Sartre-napló (XIII): lázadó ászana

Hol is tartottunk? A Másik létezésének a problémájánál. Már jó ideje vágytam újra alámerülni a Lét és a semmi folytatásában, s elkerülhetetlennek tűnik, hogy mindez a lázadás és valamennyi misztika fúziójával történjen meg. Bevezetésnek még ennyit: a huszas éveim elején azt képzeltem, hogy a boncteremben majd feltámadnak a halottak, ha elég jó tanítvány leszek... Most, a harmincas éveimben minden mestert tagadva azt képzelem, hogy az életből a létbe visszajutni az igazi feltámadás.

Lassan tapadt össze ez a bejegyzés. Olyan messze van már, aki nekikezdett, hogy felmerül: valóban meg kéne hagynom, amit ezelőtt írtam? Nincs bennem a közlés korábban megszokott belső feszültsége, valami másra készülök. De túlszerkesztéssel sem rágnám tovább az időt. Ígyhát kb. marad, amit a hónapok során idejegyzetelgettem, megszórva azzal, ami most van.

Különös helyzet jelenleg az enyém: kristálytisztán érzem, hogy az egyetlen igazi feladatom senkivé válni, mégsem kerülhetem meg önmagam felépítését a nagy megsemmisítés előtt. S hogy mit értek Senki alatt: Semminek lenni a világ felé, saját önkényből élni, s csak csendben mosolyogni egy halom hiábavalóságon, nem érezni szükségét sem a vállalkozásnak, sem a bizonyításnak. Elképzelni könnyű, de még önmagam útjában állok.

Ahogy a blogban kitűnhet, korábban megváltozott számomra a halál fogalma, mostanra az életé is. Ezek mentén megváltoztak a minőségi mutatók is. Furcsa fúzió következik: az egzisztencializmus énsége elvileg szöges ellentéte a misztikus, egyetemes Egy tanának. A saját hatalmammal viszont akkor is azt kezdek, amit akarok, ha rajtam kívül bármi létezhet másképpen. Már ennek átérzése is megsokszorozza ezt a hatalmat. Bizony-bizony, mondom néktek, rendkívüli módon élvezem ezt az OP létet, melynek egyik fő leckéje az elmúlt időszakban a testben-való-lét korlátainak szimultán megértése és átlépése volt.

Nagyvonalakban a tavalyi körülmények: áprilisi bokakimenő, májusi hallásvesztés, júniusban gránittal lábszármetszés, aztán júliusi covid, augusztusban kislábujjtörés, szeptemberben spontán ptx, megint covid, decemberben két hét rotty megint – bár ez utóbbit a nikotin-kísérletemnek tudom be (6 hónapos vape esettanulmányt végeztem önmagamon, mivelhogy 7+ éve írom a füstmentes cikkeket, s gondoltam ideje tapasztalni is, konklúzióm: az immunszupresszív hatás kedvező az autoimmun-jellegű panaszok idején, de általánosságban kvára nem jó a "tiszta" nikotin se – ugyanakkor a cigarettáról való motivált leszokásban hasznos, szerintem van értelme a relatív ártalomcsökkentésnek).

Minden eseménynek volt a testemen túlmutató élményértéke, s minden testi nehézkedés ellenére, csakazértis végig pörögtem az arcomon. Ezt a bolond, fokozott sérülékenységet, ami az életem lett, rendkívüli módon élvezem. S elvégeztetett így is minden, amit terveztem és valóban akartam. Talán mégis ki tudom játszani az időt.

Még nyáron elhagytam az alkoholt. Pontosabban: havonta úgy-egy programot választok, amikor megiszom 1-2 italt, többet szükségtelen. Az agyam továbbra is bármikor képes azokat az endogén szereket termelni, amelyek hatására esküszöm. S régi-új főszabály szerint elhagyom azokat a táplálékokat, melyek olyan állatok életének közvetlen kioltásávával kerülnek piacra, akiket én magam nem volnék képes megölni (tekintve, hogy az állatok létformáját tisztának tartom és általában elérhető alternatív táplálékforrás).

Egyre biztosabb vagyok abban is, hogy halat sem ölnék nyugodt szívvel, így tervezem a peszkateriánus megoldásokat is leépíteni. Polipot pláne nem tudok többé enni. S mindeközben nem gondolom, hogy másnak is az én példámat kéne követnie: ezek egész egyszerűen a bennem “felébresztett kiszámíthatatlan belső átalakulás” következményei, az étkezés terén például arra való tekintettel, hogy olyan privilegizált helyzetben vagyok, hogy minden nap eldönthetem, mit eszek. Mindezekkel összefüggésben termelgetni magunknak, főzni, ételt készíteni és enni már nem teher és nem is feladat, hanem örömforrás lett. Amikor ezt írtam, például elkészítettem az első szerzetesek eledelét itthon. Az új kedvencem.

Szóval továbbra is minden nap élvezem azt, ami Camus szavaival élve az elhagyatottságból született magasrendű beleegyezésből alakult ki – esetemben a szabadságba. Ez az, amikor az ember elkezdi megtanulni, hogyan váljon önmaga mesterévé – véli Winterson, s időtlen utak ezek. A türelmetlenek meg azt kapják, amit nem akartak – írja Szvoren Edina.

Én vagyok az út, az igazság (vagy ha úgy tetszik: a gazság) és a végzet. Érdemes végzetnek tekinteni önmagunkat – ezt írtam már?

Hamvas szerint az individuum végső helyzet, határhelyzet. Érdekes elgondolni ezt az egzisztenciális kétségbeesés felől. "Minden ember ott áll, ahová az emberiség egésze indult, de ahol meg kellett állnia, mert: – nincs tovább. Ez a nincs tovább az emberi egyéniség. (...) Az ember örök kísérlet".

Szóval naplózzunk, s bontsuk ki színről színre, hogy a nevelés, az evés, a tanulás, a földművelés, a művészet és a rajtunk kívül eső szerelem mind kultuszok. Megszabadulni ezek tanaitól pedig lehetőség. A tapasztalati Én abszolút helyzetének megingatása persze furcsa állapot. Az emberi-mágikus-isteni átalakulás vagy a másnak-lenni-tudni szintén csak lehetőség. Felejteni, fogyasztani, és nagy, de árusított lelki hatásokban kimerülni kézenfekvőbb. “A történeti emberiség mérhetetlen többsége a valósággal soha szemtől szemben nem állott. Amit látott, amit tanult, ami ellen küzdött, amit kívánt, amiért élt és meghalt, saját képzelgése volt, legfeljebb korának kollektív álma.” – írja Hamvas.

