Sartre-napló (XIV): tekintet-tan

Ismét jelentkezem a lét töretlen szerelméből. Kezemben a Lét és semmi új kiadása. Eredetileg évekkel ezelőttre vártam, a Covid viszont elmosta a megjelenést, idén végül megérkezett. Nagy turpisságnak érzem így folytatni a naplózást, hiszen korábban külön kreatív folyamat volt magyarba átültetnem azt, amit feldolgoztam a szövegből. Bár ha úgy vesszük, most legalább összehasonlító-biblia jelleggel haladok tovább, aztán majd jól megjegyzem, ha másként árnyalnék valamit. Nagy móka nekem a szavakkal játszani.

Volt itt egy vázlat, de pár hete töröltem. Átalakult bennem a közlés vágya.

Folytassuk vizsgálódásainkat a Másik létezésének saját létviszonyainkra gyakorolt problémájával. A tekintet-jelenség Sarte és Beauvoir közös elmélete volt. Sartre az antiszemitizmus kapcsán, Beauvoir pedig A második nemben a nők férfiak tekintete által meghatározott létmódjain keresztül ismertette ezt a jelenséget. A másképpenlét tragédiája (s mindenki másképpen létezik), hogy Mások tekintetén keresztül énidegen képmásokkal is azonosulunk. Heller részben erre mondja, hogy többszörös személyiségünk van. Nem mehetünk el emellett, ha korábban az identitást is végső problémának minősítettük. Most pedig ott tartunk, hogy sem az Én, sem Mások tekintete nem egységes.

Más-lét és a Másik

Heller Az önéletrajzi emlékezés filozófiájában (2015) értekezik arról, hogy sosem fogjuk úgy látni magunkat, ahogy Mások látnak, sőt, a tükörben sem látjuk magunkat igazán. A Másik tekintete nyújtja azonban a tér- és időbeliséget.

Sartre azt írja, hogy a szégyen és a büszkeség tárja fel számunkra a Másik tekintetét és saját magunkat a tekintet végpontjában. A szeretett személy tekintete, egyes tekintetekben a fájdalom, vagy egy idegen, mégis "megítélő" tekintet más és más élménytartományokat tárnak fel a témában. A meghatározó tekintetek sok esetben nem megismerő jellegűek, arról nem is beszélve, hogy mennyiben lehet fikció az, ahogy a másik tekintetét érteni vélem. Bár "én vagyok az, aki révén a világ van" – írja Sartre, sem magam számára, sem a Másik megjelenésén keresztül nem válik ez a világ (és benne a "helyem") egyértelművé.

"A másik tekintete saját létemen túl tesz létezővé ebben a világban", például közveszélyes buziként, ha a szégyen felől nézzük. "Miféle viszonyt tudok fenntartani ezzel a léttel, amelyik én vagyok, és amelyiket a szégyen fedett fel előttem?" – egy olyan létről beszélünk itt, amely kiszámíthatatlan, és a szabadságom határát is átszabhatja. " (...) egyszerre az vagyok, és nem vagyok az. Elég, ha a másik néz, és máris az vagyok, ami vagyok."

A szégyen mindenki tapasztalata: bárki tetten érhető "bűnös" vagy nevetséges helyzetben. Sartre szerint a szégyen az eredendő bűnbeesés érzése, ami csak a másokkal való létviszonyban értelmezhető. Ebben az olvasatban például Isten a végsőkig kiterjesztett másik fogalma. Ez pedig azért is veszedelmes, mert Isten (a szubjektum egy abszolút egysége) nem tehető tárggyá, s mint ilyen, tőle vissza nem veszem magam (csak ő lát engem objektumként), így örökre fenntartom az Isten előtti szégyenkezést, és kvázi állandó kudarcra vagyok ítélve, mivel nem leszek sosem elég jó (ez bármit is jelentsen, s itt kivételesen nagy baj, hogy bármit is jelenthet). Persze ez a gondolatmenet csak a "jó" és a "rossz" tudása közt különbséget tevő Istennel szemben áll fenn. Jón és "gonoszon" túl nem.

