköző, kölcsönhatásban lévő erőkből származnak. Ezek lehetnek a körülményekhez jól alkalmazkódóak (adekvátak) és kórosak (inadekvátak) is. Mivel ezek az erők a tudatosság vagy éppen a tudattalan különböző rétegeiben működnek, mi mozgunk ezekkel, ahogy és ameddig tudunk.

Amit fentebb mélyszerkezetnek neveztem, az Yalomnál kb, így hangzik: mi a tartalma a belső tudatos és tudattalan konfliktusoknak? Én pedig azt kérdezem: mi az alapmondat?

Példa: van egy gyerek, aki gyanús. Ez a gyerek valami más. De! gyerek, még bármi lehet, és biztosan csak beképzeltük, hogy valami furcsa. Ezt a bizonytalanságot nem szeretjük, de a gyereket igen, hiszen tök ártatlan. A gyerek elkezdi felfedezni a világot és a többi embert. Minden, amit megfigyel, lecsapódik benne és megmozdít vagy éppen arrább tesz valamit a személyiségében. Nem tudja, de lecsapódik benne a gyanú is.

A gyereknek már kisgyermekként is vonzalmai vannak, de ez még társadalmilag is tabu, nemhogy a családban. (De komolyan... találjatok olyan "átlagos" embert, aki ha magába néz, azt tudja mondani, hogy "nem, nem vonzódtam senkihez az óvodában/ iskolában/ szomszédságban, nem vágytam senki után....)

Szóval a gyerek, bár megtanítottuk neki, hogy mindent kontrollálni kell - főleg a csalárd emberi szivet - a gyerek már nem bírja ezt a keresztet, és legfőképpen nem érti, hogy mi történik körülötte. A gyerekben egyre több az ellentmondás. A családja azt mondja, hogy szereti, de napról napra, évről évre egy nem létező személyért imádkoznak helyette. Mivel a gyerek felnőtt (pontosabban: nagykorú már), folyamatos az intervenció: szeretünk, de így nem élhetsz, ez nem te vagy. Csak azt hiszed, hogy szereted a másikat. Észhez kell térned, mert katasztrófa felé tart az életed.

A gyerek az alábbi következtetéseket vonta le már egészen korán - tudattalanul - és ezeket újra meg újra átéli és megerősíti bármi más helyzetben is:

1. Nem lehetsz önmagad - úgy nem vagy szerethető.

2. Valami komoly baj van veled - ez mindenkinek túl sok lesz.

3. Nem bízhatsz meg senkiben - magadban sem.

3. Nem szerethetsz szabadon - meg fogsz érte bűnhődni.

5. Mosolyogva kell szenvedned - abból lesz a megváltás.

Mi lesz az alapmondat? Ez a gyerek, aki tuti nem fogja magát szeretni, mitől fog rettegni?

"Teljesen egyedül vagyok és mindig borzasztóan egyedül leszek."

Innen nézve most az számomra a legmulatságosabb, hogy ebben a kultúrkörben azt mondják a Kígyó hazudik ilyeneket. De mit mondott valójában a Kígyó?

ד ויאמר הנחש אל האשה לא מות תמתון

azaz: Nem biztos, hogy meg fogtok halni.

- Éva... Nem valószínű, hogy emiatt a gyümölcs miatt fogtok meghalni. Mondjuk nem kizárt. Lehet, hogy beteg leszel tőle. Fene tudja. Ennyire bizonytalan az élet. Mivel az emberiség jelenleg nem sok tudással rendelkezik, én mégis azt javaslom, hogy kockáztass. Ha nem kockáztatsz, sosem fogod megtudni, hogy ez a gyümölcs a te fajtád számára méreg vagy táplálék. Választhatsz. Eheted azt, amit már biztonságosnak ismersz, vagy megpróbálhatsz valami mást is hozzáadni az étrendedhez. Ami azt illeti, elég csóré teremtés vagy.

Túlélték - mégis meghaltak. Az ember kíváncsi lény, nincs megállás. Csak a sunyibbja nem vállalja a felelősséget, ha nem muszáj.

A lényeg viszont - legalábbis itt most nekem - hogy az út, amire felkapaszkodtam mindig szerteágazik. Akkor is, ha valaki a mászókalaúzban már megrajzolta és saját tudása, képességei szerint osztályozta az ajánlott utakat. Hogy én merre tudom, vagy merre próbálom megmászni, az viszont végső soron az én erőmön, az én mozgásomon fog múlni, és sosem lesz teljesen biztonságos. Minden út több-kevesebb bizonytalanság.

Az élet hasonlít egy első többkötélhosszas sziklamászásra. A mászó félelmek bonyolult készletével indul neki az első útnak, és ha már benne van egy-egy szakaszban, többnyire azt fogja gondolni, hogy már nincs visszaút, ki kell mászni. Ez persze nem igaz, lehet ereszkedni, lehet hegyimentőt hívni, sőt, van hogy egyszerűen le is lehetne sétálni. Igaz, azt nehezebb vállalni, hogy az ember valamit félelemből otthagy. Neadj', még segítséget is kell kérnie hozzá.

