Sartre-napló (XII): 94 813 perc

Táncolva kell elképzelnünk Sziszüphoszt. Közel 66 napot biztosan zenehallgatással töltött 2023-ban. Ki gondolta volna, hogy sziklagörgetéssel legalább a Spotify felhasználók felső 1%-ába be lehet kerülni? Vérbeli INFJ. Vagyis most értünk A lét és a semmiben az önmagáért-való-lét végére. Metafizikailag boldog és sértett, szorongásmentes évet zárhatok így, s ezzel a lendülettel felfüggesztem a Sartre-naplózást is a regényírás javára.

Tartoztam még például A kiégés társadalma néhány gondolatával.

Korábban szó esett már arról, hogy míg a főként elnyomó-fegyelmező korokban a tiltás negativitása helyezte perspektívába a szabadságot és okozott korspecifikus betegségeket, addig napjaink teljesítmény-társadalmai a lehetőségek pozitív túltengésébe betegednek bele. Han szerint a szabadság válságának mély jelei ma az olyan állapotok, mint a kiégés és a depresszió. De van-e különbség a negatív és a pozitív kényszer közt?

Külső kényszer és belső kényszer közt? Kérdem. "Különös korban élünk, amelyben maga a szabadság termeli ki a kényszerítő formákat."

Láttuk, hogy a freudi alany lehetőleg elfojtotta az örömöt okozó hajlamait a kötelesség oltárán, hogy majd a fájdalommal végzett munka fejében elnyerje az örökkévalóságot... Most tegyük fel, hogy a modern teljesítő alany nem ilyen. Ő már nem kötelező feladatokat végez. Az önkéntesség és a szabadság a zsánere, mivelhogy a mai teljesítményelvű társadalmak (lévén, hogy a legtöbb negatív parancstól és tilalomtól mentesülnek) a szabadság társadalmának adhatják ki magukat – mondja Han.

A fegyelmező társadalomból teljesítményelvű társadalommá való átalakulás megnyitotta arra is a lehetőséget, hogy a "felettes-én" "ideális-énné" pozitivizálja magát. Míg a felettes-én gátló öntudat, addig az ideális-én csábító. Ráadásul nem az abszurd sorsú csábító, aki nagyonis ember (s akiről később esik szó), hanem szimplán egy projekt.

A modern teljesítő alany a munkától élvezetet vár. Nagy ember lesz: arra vállalkozott, hogy saját jogon létezzen és (úgy véli) nem követ másokat – folytatja Han. Ennek viszont feltétele a Másiktól való elszakadás. "A szabadságnak ez a végzetes dialektikája újfajta korlátokká változtatja át a szabadságot. A Másikra való vonatkozás hiánya mindenekelőtt gratifikációs válságot okoz." Meg kellett néznem az Idegen szavakban.

Gratifikáció: jutalmazás, kártalanítás

Kiváló éghajlat ez a narcisztikus zavarok számára. "Az én és a másik közti határ eltörlése azt jelenti, hogy az én sohasem fog tudni valami >újjal< és >mással< találkozni. (A másikat) elnyeli és addig-addig alakítja, míg végül az én felismeri benne önmagát – ezzel azonban az új vagy a más értelmét veszti. A narcisztikus nem tapasztalatokat akar szerezni, hanem mindenben (...) saját magát akarja megélni. A tapasztalatban a Másikkal találkozunk. Megváltoztat, valóban mássá tesz. Az élmények ezzel szemben az ént hosszabbítják meg a másban, a világban. Vagyis az élmények kiegyenlítenek."

A narcisztikus alany nem képes eljutni a lezárásig sem, mert "a teljesítménykényszer további eredmények elérését kényszeríti ki. (...) A hiány és a vétkesség érzése állandósul. És mivel saját magával verseng, megpróbálja magát ájulásig felülmúlni. Bekövetkezik a burnout-nak nevezett lelki összeomlás." "A kiégés első jele paradox módon az eufória. Euforikusan állunk neki dolgozni. A végén pedig összeomlunk." The infinite loop.

