Sartre-napló (VIII): különös kegyetlenség

Nem tudom utólag megítélni, hogy éreztem-e előre, de a Balkánon begyűjtöttünk egy halálközeli élményt, ami nekem 3 éven belül hármat jelent. Elpusztíthatatlan vagyok, csókolom. Vissza is megyek Albániába tengeri kajaktúrára. Mondjuk az ipari alpin tanfolyam után. De ne szaladjak ennyire a jövőbe, ugye? Mindent szépen a maga(m) idejében... Éljem túl előbb az áttáncolt vizsgaidőszak megmentését. Vagy dolgozzam fel az elmúlt hónapot.

Rendkívül furcsa kapcsolatom alakult ki az idővel. A jelenlét bárhol jó, még akkor is, ha fáj. Például a nyakam. Az fájt egy darabig. Ezt még tegnap írtam. Ma (egy nappal szigorlat előtt, mikor máskor jöjjön rám az érzelmi-értelmi telítődés) inkább hányingerem van a felismeréstől, hogy az időt egész egyszerűen mégsem tudom kijátszani. Persze, nem az egyetem miatt van hányingerem. Gondolkodom azon, hogy azt csak úgy hagyom a francba. Egyébként se tudom fizetni. Azért van hányingerem, mert az idő minden akaratommal szemben sem enged nekem: nem tudom kikerülni. A képtelenség persze látszólagos: kijátszani ugyan tényleg nem tudom az időt, de magamhoz vettem, az enyém.

Jöttem kivégezni a temporalitást.

Az a helyzet, hogy továbbra sem féltem a különös kis életem. Nem zökkentett ki az újabb autóbaleset sem, ahol lassított felvételben néztem végig, hogy szemből ütközünk egy Jeeppel. Ez új volt, a korábbit nem láttam. Valójában most azonnal is boldogan halnék meg. Nem zavarnak már a kísértetek sem. Bizonytalanságot eszek reggelire. Zabbal. Délben.

Elszoktam viszont a messzebbre tervezéstől. Másfél héttel előre, ahol például a vizsgaidőszak vége van... gondot okoz. Az önmagáért-való nem lehet a jövő, s voltaképpen a jövőt részben sem hordozza magában – írja Sartre.

Különös gondossággal elkövetett

Pár hete egészen különös kegyetlenséget találtam magamban. Meg is örültem neki, hogy valahol mégis ember vagyok. Találtam egy háborút. Tegnap azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy nem az a nemezisem, akit gyűlölök. Ha valakit gyülölök, az a valaki semmi nekem. Az a nemezis, akit szeretek. A baj ott kezdődik, hogy amikor szeretek valahogy, az nem a Másik, hanem én vagyok. És ez k.nagy baj. Mert azt jelenti, hogy még mindig nem győztem le magam, és még mindig nem vagyok képes valaki másnak megadni magam.

Sanszos, hogy egész életemben a háború, a szerelem és a hegyek meg nem nevezett istennőjének csicskája leszek. (Na, nem feltétlenül.) Erős áttétel ez egy medálra, de mi mást tehetnék? Megpróbálom ezt is túlélni, de nem fogok ellánállni, ha belehalok. Vagy egy nap ebből is elég lesz. De miért nincs bennem ellenállás?

Különös kegyetlenséggel megformáltam tehát magamnak a nemezisem (vagyis megértettem valamit magamból). Hívjuk szerelemnek, és emlékezzünk meg arról, hogy szerintem minden szeretés szerelem. Szeretni a legnagyobb és egyetlen valódi ellenség: csak ez tud mérhetetlen pusztításba átcsapni, és ha én magam vagyok a szeretet (mert ez az egyik alaptételem), akkor én magam vagyok az egyetlen totálvalódi, végső ellenségem.

Különös gondossággal elkövetett emberölés, ez volna a szabadság?

Nem véletlen azon népszerű (de képtelen) idea, amit a házasság képvisel: lesznek ketten egy testté. Csak egy ilyen formula tudná feloldani azt a végtelen elszigeteltséget, ami abból következik, hogy Isten maga a szeretet, de az isten valójában te vagy, így maga a szeretet is te vagy (akármilyen minőségben), a Másik pedig egy másik isten, másik szerelem, és minden találkozás vagy átfedés csak átmeneti, temporális. Tragikus.

Erősen kezdek kételkedni abban, hogy létezik ketten egy. We are so fcuked. Minden megvan bennünk egyedül, s ez a mi legnagyobb bajunk. Felmerült bennem az a kérdés is, hogy szorongás nélkül nehezebb-e kötődni? Mert úgy tűnik.

Mi van, ha valójában minden túl jó?

Jelenlét szökésben

Idejét se tudni annak, hogy az embert mióta foglalkoztatja a jövő megismerése: próféciák, jóslatok, látomások, álmok, horrorszkópok. Minderre Sartre egész egyszerűen azt mondja, hogy képtelenség: nincs. Nagy hiba volna a jövőt valószínűségekkel összetéveszteni.

Pontosabban nincs semmi jövő azon a kapcsolaton kívül, amit az egyén önmagából eredeztet, majd pedig előfeltételek mentén, önmagán keresztül telepít. S. szerint a tudományos bizonyosságok és a természet törvényei sem volnának bejósolhatóak, ha a létező nem térne mindig vissza önmagába. Majd megvizsgálom.

