Sartre-napló (XI): meglepni a Semmit

Három hónapja kezdtem írni ezt a részt, amikoris egyszercsak megtörtént velem Az égig érő Fal befejezése. Felértem a Fal tetejére, egy keresztbefeküdt kőpilléren sétáltam éppen át, amikor egy váratlan pillantban rámköszönt a jövőben való létezés lehetősége. Eztán ő meg én az időtlenséget egy teljesen új minőségben kezdtük megélni. Így érik véget az első történetem, a Magáért-való lét. Na, csapjunk újra A lét és a semmi közé.

A változatosság kedvéért Han-t és a tárgyakhoz kötött libidót kicsit félreteszem (de nem sokáig, mert a minap érkezett egy egészen komoly könyvcsomag rendelésem), és Camus Sziszüphosz mítosza c. esszéjét fogom bevonni a szószövésbe. Egy nagyon magával ragadó szövegről van szó, akárhányszor elolvasok egy-egy fejezetet, mindig erős vágyat érzek, hogy újra nekifussak és többet megértsek belőle.

Az életeseményeimhez képest csöppet le vagyok maradva a naplózással (vagy: ez a csúsztatás épphogy kedvezően széles látószöget biztosít most nekem). A temporalitás alfejezetnék tényleg a végére értünk, a tükröződés témája pedig áthajlik a transzcendencia fejezetbe, ahol az intuíció, a tudás, a potencialitás (lehetségesség), később pedig a világidő, illetve a felszereltség-mentalitás kapnak főszerepeket. Egyébként a világidő és minden egyéb egzisztenciális barangolás kapcsán kiváló szórakozást nyújt a Loki 2. évada, a többi kapcsán pedig egy remek időzítéssel megjelent LÉON dalt ajánlanék fogyasztásra.

I want pain, dirt, passion, and devotion I want real love, fountains of emotions Wanna feel the fall dive into that ocean 'Til it spits me right out ♫

Ami azért is szép, mert három hónapja ebből minden van.

Kitettség és külvilág

Sartre szerint a magáért-való nem csak szabadságra van ítélve, hanem arra is, hogy önmagáért legyen. Olvasatában a tiszta tükröződés éppen ezt a jelenséget tárja fel. A tisztátalan tükröződés ezzel szemben a magáért-való első (de nem az eredeti) spontán tükröződő mozgása, melynek kettős célja van: az elsajátítás (internalizáció) és a tárgyiasítás. Visszaemlékezve: a dolgok magukban-valók, és "a magában-való előre fel van vázolva" – írja Sartre. "A tisztátalan tükröződés a magáért-való egy sikertelen kísérlete arra, hogy valami más legyen önmagaként."

A tükröződés alapvetően nézőpontokat keletkeztet, hogy a dimenzió nélküli intuíció (itt: önmagunk megérzése) tetten érhetővé, láthatóvá váljon (lásd lentebb). A tükröződés így lényegében önmagunk megkülönböztetésének a gyakorlata, amiben a Másságra, mint felületre van szükségünk.

A valódi esemény (vagy eredmény) a másikért-való megsemmisülés – teszi hozzá Sartre. A sartre-i lételméletekből kitűnik, hogy a szabadsághoz hasonlóan a szeretetség sem létezhet a Másik nélkül. A mindenkori ellenálló, reagáló, sértő, közrefogó, átölelő Másik nélkül. Aztán azt is észrevettem, hogy amennyiben az ember megszereti önmagát (úgy gazemberestül), nem tudja többé a többieket nem szeretni. Pedig próbáltam.

A fenti törvényszerűségből következik számomra az is, hogy a létezés minőségét, (de a szabadság fokát is) alapvetően meg fogja határozni, hogy én magam vagyok-e már a szeretet vagy sem (mert ez lényegében az önszeretet). Valamilyen különös, de talán nem is annyira titkos okból – az ember retteg attól, hogy ő maga a szeretet. Egyrészt ez azt jelenti, hogy nem old meg minket, ha valaki más szeret, másrészt nagy kockázat. Márpedig ha az ember maga a szeretet, akkor ő az isten is, mégis meg fog halni.

(Mondjuk e tekintetben egyébként sincs más választása.)

"Amint valaki felveszi a tisztátalan tükröződés nézőpontját – melynek célja valahogy meghatározni a létezőt, ami vagyok – egy egész világ jelenik meg, hogy kitöltse az időlegességet. Ez a világ – virtuális jelenlét és a saját szándékaim tárgyának kivetülése – a pszichológiai világ, vagyis a psziché. Egyfelől ennek létezése tisztán elképzelés; másfelől (...) a saját 'árnyékom', ami megjelenik előttem, ha látni akarom magam. (...) Ez a fantom világ mint a magáért-való valódi helyzete létezik." Ezzel a transzcendens világgal a temporalitás internalizálódik, minőséget vesz fel, de "külvilágként" jelenik meg. "Ezzel megérkeztünk az 'odakint' első vázlatához" – írja Sartre – "Később látni fogjuk, hogy a Másikért-való-lét valósítja meg ezt a 'külvilágot'.