Sartre nyomán még az eksztatikus alany fogalmát lehetne itt bevezetni. Ő azt írja, hogy a rajtunk kívüli dolgokat vagy Másokat 'kiterjesztésként' ismerjük meg. Ezért is ugrott be nekem a Han-féle narcisztikus alany (aki talán nem is annyira pszichiátriai eset, mint amennyire korunk tömegszerencsétlensége), hogy szegénykém csak fennakadt a lét egy kétségbeejtő adottságán: a végességen.

Az önmagáért-való lét végül csak oda fut ki, hogy "így mindenhol önmagamat találom meg". Ezért Sartre-ból arra következtetek, hogy a narcisztikus alany az emberi minőség egy végjátéka, amit teleszórtak a játékfejlesztők NPC-kel.

Összefoglalva, a kiégés, mint a depresszió előszele, nem azt a szuverén egyént éri el, aki annyira uralkodott a saját életében, hogy a hetedik napra elfáradt, hanem az önként vállalt kizsákmányolás és a Másik elpusztításának kóros következménye. "A személy kiterjesztése, átalakítása és újbóli feltalálása, aminek a depresszió a fonákja, az identitáshoz kötött termékek kínálatát tolja előtérbe." Minél gyakrabban váltogatjuk az identitásunkat/ a kapcsolatainkat/ a céljainkat, annál inkább pörög a fogyasztás és a termelés. Badum.

Míg (kud)arcunk nem lesz

Azt a létmódot, amivel az ember a világgal szemben fenntartja magát Sartre tagadásnak, Han ellenállásnak vagy negativitásnak, Camus pedig feszültségnek hívja. Asszem.

A modern teljesítő alany a tagadás tagadásává vált (már ha úgy vesszük az alapállapotot, ahogy Sartre írja: az önmagáért-való létmódja tiszta belső tagadás), mivelhogy a modern teljesítő alany pozitivitásra törekszik (szemben a természetes mássággal és ellenállással), elsimítja a dolgokat, kerüli a sérülékenységet, létrehozza az azonosság poklát.

Han írásaiból egyértelműen kitűnik, hogy értékválasztó filozófusként él. Nekem ezért Sartre, Camus és a Semmi többi prófétája felé jobban húz a szívem. Ők nem vagy csak önmagukra nézve minősítik a létállapotokat. A lét és a minőség két külön dimenzió. A lét önmagában nem minőség. Ebben Sartre Husserl-re cáfol: egy minőség értelme nem a 'beteljesedésben' rejlik, hanem az üresség érzékeltetésében, vagyis információértéke van a lét felől nézve. Eképpen a minőségek ismeretlenből érkező üzeneteknek is tekinthetők.

"A létező nincs birtokában a lényegének (esszencia) mint jelen minőségnek. (...) A lényeg a jövő mélységéből tart felé, sosem adatik meg neki, és mindig kísérti őt." – írja Sartre. Az is fontos felismerés, hogy az élet idővel csak egyre dúsúl a kísértetekkel. Most úgy gondolom, hogy a velünk élő szellemek az idő maszatolásai, de nem a világidőé, hanem azon időé, ami a saját belső szerkezetünk.

A minőség tehát annak jele, hogy én mi nem vagyok, mi hiányzik belőlem (ha igényt tartok rá, ha nem); olyan létállapot, amit valami láthatatlan erő (szerintem a saját Semmi...) távol tart tőlünk, de mindig kísért vele. S mindig van következő minőség, hogy a hajszánk tényleg halálig tarthasson.

A léthiányok feladatokká válnak. "Ez a világ a feladatok világa." – írja Sartre. Így alakul ki a "lerontott-lét-valamiért" – "ez lesz a véghezvitel módja." Véghezvitel. Szóval a teljesítményelv is létszükségletet játszik ki (gondolta volna). S milyen furcsa fogalom ma dolgo(kkal) foglalko)zni". Megtöltjük az emberi valóságot dolgokkal. "A dolgok elárasztják az eget és a földet" – ez megint Han.

Sartre valami olyasmit is ír, hogy a magáért-való nem az autenticitás hiánya miatt vész el a világban, hanem mert a világban való dolgok a végtelenségig kapcsolatba hozhatóak velünk anélkül, hogy egyszer is időnk volna feltenni a kérdést: "minek ez az egész?" #worumwillen S innen indulna a másikért-való-lét diszkurzusa, amivel majd valamikor folytatom a naplót.

