Sartre-napló (V): saját Semmi

Esetlegesség, léthiány, vágyak, szenvedés, értékek – ezek lesznek a hivószavaink a magáért-való lét azonnali szerkezetéről szóló fejezet feldolgozása során. S persze szokás szerint hozzácsapok majd mindenfélét, ami megint megtörtént. Életem a megtörténetek.

A terápiám záró ülésére hosszú lista állt össze a füzetemben, engem is meglepett, hogy mennyi görcs tűnt el az életemből, és nem tudtam megmondani, hogy tulajdonképpen hogyan. A titok nyitja, most így gondolom, a transzparencia volt. Végül erre jutottam a napokban. Találtam egy életeseményt is, ami után drámaian javulni kezdett a létállapotom – annak ellenére (vagy éppen annak árán is), hogy a világom meg ezzel a folyamattal párhuzamosan (nevetségesen tökéletes összhangban) megsemmisült. Ajvé.

Amit korábban nem mondhattam el senkinek (pedig próbáltam), leírtam mindenkinek. Egy éve élvezem ezt a transzparenciát. Egyben azt is megtapasztaltam, hogy nem sokan tudnak megszólítani egy Másik embert, és annál is kevesebben tudnak élni a válaszokkal. Végül egyedül besodródtam az önmagamért-való létbe, így most itt vagyunk. Kezemben van a radikális szabadság kulcscsomója. Néha legszívesebben hozzád vágnám a p*csába, de valójában érdekelnek a sötétség kincsei ezek mögött az ajtók mögött.

Amit Sartre emberi valóságnak hív, az tulajdonképpen az önmagáért-való lény, aki az öntudat különböző minőségeivel viszonyul a külvilághoz. A tudat lényegében viszony. Arról korábban volt szó, hogy a szabadság is csak helyzetekben, másokkal való viszonyokban jelenhet meg. Az emberi létesemények azonban nem egyszerűen a szabadság, hanem a szabadság és a fakticiás együtthatóiból erednek.

A lét és a semmiben a fakticitás (helyzetbeliség) egy gyűjtőfogalom bizonyos emberi körülményekre (pl. tér- és időbeli helyzet, test és egészségi állapot, családi és társadalmi helyzet, stb.), melyek korlátózó vagy megengedő jelleggel befolyásolják a sorstalanságunkat. Ezt a sorstalanságot Sartre az esetlegesség (kontingencia) fogalmán keresztül írja le (csak én olvastam rá a sorstalanságot), azt pedig talán érezzük is, hogy a fakticitás és a véletlen is fontos szerepet játszik a helyzetek alakulásában.

Sartre olvasatában két szabadságfogalom keveredik:

(1) az ember eredendően szabad, önmagáért-való lény (és felmerül, hogy a tudat és a szabadság közt nem lehet különbséget tenni); illetve van

(2) helyzetfüggő szabadság (ahol a külvilág és a Másik léte egyszerre előfeltétele és korlátja is a lehetőségeinknek – Yalomnál döntési szabadság).

Sartre közvetlenül nem különíti el ezt a két tartományt, ezek éppen csak a különböző elemzési módok miatt különölnek el egymástól, látszólag. "Helyzetnek nevezzük a szabadság esetlegességét, ami a szabadságnak mindig csak úgy nyilik meg, mint amit már eleve kiemel egy cél, amit ő választott" – írja. Gondoljunk az előrevetített célokra, és arra, ami egy helyzetben adott. Hogy kerültem ide? Minek mentem oda? + esetlegesség

N.b. A helyzetek is kondicionálhatják a választásainkat. Sartre választás-elméletéről és annak kritikájáról viszont egy későbbi bejegyzésben lesz szó.

Ha még nem láttátok a Salvador Dali és Walt Disney kollab Destino-t.