"Az anyagi természetben élő, nehéz anyagi testben lakó ember hajlandó a világot anyagi természetnek és nehéz anyagi testnek látni. Ez az, amit érzékeivel tapasztal; ez a felszín és a legfelső réteg, amit lát, hall, tapint; amin jár, amit megfog, amit megeszik. Énjéről azt hiszi, hogy ez a nehéz anyagtest; érzéseiről azt hiszi, hogy a test állapotát jelzik; gondolatairól azt hiszi, hogy a test életének tapasztalatai és elhatározásai; a természetről azt hiszi, hogy megfogható, felforgatható, megtanulható, eltehető, szétszedhető, megehető. A tévedést a fátylak káprázat volta idézi. A káprázat valóságnak látszik; s az, hogy valóságnak látszik: varázslat – májá. A tévedést a Véda viparjajának nevezi. A szó valódi értelme az, hogy a valóságos helyzet megfordítása." – írja H., és a való helyzet ilyesféle megfordítása kényszerhelyzet (szamszárár/ananké). Ezt hívjuk szükségnek is. Hamvas olvasatában a kába ember az, aki szükségben él és dönt, szükségből szeret, ragaszkodik és cselekszik. Egyelőre tegyük fel, hogy a kába képzelete "élet", az éber képzelete pedig "hatalom". S később többet az éberségről.

A szolipszizmus problémája

Az eddigiekben – Sartre reflektív leíró módszerével – felfedeztük, hogy az emberi valóság önmagáért-volt. Önmagárt volt, s léthiányból önmagából mindig el is mozdult. Most pedig elkezdjük bejárni ezt a teret, amelyben ez a mindenkori és elkerülhetetlen elmozdulás, továbbállás, menekülés megvalósul: megvizsgáljuk, hogy a Másik létezése miféléket jelent és miként hat a saját létünk adottságaira. Aztán pedig azzal foglalkozunk, hogy magában-valóként milyen felemelkedésekre, átlépésekre képes az emberi szellem misztikusabb megközelítésben. Közben hátrálok, mint aki nagy ugrásra készül.

A Lét és a semmi harmadik része a szolipszizmus (kb. rajtam kívül semmi és senki sem létezik, a Másik az én képzeletem tárgya), valamint Kant, Husserl és Hegel kritikájával kezdődik. Jelen bejegyzésben körülbelül Heidegger együtt-létének alapjaiig fogunk eljutni. A kissé rideg, kissé kegyetlen "a Másik nem is valóság" gondolkodástól elhajolva, minket itt az kell tovább foglalkoztasson, hogy a Másik-élmény miként lehet (esetleg, például) szellemi valóság. (Abszolút szokásommá vált egy rakat fogalmat a megszokottól eltérő értelmezésben használni.) Vagyis mennyivel jelentőségteljesebb radikálisan meghaladni a korábbi tapasztalataimat, és belevetni magam olyan fenoménákba, amelyek Sartre szerint az intuícióm számára – főszabály szerint – sosem lesznek hozzáférhetőek. Szóval "főszabály" szerint... S aztán jön az életszakasz, amikor elkezded felrúgni a szabályokat. Mit hívunk ugye intuíciónak. Sartre a tudás egyetlen valódi módját hívta így. És van, hogy azt a belső képzelőerőt értjük rajta, ami mindenhez hozzáfér. Miért ne lehetne az én valódi tudásom a saját képzelőerőm? Lehet ez a képzelet hatalma is, a saját misztérium, hiszen mit számít a viszonylagos valóságossága valaminek, ha határozottan megéri megélni?

De hangolódjunk kicsit a Másik-élményre:

Jelen állás szerint – írja Sartre – sem a saját lelkemhez, sem a másikéhoz nem férek hozzá. A Másik lénye (lelke) nem adatik meg nekem: az olyan hiány és jelentőség, amit ugyan a test olykor közvetít, de anélkül, hogy átadná nekem. Persze "a realista emiatt nem aggodalmaskodik, mivel a Másik létezését biztosra veszi" – anélkül, hogy ismerné. Elég neki annyi, hogy a sajátjával analóg tudatra lelt. Így az első állítás, amit Sartre kritika alá von az, hogy a Másikhoz való alapvető kapcsolatom tudáson keresztül valósulna meg.

A Másik létezése ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a rajtam kívül álló reprezentációk rendszerében eligazodjak: hála a Többieknek, a rajtam kívül eső világban képes vagyok bejósolni egy-egy mozzanatot az alapján, amit a Másik kifejez. Sőt, rendszeresen arra irányulok, hogy a Másik mit érez, mire gondol, milyen akarattal bír, milyen karakterrel.

Miért ilyen fontos ez? Elsősorban azért, mert a Másik lát engem – írja Sartre. A központi probléma az, hogy én mint létező a tárgyiasság lehetőségét radikálisan kizárom önmagamból: "Én vagyok az, aki nem képes önmaga számára tárggyá lenni", vagyis nem látom magam. Valaki Máson keresztül leszek (megfogható) tárggyá a Többi közt. (Ahogy azt korábban tárgyaltuk, a tükröződés annak drámája, hogy az ember nem képes önmagát tárgyként megfogni.) Ahogy Sartre írja: ennek nem az az oka, hogy nincs a rendszerben elég távolság, vagy hogy korlátozott volna a tudásom magamra nézve; egyszerűen azért van így, mert a tárgy az, ami nem én vagyok, én viszont mindenhol magam vagyok; valójában nem tudok elszökni önmagamból. Ezért írta Hegel, hogy a Másik létezésére azért van szükség, hogy önmagam számára tárgyként is megjelenhessek.

Csakhogy – írja Sartre – Hegel nem számolt a következményekkel: ha a tárggyá válás lényegében az, hogy ne-legyek-önmagam, akkor az a tény, hogy egy másik tudat számára tárggyá leszek radikálisan megváltoztatja a tudatomat; igaz, nem abban, hogy önmagam számára mi vagyok, hanem abban, hogy a Másiknak miként jelenek meg. (Ez fog a következő fejezetben a korában is említett Sarte-féle tekintethez vezetni.) Mindebből viszont az is következik, hogy az önmagáért-való önmagáért-valóként megismerhetetlen a Másik számára. S ezzel lényegében az egzisztenciális elszigeteltségnél vagyunk. Nem lehetséges úgy megjelennem a Másik előtt, ahogy önmagam vagyok.