"Mert a 'kiért?' folyamatosan megjelenik az eszközeink mögött."

A semmiség zónái

Térjünk vissza az aktuális projekthez: az ideális-én megalkotása szabad cselekedetnek tűnik – mondja Han. Aztán az ideális-énhez képest a valós én általában kudarc marad.

Sartre egy további nehezítő körülményre hívja fel a figyelmet: amint felismerjük magunkban a hiányt, az ráveti magát valamire, ami 'odakint' van. Szóval jó sokat vetődünk árnyékra. Ezzel elérkeztünk a hajtóerőkhöz (driverek) és az ízléshez (Sartre-nál inkább "étvágyhoz"). S győzhetjük feltárni azokat az eredeti viszonyokat, amelyek miatt bizonyos hiányokat eltűrünk vagy elszenvedünk. Mivelhogy ezek az erők önmagukban nem értelmezhetőek. A lét és a semmiben ez az affektivitás alapja.

Ahogyan azt korábban láthattuk a jelenlegi-én menekülése a lehetséges-én felé léthiányon keresztül valósul meg. A semmi lényét az ideális fúzió képzete hajtja. Micsoda dramaturgia ez Sartre-tól: a cselekmény fel nem ismert fúziók sorozata az eljövendőség reményében. Camus erre azt mondaná, hogy járjon inkább át minket a reménytelenség, ami az abszurd alany alapvető pszichés állapota. Sartre szerint meg Camus egy kókler volt.

Anyway... Han kortársként elgondolkodtató, s ez a kombináció is fontos.

"A napjainkban jellemző pszichés betegségek úgy, mint a depresszió, a kiégés vagy a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, nem vesznek részt a (freudi) elfojtásos vagy tagadásos folyamatban. Sokkal inkább utalnak a pozitivitás túltengésére, (...) vagyis arra, hogy képtelenek nemet mondani a Mindent-lehetre." A teljesítő alany akkor a leghatékonyabb az önkizsákmányolásban, ha mindenre nyitott marad.

Han azt is állítja, hogy a depresszió narcisztikus betegség. Olvasatában, míg a melankólia például a Másikhoz való toxikus viszonyként értelmezhető, ami a személyiség elszegényedéséhez, illetve autoagresszióhoz vezet, amikor alanya megtapasztalja a Másik elvesztését, addig a depresszió (ami gyakori végkimenetele a kiégésnek) "sokkal inkább a túlfeszített, túlvezérelt, narcisztikus önirányulás eredménye, mely destruktív vonásokat ölt."

A libidó felől nézve is jelentős elmozdulások láthatók. A libidó általában tárgyhoz kötött. Nézzük például a gyászt: "akkor jön létre, amikor egy erős libidómegszállással rendelkező tárgy elvész. "Aki gyászol, az teljesen a szeretett Mással van." Az erősen megszállt tárgy elvesztése azért is okoz nagy fájdalmat, mert a pszichés tárgyak elsődleges potencialitása az állandóság. Így a tárgy elvesztésével elvész a jövő mélyéből korábban felszálló ígéret is. (Ez utóbbi állítás ismét Sartre).

S mi következik majd ebből, ha esetleg kiderül, hogy a tárgy fiktív? S lehet-e egy tárgy bármi más mint fiktív, ha csak képzeletbeliként tudjuk felfogni?

Az következik, hogy az állandóság ígéretétől az erők (hatalmak) felé mozdulunk el. Legalábbis Sartre-ot olvasva. Erre pedig azért is van szükség, mert az életben minden egyszerre adott, és önmagában semminek sincs elsőbbsége. Nekünk kell választanunk.

A libidó jó példa az erőkre. "A modern alany a libidinális energiák jelentős részét saját magára fordítja. A maradék libidó megoszlik a folyamatosan növekvő számú kapcsolatok és az illékony párkapcsolatok között. A gyenge kötődés következtében könnyű a libidót elvonni egy tárgytól, és helyette új tárgyakat megszállni. A hosszan tartó, fájdalmas 'gyászmunka' feleslegessé vált." – írja Han. Pedig engem is milyen gazdaggá tett.