Cogito ergo szívás

Korábban a tagadástól és a semmítés képességétől eljutottunk a szabadságig, onnan pedig a rosszhiszeműségig. A rosszhiszeműségtől pedig ugrunk egyet, méghozzá a lehetőségek felé – a gondolatok világába. L. barátom szerint már az is mágia, hogy az ember egyes gondolatait cselekvéseken keresztül megvalósítja, különösen, ha azt másokon keresztül teszi. Rodin Gondolkodója pedig egyszerre a Dante a pokol kapujában, és az ember, akiben megszületik a teremtés magva: a gondolat. Ezt az olvasmányaim alapján kiegészíteném: a hiányérzetből eredő vágy szülte gondolat.

De még nem tartunk ott, hogy gondolkodunk. Ez a történet is messzebbről indul, egy kvázi secret location házibuliból, ahol a koreai lányok helyett a házigazda apukával beszélgettem át az éjszakát. Na, ez vagyok én.

Mi a közös minden élőlényben? – kérdeztem pár napja L.-t, mivelhogy a buli után kb. két hónappal felkért, mint egyik atom a másikat, hogy időnként találkozzunk és próbáljuk meg értelmezni a világot. Nekem meg eszembe se jutott nemet mondani, mivelhogy az emberről, a teremtésről, mágiáról, titkos társadalmakról és létezéselméletekről van szó.

A hiányérzetet tartom közösnek. A hiány örök visszatérése minden élőlényben közös. Az egysejtű igényeitől a saját vágyaimig, a hiány legegyszerűbb formájától a legintrikáltabb mintázatokig, minden mozdulat, szándék, vágy és motiváció mögött ott van. Ezt válaszolnám arra, hogyan definiáljuk azt, hogy élőlények vagyunk. És mivel az emberről értekezünk, nem állhatunk meg az élettani szükségleteknél, mennünk kell tovább a tudatig.

"A tudatos lény magában hordozza saját létezésének megkérdőjelezését." S. olvasatában ez azt jelenti, hogy nem vagyunk adekvátak (az az nem tükrözzük pontosan a lényeget, nem vagyunk teljesen "helyén-valók"). Adekvát, azaz "létteljes" a magában-való lehet: egy dolog. Abban, ami élettelen csak te meg én látunk hiányt.

Ezzel szemben az önmagáért-valóban mindig van egy kisebb-nagyobb repedés, távolság önmagától, ami hiányérzetet keletkeztet és cselekvésre ösztönöz. Máskülönben nem volna lehetséges, hogy éljen és mozogjon valami felé. Pláne nem, hogy szabad legyen. Végül megbeszéltük, hogy szoborhiányom van, és legközelebb megnézzük a Dalit.

"A cogito" – írja Sartre – "csak azt szolgáltatja, amit kérünk tőle." Heidegger szerint az emberi valóság a saját lehetőségeink eksztatikus kivetülése a világba. Sartre némileg szarkasztikusen ennek kapcsán megjegyzi, hogy így a képzelet bárhová eljuttathat minket, feltéve, hogy képesek vagyunk kiszabadulni belőle. Sem hit, sem öröm, sem élvezet nem létezhet a tudat előtt – írja – ezek létezése azonban zavaros. A tudatos lény reflexiókban és önmagába történő visszatérésekben létezteti magát.

"Minden cogito magában hordozza azt az önértelemezést, mely szerint nem önmaga képezi a saját alapját" – folytatja S. Ez Descartes után szabadon azt jelenti, hogy az ember tökéletlen lénynek érzi magát, és hordozza a tökéletesség gondolatát, egy ideát, amit Sartre szerint megvalósítana, ha önmaga képezhetné a saját alapját. Csakhogy mi mindannyian a Másikból jövünk. Valószínűleg még most is. S hogy a fakticitáshoz kissé visszakanyarodjunk: ezt az élőlényt csak úgy beleszülték vagy belepofozták a világba, aztán magára hagyták egy helyzetben – ez a lény tiszta esetlegességben létezik.

Az esetlegesség a fakticitás lelke.

Ebből az érzésből, hogy "nem alapozhattam meg önmagam" – ebből következik az esetlegességünk megsejtése, és ebből ered az az elsődleges motiváció, hogy az autenticitás hiányából az autenticitás felé mozduljunk el (Heidegger). Ez az érzés lesz a nyugtalanság, a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat gyökere is (szerintük).

"Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: Miért formáltál engem ilyenre?" – dorgálja Pál apostol a Rómaibelieket. Én meg azt mondom: nemhogy megkérdezheti, rég ő került az alkotó szerepébe!

Az alapkérdés Sartre szerint inkább ez: "Miért van ez a lény így és nem másképpen?"

A magában-való (ami lehet egy személy is, aki dologszerű passzivitásban él) semmit nem képes megalapozni, kivéve, ha képes változtatni önmagán, mely esetben magáért-valóvá válik - folytatja S. Másfelől közelítve: ne tanulj meg, vagy szűnj meg a saját létállapotaid oksága lenni, és csak idő kérdése, hogy nem fogsz semmit sem érezni.

"Az ember semmi más, mint amivé teszi önmagát."

Szerepkonfliktusok

Az előző részben szó esett a szerepekről. Sartre később ismét felveszi ezt a fonalat: "Ha én vagyok a felszolgáló, az csak úgy lehetséges, hogy eljátszom, hogy az vagyok." Semmi sem vagyunk, anélkül, hogy el ne játszanánk – írja – erre pedig a helyzetünkből fakadóan, a szükségleteink és a kötelezettségeink miatt van szükség. Így megválasztjuk legalább a helyzetek és a szerepek értelmét egy olyan környezetben, amit nem mi választottunk."

"Az önmagáért-való létezésének törvénye a jelenlét (self-presence)", amit én szeretek máshol jelenvalóságnak is hívni. Sartre szerint a jelenlét sem engedi, hogy az ember teljesen egybeessen önmagával (önazonos legyen): "a jelenlét az egybeesés rontásának azonnali módja, mivel eleve feltételez egyfajta elválasztást." Rémlik valami ige arról, hogy "elválasztalak magamnak és megbékéltetlek", vagy "elválasztalak és megkedveltetem veled a szándékaimat" – nem emlékszem jól. Talán Saulnál. Talán én magamat.

Sartre szerint az elválasztás – legyen az akár idő- vagy térbeli, pszichés különbség vagy két együttlétező ellentmondása – minőséget ad a valóságnak. De ha feltesszük azt a kérdést, hogy az egyént mi választja el önmagától, akkor megintcsak ehhez a szójátékhoz jutunk: semmi... pontosabban a Semmi. Az önmagáért-való szükségszerűen a saját Semmije. "A Semmi mindig egy máshol. (..., az önmagáért-való) önmagától önmagáig csak folyamatos viszonyítási alapokban létezhet." Ez pedig, ahogy a fenti helyzetbeli korlátok kapcsán is felmerült, sosem jelent végtelen mozgást az önmagáért-valón belül.

Ugyanakkor a saját Semmi az élőlény jellegzetes és egyedi (őt megkülönböztető) lehetőségeit is jelenti. "Annak érdekében, hogy valaki megalkothassa saját magát, előbb önmagától távol kell léteznie. Ez bizonyos mértékig feltételezi a korábban megalapozott egyén és az őt megalapozó másik személy semmítését is."

Az esetleges személynek azon kell dolgoznia, hogy a saját okságává váljon, ezt pedig a közönytől a megismerés (tudás) felé való elmozdulással érheti el - írja Sartre. De nem ám "világi" tudásról van itt szó, hanem önismeretről.

Meglepetés.

"A magáért-való nem egyebet, mint a motivációit fedezheti fel önmagában." A motiváltságunkat is átjárja az esetlegesség. (Azért vagyok itt, hogy... / azért teszem ezt, mert...) Ez sajnos a tényszükségszerűség.

Sartre szerint az önmagáért-való tudatában van saját fakticitásának: érzi, hogy létezése teljesen indokolatlan; érti, hogy Semmiért sem létezik, illetve hogy de trop (túl sok). Utóbbi, a könyv ezen szakaszán egy különös kitétel, amivel túl jól lehet azonosulni. Túl sok a lehetőség, túl széles a világ, túl tágas a szabadság... és mindannyian hiába próbáljuk a létünket megszabadítani az esetlegességtől. Túl sok a Semmi.