Amennyiben megpróbálunk értelmet szerezni mindannak, amit érezhetünk, éppen az élmény természetét torzítjuk el vele. "Fel kell adnunk minden olyan kísérletet, ami a pszichológiai ok-okozatiság irracionalitásának mérséklésére irányul" – írja Sartre. Amit viszont megtehetünk, folytatja, hogy fellazítjuk magunkban az ok-okozati kapcsolatokat. Például elmúlhat az, amit korábban éreztünk.

Aztán megtörténhetnek az olyan tisztán irracionális valódi események, mint mikor valakinek még éppen csak a hangját hallod, és azonnal tudod, hogy mindennek vége van, ami addig volt; új korszak kezdődik. Vagy az időtlenség egy teljesen új formája: megjelent a Másik, akit mindig szerettél – ezt valójában valami folyamatos jelenidőben kellene mondanom, aminek se kezdete, se befejezése nincs, tehát érzékelteti e megrendítő megérzés abszurd igazságát – a semmleges univerzumba vetett hitem dupla tagadását. Ámen.

Szóval nem tudtam, hogy ilyen van.

Ezeket ismertem eddig: (1) szeretni fogom, (2) szeretem, (3) szerettem egy variánsát. Időutazó vagyok.

S innen indul egy teljesen új történet. Még mindig nem megoldás. "Ha elég volna szeretni, nagyon egyszerűek volnának a dolgok" – jegyzi Camus. "A szenvedélyek minden szakértője szerint azonban csak akkor 'örök' a szerelem, ha gátja van. There is no passion without struggle." Ráadásul akiket a nagy szerelem elfordít a szemèlyes élettől, azoknak kiszárad a szive – írja. Ígyhàt másfajta szerelem után kell néznünk, az után, amelyik a szabadságot hozza, ehhez azonban (Camus szerint) a Semmit kell választani.

Pszichofiziológia

Sartre a psziché/ego alatt az emberi lét állapotait, minőségeit és cselekedeteit érti. "Az Ego minőségei közé tartoznak a jellemünket és szokásainkat kialakító képzetek (virtualitások), rejtettségek (látenciák) és lehetségességek (potenciák). Minőségi tényező például lobbanékonynak, szorgalmasnak, törekvőnek, érzékinek, stb. lenni, de különböztessünk meg másfajta minőségeket is, melyek a személyes történetünkből erednek, és ezeket hívjuk (meg)szokásoknak: idősödöm, elfáradtam, elkeseredtem, jelentéktelen vagyok vagy haladok. (...) Szemben ezekkel a potancialitásban létező minőségekkel, az állapotok aktualizálva léteznek. Az utálat, szeretet és a féltékenység állapotok. Hasonlóképpen, számos jellemvonás, amit kívülről veszek magamra, amennyiben megélem, állapottá válik: a hiány (egy konkrét személy vonatkozásában), a számüzetés, a szégyen és a diadal állapotok. (...) egy minőség egy szerzett vagy veleszületett mentális diszpozíció; (...) míg egy állapot sokkal véletlenszerűbb és esetlegesebb: valami, ami megtörténik velem. (...) Az egyetlen módja ezen minőségek, állapotok vagy cselekedetek megjelenítésének a tükrözött tudat. (...) Amikor hirtelen felfedezem a szerelmet magamban, amikor meglátom, a tudatomon kívül (magam előtt) látom. (...) Más szóval, a psziché, ami a temporalitás három eksztatikus dimenziójában fogható fel, a Múlt, a Jelen és a Jövő szintéziseként jelenik meg. Egy szerelem, vagy egy vállalás e három dimenzió egységbe szervezése." Sartre itt azzal folytatja, hogy a szerelem értelmét a jövőben való létezés lehetősége adja. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a múlt (az, ami a magáért-való volt) szükségszerűen előnyt élvez; annak viszonylatában a jövő már létezik, csak nem adott.

Már létezik.

Mindeközben a múlt áttörések (áttétek) vagy motiváció formájában jelenik meg – írja. Az áttörések esetében a tükröző tudat két külön pszichológiai tárgyat egyként kezel, ami eredményeként létrejön egy új, fúziós pszichológiai tárgy, ami a régi és az új elemeket is tartalmazza. Így haladunk és változunk: tanulunk, például meghaladjuk a korábbi kapcsolatunkat egy új kapcsolattal, s bár megjelennek azonos elemek is az átélés során (pl. sziklát mászunk együtt), az élmény más lesz, elvitathatatlanul eredeti. A mássággal lehet haladni, az azonossággal nem megyünk messzire – mondaná Han. A másik áttörési forma pedig patológiás: a régi és az új elemekből értelmetlen tárgy keletkezik, amibe idővel belezavarodunk.