"A teljesítő alany nem engedélyezi a negatív érzéseket, melyek konfliktussá sűrűsödhetnének. A teljesítési kényszer megakadályozza, hogy szóhoz jussanak. Már képtelen dolgozni a konfliktuson, mert az egyszerűen túl időigényes."

A minap Samuval olvastunk Nietzschét a szenvedélyek kapcsán. Megtanultuk máshol is, hogy a szenvedélyes élet elcsalhatatlan része a szenvedés is, a modern teljesítő alany elvárásai pedig ezzel éppen szembe mennek. A negatív érzéseket ürügynek használja fel arra, hogy hátat fordítson saját léte kétségbeejtő adottságainak. Így ő sem tud mit kezdeni (mint előtte oly sokféle alany nem tudott) az ismeretlenből érkező üzenetekkel.

Itt a végső problémákra utalok.

Örvény örvénynek kiált

A gyógyulás a felismerésben rejlik – írja Han, ahova nekem is minden nap vissza kell térnem. Itt például Camus-hoz: "az abszurd ember egyszersmind megérti, hogy eddig a szabadság posztulátumához kötötte magát, hogy ennek bűvöletében élt. Ez bizonyos értelemben megkötötte a kezét. Életcélt képzelt el magának, az elérendő cél követelményeihez idomította magát, s ezáltal saját szabadságának rabszolgája lett. (...) fönntartom környezetem követelményrendszerét, ismerőseim előítéleteit (a többiek oly biztosak benne, hogy szabadok, s e jó hangulat oly' ragadós!) (...) Az abszurd ember megérti, hogy valójában nem volt szabad."

Korábban azt mondtam volna, hogy (szinte) természetes és elkerülhetetlen időről időre vészesen kimerülni. Sokáig így is éltem. Mármost hozzávetőlegesen másfél éve kerül az a bizonyos vészes kimerülés, amit korábban ciklikusan bevégeztem. Nem a terhelésem csökkent... sőt. Nevetségesen sokat vállalok, ha nem többet. S ezen van a hangsúly: tudom, hogy nevetséges. Abszurd. És játék. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyok benne egészen: éppen ellenkezőleg, teljes szívvel aprítok, mivelhogy ezek következnek a saját döntéseimből. A választott céljaimból. Mindezt azzal a szabadságtudattal, hogy bármi lehet másképp. S el is maradhat bármi.

Gondoljunk Dosztojevszijre: minden hőse az élet értelmét kutatja, egyik hőse sem fél nevetségessé válni. S aztán tekintsünk vissza Sziszüphoszra, akinek mítosza "azért tragikus, mert tudatos a hőse." S ez így van jól. Az élet igazsága (már ha van neki) tragikus.

Sziszüphösz sorsa a sajátja. Élvezte az életét és a mindennapok dolgait – a dohánykávé illatát s a takaró alatti melegedést, jó könyveket bogarászni vagy csak nézni az alvó kis sárkányt, bort tölteni két főre, pocsolyák tükrében meglátni a csupasz fákat, bármilyen Reese’s-t elmajszolni bármikor, vagy megtölteni egy újabb Moleskine füzetet... Sőt! Kifejezetten megszerette a sötét energiákat is, melyeket feltárt magában... Nem véletlen tehát, hogy berágtak rá az istenek, akik nem élvezték a maguk dolgait (mindezt tetézi, hogy magasról tesz rájuk az ipse). Hát rásóztak egy megoldhatatlan boulder problémát. Csakhogy... Sziszüphosz a büntetését is éli: "a szikla az ő dolga" és már megint táncol.

De Atlaszról és az általa viselt Teherről is beszélhetnénk.

Az abszurd ember tudja, hogy még tehetetlenségében is képes mindenre.

Hangsúlyozzuk a módszert: makacsul ki kell tartani, ugyanakkor tudni kell megszabadulni a vállalkozástól, vagyis tudni kell, hogy a vállalkozás bármire fölösleges (ahogyan a lét is az), tudni kell, hogy bármi el is maradhat. Ezen igazságok átélésével, ad absurdum, bármi fesztelenebbül valósítható meg. Emlékezzünk vissza az új szentháromságra: a Semmi, a Bármi és én... Ezzel azóta is az énség (ipszeitás) körforgását élem meg, a folytonos megújjulását. Amint fáradozom, tudom hova kell visszatérnem. S 2024-re az egyik fogadalmam, hogy az örök visszatérés szertartásait is kitalálom magamnak.