"A másik létezése eredendő bukásomat jelenti" – írja Sartre, máshol pedig megjegyzi, hogy "a másik tekintetének hatására látom, ahogy feloldódom a világ közegében, mint veszélyben lévő, mint helyrehozhatatlan lét".

Mivel az ember gyermekként és fiatal felnőttként még (pláne) nem tudja megalapozni önmagát Mások tekintetével szemben, így sokszor marad a szégyen internalizálása, hosszú évekig. Például ezért is "ellenanyag" a büszkeség. Bár fontos hangsúlyozni, hogy nem kell ehhez szexuális vagy nemi kisebbséghez tartozni; "keresztény" kultúránk mindenki és bárki megszégyenítésre épül. Vagy nőnek kell születni.

Amikor a tekintet jelentőségéről értekezünk, eljutunk oda, hogy akarva-akaratlan a mások (vélt vagy valós) megítélésének szolgáltatjuk ki magunkat a világban. "Nézve lenni annyi, mint önmagamat megismerhetetlen ítéletek ismeretlen tárgyaként ragadni meg, kiváltképpen értékítéletek tárgyaként." S a szégyen vagy a büszkeség révén elismerem ezen ítéletek megalapozottságát, mégha fiktív is ez az alap. (Az eféle fikció is abból ered, hogy én máshogy rendezem el a világot a Másik körül, mint ő. Nem számít, mennyi ismeretet halmozok fel a Másikról, a szubjektum-másik mindig elérhetetlen marad.)

Miért tanulja meg egy gyerek előbb azt, hogy "nem", minthogy "igen"? Ez a külső meghatározottság elleni védelmi kísérletek talán első formája (Heller). A tiszta (belső) tagadás kvázi énigenlést jelent. Nem véletlen az egyik legalapvetőbb kognitív funkciónk a negálás; más kérdés, hogy később miként csap át rosszhiszeműségbe, amikor (ahogy a Sartre-napló elején írva vala) a különbségtétel helyett az ember a tagadás képességét maga ellen fordítja. Máskor vagy később, szerencsés esetben az ember elkezd jogot formálni arra, hogy "az Én nevében visszautasítsa, figyelemre se méltassa Mások tekintetének meghatározását, ítéletét" – írja ide kapcsolódóan Heller. S mivelhogy a szabadság nem elidegeníthető: "kinek a tekintete szégyeníthet meg és kinek a tekintete nem, azt nem maga a Tekintet, hanem én, az Én dönti el. De melyik én?"

Melyik én képes az önmagáért-való semmitő eltávolodására?

Összegezve, ahogyan Mások látnak és meghatároznak, nem jelenti azt, hogy elvesztettük volna a szabadságunkat, bár dologgá váltunk; a dologiság mindig is jelen volt a létviszonyokban (szabadságunkon kívül), és amikor félve, szorongva vagy tétován vártuk, hogy mit lép a Másik, akkor úgy éltük meg, hogy a lehetőségeink máshol, a másiknál adódtak – itt ismét tetten érjük tehát a rosszhiszeműséget, abban hogy saját lehetőségeink (látszólag) rajtunk kívüli valószínűséggé változtak. Pedig nem volt semmi, ami eleve megvonta volna magát tőlünk.

A másik megjelenése ezzel szemben olyan tényező, "amelynek nem vagyok az ura, és amely eleve megvonja magát tőlem, hiszen az a másikért van." E dologiság miatt, ha úgy vesszük, veszélybe kerülünk: nem a saját lehetőségeink eszközévé válunk, hanem általunk nem (és sokszor a másik által sem feltétlen) ismert célok eszközévé. S ez a veszély – írja Sartre – nem járulékos, hanem a másikért-való-lét állandó struktúrája.

S hogy te meg én megtesszük ugyanezt azokkal, akik megteszik ezt velünk: a másik "objektiválása" (eltárgyiasítása) önvédelem egy olyan közegben, ahol mindenki önmagáért-másikért-való. Egyebekben a saját lehetőségeim mindig egyben a Másik tagadását is jelentik, és vice versa.