Fentiekkel szemben a múltbéli tapasztalatok motiváció formájában tovább élhetnek. Ilyenkor a régi és az új tárgy tisztán elkülönül egymástól. Ahogy a napló elején Sartre-tól olvastuk: a szabad ember független a múltjától. Yalom talán azt mondaná, hogy ez a múlt feldolgozását, elsajátítását jelenti, Sartre meg azt, hogy a megsemmisítését. Én e két módszert ötvöztem, ami nyilván egy mágikus megoldás.

De ilyen az abszurd élet: természetes jellege az irracionális.

A viselkedés negatív formái

Sartre, annak érdekében, hogy teljes képet kapjunk a magáért-valóról, a viselkedés negatív formáinak elemzésével folytatja értekezését. Ahogyan az alábbi kalandjaim is illusztrálják, "a nem-lét rajtunk kívül álló és bennünk lévő permanens lehetősége kondicionálja azokat a kérdéseket, melyeket képesek vagyunk feltenni." Ahogyan e kérdésekre adott válaszainkat is befolyásolja annak lehetősége hogy valamely belső- vagy külső ok következményeként egyszer s mindenkorra megszűnhetünk létezni.

Sőt, az önmagáért-való létezése eredendően az önmegsemmisíts művelete. Nem is lehet más, mivelhogy mindent, amivel kapcsolatba kerülünk, fel kell élnünk.

Ott fejeztem be az előző bejegyzést, hogy milyen különös, hogy a túlzott immunreakcióm is megpróbált megismétlődni. Ez a betegség szépen rámutatott arra, hogy az egyedüllétnek és az öngondoskodásnak milyen korlátai vannak. Rég nem éltem meg a testemben olyan gyengeséget, mint ami azokban a napokban beütött. A pár napig tartó ízületi problémák és az egészen sokáig tartó izomgyengeség együtt drámai létfeltáró élménynek bizonyult a megszokott formámmal szemben. Aztán a poszt-COVID (vagy a poszt-szteroid) is kitartott vagy másfél hónapig. A szellem kész, de a test bassza meg, ugye.

Ez persze egzisztenciális okokból nem állított meg. Immunreakciók, autóbalesetek, kőomlások... Nem volt nehéz mindmáig tudatánál maradni a létem esetlegességének. Végül nem hagytam ki semmit. Megtáncoltattam a lelkem a Son Mieux-val és a Bonobón is, aztán még mindig csillámporral az arcomon elmentem kertészkedni és wc-t pucolni. Az utóbbiak indokolatlanul rewarding élményeknek bizonyultak, ezen is sokat csodálkoztunk az Inotai hőerőmű porban őrizgetett emlékei közt.

N.b.: az önkéntességben összeférhet a munka és a szabadság.

Összességében különös szezon volt az idei. Csak azonosulni tudok Sartre azon megállapításával, hogy először az idealista, aztán a realista magyarázatokat kell bebukni és elvetni ahhoz, hogy ne akadjunk el. S persze fel kellett élni mindkettőt. Mi marad a következő utakra? Hát az abszurd.

Minden hegyen történt valami, ami korábban nem. Grazer Berglandban "gatyafék" jeligére első nap eltévedtünk, leszakadt ránk az eső a kb. 350 méteres fal közepénél, s úgy is fel kellett érnünk, hogy ki tudjunk szállni az útból (az éj leple alatt). Fáról fára biztosítottuk egymást, mert a nittelt utakhoz közünk sem volt. Kifordult a falból egy kötőmb is.

Második nap egy babafejnyi kő csapódott be közvetlen mellettünk még a beszállás előtt egy másik hegyen. Aztán az életünket is áttraverzáltuk a tűző napon még éppen vizes 50-60 méter kötéllel. S akkor az örvény, amit le kell nyelni, amikor ennyi kötél húz egy sréhen felfele traverzban és már látod, hogy nem lesz elég a standig, a mászópárod meg odalent (de olyan 80-100 méter magasan) kiszáll a standból, hogy az elakadt kötelet felszabadítsa...

Harmadik nap: harmadik alkalom a vízesés melletti mászóiskolában. Először száraz a Wasserfallkante teteje. A test nyavalya, de végre kimásznom.

Ezt követően Inotán a tilosbanmászkálással, szeptemberben Balatonkörbetekeréssel, aztán a Rax morénahalmain átkelve (majd' be*ostam) folytatódik, hogy ezt itt a Jackass. Ekkor már van mit veszítenem. Mindent túl kéne élni. Egy évet éltem félelem nélkül, de mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ennek is vége. Mondjuk a Szerelemért és a Gauisbauer Jug Weg kémény- és repedésmászásaiért is egyértelműen megérte kockáztatni.