Van itt egy dupla-kölcsönös kizárás: a másik kizár engam azáltal, hogy önmaga, én pedig kizáróm őt, azáltal, ahogy magam vagyok. Ha ezeket az alapállapotokat elfogadjuk, megjelenik a szükségtelen tárgy fogalma, egyfajta negativitás: ami nem én vagyok. A szükségtelen tárgy fogalma abból következik, hogy lehetségesek olyan létállapotok, amelyekben a Másikra nincs szükségem. S ez amennyire abszurdnak tűnik, valójában legalább annyira kulcsa az általános magasabb létminőségnek, mint az olyan intim kapcsolatoknak, amelyek már nem szükségből erednek.

A Másik nem képes megalkotni minket, és őt is teljesen leköti az a sorsfeladat, hogy (újra meg újra) megalkossa (vagy fenntartsa) önmagát. Bármilyen szépen igyekszünk, felőlünk nézve a Másik mindig a megélés tárgya marad, mégha konkrét tàrgy is. A fizika, a matek, a szépség, a történetiség tárgya – Kant nagyon igyekezett felsorolni és kategorizálni a lényegeseket. A Másik egy fenomén, és amit tudni vélek róla, az bennem van, “azt magamban találom meg.” Vagyis eszerint az elmélet szerint a Másik egyben képzelt tárgy, a “mintha” kategóriába tartozik.

“A Másik, mint az élményeinek szintetikus összessége, s ugyanakkor akarat és szenvedély, azért jön, hogy rendszerezze a tapasztalataimat.” Mindezt úgy, hogy a Másik számomra hozzá nem férhető tapasztalások és élmények összessége. Amikor kombináljuk ezeket a rendszereket - írja S., “csak azt találjuk ott, amit mi tettünk oda.” Ahogy Hamvas írja, a végzet beteljesedik rajtunk: amit megismerünk, az nem valóság, hanem saját tükörképünk. A kanti ok-okozatiság itt kimerül annyiban, hogy az együtt töltött idő visszafordíthatatlan.

A Másikról alkotott képemet az alapján alakítom ki (vagy alakítom át), ami velem történik. Akkor is ez zajlik le, ha a másikat az élet színfalai között szubjektumként pozícionálom – a gondolatvilágomnak akkor is tárgya marad (Husserl). A Másik bennem jelenik meg. És nem azonos a rajtam kívül létező Másikkal.

A létezés tudással történő (téves) azonosítása (visszatérve oda, hogy Sartre szerint a Másikért-való-lét nem tudáson keresztül valósul meg) nagy számú hibás következtetéshez és lehetetlenséghez vezet. S. szerint Hegel kétrétű optimizmusa vezetett ezekhez a csúsztatásokhoz. Egyrészt H. feltételezte, hogy az elismerés formájában két tudat képes megegyezni az öntudat igazságaiban. Ehhez viszont olyan feltételeknek kéne teljesülnie, minthogypéldául a Másiknak is azt jelentsem, amit önmagamnak jelentek. Ez viszont lehetetlen. Ezt Sartre az élet és a tárgyiasság közti csúsztatásként azonosítja.

"Annak érdekében, hogy a másik felismerjen (elismerjen), kockáztatnom kell a saját életem. Az élet kockáztatása, tulajdonképpen az, hogy az ember megmutatja, hogy nincs objektív formához, vagy bármilyen meghatározó létezőhöz kötve – írja Sartre. Bennem erős a gyanú, hogy az egyetlen lényegi elismerés a Másik szabadságának elismerése. Ebben az a kifejezetten furcsa, hogy ez az elismerés akkor is érvényesül, ha a másik rosszhiszemű (vagyis tagadja eredendő szabadságát). Rosszhiszemű beállítódásra utal például a szabadság utáni vágy, mely képzetben a szabadság valami absztrakt megszerzendő minőség (ez Hegel/Camus/Han olvasatában a szolga-morál jele).

A témában Hegelt Camus is összefoglalja: "A tudat vágyában a külső világ az, ami nem az övé, és ami van, de az öntudat birtokolni akarja, hogy ő legyen, s a világ ne legyen többé. Az öntudat tehát szükségképpen vágy. (...) Azért cselekszik tehát, hogy kielégülésre találjon, s eközben tagadja, megszünteti azt, amivel kielégül. (...) De egy tudattalan tárgy megszüntetése, például a hús megevésére az állat is képes. A fogyasztás még nem tudatos. A tudat vágyának valamire irányulnia kell, ami más, mint a tudat nélküli természet. Egyetlen dolog van a világon, ami e természettől különbözik, s ez pontosan az öntudat. A vágynak tehát egy másik vágyra kell irányulnia, hogy az öntudat egy másik öntudattól elégüljön ki. (...) A többi ember teremt meg minket." – és ezt próbáljuk az elismerés által kiváltani a Másikból. "Hogy egy másik tudat elismerje, az embernek késznek kell lennie élete kockázattására, és el kell fogadnia a halál esélyét." – ezt írta Sartre is.

Ha pedig arra gondolunk, hogy a vágy tulajdonképpen léthiány (lásd Sartre-napló (V): Saját semmi), akkor itt arról is szó van, hogy a saját léthiányunkat a másik léthiányára irányítjuk. Csakhogy amikor az egyik tudat megsemmisíti a másikat az elismerésért, értelemszerűen a "győztes" sem lesz elismerve, hiszen már nem ismerheti el az, akit megsemmisített. Erre nyújtanak látszólagos megoldást a szolga-tudatok, akik nem kockáztatják az életüket és elismerik a másikat, anélkül, hogy a másik elismerné őket. (Vagyis feladják magukat abban, hogy tárgyként tekintenek rájuk.)

A szolga az, aki az életet jobban kedveli a szabadságnál – írja Sartre. Az úr-szolga felállás (nyilván) hatalmi dinamikára épül. Csakhogy – itt jön be Han – a Másik megsemmisítése (elhasználása, elárulása, elhagyása, stb) éppen a hatalomvesztés jele. Ezzel szemben a valódi hatalom mindkét fél szabadságának növekedésével nő.

Azokban a kapcsolatokban, ahol nem tud mindkét fél élni a szabadságával (akár azért, mert a sajátját tagadja, vagy mert a Másikét igyekszik felszámolni – akár rettegésből, akár nárcisztikusan) úr-szolga formációk alakulnak ki. "A hódítás a fölös hatalom természetes következménye, (... a hódító) saját képének megtestesülése az idegen anyagban" – idézi Han Nietzschét. Summázva mindez így hangzik a Jón és gonoszon túl-ban: "A fiziológusoknak mérlegelniük kellene, mielőtt az önfenntartási ösztönt tennék meg egy organikus lény kardinális ösztönének. Egy eleven lény mindenekelőtt az erejét akarja szabadjára engedni – az élet maga nem egyéb, mint a hatalom akarása –: az önfenntartás csupán egyike a közvetett és leggyakoribb következményeinek."