Heidegger nyomán: a tudás a világ, s azon kívül semmi – ez a semmi pedig az emberi valóság. Bár ebből a képletből nem-e az következne, hogy a tudatos énség az emberi valóságon kívülre esik?

Megtetszett nekem a tápláló intuíció fogalma is Sartre-nál. Az a képesség, amivel a színeket, hangokat, fényeket, formákat, távolságokat, textúrákat, hőmérsékleket szépélményként lehetséges megélni. S ha már a szépnél tartunk újra... Sartre szerint szépségnek a múlt, a jelen és a jövő fúzióját éljük meg, ráadásul úgy, hogy amikor az ember felismeri a szépet a világban, azt a képzeletén keresztül teszi meg: az ember egy képzelt tárgyat önmaga teljességének képzetén keresztül lát magában-valónak és önmagáért-valónak egyszerre. Ehhez múltbéli tudásunkat használjuk fel: "amit a jövőben felismerünk, az a múlt talaján képes megjelenni."

Mindig is tudtam, hogy ez az egész csak képtelenség lehet.

Nincs határ látszat és lét között

Abszurd sorsok Camus szerint a látszatot felnagyító (1) színész, a Másikélmény kimerítését nem szégyenlő (2) csábító, a világot járó (3) utazó, s a legabszurdabb: az (4) alkotó. Nincs érkezésem mindegyik sorsról értekezni, ajánlott olvasmány a Sziszüphosz mítosza, ami részletesen tárgyalja a színész szétszóródását a szerepek közt és a csábító abszurd szeretetteljességét is. Az én regényhősöm utazó, aki felismeri magában az alkotót.

"Még a hitetleneknek is megvan a maguk Getsemáné-kertje. És abban sem szabad elaludni. Az abszurd ember már nem magyaráz és megold, hanem átél és leír. (...) Leírni: ez az abszurd gondolat végső célja." S persze nagyon kell közben vigyázzak, hogy főként képekben írjam le. Merthogy minden magyarázat, minden meghatározás tagadás (Spinoza gondolata, melyet Hegel végtelenül gazdagnak tartott).

"A türelem és a tisztánlátás iskolái közül az alkotás a leghatékonyabb. Egyszersmind megindító tanúvallomás az ember egyetlen méltóságáról: a sors elleni makacs lázadásról, a meddőnek tartott erőfeszítés állhatatosságáról. Állandó erőfeszítést, önuralmat, az igaz határainak pontos felmérését, arányérzéket és kitartást követel. Aszkézist. S mindezt 'semmiért', az ismétlésért, az egy helyben toporgásért." De az alkotó többször él.

Visszatérve lényegi kutatásainkhoz: a végső problémákat sem kell megoldani. Az értelemnélküliség szórakoztató társa az abszurd, a szabadság kérlelhetetlen diádja a semmítés, az elszigeteltség a szépélmények örök visszatérésének közege, a haláltudat pedig megeleveníti az életet.

A kor, a romok, a kiontott vér

Az abszurdhoz hűen írnom kell arról is, hogy év végére csak beszivárgott a háborúk moraja is a gondolataimba. Izrael hónapok óta lövi a gázaiakat (megsemmisítve legalább 21 000 lelket, köztük több mint 7000 kiskorút). Izraelbe házasodott magyar értelmiségi magyarázat: a gázai övezetben élő palesztinok nem emberek, hanem ördögök. Sartre-i fordulat: hell is other people. Röviden. Szóval ez nem népírtás. Vagy Isten választott népének mindent szabad. Vagy ez az ember: a kegyetlen isten, aki válogat.

Mindeközben Ukrajnában felrebbent a híre, hogy a nőket is elkezdenék besorozni. Ott lassan 2 éve tart a különleges orosz katonai hadművelet. Tök oké volt eddig is, s majd 2024-ben is az lesz bárkit akarata ellenére harcba és pusztulásba küldeni, ugye, homo sacer? Az ingerküszöböt ez nemigen üti meg csak, hogy a Zelenszkij nem vesz fel öltönyt a fontos diplomáciai találkozókra.