A végességgel és a bizonytalansággal viszont minden kimenetelkor szembe fogunk találkozni. Lemegy a nap, elfogyhat a víz, kiszakadhat a falból egy darab, nekemjöhet a szél egy kitett szakaszon és húzhat még az ág is. S ha nem vagyok jelen, ezeknél sokkal sokkal nagyobb bajokat is előidézhetek.

Konfliktusok és a stressz egyetemessége

Ha egyetlen lényen belül ütköznek az én-ösztönök a libidinális ösztönökkel, a vágyak a környezet igényeivel, illetve az azonnali kielégülés iránti belső késztetés a valóság elvével, ami a vágyak és szükségletek betöltésének késleltetését követeli meg, akkor mi a szabadság? Mi a szabadság, ha nem csak a világgal, hanem saját magammal is újra meg újra viaskodnom kell?

S ha ez az alap kódoltságunk nem volna elég, a neofreudisták már azt is körénk kanyarintották, hogy a belső erőink óhatatlanul összegabalyodnak majd a kultúránkkal és a környezettel. Tényleg számolgatnunk kellene, hogy milyen ára van a biztonság és az elismerés utáni igényeinknek? Ja, hogy ezek még ráadásul nagyon különböző minőségben is kaphatók? Ilyen körülményes sportot, bazmeg.

Éljen a kötelék-menedzsment!

"A gyerekben, jóllehet nem áll ösztönei irányítása alatt, hatalmas veleszültett energia és kíváncsiság van, testi ártatlansággal és belső növekedési potenciállal rendelkezik, és a szeretett felnőttek kizárólagos birtoklására vágyik. Ezek a tulajdonságok nincsenek mindig összhangban a fontos felnőttek igényeivel, és a központi konfliktus e természetes növekedési hajlam, valamint a gyermek biztonság és elfogadás iránti igénye között áll fenn. Szerencsétlen esetben, ha a szülők annyira elmerülnek saját neurotikus küzdelmeikben, hogy nem tudnak biztonságot nyújtani a gyereknek, és önálló fejlődését sem tudják ösztönözni, komoly konfliktusok alakulhatnak ki."

És nagyon sokáig fennmaradó, más kapcsolatokra áttolható konfliktusok. Eat, sleep, repeat.

A gyerek játszani szeretne. A gyerek csupa maszat és mocsok akar lenni. A játék szabad és öncélú erőforrás. Yalom most azt ígérte, hogy mégsem az ösztönökön és a környezettel szembeni küzdelmeken lesz a hangsúly, hanem azon a konfliktuson, amikor az egyén szembesül létének adottságaival.

"A lét adottságain bizonyos végső, megoldandó problémákat értek, olyan sajátosságokat, amelyek elválaszthatatlan velejárói az emberi létezésnek. (...) A módszer az elmélyült önelemzés (vagy a repedésmászás - a szerk.). A feltételek egyszerűek: magány, csend, nyugalom, és elszakadás a világunkat kitöltő napi rutintól."

Méghogy egyszerű...

"Ezt az önvizsgálatot gyakran bizonyos kényszerítő élmények, 'határhelyzetek' is beindíthatják: szituációk, melyekben az egyén szembesül halandóságával, bizonyos visszavonhatatlan döntésekkel vagy valamely, addig alapvetőnek vélt sémájának összeomlásával. (..) Ez a megközelítés nem azt vizsgálja, hogy az egyén hogyan vált azzá, ami, hanem azt, hogy mi az egyén. A múlt - azaz az egyén emléke a múltról - annyiban fontos, hogy része az egyén aktuális létének, és hozzájárult a végső problémákkal szembeni attitűdje kialakulásához (...) a terápia legfontosabb igeidője a jelenné váló jövő."

A legkorábbi élményeink és a múlt Yalom szerint nem teszik lehetővé a mélyszerkezet valódi feltárását. Gondolom azért, mert csak korlátozottan, töredékesen és torzítottan hozzáférhetőek. Ezért a kutatómunkát az egyén világban elfoglalt helyére terjeszti ki.

Amikor felkapaszkodtam a Falra, a Kígyó már az Utolsó Fa tövében volt. Sokan elindultak már előttünk ezen az úton. Négy felé ágazik majd.

A végső problémák Yalom szerint:

1. rész: Halál

2. rész: Szabadság

3. rész: Elszigeteltség

4. rész: Értelemnélküliség

---

Ez volt a bevezetés. Maradt 550 oldal, 10 fejezet, meglátjuk hány bejegyzésben sikerül. Veszélyesebb volna ezekkel nem foglalkozni.