Yalom-napló (V): egzisztenciális sokkterápia

“Akik nem meríthetnek erőt személyes teljességükből és abból, hogy teljes életet élnek, sokkal jobban félnek a halállal való szembesüléstől” - vagy a migránsoktól, a buzilobbitól, esetleg a szomszéd tehenétől is.

“Amikor a viselkedés szélsőséges és merev lesz, amint azt látni fogjuk, mindig a neurotikus alkalmazkodás valamelyik formájához vezet. A neurotikus életstílust a halálfélelem alakítja ki - de az, ahogyan ez az életstílus korlátozza a spontán és alkotó életmódot, maga is egyfajta részleges halál.” - erre mondja Rank, hogy az ember mindennapos részleges önpusztítással próbálja kiváltani magát a halálfélelemből. Van egy olyan program, mely szerint az 'élettelenség' véd a haláltól.

Az emberi teljes lény abban az értelemben, hogy minden benne volna, ami a személyes jól-léthez és a belső egyensúly kialakításához kell. Más kérdés, hogy a közösségeink intrikáltsága vagy éppen a legszemélyesebb kapcsolataink - ideértve a családi és a romantikus kapcsolatokat is - ritkán segítenek kibontakozni abban, hogy teljesnek élhessük meg magunkat. Éppen ellenkezőleg. Ha és amikor a szabadságot függőségre cseréljük - és ennek okai vannak - szükségessé válik a kontroll kiterjesztése mások életére is. Nem véletlen vágott mélyre évszázadokon át ez a megszólítás: ‘Gyere, ahogy vagy!’ Kár, hogy így folytatódik: ‘Most, hogy itt vagy, megpróbállak megváltoztatni!’

Ez a kétségbeesett, kényszeres erőszak régen intézményesült. Nem csak a haláltól való félelem, hanem a szabadságtól és elszigeteltségtől való félelem is fenntartja, melyekről későbbi fejezetekben lesz részletesen szó. Először azt hittem az értelmetlenségtől való félelem nem tartozik ide, de eszembe jutott Foucault: az első szint, hogy az ember saját magának igazat tudjon mondani önmagáról; a második, hogy valaki másnak elmondhassa az igazat. Az igazságot el kell valahova helyezni, hogy életre kelhessen: fájjon, ameddig fájnia kell vagy éppen örömöt okozzon, amíg tud. S persze millió más élményt és érzetet, amire azt mondom, hogy ‘élek’. A ‘másikok’ nélkül (vagy kontextus nélkül) az igazság értelmét veszti, az oldalunkat fúró tövissé válik.

A végső problémákkal kapcsolatban különösen sok és változatos hamisság áll rendelkezésünkre ahelyett, hogy az igazságokkal dolgozzunk. Ezért az ‘önmagunknak igazat mondani önmagunkról’ részt tanult leleményességgel először átugorjuk. Másokra vagy a kontextusra viszont méginkább szükség van ahhoz, hogy a hamisság fenntartható legyen. Ehhez szükségeltetik a többiek különlegességének elnyomása, a másik hatalmi viszonyba vonása, valamennyi ember feláldozása (ami tulajdonképpen az agresszió). Végül egyéni és társadalmi szinten is olyan életutakat és létformákat fogunk elvárni egymástól, amelyek tulajdonképpen természetellenesek. A saját természetünkről van szó.

Ott van például a házassági eskü. Mindegyik a halálig szól, ami tulajdonképpen az örökkévalósághoz legközelebbi időtartamunkat jelenti. Ebből kifolyólag persze feszültséget generál, mert végső problémákba ütközik: ‘Meg fogunk halni, gci. Komolyan azt képzelitek, hogy majd önként lemondok a szabadságomról, csak azért hogy ne legyek értelmetlenül elszigetelve?’ - kérdezi majd magától, aki éppen fő profiljaként individualizál. ‘Hold my beer’ - kiált fel, akit a végső megmentőbe vetett hit éppen a biztonságvágy felé hajszol.

Vagyis a házasság intézménye köré szőtt mítosz:

• látszólag elismeri a halál elkerülhetetlenségét (de lengeti az örökrózsát);

• látszólag feláldozza a szabadságot (szekuláris formában kevésbé);

• látszólag megoldást jelent arra, hogy ne legyek egyedül (+ elismeréssel jár);

• relatív értelmezési tartományt ad (+ biológiai módot a halhatatlanságra).

