Jól(léttel) láthatóan lógok itt

A jogállamiság kiemelt feladata a szabadság és az egyenlőség biztosítása az emberek számára. Gyakorlatban persze ez az ideálmegközelítés folyamatosan konfliktusba kerül a tényleges társadalmi berendezkedéstől, ami az életfeltételeink, életszínvonalunk közti különbségekben jól megfigyelhető. Ebben a sokféle környezetben a jog- és esélyegyenlőséget az állam jóléti szolgáltatások formájában próbálhatja meg ellensúlyozni.

Európán belül, nemzetről nemzetre és régióról régióra változnak azok az attitűdök, amivel az emberek a jóléti szolgáltatásokhoz viszonyulnak. Ennek gyökere a történeti-ideológiai különbözőségeinkben rejlik, amik egyrészről meghatározzák az uralkodó korszellemet, másrészről kihatnak az általánosan elfogadott állami-politikai berendezkedésre is. Leegyszerűsítve ezt a spektrumot az egyik végletet a #liberális nyugat-európai demokráciák és a #szocialista kelet-európai fiatal demokráciák képezik, ahol az eltérő ideológiai tartalmak más-más irányba formálják a közgondolkodást. Ezek az állami-közösségi berendezkedések pedig kihatnak a jóléti preferenciák alakulására is.

Szóval az állammal szemben kialakuló elvárásokat jelentős mértékben befolyásolja az az ideológiai-kulturális retorika, ami az adott népközösséget jellemzi.

Az egyéni szükségletek társadalmi szintű megjelenésével és betöltésével a szociálpolitika területei foglalkoznak. Ilyen az egészségügyi rendszer, az oktatási rendszer, a jövedelemprogramok (nyugdíjrendszer, segélyezés stb.), szociális szolgáltatások, lak(hat)áspolitika, foglalkoztatáspolitika (közalkalmazás, munkaerő piaci viszonyok szabályozása), bűnügy, illetve a menekültügy is.

Az esélyegyenlőtlenség minden területen relatív szegénységnek számít.

Ezen területek közös jellemzője, hogy az itt megjelenő igények és azok betöltése:

1. nem feltétlen piaci jellegű, mégis sokszor piaci viszonylatban, piaci kapcsolatokon keresztül valósul meg;

2. részben vagy egészben állami szabályozás alatt van;

3. a szektor költségeit részben vagy egészben állami újraelosztásból fedezik; és

4. az így lefedett szükségletek általában egyéni szinten is értelmezhetők.

Mindebben már érzékelhető az a felelősség, ami a fenti területekre épített intézményeket terheli. Az intézményesítés folyamatában egy az egyben leképződik, hogy az intézmény jellege nem egyszerűen a terület sajátosságaira, hanem a mindenkori politikai-ideológiai elköteleződésre és a társadalmi nyomásra tud válaszolni. Ezek együttesen kialakítják azt az erőteret vagy vákuumot, amiben az intézmények működnek.

Ideális esetben a szocpol tevékenységek nem rögzítettek, hanem képesek dinamikusan reagálni a megjelenő igényekre. Az erőviszonyok esetleges rögzítettségé a társadalmi-politikai erőviszonyok egyensúlyának megbomlását jelzi.

A racionális döntéselméletek homo economicus modellje szerint az ember elsődleges motivációja a saját hasznának maximalizálása. Jóléti szolgáltatásokra levetítve ez azt jelenti, hogy egy adott intézkedést az támogat, akinek közvetlen haszna származik belőle vagy rá van arra szorulva. Míg mivel az állami jóléti szolgáltatások általában "közpénzből" kerülnek finanszírozásra, logikusan következik, hogy a támogatottság csökken azok körében, akik nem részesülnek vagy nem szorulnak rá az adott szolgáltatásra.

Az állami újraelosztással és jóléti szolgáltatásokkal kapcsolatos kutatások általában összefüggést találnak az #önérdek és támogatottság között, ennek ereje viszont messze nem egyenlő a megjelenő attitűdök mögötti motivációval.