"Másikért létem keresztülzuhanás az abszolút ürességen az objektivitás felé" – írja Sartre poetikus kedvében. "Objektum-énem tehát sem nem ismeret, sem nem ismeretek összessége, hanem egyfajta nyugtalanság, az önmagáért-való ek-sztatikus egységében megélt kiragadottság, határ, amit nem tudok elérni, és ami mégis én vagyok" a Másikkal való létviszonyban, ahol a Másik egy idegen szabadság jelenlétének a ténye. Sartre szerint ez az önmagamból történő kiszakítottság és a Másik szabadságának megjelenése itt egy és ugyanaz az élmény – csak együtt érzékelhető.

Milyen sok hűhó azért, mert önmagam számára nem tudok tárgyként megjelenni és megfoghatóvá válni; objektivitásomra csak másikon keresztül tehetek szert...felmerül azért bennem a kérdés, hogy miért van erre szükség?

Nem vagyok önmagamra korláthozató? Eltűnnék-e a világból, ha csak szubjektum lennék? Valószínűleg igen. A másik számára mindenképpen. Önmagam számára kifejezhetetlenné és bizonyíthatatlanná válnék-e? (Ezek is átman. Vagy Semmi.) Lehetséges. Például ha elfogadjuk Sartre azon állítását, hogy a létezésemet Mások tekintete bizonyítja. Természetesen nagy minőségbeli különbségek vannak arra nézve, hogy a sokaság "tekintetéről" vagy a hozzánk közelállók tekintetéről van-e éppen szó. A digitális "tekintetek" ürességéről még nem is beszélve.

Mássá válni, mint létmódváltás

Egy másik probléma a tekintetek internalizálása, vagyis a személyiségbe történő beépítése kapcsán (maradjunk a szégyen példájánál, ahogy Sartre tette), hogy az egykor valaki előtt megélt szégyen megjelenik újra; akkor is, ha ma nincs ott senki. A szégyen nem semmisül csak úgy meg. Sőt, egyes esetekben félelmetesen ki is tágul annak a képzete, hogy a Másik esetleg ott van mégis valahol – a szégyenérzet állandósul, bármikor rajtakaphatnak, hogy én még mindig így vagy úgy létezem. Előre félek, hogy félni fogok attól, ami rajtam kívül van, például a Másik szabadságától (anticipációs szorongás). Ez is valódi létélmény, függetlenül attól, hogy a másik megjelent-e, hogy a mások hozzám fűződő valós viszonyát tükrözi-e; az ezzel kapcsolatos tudásom csak többé-kevésbé valószínű.

Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy egyrészt Mások létezése miatt élünk bizonytalanságban. Ennek a megállapításnak viszont nincs önmagában túl sok gyakorlati jelentősége: legalább ilyen bizonytalanságot él meg az önmagáért-való is.

Tegyük fel, hogy az autentikus lét felé szeretnénk elmozdulni, vagyis fel kívánjuk függeszteni azt a függőségi viszonyt, amiben Mások tekintetével vagyunk, és magunk szeretnénk választani az énség alkotóelemeit, a többszörös személyiség szerepeit. Ez nem feltétlen követel meg elfordulást, inkább kritikai készséget, bár előfordulnak drasztikus elhatárolódások, s lehet, hogy hatékonyabbnak éljük meg őket. Így vagy úgy, de szeretnénk mondjuk (amennyire lehet) önmagunkat választó személyiségek lenni.

Az ítételetek felfüggesztésére, ami önmagam "tiszta" megragadásához szükséges (már ha feltételezzük, hogy ilyesmi lehetséges) van kifejezés a filozófiában: epokhé, egy a visszatartásból (gör., epochó, ἐπέχω) ragozott szó; használják (kudos to szkeptikusok) az ítéletalkotástól való tartózkodásra is, vagyis mindkét irányt magába foglalja köztem és a Másik között. A felfüggesztettség a "még nem" vagy "már nem" módozatokat jelenti.