Az érték egy néma isten

Térjünk vissza a cogito és a lehetőségek témáihoz. Descartes szerint az, hogy gondolkodom, pillanatokban hordozza az ideiglenességet. (Bizony, nem elég, hogy indokolatlanok, esetlegesek és rosszhiszeműek vagyunk mind, még ideiglenesek is.) L. barátom gondolata némiképpen egybevág Descartes-tal: az emberi valóság folyamatos teremtő tevékenység annak érdekében, hogy a tudat egyik pillanatból a másikba juthasson. Vagy ahogy Heidegger fogalmazott: az emberi lét önmagának kivetülésével menekül magától saját lehetőségei, jövője felé (lásd előző naplófejezet).

Sartre ehhez annyit fűz még hozzá, hogy a saját lehetőség csak abban az esetben minősíthető sajátnak, ha tudatosan menekülünk magunktól a lehetőség felé. Máskülönben – írja – a létezés és az annak lehetőségei által alkotott rendszer összeomlik az öntudatlanságban, ami lényegében a magában-való passzív állapota.

A nemlétnek sok módja van. Létezik például olyan tagadásmód, ami belső kapcsolatot keletkeztet aközött, amit tagadunk és amire a tagadás irányul. Ez a mód Sartre szerint a hiány, aminek lényegében két formáját különbözteti meg: a vágyat és a léthiányt.

A hiány egyfajta hármasságot feltételez: a tárgyat, amit hiányzik; a létezőt, aminek vagy amiből hiányzik, és azt a teljességet, amit a hiány megrepesztett, illetve amit helyre lehetne állítani a hiányzó tárgy és a hiányt elszenvedő létező egyesítésével.

Megjegyzendő, itt Sartre egy olyan francia kifejezést használ (manqué), ami fordítható hiányzónak és sikertelennek is, ezt a kétértelműséget pedig szándékosan érezteti is. "Az emberi valóságban a ráérzésnek kitett (intutitív) lény az, akinek valami mindig hiányzik." Vagy: aki számára mindig bebukik valami. Ezt követően S. arról értekezik, hogy ez a hiány csak a magáért-való dologra irányított viszonyában jelenik meg, nem a dolgokat (vagy dologszámba vett személyeket) jellemzi.

A hiányérzet létfenntartó szereppel bír. (Igen, az egzisztenciális pszichi és feno megközelítésekben egy rakat kellemetlen dolog elkerülhetetlenül szükséges eleme a színes-szagos életnek.) "Csak az a lény képes meghaladni saját létét valami felé, amelyikből valami még hiányzik (manqué). A vágy, mint emberi tényező létezése, önmagában elégséges bizonyíték arra, hogy az emberi valóság hiány" – véli Sartre.

A vágy maga léthiány – írom, S. pedig megtoldja azzal, hogy a hiányt szenvedőt folyamatosan kísérti az, akire vagy amire a vágya irányul. Nem tudom érzitek-e azt a különbséget, amit én a Semmi és a Hiány közt. Jelentős.

"Miféle lény tartozik ahhoz, ami hiányzik (manqué) neki?" – kérdezi Sartre... Ami hiányzik, az nem az egyém, ugye? – kérdezem én.

Minden hiányzó dolog (emlékezzünk vissza Han-ra az Erósz haldoklása kapcsán: valahol a Másikat is csak dologként tudjuk megfogni a világban) valamiből, valamiért hiányzik. Következő problémánk az emberi minőség. Az ember minőség egyik legerősebb mutatója a vágy és a vágyakért vállalt felelősség. Amennyiben rosszhiszeműek vagyunk, rákenjük másra az egymásnak ellentmondó vágyakkal járó kétségbeesést: valaki vagy valami más miatt nem elég tökömtudjamitakarokmég az életem, a kapcsolatom, az élményem.

Nem kizárt, de a Másik ebben is másodlagos.