Visszatérve a hegeli csúsztatásokhoz: az elmélet az Egész igazságával, egy Abszolút igazsággal számolt. (A Bármi helyett.) Sartre szerint viszont "nem tudom meghaladni önmagam egy olyan reciprokális és univerzális vonatkozás felé, amelyből a saját létemet és a többiek létét egyenlőnek láthatnám".

Sartre ezt követően azt ígéri, hogy mindezek ellenére lehetséges a szolipszizmust cáfolni, valamint igazolni, hogy a Másik létezése tagadhatatlan és tutibiztos. "Mégis mit nyertünk ebből a hosszadalmas kritikából? Egyszerűen ennyit: ha lehetségesnek kell lennie a szolipszizmus cáfolatának, akkor a Másikhoz való viszonyom első és alapvető módon a létező létezőhöz való kapcsolódása, és nem a tudás tudással való kapcsolata."

Ezzel elérkeztünk Heideggerhez, aki már megfogalmazta, hogy 1) az 'emberi valóságok' közti kapcsolat a létezők közti kapcsolat, és 2) ez a kapcsolat az 'emberi valóságokat' egymástól esszenciálisan függővé teszi. Így jutunk el a világban-való-létig. Heidegger itt az emberi valóságra olyan lost-in-translation fogalmakat (Befindlichkeit és Verstand) használ, melyeket talán az elmeállapot és a megértés adnak vissza. Olvasatában az emberi valóság az együttlét. Heidegger együttlétében a másik nem egy tárgy, hanem emberi-valóság (frontális ellenállás helyett párhuzamos interdependencia). Ugyanakkor, írja Sartre, az együttlét létezhet értem. Emellett már Hegel másikért-való léte is értelmezhető az öntudatra ébredés egy fokozatként, amivel már lehet dolgozni.

A létezés szégyene

Sartre Hegelt Kierkegaarddal ütközteti: önmagunk elismerésekor a teljesítményünk elismerését várjuk el, és annak a jognak elismerését, hogy itt-vagyunk. Amikor az ember nem részesül elismerésben, sőt, kifejezett "érvénytelenítésben" van része arra vonatkozólag, ami és ami nem, külömböző intenzitású idegenséget és szégyent él meg. Sartre a szégyen példájával kezdte a harmadik részt, én viszont nem tartottam a sort. Most beszéljünk a szégyenről. Vagy Pajor Tamásról és a Hit Gyülekezetének "fatestápolós" gyermeknevelési módszereiről. (Ez egy poén a gyermekkoromból...)

Szóval Pajor Tamás év végén beült a Partizánba, talán abban a hitben, hogy lehetnek olyan önálló gondolatai, melyek a Hit Gyülekezete nem minden axiómájával hangolhatóak össze. (Bár amennyi időt a gyülekezetben élt, kétlem, hogy valóban ebben bízott volna). Szóval Pajor kvázi korrekt mód részben kritikusan, részben védelmező állásból interjúzott, de (szerintem) csak beletörik abba a bicskája, hogy a gyülekezeti abszurdokat nem lehet a külvilág számára igazolni. Ezzel párhuzamosan Gyulyás Márton talán túlságosan is finom volt a gyülivel szemben. Ez volt az első alkalom, hogy végighallgattam egy (szerkesztett) Partizán videót, mivelhogy csak a legvégére bukott ki az a rész, ami engem érdekelt: nem GM kérdezte fel a gyermeknevelési módszereket, Pajornak volt szüksége arra, hogy kimondja országvilág előtt: bánja, hogy a gyermekeit a gyülekezet szigora szerint nevelte. Részletezésre nem került sor, csak félmondatokban utaltak arra, hogy fizikális fenyítésről is szó van (feltehetően a vallási bántalmazás mellett).

A szégyen egy negatív önmagunkra vonatkozó érzelem, ami feltételezések szerint evolúciósan az undorból ered (közös agyi struktúrák). Az undor létfeltáró jelentőségéről volt már szó a korábbi részekben. "A szégyen valaki előtt jelenik meg elsődleges struktúraként." Egy új létező – a példában a szégyen – tehát a Másik megjelenésével kerülhet belém.

Pajor gyerekei kortársaim, és egy olyan gyülekezetről beszélünk, ahol teljesen normális volt (és én feltételezem, hogy jelenleg is így van) vesszővel kiverni a gyermekből a gonoszt. És ezzel a megfogalmazással nem túlzok – ez a konkrét indoklás. Csak hozzá kell tenni mindig azt is, hogy ezt a hites szülők szeretetből teszik. S akkor kérdem én, hogy Pajor Tamás szégyene miért nem a gyülekezet szégyene?

Egyébként is milyen gyermekvilág az, amelyben démonok hemzsegnek, s hogyan lehet ezektől szabadulni? (Erről majd máskor, máshol bővebben.) Itt maradjunk annyiban, hogy az embernek nem véletlen válik elérhetetlenné a gyermekkora. A Pajor interjú kapcsán beszélgettünk a legidősebb öcsémmel (öten vagyunk testvérek), amikor azt mondta, hogy a sikításra emlékszik. A sikításra, amikor a kezünk a vessző útjába kerül, mert odakapsz a fokhagymagerezd kis fenekedhez. Talán ti is tudjátok, mennyire fájdalmas, amikor ütés éri a kézcsontokat. Nem mindig tudja egy gyerek teljes önfegyelemben végigszámolni az előre kimért büntetést, akkor sem, ha azt elfogadja. Ez történt vajon?

Mindenesetre sanszos, hogy akit elvernek, inkább szégyenli magát, mint az, aki elverte.

Olyan negatív reflexióknál, vonatkoztatásoknál, mint a szégyen, szinte adja magát, hogy levetem magamról a másik elvárását (feltéve, hogy jón és gonoszon túl tudok jutni, vagyis hogy többé nem mérem magam olyan értékek szerint, amelyek nem az enyémek). Pozitív reflexióknál már sokkal nehezebb a helyzet. Ez a mechanizmus nem csak a szégyennel működik: a magáért-valóm a másikért-valómra vonatkoztat engem bármi másban is.