Ahogy Sartre írja, "a fenomenológiai epokhénak a világ zárójelbe tétele a célja, hogy a transzcendentális tudatot a maga abszolút valóságában tárja fel." Arra vonatkozóan Sartre is szkpetikus, hogy ilyesmi mennyire lehetséges, és a Másik létezése kapcsán megjegyzi, hogy "a másik nem helyezhető érvényen kívül, mivel mint néző-tekintet éppen nem a világhoz tartozik". Ez egyébként egy másik izgalom a tekintetben: a nézőt és akit néz, elkülöníti a világtól. "Magamat szégyellem a másik előtt" vagy magamat érzem különlegesnek a másik figyelmében. Nem a másik ennek a létviszonynak a tárgya, hanem én, s önmagamat nem tudom hatályon kívül helyezni. Sartre ebből levezeti, hogy a Másikat nem a világban, hanem a tudat oldalán kell keresni. Ott, ahol a tudatok minden egyéb közvetítő közeg nélkül tapasztalják egymást. Ilyen tapasztalat például nem lehetséges digitális csatornákon keresztül.

Visszakanyarodva a változáshoz, felcseperedünk tehát úgy, hogy túlsúlyban mások határoznak meg, mások alapoznak meg minket. A felnőttkor sajátossága, hogy ekkor már teljes joggal jelen(hetne) meg az igény önmagunk saját megalapozására. A Másik mássága (vagy: szabadsága, Hannál: negativitás), amennyiben már nem félelmetes számunkra, megerősíti az énséget (ipszeitást) (Hegel+Sartre).

Ahhoz, hogy mássá válhassunk – jelen kontextusban ezt úgy értem, hogy autentikusabbá ahhoz képest, ami külső meghatározást korábban beépítettünk a személyiségünkbe – az emlékezés-felejtés diádnak létfontosságú szerep jut. Ahogy Heller rámutat: felejtés nélkül nincs növekedés és megújulás. Az önmagáért-másikért-való lét történetiesített, így ismét a narratív identitásnál vagyunk, ahol az emlékezet a múltba, a fantázia a jövőbe tekint.

Az emlékeknek szükségszerűen el kell sorvadniuk, át kell alakulniuk, különben megállunk a növekedésben. Emlékezés tekintetében nagyjából felesleges igazságról vitatkozni, általában túléljük az igazságainkat. Heller egy olyan önálló személyiséget vizionál tehát autentikusnak, aki képes távolsággal tekinteni Mások elvárásaira és saját természetére egyaránt – mindkettőről gondolkodik, mindkettőre reflektál.

Büszkeség és balítélet

Nem sok szó esett a büszkeségről. A büszkeség nem zárja ki az eredendő szégyent – olvashatjuk a Lét és a semmiben – sőt, éppen a megélt szégyen talaján bontakozhat ki: elismerem a Másik megítélését, de (!) felvállalom vele a saját felelősségemet, bizonyos értelemben elfogadom, hogy ez vagyok én (pl. ez a buzi), és elkezdem irányítani a narratívát, mert önérzetes vagyok.

Meglepő fordulat következik: Sartre szerint a büszkeség (vagy hiúság) kiegyensúlyozatlan és rosszhiszemű érzés, mert úgy próbálok a Másikra hatni vele, hogy tárgy vagyok, s e tárgy szépségét/erejét/szellemét használom fel. Célom a csodálat, az elismerés, vagy a szerelem megszerzése. Elvárom, hogy ezt a Másik is érezze. Azért lesz ez szigorú értelembe véve rosszhiszemű, mert olyan elvárást állítok fel a Másikkal szemben, ami nem tudja nem korlátozni a Másik szabadságát. "Megpróbálom hatalmamba keríteni a másikat" – írja ennek kapcsán Sartre, mert arra vágyom, hogy elárulja a létezésem titkát (vagy elismerje a létjogosultságomat). A hiúság kiábrándító jellege abból is adódik, hogy ilyen titok nem létezik, a létjogosultságom pedig olyan sorsfeladat, ami magamra utal.