A jelenvaló folytonos szökésben van. A létezésből menekülünk az elől, ami már nincs és az elé, ami... Álljunk meg itt egy pillanatra – mondja S. – és emlékezzünk a léthiányra. Menekülünk annak elébe, ami hiányzik. És mi hiányzik?

"A magáért-valóból a Lehetséges hiányzik, amivel önmagává válhatna, vagy, másképpen: annak megjelenése – a távolban – ami vagyok." Vagy: a jövő az, "amivé a magáért-való teszi magát, mivelhogy annak vonatkozásaiban rendre befejezetlennek érzékeli önmagát." Máshol Sartre úgy fogalmaz, hogy az ember kivetíti magát a jövőbe annak érdekében, hogy összeforrhasson mindazzal, ami hiányzik belőle.

"A jövő nem egy 'most', ami még nincs. (...) A jövő az, amivé válnom kell ameddig nem tudok nem az lenni." Esetleg: a jövő az, amivé válnom kell, amíg nem lehetnék újra megint végre valami más? We are so fcuked.

But it's okay, 'cause we're having so much fun ♫

Eképpen a jövő tehát a megkezdett léthiány megvalósítása. Olyan hiány ez, ami leválaszt minket a jelenről és semmíti mindazt, ami már ne legyen: most múljon pontosan. Ezzel az idő kárpitja bennünk tényleg kettéhasad.

Arról már volt szó korábban, hogy a léthiány létszükségletünk, de miért? Mert az elevenséghez, az elmozduláshoz, az élményhez kell valami cél, ami a világunkon túlmutat? Talán. Ha az a cél, hogy mindig mindent meghaladjunk. S dönthetünk-e másképpen?

Igen, legkönnyebben úgy, ha nem nézünk a Még-nem tükrébe és nem látjuk ott meg egy másik önmagunkat. De akár úgy is. Erre következtetek, mert jelenleg nem érzékelek léthiányt, és ez valahol iszonyatos. Szeretnék persze mindenfélét: regényt és családot legfőképpen. De bármit elengedhetek.

A létezőnek, amelyik képes eksztatikus kivetülésre, van jövője – valami ilyesmit ír Sartre. Másképpen: a jövő ismerete nem lehet más, mint annak a Még-nemnek a felismerése, amivé tenni kívánom magam: ami lenni vagy nem lenni akarok.

A választás és az akarat megnyilvánulása nélkül nincs jövő.

A jövő ekszatikus időbeli struktúrája a múltéhoz hasonló. Sok benne a képzelőerő. Ez persze nem nagy baj, ha szeretünk történeteket mesélni. Nagyobb bökkenő, hogy a magáért-való általában a világnak van tételes tudatában, nem pedig önmagának, így nem önmaga köré rendezi a jövőt, hanem egy eljövendő világba próbál elhelyezkedni.

Erre mondja Yalom, hogy nem szabad mások terveinek és vágyainak áldozatául esni.

Összefoglalva mindezt a korábbiakkal: a jövő az az ideális időpont, amiben az önmagáért-való (a jelen), az önmagáért-való végtelen és hirtelen fakticitása (a múlt), illetve a magáért-való lehetőségei (a jövő) úgy forrnak össze, hogy lehetővé teszik az önazonosságot.

Na ilyen ideális időpont soha a büdös életbe nem lesz, úgy sejtem.

A jövő nem valósítható meg – írja Sartre. Mégis ez a projekt.

A jövőben minden jobb volt... – játszom a gondolattal én. Hiszen a múltban már minden lehetőség kimerült. Mindeközben most vagyok csak halhatatlan. Szóval... Jelenleg minden jobb, mert van.

Sartre szabadfordításomban így fogalmaz: a szabadságom amúgyis fel fogja zabálni a jövőmet, mivelhogy önmagamért-valóként örökké magamra maradok abban a kötelemben, hogy meg kell alapoznom a saját semmimet.

A jövő a lehetőségek lehetségessé tétele, hogy a magáért-valónak mindig legyen hova menekülnie. Vagy annak vázlata, hogy mit kell elpusztítanom ahhoz, hogy máshova szökhessek egy másik önmagammal. Így meg éppen csak annyira vagyok a jövőm, amennyire folyamatosan látóhatáron belül marad, hogy lehetőségem van nem így vagy úgy lenni. Sartre szerint ezen a ponton kéne szoronganom, mivelhogy olyan lény vagyok, akinek az értelme mindig problematikus. Itt olvasható az esszében a Sartre-féle szabadság központi gondolata: az ember szabadságra van ítélve. A jövő – klasszikus értelemben – akkor valósulna meg, ha nem élnék a szabadságom tudatában.

De abban élek.

Tetszik nekem J. barátom megközelítése: az idő következmény. Nem alkalmas a megtett utak vagy a távolság mérésére. Csak az élmény alkalmas.

Például elkezdtem szemből rásprintelni a futópályán sétálgató hapsikra, és csak az utolsó métereken térek ki előlük. Félni fogtok tőlem. Egy vadállat vagyok. Egyre inkább tetszenek nekem ezek a sötét energiák.