Most azt gondolom, hogy ha nem sérülök akkorát, amekkorát, valószínűleg lassabban jutottam volna el ahhoz hasonló (átlagon felüli) létminőségre, mint amiben élek. Közben pedig ez egyáltalán nem volt logikus kimenetel, és sok évet töltöttem azzal is, hogy olyan embereknek hódoltam be, akik gyengébbek voltak nálam. Ezt meglepően sokan jelezték vissza körülöttem, sokszor meg sem akartam hallani, pedig valahol azt is lehetett sejteni, hogy lesz ebben valami megbocsáthatatlan. (Nem mintha számítana.) Hogy köszi-szépen-pimaszul-jól vagyok, az nem ment fel senkit a rosszhiszeműségéből.

Nincs ez olyan messze attól az istentől, amelyik egyes korszakokban könyörtelennek, más korszakokban szeretetnek mutatkozik be. Ha újra játszhatnám mindazzal, amit ma képes vagyok érezni (ideértve végre a negatív érzelmeket), sem feloldozást, sem kegyelmet nem adnék senkinek. (Nem mintha ezekre egyébként szükségetek volna).

Amire még ki akartam térni: nem hiszem, hogy ez az egyáltalán nem logikus és drámai javulás a közvetlen érdemem lenne. Nem én csináltam ezt a belső motivációt. A létemből fakad, amikor nem gátolom önmagam. Ez a magéért-való lét, “ha az abszolút szabadsàg az önmagunkkal szembeni szabadság” – mondja Hesse.

Egyfelől tehát ha kiiktatják belőlem az ellenállást – ha nem én vagyok én – akkor a Másikkal sem kerülök ellentmondásba. Másfelől a szabadságra ítélt ember örökké visszatérő dilemmája, hogy mit vesz magának vissza és mikor, miről mond le a másik javára és miért. És mikor. És meddig. “A típus, a karakter, a tér és az idő nemcsak határ: ezek azok a képességek és lehetőségek, amelyek az ember számára adattak, hogy visszatérhessen.”

S ezzel tényleg megérkezünk a Hamvas-olvasataimhoz, amelyek kapcsán le kell szögezzem, hogy jelenleg semmilyen formában nem tudom globális világmagyarázatként elfogadni a "természetfeletti" és "énen túli" misztikumot, viszont számos eleme rendkívül jól illeszkedik abba az újjáépítkezésbe, amibe a korábbi világégéseim után belekezdtem. Sartre szavait újrafelhasználva: ez az a rész, ahol meg lehet haladni mindazt, amire a tudásom korábban felhatalmazott. De hívhatnánk isteni tudatlanságnak is. #suckerpunch

Az élet és a lét nem felcserélhető fogalmak. “A lét elveszett; ami maradt, csak az élet. Az egész valóság kettészakadt; a teljes nyíltság lezárult; a nagy összefüggések megszakadtak. Egészen rövid néhány év alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás következett el.” – vázolja fel Hamvas az új ember kiindulási állapotát. “A tudatból az esett ki, ami a legfontosabb, és ami meg szokott maradni; eltűnt az érzék, amely a létet és az életet meg tudja különböztetni; és eltűnt az ösztön, amely a létet az életben meg tudja valósítani.” Talán az újszövetség sem véletlen nevesíti a szellemek megkülönböztetésének (διακρίσεις [diakriseis]) ajándékát (karizma).

Abban a valóságban – az egész újkori világban, ahol "a lét lezárult" és "életté süllyedt", "van valami alaptalan, felfújt, hamis, belül üres nagyzolás, amely magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan, és azokat megvalósítani meg se kísérli. Az egész modern életben van valami nem valódi.” – írja Hamvas. “Ez a világ olyan, mintha a lélek gondolta volna, s önmagából alkotta volna. Saját álma lenne, saját képe, saját varázslata. Ezért mondták a régiek, hogy a világ nem-létező, csak a lélek varázslata: álom, káprázat, valótlan.” Hogy ez a saját álom rémképekből vagy bűbájokból áll, az H. szerint mindegy is: mindkettő varázslat (mája).

S ha már Hamvas idejében "az európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt”, akkor mi mennyivel mélyebb futóhomokban vagyunk? Vagy nincs is mi.

“Ezek az álmosak, akik Busjaszta bűvölete alatt állnak és abban a hiszemben élnek, hogy: csak aludj, aludj, a te időd még nem érkezett el. S ezeknek az ideje sohasem fog elkövetkezni. Ezek a tanítványok, akik, mialatt az Úr imádkozik, alusznak. Ezek, akik azt hiszik, hogy vágyaik, szenvedélyeik, akaratuk, gondolatuk, képzeletük, érzékviláguk valóság. Ez az az állapot, amit a Véda úgy jelöl meg, hogy avidjá. Az avidjá nem vakságot jelent, nem tudatlanságot, hanem kába álmosságot. Lefokozott létet. Zárt létet. Aluszékonyságot." Erről a belső elveszettségről és örökös "túl későről", melynek sajátos jellemzője, hogy fél a saját emlékezetétől, Nietzsche is írt. Próbáltam átgondolni, hogy ez a félelem melyik végső problémához állhat legközelebb.

Az ember legfőképpen nem akar emlékezni arra, hogy mindez màr megtörtént. Ismétel. Az örök visszatérés ritkán üti meg a végső problémákra jellemző ingerküszöböt, mert bőséges túlkínálat van káprázatból: bármikor elérhetsz valami Mást és egy újabb szintet, hogy legalább úgy tűnjön, hogy nem önmagadat ismételed. And yet, dübörög az örök visszatérés, amiben "az avidjá a legnagyobb veszély, ami a lelket érheti: a bűvös Busjaszta sötét istennő képei között örökre eltéved, és saját látomásai és csalódásai között bolyong, amíg ébersége egy fogy, s aztán teljesen kialszik. Saját képei között megfullad.”

Az avidjá tehát az anyagban, földi Énben és érzékekben elbódult kába létállapot. A Véda ezt az állapotot nevezi varázslatnak (májá). “Az elvarázsolt lélek, aki azt hiszi, hogy ideje még nem érkezett el. A képeket valóságnak tartja. A képek az érzéki világ látványai, az érzések és érzelmek, gondolatok, szenvedélyek, vágyak, a külső és belső világ különbsége, az élet és a lét különbsége, a földi és a szellemi lét különbsége, az Én és a Te és a Mi különbsége. Az ember ebbe a varázslatba be van zárva.”

Az éberség első jele viszont, hogy az emberben gyanú ébred: itt valami nagyon nem stimmel, itt valami nagyon abszurd. Itt valami széjjelkísért mindannyiunkat.