A másikért-való lét tehát az eksztázis, az önmagunkból való kivetülés egy újabb formája (korábban a tükröződés/reflexiót tárgyaltuk). Leginkább spontán működésről, spontán tagadásról volt itt szó a másikért-való lét keretei közt. "Végső soron léttagadásom nem lehet semmi más, csak azon én létének tagadása, amit a másik tárggyá tesz" – írja Sartre – "úgy vonom meg magamat a másiktól, hogy kezeiben hagyom elidegenített énemet". A másképpenlétben talán nem is fog számítani. Vagy kiragadom önmagamat a másikból, és elfogadom az enyémként. Köztes útja csak a vergődő énnek van.

A nonverbális tananyagok szerint egy pillantás időtartama kb. 3-7 másodperc, és tekintetük a teljes együtt töltött idő/lét 15-50%-ában találkozik másokéval. Nagy a szórás. Manapság szerintem az emberek egyre kevesebbet néznek egymás szemébe. Figyeljétek mi történik helyette. Döbbenetes. Aztán még azzal is érdemes kísérletezni, hogy ha nézel valakit vagy valamit, közelít-e vagy távolít a szemlélés? Aztán tetten érhető az is, hogy mikor a tekintetünk találkozik valaki máséval, akkor a másik egyébként eltűnik. (Ez csak jelenlétben történik meg. Kivetülve a gondolatainkba valószínűleg nem.) Vagyis: bizonyos, hogy néznek/nézem, de a tekintet nem feltétlen kapcsolódik az adott világon belüli jelenléthez.

Digitalizáció vs. sérülékenység

A digitális valóságon kívül semmi sem választott el a Másik tekintetétől (pontosabban: a Semmi választott csak el a Másiktól), a digitális térben viszont a Semminél is rosszabb a helyzet: a Másik eltűnt, s én sem létezem.

Hogy a digitalizáció és a közösségi média miként borítja meg a tekintet-jelenséget (vagy azt, aki kipakolja magát, hogy mindenki lássa), tragikusan életközeli téma. Például az emberi ítélőképesség leépítésével. Az alakítással az autentikus létezés helyett. A simasággal a sérülékenység helyett. Az indulati kommunikációval és a microtargetinggel, stb.

Ahogy Han írja: a találkozások és a tekintetek időbeli szerkezetét, amelyek az életet és az észlelést stabilizálnák, a szemünk láttára bontják le (lsd. Infokrácia). Az önészlelés képessége szépen lassan belefullad az internetbe. A Másikkal együtt.

"A másik jelenléte nélkül véleményem nem diszkurzív, nem reprezentatív, hanem autisztikus, doktriner és dogmatikus." – írja Han. "Csak a másik hangja biztosítja megnyilatkozásom, véleményem diszkurzív jellegét." A másik viszont eltűnőben van.

Egyébként a diszkurzus előfeltétele Han szerint, hogy a véleményünket képesek legyünk leválasztani az identitásunkról. "Akik nem rendelkeznek ezzel a diszkurzív képességgel, görcsösen ragaszkodni fognak véleményükhöz, mert különben identitásuk veszélybe kerül."

Kívülről nézve döbbenetes, ugye nektek is, hogy mások mi mindenről nem vesznek tudomást? Magyarországon olyan felesleges konkrét példákat hoznom. Az ok legalább nem rakétatudomány: nem vehetnek tudomást mindarról, ami nem illeszkedik az identitásképző elbeszéléseikbe, mert az identitásvesztés mindenek felett elkerülendő; így inkább "törzsi" identitásközösségek alakulnak ki, akik kollektíve elutasítanak minden párbeszédet. Hogy egy csöppet érintsük az identitáspolitikát és a fanatizmust is (mivelhogy az így védett identitásképző vélemények "szentek").

Kialakul a törzsi véleménydiktatúra (khm, Harcosok Klubja és Digitális Polgári Körök). Heller felidézi Descartest arra vonatkozóan, hogy minden szenvedélyben van valami jóra fordítható, kivéve a fanatizmusban (ami az értelem szenvedélye). A fanatizmus az egyetlen abszolút rossz szenvedély. S ez a fanatizmus tulajdonképpen nem sokkal több erőszaknál.