Társas-társadalmi környezetben ugyanis az önérdekkel szembe helyezkedik az #empátia és az #altruizmus, ami egyrészt a közösségek szerveződésében jelentős, de általánosságban is felismerhető jelenség, hogy nagyobb légvételű állami újraelosztást mások javára leginkább azok támogatnak, akik olyan világnézetekkel és jellemvonásokkal rendelkeznek, amivel fogékonyabbak a mások jólétével való törődésre. Ennek fényében különösen izgalmas belegondolni abba, hogy a szocializálódás során milyen hatások érik az egyént: az empatikus készség és érzelmi intelligencia fejlődését támogató környezetben él-e vagy sem.

Ez utóbbi gondolat egyben átvezet minket a társadalmi viselkedés és társadalmi közeg jelentőségéhez. Annak megítélése, hogy az állam az emberek szerint köteles-e bizonyos jóléti szolgáltatásokat biztosítani, összefüggést mutat a társadalomban domináló sztereotípiák és vélekedések jelenlétével. Ebben a vonatkozásban mérlegelni kell a méltányosság és a rászorultság elveit.

„A méltányosság elve szerint mindenkinek a befektetett erőforrásokkal arányosan kell részesülnie a közös javakból, míg a rászorultság elve szerint ez az arányosság módosítható azzal a céllal, hogy a leginkább szükséget szenvedők helyzetét segítsük”

(Hadarics)

A méltányosság tehát kevésbé pártolja az állam gondoskodó szerepét és elfogadja a gazdasági egyenlőtlenségeket, szemben a rászorultság elvével, ami a jóléti szolgáltatások egyenlő hozzáférhetőségét és a leszakadó csoportok felzárkóztatását pártolja. Így az államra nehezedő társadalmi nyomás alakulása szempontjából meghatározó szerepe lesz annak, hogy az érintett csoportnak milyen a társadalmi megítélése, milyen a róluk alkotott sztereotípia. A szakirodalom ezt a jelenséget megérdemeltségi kritériumokkal méregeti.

Egyrészről szívesebben támogatjuk azokat, akikkel legalább részben közös társas identitásban osztozkodunk, és könnyebben elhatárolódunk azoktól, akik más társadalmi csoportokba tartoznak. Másrészről a kontroll kritériuma azt vizsgálja, hogy az állami támogatásban részesülő célcsoport (szerinted meg szerintem) önhibájából vagy önhibáján kívül került hátrányos helyzetbe. A szociális tehetetlenség társadalmi megítélésében tehát kiemelt jelentősége van a kontroll meglétének, illetve a kontrollvesztésnek.

Amikor egy társadalom bizonyos csoportok leszakadását érzékeli, akkor változtatnia kell saját struktúráján. Ennek több módja is ismert. Van, ahol az elosztható javakat növelik ilyenkor (pl. progresszív „többkulcsos” adó bevezetése, többet ad a közösbe az, akinek több van), máshol a rendelkezésre álló erőforrásokat csoportosítják át egyik területről a másikba (pl. egyik stadionból a másikba). Ha viszont a társadalom részéről elmarad a reakció, akkor nem csak a közhangulat, de a társadalom egészségügyi, szociális és kulturális állapota is romlani fog.

"Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét." – At.

Elvileg.

Napkelettől napnyugatig

A kelet-európai attitűdök vizsgálata kapcsán felmerül, hogy az ún. „szocialista örökség” hogyan befolyásolhatja a jóléti preferenciákat. A jelenséget az érem mindkét oldaláról érdemes vizsgálni: egyrészről a szocialista államok központosított hatalmi rendszerben, diktatórikus eszközökön keresztül próbálták (legalábbis retorikájuk szerint) a társadalmi egyenlőtlenségeket megszüntetni – ezeket az eszközök többnyire a gazdaság mellé rendelték, és bizonyos értelemben ezek az országok valóban „egyenlőbb” társadalmakká váltak (pl. jövedelemeloszlás szempontjából). Másfelől viszont jelentősen korlátozták az oktatási rendszer és a tudományos élet fejlődését. Ez jelentős mértékben visszahatott az emberek lelki-szellemi állapotára: korlátozta a személyes autonómiát, az önmegvalósításhoz kapcsolódó mindenféle szabadságjogokat. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a jóléti paternalizmus (+valaki más csinálja meg a szerencsémet) és a jövedelmi egalitarianizmus (+amúgymeg dögöljön meg a másik tehene is) jelenléte a rendszerváltás óta sem változott jelentősebben ezekben az országokban.