“A Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt, éberséget hoz és ébren tart. Nem nézni és nem látni tanít, még kevésbé tudni. (…) A Véda felébreszt abból az álomból, ami az emberi élet itt az anyagi földön; a zárt életet áttöri és megnyitja; a dolgok eredeti értelmét megmondja, az ember szemét felnyitja és a világ autentikus értelmét közli.”

“Az éberség pedig nem tudás, hanem érzékenység. Az éberség a lét intenzitása, éspedig a legmagasabb intenzitás.” Hogy kapcsolódjunk Sartre-hoz: a tudás nem vált meg.

Újjászületni versus megváltatni... mintha nem volna meg az emberben minden, s mintha önmagában nem tudna újjá lenni. De tud. Sőt, csak úgy képes. A többi piaci kufárkodás. Vehetsz drága megvilágosodós utakat egzotikus-misztikus helyekre, részt vehetsz rítusokon, szeánszokon, ceremóniákon, olvashatsz millió know-howt és taposhatsz örökké önismereti folyamatokban, ha otthon a padlón vagy egy legsötétebb-legüresebb helyen nem tudsz magadhoz megtérni, ezek s még megannyi kísérlet úgyis hiábavaló.

“Az alkalmazás ideje és módja, ha a szellem arra megérett, s arra szüksége van, önmagától elkövetkezik.” – olvashatjuk Hamvasnál. Nem lehet megvenni.

“A tudat és az éberség között mint a kettő mértéke és kérdőjele és vizsgája áll: a mája, a varázslat-világ, az érzéki világ. A tudat a varázslatban gyönyörködik. A gyönyörködést nevezhetik művészetnek, érzéki élvezetnek, becsvágynak, tudománynak, mindegy. Akárminek nevezik is, semmi egyéb, mint a varázslatban való elmerülés. A varázslatban való szándékos elmerülést hívják tudatosságnak.“ Ezzel szemben “az éberség a varázslatban nem gyönyörködik, hanem azon keresztüllát. (..) A gyönyör és varázs világa tulajdonképpen az aiszthészisz világa. Ezt hívják tévesen extraverziónak. Az éberséget nem hívják semminek. Az, aki fel akar ébredni, az nem úgynevezett bölcs, nem filozófus, nem aszkéta. Lehet bárki, bárhol, bármikor. (…) Az aiszthészisznek van története, mert történeti, vagyis apokaliptikus jelenség. Ez a művész, a tudós, a hérosz, a filozófus. Az ébernek nincs története, csak folytonos születése – ébredése – szenvedése.”

"Lehet bárki, bárhol, bármikor" – olvastam a Scientia Sacrában szeptemberben Malaga felé repülve, és nagy izgatottság fogott el, hiszen ez volt a lényege annak a Yalom +1-nek is, amit hónapokkal előtte írtam. Hogy Hamvas ezen a ponton hasonló megállapítást tesz közzé, persze nem bizonyít semmit, csak azt, hogy számomra izgalmas utakon járok.

A tudat és az éberség valamikor helyet cserélt – írja Hamvas – ami lényegében az anyagi Én és az isteni Én helycseréje. Amikor viszont H. mindezek kapcsán az individuális Ént, mint a tragikus tévedést és lefokozott létet írja le, akkor ismét átpártolok Sartre-hoz. Nem tartom, hogy az isteni Én (vagy: az emberisten) nem lehet egyben önkény is. S Camus tovább bonyolítja az egyenletet: mi van, ha Isten az Én elidegenülése a világtól?

Vagy: az Isten csak másolat. Én vagyok az eredeti.

Strange words repeating, repeating, repeating in my head

I kept my eyes on the long white lines

And I drove like hell

Meglátásom szerint külön helyzet, hogy az egyéni elakadások és leszakadások miatt az individuális Ének értelmetlen és zűrzavaros sokasága alakul(t) ki körülöttünk, amit a misztikában Szamszárának is hívnak. Azt igazán csak esetről esetre lehetne megítélni, hogy az egyéniség kóros/kórtalan elemekből épül-e fel. Hogy egymáshoz képest "értelmetlenek" (de min. irracionálisak) vagyunk, azt inkább természetesnek kezdem látni. Egzisztencialista megközelítésben az alapállapot a káosz.

(Jut eszembe, hogy részemről ajánlott a Kaos – és ezúttal üzenem, hogy kicsit bszdjn meg mindenki, aki miatt nem folytatják ezt a sorozatot.)

“A reflexió az individuális Én jellegzetes életrendje: az önmaga felé visszahajló és visszatérő, önmagába visszazuhanó és irányuló mozzanat, amely önmagának beszél, cselekszik, élvez, gyűjt, örül és él. (..) Az individuális Ének életköre a magányos reflexió. A nyílt létben a lények életközösségben élnek; nincs tulajdon, törvény, becsvágy, önzés, hiúság. A zárt életben a lények magányban élnek; minél zártabb az élet, a magány annál nagyobb; és annál hatalmasabb a tulajdon ösztöne, a törvény hatalma, a becsvágy és a hiúság ingere és az önzés aktivitása. De annál nagyobb a félelem, a tájékozódás annál bizonytalanabb, a kábaság annál súlyosabb és sötétebb.”

“A lélek kényszerhelyzetben van, amelyben saját álomképeinek varázslata és bűvölete alatt él (…) kiszolgáltatva saját mérték és cél nélkül maradt elváltozási vágyának, minden álomképét megkívánja, és minden káprázatba beleesik, kíváncsian, kábán; magát szüntelenül álomképeivel összetéveszti, s a maszkokkal magát azonosítja. (…) Beleeshet démonokba, rémekbe, vámpírokba, virágokba, madarakba, kövekbe, csillagokba, kristályokba. Éppen mert a májálét ilyen, a lények és alakok, a lét formái soha sincsenek meghatározva. A lélek a képzeletben, az álomban újabb és újabb látomásokat élhet át: lényeket, eseményeket, világokat, formákat teremthet, amelyek eloszlanak és újabbaknak adnak helyet.” – írja H., s annak érdekében, hogy a Hamvas-féle individuum a Sartre által tartott tükörbe nézzen, idézzünk egy kis Zarathustrát is (új fordítás):

“Minden dolgok öröklétét akarja a gyönyör, mézet akar, élesztőt akar, ittasult éjfélt akar, sírokat akar, sír-könnyes vigaszt akar, aranyló alkonypírt akar –

   – mi mindent nem akar a gyönyör! Szomjúhozóbb szívéjesebb, éhesebb, iszonyúbb, titokzatosabb, mint mind a fájdalom, saját magát akarja, saját magába harap, a gyűrű akarata gyűrűzik küszködve benne –

   – szeretetet akar, gyűlöletet akar, gazdagnál gazdagabb, adakozik, elhajít, koldul, hogy elfogadja valaki, köszönetet mond az elfogadónak, és meg is gyűlölteti magát szívesen –

   – oly gazdag a gyönyör, hogy fájdalomra szomjazik, pokolra, gyűlöletre, megaláztatásra, ama nyomorékra, a világra – mert ez a világ, ó, hisz ismeritek!”