"Az erőszak azonban meztelen lesz, ha kivetkőztetik minden kommunikációs összefüggésből. Kínossága vagy alantassága ebből a meztelenségből származik. (...) A meztelen erőszak tettese számára végső soron lényegtelen, hogy mit cselekszik a másik. (...) Ez inkább kísérlet a másik cselekvésének, akaratának, sőt szabadságának és méltóságának teljes eltörlésére. A meztelen erőszak célja a másság teljes megsemmisítése." (Han: Mi a hatalom?)

Le kell mászni az internetről. Jobb a hegyen.

Már Sartre is ír "profilon keresztüli létezésről", ez a profil nem más, mint az önmagáért-való dolgokhoz kötött viszonyainak összessége. A profil jellege szabadságfüggő. Han szerint ma olyan hálózatokban élünk, ahol a minőséget a mennyiség váltja fel: a kapcsolatok megszámlálhatatlansága, a kapcsolati tőke nyomatéka. Sartre szerint a mennyiség magában-való semmi. (Vagyis nem magáért-való aktív forma.)

Ezzel szemben a sartre-i lételméletből éppen ennek ellenkezője vezet máshova: az elvonás (absztrakció). Holott a digitalizáció másik nagy fekélye az azonnali megragadás és totális rendelkezésre állás kényszere. Pedig a Másik természetes mássága, negativitása éppen a rendelkezésre nem állást jelenti (lsd. Han Adorno nyomán, Csillapító társadalom). Talán már volt róla szó, hogy a közösségi média ultimátuma mindent fogyaszthatóvá tenni, s minél gyorsabban. "Szellemi állapotként ma a türelem és a várakozás is pusztul." A fogyaszthatósággal, rendelkezésre állással természetesen csökken a Másik mássága. Miért lesz baj ez a korábbiak tekintetében?

Ahogy Han fogalmaz: "a másság általi érintettség tartja elevenen az életet." Ezzel szemben "Az az élet, amely üldözi és elűzi saját (illetve hozzátenném, hogy és a Másik) negativitását, önmagát szünteti meg." Az információs/fogyasztói bódulatban töltött élet nem emberi, hanem kísérteties – írja Han. A kísértetek már nem éreznek semmit, pláne nem sérülékenyek. Az utolsó ember számára viszont „szerencsére” fontosabb a kellemesség, mint a szabadság. Következményesen a fájdalomcsillapított utolsó ember a contentcunami és a Másik túlkínálata ellenére is mindig kifut oda, hogy már megint *ecire unatkozik, manipulált érzelmi csapongása pedig nem mélyül tapasztalássá, így lényegében szinte semmit sem érez sajátosan.

"A fájdalom egy másféle láthatóságot nyit meg. Olyan érzékszerv, ami ma nem áll rendelkezésünkre. A digitális rend anesztetikus. (...) Heidegger azt mondaná, létfedettséghez vezet." – írja Han.

"A másik iránti érzékenység kitettséget feltételez (...) Ez a fájdalom. E nélkül az ősfájdalom nélkül az én ismét felüti a fejét, az önmagáért-valóságát, és tárggyá dologiasítja a másikat. Egyedül a kitettség fájdalma szabadítja ki a másikat az én markából." Ezt én úgy értelmezem, hogy a sérülékenység az autentikus kapcsolat sarokköve.

A másikért-való-lét affektív megtapasztalása

A félelem (miként Yalomnál a szorongás) önmegtapasztalás: saját tárgyiságom "rettegésteli felfedezése", ahogy Sartre írja. Ugyanakkor míg a szorongásnak belső léttulajdonságok az eredői, addig a félelem a rajtam kívül álló, eshetőleges lehetőségek (Mások lehetőségei) miatt jelenik meg. "A saját lehetőségeim felé való kivetüléssel tudok megszabadulni a félelemtől, úgy, hogy tárgyiságomat lényegtelennek tekintem." Ez csak felelősségvállaláson keresztül lehetséges, ráadásul Sartre szerint itt még csak nem is a saját felelősség, hanem a Másik létéért vállalt felelősség a penge éle. Másképpen: túl kell tennem magam a Másik másságán is. Ha ezt nem teszem meg, akkor a félelem pusztán meneküléssé redukálódik.