Az ilyen népekre jellemző egy általános csalódottság-érzés, amit a piacgazdaság „kegyetlensége” és a demokrácia „hatástalansága” vált ki. Más kérdés, hogy a rendszerváltást övező retorika mennyire volt ígéreteiben reális, és az újraosztás az igazságosság elveit miképpen alkalmazta.

Hadarics és munkatársai ennek megfelelően az államilag finanszírozott egészségügyi ellátáson és a munkanélküli populáció segélyezésén keresztül vizsgálta a jóléti szolgáltatások megítélését nyugat- és kelet-európai viszonylatban. Az ESS adatbázisból nyert adatokkal 6-6 ország reprezentatív mintáját vizsgálták, köztük Magyarországét is.

Az eredményekből elsőre kitűnik, hogy az állami egészségügy (mint általános jóléti szolgáltatás) támogatottsága minden országban magasabb, mint egy szűkebb fókuszú, célzott támogatásé (pl. munkanélküli segély), ugyanakkor a válaszokból kiderül, hogy a történetileg szocialista régiókban a jóléti paternalizmus és egalitariánus igények mögött nem a társadalmi szolidaritás áll, hanem a „szocialista örökség” ideológiai elemei jelennek meg a közgondolkodásban. Ez az ún. #rendszernosztalgia. Ebből a mágikus gondolkodásból következik például, hogy az állami egészségügyi szolgáltatásban részesülők nem kötik össze az ellátást annak költségeivel.

Ezzel szemben a nyugati országokban a jóléti újraelosztás a társadalmi párbeszéd természetes része. A nyugati emberek valahogy hajlamosabbak vállalni a személyes költségeket is a mindenkire kiterjedő szociális biztonság megteremtésének és fenntartásának érdekében, mint a keleti blokkban (2015).

A vizsgálati eredmények jelentőségét abban a törvényszerűségben látom, hogy a közvéleményben uralkodó attitűdök, sztereotípiák és ideológiai vélekedések alapvetően formálják, átalakítják vagy fenntartják azokat az intézményeket – így az egészségügyi ellátórendszert is – melyeken keresztül a jóléti szolgáltatások megjelennek.

Egészséghez való jog Magyarországon

Az egészséghez való jogot abban az összetett jelentéstartományban, amiről korábban írtam, tulajdonképpen a jólléthez való jognak is nevezhetnénk. A nemzetközi egyezményekkel összhangban a magyar állam feladataként tűzte ki az emberi élet védelmét. Az Alaptörvény (At.) ezzel összhangban rögzíti, hogy:

„Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz.” - At. II. cikkely

„Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez” - At. XX. cikkely (1) és „az egészséges környezethez.” - At. XXI. cikkely (1)

Ilyen államcélok kitűzése korántsem problémamentes feladat, ugyanakkor ha visszagondolunk arra, hogy miért szerveződtünk politikai közösséggé, akkor azt is be kell látnunk, hogy valójában az állam ultimate feladata az együttélés lehetőségeinek biztosítása a lehető legjobb életfeltételek mellett. Maradok az egészség avagy a jól-lét példájánál.

Az At. érdekessége, hogy szorosabban értelmezi az egészséghez való jogot, mint ahogy az kitelhetne tőle. Míg korábban a magyar alkotmány a WHO alkotmányával összhangban azt rögzítette, hogy jogunk van „a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez” addig ma a magyar állam azt mondja, hogy „mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez”. [A következő alaptörvény-módosításkor ezt meg lehetne toldani azzal, hogy "álljatok a saját lábatokra, hajrá"] #cinizmus

A XX. cikkely következő bővített szakasz pedig rögzíti, hogy mindezt „genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdasággal, az egészséges élelmiszerekhez és az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával, a munkavédelem és az egészségügyi ellátás megszervezésével, a sportolás és a rendszeres testedzés támogatásával, valamint a környezet védelmének biztosításával segíti elő.” [Sose lenne vége ennek a bejegyzésnek, ha ezt most szétcincálnánk]

A XIX. cikkelyben leképződik az egészség szociális dimenziója is: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. (…) (ezt) a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg”.