Mit van mit tenni mármegint? A felejtés a gyermek vágya. De a gyermek legalább bármivel képes játszani. Játékká alakítja a munkát, a háborút, a jogot... csak kerüljön a kezébe. Az összes komolynak tartott dolgot képes kijátszani.

"Láttuk már, hogy tudatos emberek nyugodtan végezték a dolgukat a legostobább háborúk közepette, és ezt nem érezték ellentmondásosnak. Ugyanis nem bújtak ki semmi alól. A világ abszurditásának fenntartása metafizikai boldogságot ad. A hódítás, a játék, a szánalom, a szerelem, az abszurd lázadás mind-mind hódolat, mellyel az ember saját méltóságának adózik abban a hadjáratban, melyben eleve ő a vesztes." "Az emberi valóság egész létével a semmit teljesíti be. Ez a földi szenvedélyek ára." – írja Camus.

Ahol nincs háború, ott undorító túlkínálat van karácsony előtt, közben s után, mindörökké. S annyi táplálék, amennyi már emészthetetlen. Beszéljünk itt megint a minőségekről. Sartre felidéz egy korai illúziót, mely szerint ahhoz, hogy megismerjünk valamit, be kell kebelezni és meg kell emészteni (érzek itt valami áthallást a narcisztikus alany működése felé). Ezzel persze a megismerés folyamata megsemmisítéssé válik, lényegében azért (vagy akkor), mert (vagy amikor) elviselhetetlenné válik a Másik ellenállása a saját létezésemre nézve. Így ha nem azonosul velem, elpusztítom, vagy elpusztítom azzal, hogy azonosulok vele.

A "nehezen megszerzett első bizonyosság" és az "utolsó illúzió" közt csatangoló tragikomikus hős, a "gondolkodni merészelő vér" és a semmit kiszínező gyermek tehát elmennek karácsonyozni. Jó vicc. A semmit kiszínező gyermek én vagyok.

A Sartre-naplót tehát bizonytalan ideig szünetelni fog. Első sorban van egy befejezendő történetem. Polcz Alain Befejezhetetlen-je jut még utoljára eszembe (szerepelt a Metroplis-ban, amit a minap tördeltem). A reménykedés lehetett a nyavalyája.

Már mindent másként látok.

Aztán a többi projektek: felkészülni a következő sziklaszezonra, érkeznek az első Phase I study-m biomarkerei, illetve terveim vannak a Magyar LMBT+ Medicina Társasággal is. + Próbálok jogásszá is lenni, az utolsó utáni eljárásjogi dobásokkal, mert tökéletes ösztönzőnek bizonyul önmagában az a felismerés, hogy mekkora gag volna jogásszá is lenni. Na meg triplát érne a halálért és a másságért való jogokért játszásban.

"Az örökkévalóság nem játék." – toporzékol az Egyház. A jelen az! – replikázik Camus. "Nem az örök élet a fontos, hanem az örök életrevalóság..." – kuncog Nietzsche.

Ennyi volna a választás: az ember vagy tartsa többre magát az örökkévalóságnál (s váljon istenné), vagy vesse bele magát egy másik istenbe. "Tudom, hogy lehet alkudozni, a században és az örökkévalóban hinni. (...) De én undorodom ettől (...) nekem minden kell, vagy semmi!" – dacol Camus.

Ez van. A kiprovokált sorson – az abszurd életen – nem fog az örökkévalóság. Ahogy a feszült szíveken sem fog az Ígéret. Az isteni, az eszmei, az örökkévaló és a megszokás is csak takarás. Az abszurd leple, ami alatt a semmi amúgyis áthatolhatatlan.

Az abszurd ember legalább bármilyen szerepet játszhat! Csak ne leplezzen semmit. Vagy: csak ne leplezze a Semmit. Ennyire ellentmondásos, ennyire megismételhetetlen minden kaland, amiben nem célozgatunk, nem nézünk félre, nem hallgatunk. Végül meg olyanok leszünk, mint az igazságaink. Semmi más.

Így bizony felesleges volt minden magyarázat.