"A félelem nem más, mint egy mágikus magatartás, amely igézéssel akarja eltüntetni azokat a fenyegető dolgokatm amelyeket nem tudunk távol tartani magunktól." Sokkal több időt töltünk mágikus létben, mint gondolnánk.

Az én és a Másik létviszonyban eszközegyüttesek alakulnak ki, máskor pedig az eszközösszefüggések összezavarodhatnak, hiszen mindannyiunkban megmarad a képesség arra, hogy mássá tegyük önmagunkat (bár van, hogy a késztetés elvész).

"Az objektum-másik tehát egy robbanószerkezet, amit szorongva kezelek, mert mindig előre érzem benne azt az állandóan meglévő lehetőséget, hogy akárki felrobbanthatja, és hogy ezzel a robbanással hirtelen a világ eltűnését és létem elidegenedését fogom megtapasztalni." Talán ezért is van bennünk eredőként a Másik birtoklásának vágya. Bár engem nem lepne meg, ha kiderülne erről, hogy pusztán tanult nyomorról van szó. Ügyelünk tehát arra, hogy a Másik tárgy maradjon, "elegendő azonban a másik egyetlen pillantása, hogy az összes ilyen mesterkedés dugába dőljön, és újra megtapasztaljam a másik átváltozását." Csak a halottak tárgyisága állandó.

Sajnálatos módon, a Másik szabadságát a saját lehetőségeim megsemmisülésében tapasztalhatom meg igazán. Sartre valahogy ezt is a tekintetből vezette le. S nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ezzel kapcsolatban én bizony vígasztalhatatlan vagyok. Bár, úgy sejtem, hogy amikor (ahol) ez nem fáj, az már a pokol. Most nem a korábban Han miatt emlegetett „azonosok poklára” gondolok, hanem arra, hogy mennyi ember álmodozik arról a halál utáni üdvösségről, ami egy olyan helyre visz, ahol „nincs többé fájdalom” – holott ahol nincs sérülékenység és nincs fájdalom, ott más jelentős eleven tapasztalás, szenvedély pláne nem élhető át. Lehet persze ezt azzal „cáfolni”, hogy az emberi elme mindössze nem képes egy ilyen világot felfogni – nos, erről pedig azt gondolom, hogy amit nem tudok elképzelni, az számomra nem is létezhet. Ez alól talán a Semmi-Bármi transzfúzió részben kivétel a semmítés és a teremtés viszonylatában. Mert ott gyakran fogalmunk sincs, hogy a jövőre nézve mit műveltünk.

See you when the end is near ♫

De térjünk vissza a kifejező és átható tekintetekre. Nem csak ember és ember között meghatározó jelenségről van szó. A tekintet állat és ember között, illetve állat és állat között is olyan tartalmat közvetít, amit szavakkal nehéz leírni, legalábbis a saját tapasztalataim szerint (egyre több élményem leírhatatlan, ami létminőségre nézve elég jó jel). Mi egy ideje falkában élünk, ami teljesen új dimenziókat nyitott meg az alternatív családi dinamikánkban. Imádom. Nem telik el nap, hogy ne élnénk meg valami mélységes szépélményt így is. S ha nem vagyok otthon, számomra is meglepő, mennyire hiányzik. Oliva szívem például van, hogy már akkor dorombol, ha egymásra tekintünk. És hozzá kell tennem, hogy Oliva megrendítően sokszor keresi az ember tekintetét.