"Az emberi valóság elsősorban a saját Semmi. Amit képes (az ember) semmíteni önmagáért, az csak önmaga lehet." – írja Sartre. Ergo engem (is) csak önmagadban tudsz megsemmisíteni (az embergyilkosság sartre-i átvitt értelmében). ♫

"Az emberi valóság a folyamatos felülmúlásról szól, ami egy olyan önazonosság felé tart, ami sosem érhető el." Ebből kifolyólag (az emberi természetből adódóan) egy boldogtalan tudattal kell együtt élnünk, annak lehetősége nélkül, hogy ezt a boldogtalanságot valaha képesek legyünk végleg felülmúlni – összegzi S. Ezt követően azt írja, hogy a magáért-való létezése kvázi kudarc, mivel éppen csak annyira lehet önmagának alapja, amennyire (és ameddig) a saját Semmiségét képes megélni.

"Szenvedünk, és szenvedünk azáltal is, hogy nem szenvedünk eleget." A szenvedés folytonos kapcsolat köztünk, illetve a lehetőségeink és a helyzeteink közt.

Vidám műfaj az egzisztencializmus.

A szenvedés felhasználható arra is, hogy dologgá tegyem magam: minden sírás és fogcsikorgatás, az izmok befeszülése, a koplalás, a merengés, mind-mind képesek pattintani a létezőt, hogy egy magában-való szobrot faragjanak a szenvedésből. Az én szenvedésem bezzeg folyamatosan pofázik, pedig az "ideális" állapota a csend volna: a szobor csendje. Rengeteg hang rekedt meg kőtömbökben. Bármilyen lehet ez a fájdalom is, ráadásul akarom és nem akarom egyszerre. Vagy te. Felcserélhetőek a szerepek.

A lét és a semmiből az is következik, hogy "stabilak" eldologiasodva lehetünk. Mert a dolog az nem semmi, és nem bármi. Eképpen a stabilitás utáni vágy egy rosszhiszemű cél. Szóval nem az ördögnek szokás eladni a lelkünket, hanem a rosszhiszeműségnek. De ehhez ma már nincs kedvem. Azt ad mindenki fel, amit akar. Viszont emlegettem az ideiglenességet, ami azt is jelenti, hogy lehet, hogy meg fogunk öregedni a vérbe. Akkor ki fogunk merülni. Velünk együtt ki fog merülni a vágyaink egy jelentős hányada is. Az élet veszteséges, és idővel mindannyian realizálni fogjuk a veszteséget.

Sartre azt írja, hogy az értéknek kettős jellege van: feltétlen létezhet, és lehet, hogy nincs (az az, valaminek a hiányát fejezi ki), illetve nem valóságos "mértékegység", csupán emberi fikció: "az érték az emberi valóságon keresztül jelenik meg a világban" – írja. Ráadásul az értékválasztás abban a folyamatban értelmezhető, amin keresztül az egyén igyekszik felülmúlni azt, ami van, a saját meglétét. "Az érték(választás) mindig és mindenhol, minden önmeghaladási cselekedett mögött megjelenik."

A bonyodalom valójában ott kezdődik, hogy a magáért-való nem feltétlen szereti tudatosítani az értékválasztást. Az értékért-való-lét teljesen esetleges – összegzi S. A hétköznapokban a nem-tételező tudat kezeli az értékeinket (s persze vannak fölérendelt döntéseink, melyekkel automatizált vagyonkezelés zajlik, lásd Yalom-napló). Sartre szerint ahhoz, hogy az értékválasztásunk tudatosodjon (tételező tudat), a hiánnyal kísértett, vágyakozó magáért-való előtt meg kell jelenjen valami, ami értéket képvisel. Na tessék, so much more esetlegesség. S ha több dolog jelenik meg egyszerre...? Nincs titkos képlet "a hiányolt (manqué) dolog elérhetetlen jelentéstartalmának" levezetésére.

Vagy nincs ott semmi, amit nem mi tettünk oda. Érték is csak szabadságból létezik. Jóhiszeműen meg feltétlen szabadságból. A Másikért-való megjelenése és léte értékválság.

Önmeghaladás nélkül nem kezdődik új történet.

Mi közöm hozzád, lehetségesség istene?