Az egészségmodellek szempontjából fontos még, hogy az állam elismeri és biztosítja a tanuláshoz és művelődéshez való jogokat is, így az Alaptörvény – ha nem is minden dimenzióban tudatosan, de elismeri a jelentősebb egészségdeterminánsokat, illetve a megelőzés és az egészséges (társadalmi) környezet jelentőségét is, így kb. lefedi a bio-pszicho-szociális egészségmodellt.

Kiemelendő viszont, hogy a szociális dimenzióban, tehát a szociális jogok terén, az állam nem vállal konkrét kötelezettséget. Bizonyos források szerint a szociális államcélok tartalma szinte meghatározhatatlan, de egyáltalán nem lehet szimbolikus (Kellner, 2014), a kormányzat következésképpen törekvésekre szorítkozik. Ilyen formában értelmet nyer, hogy az At. közvetett egészségfogalma miért hat tulajdonképpen „dimenziófosztottnak”.

A technológia fejlődésével és a következményes költségrobbanással már maga az egészségügyi ellátás is egyre komolyabb megfontolásokat és megoldásokat igényel, és akkor még csak a jóllét valamivel megfoghatóbb dimenziójáról beszélünk.

A korábban áttekintett attitűdök alapján elmondható, hogy az egészségügyi ellátórendszer elérhetőségét és milyenségét a nép értékválasztása határozza meg. Az emberek értékválasztását (ha van kritikus tömeg?) szakpolitikai intézkedések képzik le. A döntéshozásban viszont még a legideálisabb esetben is priorizálni kell, nemhogy mondjuk válsághelyzetben. Ennek következtében az igazságosság elvei sérülnek (Kellner, 2014), így az egészséghez való jog kapcsán – az egészség „megfoghatatlansága” miatt is – felmerül a kérdés, hogy valóban gyakorlatba emelhető alapvető emberi jogról van-e szó.

A magyar jogi keretrendszer alapján az egészséghez való jog alapvető jog, míg a társadalom tagjainak egészségmegőrzése és egészségfejlesztése inkább "csak" államcél, ami vagy sikerül vagy nem. Van ebben némi ellentmondás.

Ki fogja megfizetni a jóllét árát?

Funkcionális megközelítésben a közigazgatás célja az együttélés feltételeinek és körülményeinek egyensúlyban tartása. Ehhez meg kell teremteni és kezelni kell az erőforrásokat. Megjelenik a kötelezés eleme: az adó és járulékfizetés. Ez ideális esetben a személyek és közösségek közti újraelosztás eszköze, ahol az így keletkező közös vagyont a közérdek és a közügyek teljesítésére fordítja az állam. Itt tehát egy sarkalatos pont, hogy az emberek tudatosítsák: az adóforint közös tulajdon, ami vissza is forog az életünkbe (persze nem mindegy hogy milyen arányban és hova). A források társadalmasításával az állam egy tulajdonosi magatartást sajátít el, ahol a társadalom tagjai egymással kölcsönös szerződésben állnak.

Az egészségügyben ez a kényszeres egymásrautaltság egy olyan környezetben valósul meg, ahol az egyre szűkülő szolgáltatási kör elsősorban nem a szolgáltatások számának csökkenése vagy az ellátási területek szűkülése miatt jelentkezik, hanem az ellátáshoz való hozzáférés tér és időbeni korlátozottsága és az általános betegségteher növekedése miatt (Kellner, 2014).