Na, ki ismert magára?

“Az apokaliptikus emberiség ilyen reflektált, közvetlenségét vesztett, közösségtelen negatív létben tartózkodik. És mikor homályos sejtelem támad benne, hogy ebben a helyzetben létét, sorsát, életét elveszti és megkísérli, hogy feleszméljen – akkor az ítélet beteljesedik rajta: elkezd tudatosan reflektálni. Ezt a tudatos reflexiót nevezik újabban introverziónak. (…) Ez a labirintus.”

Talán ha visszaemlékszünk arra, hogy Sartre elvetette a "tudattalan" létezését, s azt mondta: nem tételező tudat van, aki nem kívánja emerről meg amarról belátni, hogy tudatában van. “A pszichológusok nem győznek eleget csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenről tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet, ellenszegül, fenyeget, figyelmeztet, tanácsol, lebeszél, ösztönöz, az emberi élet minden mozzanatáról tudomása van, az egész életet hallatlan távlatból állandóan figyeli, a sors eseményeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul, sajátságosképpen, biztosan és: metafizikusan, vagyis az úgynevezett külső világ álomképeit semmibe véve (…) A tudattalan a történeti ember ébersége. S ez az, ami az emberi ész és munkája fölött állandóan ítéletet tart. Bizonyos életrendet nem tűr; zavart támaszt; bizonyos gondolatokat az emberről ledob; befolyásolhatatlanul csak saját törvényének engedelmeskedik; ami e törvényt csorbítani kívánja, azt eltünteti. Ha az ember életrendjében következetesen mellőzi vagy semmibe veszi, veszedelmes válságokat idéz. Képes az embert szétrombolni. Magatartása és ítélete pedig a tudattal szemben kivétel nélkül minden esetben feszült.” – írja Hamvas. “Az ember azokat az erőket és hatalmakat jelenti és képviseli, amelyeknek bélyegét hordja, s amelyeket az ember éppen úgy él, ahogy azok őt élik, s ahogy őt azok vezetik és viszik, elrántják, csábítják, elgáncsolják, emelik, lesújtják, és uralkodnak rajta.”

Hamvasnál egy számomra különösen érdekes felvetést is olvastam ennek kapcsán: “Embertípus csakis és egyedül az introvertált, ezzel szemben nem az extrovertált ember áll, hanem az extraverziós folyamat, amely soha tipikus emberi alakban nem jelentkezik.” Az extroverziós folyamat könnyű elegyet képez a külvilágból érkező személytelen reflexiókkal: inautentikus lehetőségeket eredeztet.

Az éberséghez vezető döntő lépés a Véda szerint az átman. Az Önvaló, más nevén az Éber. Ami szerintem lényegileg nem különbözik egy tiszta magáért-valótól. Nem véletlen esett itt már annyi szó az egzisztenciális sérülékenységről sem. “Az éberség intenzív érzékenység, amely nem csak az érzékeké és a léleké, hanem az intellektusé, az ösztöné, a szellemé is. A legmagasabb érzékenység azonban: a legintenzívebb érzékenység ennél több. Isten ébersége nem érzéki és nem lelki és nem szellemi, hanem ez: a szeretet. (..) Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.” – írja Hamvas.

“Ezért mondták a régiek, hogy a nagy és szép emberi élet nem az, amelyik tevékeny, hatalmas, erős, tudós, gazdag, hírneves, dicsőséges, hanem az, amelyik éber; az éberség pedig nem tudás, nem hatalom, nem erő, tevékenység, hanem szeretet.”

A korábbi soraimból persze kitűnik, hogy jelenleg a hatalom élvezeténél tartok. Egyrészt a szeretetteljesség nekem időn túli tapasztalás, másrészt folyamatban vagyok ma is: a végső cél, ami azon keresztül visz, hogy bármi lehetek, nem más, minthogy Senki lehessek. Ezt ma még nem tudom megengedni magamnak, így egyelőre a hatalom falain mászizom. Arról nem is beszélve, hogy az önfelismerések sora sem állt meg ott, hogy én magam vagyok a szeretet (sic! merthogy mindent szerelemnek kéne hívni): én magam vagyok a gyűlölet is. És a gyülöletem tárgya sem nem létezik rajtam kívül. badumm

Sartre egyébként azt írja, hogy mindössze semleges vonatkozásra vagyunk kötelezve egymással szemben, minden egyéb szabadon választható. #stretchgoal

Saját mudra

Úgy élem tehát önmagam, ahogy soha korábban. Sérülekenység, éberség, interocepció. Mindjárt érkezem a jógához is. Muhaha. Nem tudhatni, mi lesz a következő, de ha tippelnem kéne: táncórák. A fiatal Nietzsche sem véletlen látta meg Dionüszoszban – a zene istenében – a zárt életből való kitörés és a létbe való felemelkedés lehetőségét.

Aztán megesik, hogy az ember közel 34 évesen kezd el igazán tartást tanulni.

“A jóga az a tevékenység, amely az embert önmagánál erősebbé teszi: amely az embernek feltétlen uralmat ad önmaga fölött és mindazt, amire a lélek öröktől fogva áhított, meg tudja valósítani: a szép és gazdag virágzást, a nagylelkű nemességet, a büszke igazságot, az egyenességet, vagyis: a hősiességet.” – írja kissé túlromantizáló módon Hamvas, mindenesetre nekem pár hónapja azért felkeltette az érdeklődésemet: uralom önmagad felett – felmerül a kérdés, hogy ha az Isten a vizek felett lebegve teremtett szép és gazdag virágzást, nekünk nem-e önmagunk felett lebegve érhető-e el ez a teremtő erő?

S aztán a teremtett világ dolgait meg lehet művelni. “A művelés misztérium. Misztérium a földművelés, a gyermeknevelés, a tanulás, a tanítás, a művészet, az ipar, a kereskedés, a testedzés, a jóga.” Időzzünk el kicsit a jógánál.

Saját mudra alatt minkét ászana csoportot értem: a meditációs pózokat és az egészséget és életerőt növelő gyakorlatokat is. S ide vág egy álombeszámoló, amire karácsony reggelén ébredtem, és csomagolópapírra tudtam frissiben feljegyezni. Előzménynek annyit, hogy az álmot megelőző napokban éppen a mesterek tagadásáról is beszélgettünk B-vel, s visz majd jógára.