Sartre tehát azt állítja, hogy az emberi valóság hiányvalóság, (ez jól rezonál Salamon király 'minden hiábavalóság' elméletével), mivelhogy a magáért-való hijján van egy bizonyos önazonosságnak: "valami partikuláris és konkrét valóság hiányzik minden egyedi magáért-valóból." Valamiből valamiért hiányzik valami. Nem tudom szebben lefordítani. :D

"A magáért-valóból hiányzik még valamennyi magáért-való, viszont egy idegen magáért-valója (az az, valaki, aki nem én vagyok) nem működne itt." – folytatja S. Mi hiányzik hát, ami én magam vagyok, mégsem én vagyok? Az, ami lehetséges. Az újabb / további / másik lehetőség, ami a magáért-való önmegsemmisítéséből eredhet. Amint a cogito figyelmet szentel annak, ami még lehetséges lehetne, kikerget minket a jelenlétből (a kikerget meg majdnem Kierkegaard és a kétségbeesés).

Ahogyan az érték túlmutat szerencsétlen Másikon, úgy a lehetőség túlmutat szerencsétlen Önmagunkon. Van-e valami megoldás? – kérdezhetnénk Sartre-ot, aki ekkor Leibniz-re mutogatna: "az a hatalom, ami képes a lehetségesek közül a legjobb rendszert megvalósítani, az isteni akarat számára van fenntartva."

+1 indok az istenné válás mellett...

Sartre olvasatában az isteni gondolat az, ami még nem valósult meg. Az istenek ideákkal telítődnek, aztán a kritikus feszültséget elérve ezek az ideák kiváltják az isteni akaratot, a teremtést. (A telítődés részt csak én találtam ki.)

Ezzel szemben, amíg nem teremtőként helyezkedünk el az életben, addig a lehetőségek főként más létezők jellemzőiként jelennek meg: akkor fogok tudni úgy szeretni, ha ővele leszek; lehet, hogy meggyógyulok, ha a legjobb orvoshoz megyek; legyen több minden, és jobban leszek...

Nincs rajtunk kívül álló megoldás, lehetséges variációk vagyunk. És eztán is csak variációk leszünk. "Jogomban áll annak lenni, ami vagyok. De ez a jog maga elválaszt engem minden mástól, ami jogosan lehetnék" – foglalja össze Sartre, a variáció szót csak én használtam.

Nem véletlen tehát, hogy a gondolkodó lény megkérdőjelezi saját létezését: kételkedik. Mert mi a kétség? Valami olyan nyitott lehetőség feletti agyrém, amit valami más esemény, esetleg több ismeret lezárhat. Megintcsak nyitott szájjal szaladtunk bele a még-nem-létező semmiségébe, amin keresztül a magáért-való szeretne önmagává válni.

A szabadság mindig azon túl van, ami már létezik. Mindig csak szaladunk utána. Által megyünk a Semmin, mindig a szabadság felé, s a legteljesebb szabadságállapot, amibe kerülhetünk, az a semmítés és újjáteremtés önmagába örökké visszatérő körforgása.

A magáért-való szeretne megismerkedni saját egyéniségével, és szeretné megalkotni a személyiségét. Ezért szükségszerűen folyamatosan konfliktusba kerül a világgal és a Másikkal. "A Másikért-való egy szükséges feltétele a magáért-való felépítésének" – írja S.

A hiányt is próbálja betölteni, a vágyait pedig megörökíteni, de ezek meg lehetetlen. "Így állandó az egyén jóllakottságához társuló csalódottsága, a jól ismert Ez minden? Ennyi volt? – ami nem a kielégülésre használt dologra, hanem az önazonosság-élmény elmúlására irányul." Ez pedig az ideiglenesség (temporalitás) problémája felé terel minket, ami már a következő fejezet témája lesz. A magáért-való ugyanis csak "időben" lehet valami, ami nem. Az emberi valóság pontosan tudja, hogy véges. Megint nyertem, mert sejtem, hogy kell végig/játszani. Can't you see you're free? (Ooh ooh ooh ooh) ♫

"Nektek adom a sötétség kincseit" – szólt Ézsaiáson keresztül az Isten pár napja a Szent László Kápolnában. Kéritek? – kérdezem én. Van köztetek csak egy, aki kéri?

Ki fog derülni.