A betegségteher növekedése több társadalmi jelenségből együtt következik. Egyrészről sosem élt az ember olyan színvonalon, mint most, így jóval tovább élünk, mint az korábban átlagosnak számított. Ebből következik, hogy van egy természetes elhasználódásunk, több idő van mindenféle nyavalyát összeszedni stb. Az életpályánkra emellett ráépülhet egy elkényelmesedett és/vagy egészségtelen életmód is. Az egyik véglet a kizsigerelt, megélhetési gondokkal napi szinten küzdő ember, a másik véglet a luxiban legjobb falatokkal elhízó világpolgár. A kettő közt minden variáció létezik, és nagyon sok egészségtelen. Bejön megint a hozzáállás kérdése és az egyéni felelősségé is.

Kellner szerint ezt az egészséghez való joggal összefüggésben az állam feladatát úgy is lehet értelmezni, hogy „a társadalom tagjai által befizetett adók, illetékek és járulékok, mint állami tulajdon felelősséget keletkeztet az állam részére, még pedig úgy, hogy a befolyt összegeket akként használja fel, ahogy a társadalom érdeke azt megkívánja.” Az állam felelősségét viszont mindenképpen kiegészíti az Alaptörvény korábban is idézett O. cikkelye, ami egy állampolgári kötelezettséget fogalmaz meg: „mindenki felelős önmagáért” – tehát az egészségmegőrzés vonatkozásában mindenki olyan életformát folytasson, ami a szervezetét kevésbé károsítja.

Persze erősen vitatható kérdés, hogy meddig kérhető számon az egyéni felelősség egy olyan társadalmi környezetben, ahol az egészségértésnek és az egészséges életmódnak számos rajtunk messze túlmutató tényező szab korlátokat, nade!

Rengetegszer láttuk és hallottuk már azt a fajta hozzáállást is, ahol az ember él, ahogy tud, különösebb megfontolás nélkül, orvoshoz már csak akkor megy, ha nagyon gáz van, akkor viszont ne neki kelljen tenni az egészségéért, mert arra van az orvos, nem? Meg egyébkéntis fizeti a tébét, EZÉRT minden jár akkor neki, nem?

Nem akarok senkit elkeseríteni, de van hogy egyetlen műtét többe kerül, mint az összes eddig befizetett tébéd vagy tébém. Szóval nem, NEM AZÉRT kapjuk, mert automatikusan jár, hanem mert történetileg az ember megegyezett abban, hogy együtt fog élni másokkal és ennek a kellemes hozadékai mellett viseljük egymás terheit is. Ez a jogcíme.

Tulajdonképpen, az az állampolgár, aki ezt a felelősséget nem érzi AKÁRHOGYAN a saját bőrén, megszegte ezt a társadalmi szerződést. S ha rátekintünk arra a nagy szórásra, amit az emberek életkörülményei mutatnak, akkor jól látható, hogy ezt sokan megszegték.

"Mert akinek van, annak adatik és bővelkedni fog (περισσευθήσεται), de attól, akinek nincs, még azt a keveset is elveszik (ἀρθήσεται), amije volna." – Máté 13:12

Mi magyarok ebben kifejezetten jók vagyunk. A túlromantizált Nagy-Magyarország kb. kétharmada is párszáz család kezében volt annakidején, míg a többi 18 millió emberre jutott, ami maradt. A társadalmi szerződések persze jönnek-mennek mióta világ a világ. Az egyik igazabb, a másik meg hazugabb. Tudunk róla vagy nem tudunk róla? Az eredmény vagy forradalom szempontjából általában irreleváns. Szelah.

---

Felhasznált irodalom:

Hadarcs, M. (2015) A jóléti szolgáltatásokkal kapcsolatos attitűdök motivált társas megismerési keretben: Nyugat- és Kelet-Európa esete. In: Hunyady, Gy. (Ed.) A jog szociálpszichológiája: a hiányzó láncszem. ELTE Eötvös kiadó, Budapest. 389-415.

Kellner, Sz. (2014) Az egészséghez való jog jelentése és átalakulása. Jog, állam, politika, VI./3: 93-110.

Kulin, J. és Svallfors, S. (2013) Class, Values, and Attitudes Towards Redistribution: A European Comparison. European Sociological Review 29(2):155-167.