Ha cinikus lennék és szarkasztikus, azt mondanám, hogy a férfiak többezer éve kitaláltak egy intézményt, mert a szex és a szaporodás is halálszorongást oldó drog. Valójában ennél sokkal komplexebb szerkezetről van szó, ami például kölcsönható szerepeket kínál azokra a helyzetekre is, amelyekben az ember nem tud önmagáról gondoskodni (ideértve a halandóságunkat, de azt is, hogy vannak fejlődési ívek az ember személyiségében, amelyeket egyedül nem lehet megtapasztalni).

Ahogy Yalom soraiból is kitűnik nem ‘jó’ vagy ‘rossz’ megoldásokról van szó. Ha van éppen valamilyen előjelük, az két dologtól függ: mit tesz velem és mit tesz másokkal. Kinek mire van szüksége ahhoz, hogy kevesebb rettegésben, jobb minőségben élhessen... Számos húzás szólhatna erről ahelyett, hogy mindenkit a saját világképünkbe próbálunk belefaragni.

Itt már csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a házassági eskü masszív változata a Bibliában két nő közt hangzik el: “Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled!" - mondta Ruth Naóminak.

Arra is fel kell készülni, hogy összeolvadás nélkül nincs szerelem.

Vagy-vagy

“A halálszorongást nagyban fokozza az élet kihasználatlansága” - az életet viszont csak azok tudják kihasználni, akik vannak annyira rugalmasak, hogy szakítanak a hamissággal. A többi szerep. Az egyik póluson azért lehet összeomlani, mert örökösen kívülről várunk segítséget, a másikon meg azért, mert a nélkülözhetetlen segítséget is elutasítjuk. A merev séma tünetképző séma. Az egyik végletben passzívvá és alkalmatlanná válhatunk, a másikban pedig paranoiddá és agresszívvá.

A merev sémáktól azonban némiképp véd, ha az ember képes belső kontrollt gyakorolni: ez pedig a személyes sors alakítását jelenti. A klinikai gyakorlatban - Yalom szerint - a külső kontrollal élők (akik kívülről várják a válaszokat, a támogatást és az útmutatást) jelennek meg többször súlyos, tartós pszichés zavarokkal. Ez a különbség mintha arra utalna, hogy az énerő teremtő erő. A “kreatív szorongás” - ahogy Kierkegaard nevezte - mutat valamerre. Nem mindenki beteg, aki szorong.

Van, aki csak élni akar.

Valójában mindenki akar mindent - és ezt képtelenek vagyunk felfogni (mert egyébként sem lehetséges). Akármilyen irányba is ténykedünk éppen, a ‘határhelyzetek’ és a ‘kényszerítő körülmények’ időről időre mindig szembesíteni fognak minket az élet végességével. Vagy a szabadság és a szerelem korlátaival, esetleg a lét totális bizonytalanságával - és az életmódunk ebből kirajzolódó kvázi értelmetlenségével.

Még nem tudom, hogy az utóbbiakat Yalom miképpen fogja kibontani a könyvben. Ez a jelenlegi fejezet az utolsó, ami a halálszorongásra fókuszál. Nekem viszont ezen a ponton volna igényem arra, hogy valami meghatározást és feloldást kapjon az értelmetlenség. Fentebb már utaltam rá, most magunk közt ezt tudom kisütni: az értelmetlenség az a tartomány, ahol az ember szembesül azzal, hogy nem létezhet ‘helyes’ vagy ‘helytelen’ megoldás, sőt, nincs megoldás. A jövőbe vetített, szorongató, megbénító félelem van csak itt: az meg ott a semmi, hát persze, hogy nincs rá megoldás.

Néhány alapvetés a halálszorongásról szóló utolsó fejezetből:

1. A jelen az egyetlen örökérvényű idő (a halogatás bizonytalan)

Az ember természetéből fakadóan is időutazó. Kérdés, hogy van-e időtlen megoldás? Talán vissza önmagunkhoz. Bármikor. Az élethez vissza kell térni a saját időzónánkba. Ott aztán jobb kérdéseket kínálok most fel magamnak: ez a megoldás (ez a lehetőség) időszerű-e vagy időszerűtlen? El kell most döntenem? Enyém ez a döntés?