[Tehát az álom]:

Tücsit sétáltattam egy kertvárosi lakótelepen, amikor elszakította a pórázt és elszaladt. Hiába hívtam, nem fogadott szót, egy középkorú nő fogta meg nekem. [helyszín, tér és idő változás] A nő valamiféle szerzetes volt, már idősebb. Egy keskeny utcán sétáltunk végig, amelynek bal oldalán árusok voltak, jobbra pedig kőfülkék nyíltak. Az egyik árustól vett egy apró kerámiafigurát, amiben tömjén volt. Ez a kis figura később egy kis csetreszből került elő, amikor egy oltár előtt együtt térdeltünk. Az oltárhely is erről a kis utcáról nyílt. Minden épület kékesszürke terméskövekből volt. Ő olyan dolgokat mondott és olyan nyelven, amelyet nem értettem, de azt is éreztem, hogy nem is kell értenem, bár hozzám is beszélt és volt benne valami várakozás is. Válaszom a fel nem fogott elhangzottakra egész egyszerűen az volt, hogy nyelveken kezdtem szólni (nem véletlen kezdek egyre vokálisabbá válni ezzel kapcsolatban, ezzel is kísérletbe kezdek) az oltár előtt, ami idő alatt valami nagyon intenzív érzés járta át a testem, ami egyre fokozódott, ahogy ott térdelve, a karjaimat kétoldalt lassan kezdtem felemelni (jobb hijján ezt egyelőre nyitott mudrának fogom hívni). Amikor ez megtörtént, ő ismét megszólalt, és azt mondta, hogy most már szeretne meghalni, és ebben számít a segítségemre. Ezt megelőzően, vagy ezt követően (erre már nem emlékeztem pontosan), leejtette a kis kerámiafigurát tartalmazó csetreszt.

Nehéz szavakkal leírni azokat az intenzitásélményeket, amelyekben (általában ébren) részem van egy ideje. Hamvas szerint a misztikus intuíció az a készség, ami az ember lelkét az életből (a lezárt Én köréből) a létbe átemeli. Ilyen átlépések történhetnek a magányos meditációban, az ihletett pillanatokban, a mámorban, a halál óráján, a szerelmes ölelésben és amikor zene szól – írja. De lényegében bármilyen olyan élmény során, amikor az ember lénye intenzíven érzékennyé válik. “Amikor reflexióját levetette, tudatát, absztrakt értelmét, kábaságát ledobta – és közvetlen lett, nyílt és éber.”

”A misztikus intuíció nem értelmi képesség” – az újkori ember viszont egyáltalán nem él olyan spirituális életet, hogy a saját szellemi erejét – de Sarte nyomán írhatnám azt is, hogy a saját létének súlyát, eredendő szabadságát és felelősségét – el tudja viselni. “E barbár tömeg azonnal a szentélybe akar törni és ezoterizmusra éhezik, pedig még a kezét se tudja megmosni.” – írta Hamvas és hangosan felkacagtam.

Ihletben élni

Le kéne lassan kevernem ezt a bejegyzést, bár halomra állnak még a jegyzeteim. Így itt a teremtő, a szerető és a megsemmisítő szintézise kapcsán (mert kábé ez történik itt, ha az egzisztencializmust és a misztikát összekeverem), talán a beavatás formai mozzanatairól lehetne még megemlékezni, melyek az alábbiak:

1. Felelőtlen és alvajáró életben merő anyagi célokért való szenvedélyes tevékenység.

2. Néha lassú, néha hirtelen feleszmélés arra, hogy ha az ember így folytatja, még életében szétszóródik a semmiben (ahelyett, hogy erőt merítene a Semmiből); megtorpanás és megrázkódtatás.

3. Válság; az ember még egész lényével az anyagi világhoz tapad és tanácstalanul kapkod olyan értékek felé, amelyek esetleg múlhatatlanok és véglegesek; lassan elkezd látni az anyaginál mélyebb világokban, felébred, élete megnyílik; a megnyílás és a felébredés néha pillanatok alatt történik.

4. Hosszadalmas és nehéz küzdelem, hogy az ember magáról a mulandó anyagot lefejtse és önmagát a létben megszilárdítsa, megújjítsa.

5. Megnyugvás abban, hogy az anyagi természet feltételei között végleges megszabadulás nincs; az ember önmaga megmentésére irányuló erőfeszítéseit és képességeit (beletörődve a képtelenségbe) Másoknak szenteli.

Ezekkel a mozzanatokkal mindenféle változatos formákban valószínűleg mindannyian találkoztunk és találkozunk. Hiszen ez az, amit a színpadon oly gyakran látunk, amit egy zeneműben hallunk, amit egy eposzban vagy regényben olvasunk – írja Hamvas.

Heidegger nagy erőkkel dolgozott azon, hogy az emberi valóságot kiemelje a közös magányosságból. Próbálta például az „önmagán-kívül-valót” és az „önmagán-kívül-önmaga-felé-valót”, illetve az „önmagán-kívül-a-másikban-valót” is. Minden kísérlet ellenére – írja Sartre – az emberi valóság minden eksztatikus kivetülésben egyedül marad. A Másik és a többiek találkozás. De oda megérkezni, hogy a Másik nem én vagyok, nem is olyan egyszerű... bár az önmagáért-való képes a másikért-valót létrehozni.

Maradnak tehát a kérdések: monád, önálló szellemi lény vagyok-e? S mit kezdjek ezzel a testtel? És a Másikkal? A Lét és a semmi harmadik részeben vagyunk tehát. A naplózás a Másik tekintetével, a testben-való léttel és a Másikhoz való konkrét viszonyulásokkal (első attitűdük: szerelem, nyelv, mazochizmus; második attitűdök: közömbösség, vágy, gyülölet, szadizmus, valamint az együtt-léttel) folytatódik majd. Meg amivel még Hamvas bezavar.

Az együttlét tulajdonképpen követelés – következik Sartre-ból.

Esetleg készüljetek egy olvasmányosabb és gyakorlatiasabb PNEI-naplóra is, illetve egy új arculatra és weboldalra! Bár, hogy mindezt mikor hozom majd le... ahogy tetszik.

A beaprított irodalom listáját nincs kedvem korrekten összeírni. Camustól főleg A lázadó ember játszott, Hamvastól a Scientia Sacra I. és II. kötete, Nietzschétől a Jón és gonoszon túl, valamint az Így szólt Zarathustra.