Valójában a távollét is csak személyek közti kapcsolat lehet. Létrehozhatom és meg is semmisíthetem az utat köztem és a Másik között. Bár csak szimbolikusan. Saját valóság. "Utak végtelen sokasága szituál tehát, amelyek saját világom tárgyaihoz vezetnek" – írja Sartre. Vagy visszacsatolva a korábbi létviszonyokat feltáró gondolatokra: szükségem van a Másikra, hogy eltávolodhassak tőle – hogy én lehessek – aztán ha úgy akarom, visszatérjek hozzá. Oda-vissza, oda-vissza. Kialakítva azt az életteret és létdimenziót, amiben érző lény maradhatok, ahol a távolság sajog, a léthiány vágyként megjelenik, az együttlét pedig bármikor megrendíthet, stb.

S ha már ez az érzékenység megvan az emberben, nem csak a saját állataival tud ilyen módon kapcsolódni. Tekintve, hogy (haha) a macsóink limitált szókészlettel kommunikálnak (bár szókészletük idővel határozottan bővül), a tekintetnek és a tekintet megvonásának fokozott jelentősége van a mi családunkban. Tanítanak minket ezen a téren is.

“Aki az élőlényeket mind önmagában tudja tartani, mint Énjének részeit, s önmagát mindabban, ami él, az nem ismeri többé a félelmet sem a haláltól, sem mástól.” – véli Hamvas. “Megérti a közösséget, közvetlenné lesz, megnyílik; ami csak más szó arra, hogy valóságos lénnyé válik; s ami ismét csak más szó arra, hogy éber.”

Két gömb beszélget

Poincaré-féle képpel élve: a létezésem egy gömb, amelynek közepéről indulok, és a felszínére szeretnék jutni. Az én-magtól kifelé viszont egyre csökken a hőmérséklet, ezáltal ahogy úton vagyok, egyre zsugorodom, végtelenül kicsi leszek, így a felszíntől engem elválasztó távolság is végtelen marad. Mint mondtam, a megtett út jelent valamit, nem az elérhetetlen cél. A képhez még annyit tennék hozzá, hogy az sem elhanyagolható, hogy ezzel a kicsiséggel mihez kezdünk.

A Másik felszínen túli jelenléte motiváció is.

Csak elkötelezetten létezem – írja Sartre – az énség csak célra kivetülve ragadható meg.

Most akkor körülbelül ott tartunk, hogy ha a szorongás gyökerét keressük, saját létünk jellegzetességeihez (Yalomhoz képest részben másként felsorolva: szabadság = meghatározatlanság, halandóság = végesség, értelmetlenség = abszurd, elszigeteltség = egyetlenség + másság), ha pedig a félelem gyökerét keressük, akkor a másik szabadságával szembeni veszélybenlét érzéséhez áshatunk le. Röviden: egymásnak mindenképpen biztosítjuk a más-lét lehetőségét, ami a létezés alapvető jellemzője: egy folyamatosan újrateremtett nem-a-másik-lenni létmód, amit "teljes mértékben a semmi jár át", vagyis (saját szavaimmal) a bármi lehet másképpenlét.

E tekintetben most lényegtelen, hogy ez is egy megoldhatatlan végső probléma, mivel az autentikus lét felé megtett élménydús, fájdalommal és örömmel átjárt út fog számítani.

Csak haladtunk vagy 50 oldalt a Lét és a semmiben. A következő fejezet pedig már a testről fog szólni: a tárgy, amely számomra a Másik, és amely én vagyok számára, testekként van jelen. Szerencsére ez a tényező messze nem csak a "virtuális-lét-valóság" tragédiájához, dimenzióvesztéséhez járul hozzá. S hogy “mi végre támadnak épp ezek a gondolataid és érzéseid? Tested önmagája akar velük valamit.” – kuncog Zarathrusta.

"Amikor megreccsennek mögöttem az ágak, közvetlen módon nem azt ragadom meg, hogy létezik valaki, hanem hogy sebezhető vagyok, hogy testtel rendelkezem, amelyen sebet lehet ejteni, hogy helyet foglalok el, és hogy soha nem tudok kilépni abból a térből, amelyben védtelenül magamat találom, röviden, hogy látható vagyok." – szemlélteti Sartre.