2. Személyes hatalmunk csak most van a sorsunk felett.

“Egy professzor a rákkal folytatott hosszú küzdelme eredményeként elhatározta, hogy ezután a jövőt a közvetlen jelenben élvezi. Megdöbbenve tapasztalta, hogy lényegében egy csomó dolgot nem kell megtennie, ha nem akarja. Amikor a műtét után felgyógyult, és visszatért a munkájához, gyökeresen megváltozott: kivonta magát a fárasztó adminisztrációból, és kizárólag kutatása legérdekesebb aspektusaival foglalkozott (..), és - legyen ez tanulság mindannyiunk számára - soha többé nem járt a tanszéki értekezletre.”

A halál két dologra is figyelmeztet: az életet nem lehet halogatni és még van idő élni a ‘lehetőségek lehetőségét’ (Kierkegaard).

“Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sírasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni- ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata.”

- Kierkegaard: Vagy-vagy, 1843

3. A neurotikusok a jövőben keresik a múltat (ezáltal kiirtják a jelent)

“A szorongás annak a jele, hogy az egyén valamitől folyamatosan veszélyeztetve érzi magát. Az a probléma, hogy a neurotikus személy biztonsága annyira ingatag, hogy a végtelenbe igyekszik kiterjeszteni védelmi vonalait.” - hogy kinek mi a veszély, az már megtörtént a múltban. “Nézze, ne tévessze össze önmagát a karrierjével. Ne tévessze össze önmagát a pazar testével. Ön nem egy szerep, hanem önmaga, a saját lényege. Húzzon egy vonalat a legbelső lényege köré: ami a körön kívül marad, az nem ön: el is tűnhet, de ön attól még létezni fog.”

Persze, legbelső lényeg…

“Emlékszem egy betegemre, aki egészségesen az aktivitással és a fizikai teljesítménnyel azonosította önmagát. A rák lassan annyira legyengítette, hogy már nem bírta el a hátizsákot, nem tudott síelni, sem túrázni. Sok időre volt szüksége, amíg megemésztette ezeket a veszteségeket, (...) eljutott arra a pontra, hogy elfogadja a korlátait, és anélkül jelentse ki: ‘nem vagyok rá képes’, hogy értéktelennek érezte volna magát ettől. Energiáit ezután az önkifejezés olyan formáiba fektette, melyek a korlátai belül estek. (..) A dezidentifikáció a változás kézenfekvő, ősi mechanizmusa - az anyagi és a társadalmi safrangok meghaladása régóta része az aszketikus hagyományoknak -, klinikai haszna azonban kevésbé ismert. A halál tudatosodása hozza a szemléletváltást, és teremti meg a lehetőséget, hogy az egyén különbséget tegyen lényeg és a kiegészítők között: befektessen az egyikbe, szabaduljon a másiktól.”

Mert “azt, amink van, és amit megtehetünk, általában kiszorítja a tudatunkból az, amink nincs, és amit nem tehetünk meg.”

Lelkigyakorlat: személyazonosságtalanítás - vágjunk magunknak 8 kártyát, mindegyikre írjunk fel egy választ arra a kérdésre, hogy ‘Ki vagyok én?’ Ezt követően rendezzük a paklit fontossági sorrendbe: a nekünk legkedvesebb jellemző kerüljön alulra, a távolabb esők feljebb. Húzzuk fel az első lapot és gondolkodjunk 2-3 percet azon, hogy mivel járna, ha lemondanánk az ott szereplő vonásról.

Vegyük így sorra a lapokat.

Kérdés, hogy tudatosságfokozó vagy nyugtató-viselkedésmódosító terápia felé szeretnénk-e elköteleződni. Mindent, mindent akarunk.

“A szorongás hozzátartozik az élethez, aki csak fejlődik vagy alkot, nem szabadulhat tőle.”

Ask not for whom the bell tolls.

---

Az 5. fejezetből még egy kevés hátra van. Így várhatóan a következő bejegyzésben még valamennyi halálszorongásról lesz szó, de már átfordulunk majd a szabadság okozta végső probléma feltérképezésébe. Maradt 330 oldal, illetve 6 fejezet.