Camus pedig emleget egy ún. egzisztenciális ugrást, amiről nekem más jut eszembe:

- Nem merem egyszerűen.

- És bonyolultan?

- Félek.

- Azt is szabad. De én azt kérdeztem, hogy akarod-e.

- Igen.

- És ugrottál már hasonlót?

- Még nagyon régen, tériszony előtt.

- És ha úgy ugranál bele, hogy félsz?

(...)

- Úgy ugrottam. :D

Tudatos jelenlét másként

Sartre szerint a magáért-való saját létében felelős a dolgokért, például a 'tudással". Másképpen: az egyén kezdetektől fogva a dolgok vonatkozásában alapozza és valósítja meg önmagát. A következő kérdés, hogy a magáért-való miként és miért hordozza magában a dolgok ismeretét? És úgy általánosságban mi a tudás?

"A tudás egyetlen fajtája intuitív." – írja Sartre – "A következtetést (dedukció) és a párbeszédet (diszkurzus) tévesen címkézzük 'tudásnak", ezek mindössze eszközök, melyek intuícióhoz vezetnek." Az intuíció a köznyelvben megérzést, belső hangot jelent. Valamivel tudományosabb megközelítésben veleszületett tudási képesség, ami a dolgok közti mély összefüggések meglátását segíti. Filozófiai megközelítésben pedig lényeglátást, egyéni nézőpont szerinti megismerési képességet jelent. A kifejezés latin eredete a látáshoz köthető, ígyhát gondoljunk vissza Rilkére: "Látni tanulok" és Nietzschére, aki szerint az első feladat, hogy meg kell tanulni látni.

Sartre esszéjében az intuíció a tudatos jelenlét egy dologgal szemben. Ezt a gondolatot össze is köti a tükröződő-tükröző jelenséggel (ún. fantom diád), melyben a tükröző mindenképpen vissza kell tükrözzön valamit, különben a rendszer összeomlik és semmivé válik. Vagyis a tudat. Írhatnék trükközőt is. Sartre azt is írja, hogy a nem-lét a jelenlét egy esszenciális szerkezeti eleme. Jelen lenni csak valami olyannal szemben lehet, ami nem mi vagyunk. Ezt egyfajta belső tagadásként írja le, melyben két létező közt az egyik tagadása minősíti a másikat: annak lényegéből fakadóan, éppen annak hiánya miatt.

Váratlan fordulat: mindenki kőkeményen küzd a saját mássága tagadásával. A magáért-való lét kizárólag valami más lehet a többiekhez képest. Megjegyzendő, hogy ebben a negatív "magatartásban" a negatív nem minőségi jelzőt jelent, a tagadást sem minősíti, hanem egyszerűen ellenállást fejez ki valamivel szemben (mint Hannál). Vagy amiként Camus írja: "csak azt értem, amit megérintek, ami ellenáll." Más kérdés, miként értem...

Sartre egészen odáig megy, hogy a tudás lényegében egy létmód, ami nem add hozzá a létezéshez, és nem is teremt semmit. Szerinte a tudás nem tesz gazdagabbá, mivel az nem más, mint tiszta negativitás, egyre több abból, ami nem én vagyok.

"Értem már, hogy a mindent megmagyarázó doktrináktól miért érzem szegényebbnek magam" – vág ide Camus. Mivelhogy a valóság sorvasztása (aka racionalizálása) az ember elszegényedéséhez vezet. Ez az ára annak, ha nem akarunk rácsodálkozni a lét abszurd voltára. A magyarázatok viszont kelendőek, mert leveszik a saját lét terhét, de itt a tragédia: azt a terhet éppenséggel hordozni kéne annak érdekében, hogy érző életet éljünk.

"I know what kind of god I need to be" – mondta reggel Loki, kérlelhetetlenül.

A lét és a tudás közti kapcsolat Sartre olvasatában a realizáció kettős fogalmában írható le: ráismerni, megvalósítani. A reális mindössze lehetségest jelent.

Itt érkezünk meg a transzcendencia fogalmához: ahhoz a mozgáshoz, amit a magáért-való hajt végre a dolgok irányába és a dolgokkal való kapcsolódás érdekében, lényegében azért, hogy még ne semmisüljön meg. Ebben a szövegkörnyezetben a transzcendencia nem nívós szellemi teljesítmény, nem a maslow-féle önmeghaladásról van szó.

Az abszurd bora és a sérülékenység kenyere

Kezdem megérteni, hogy az intuitív személyiségtípusom hatalmas áldás. Érdekesség, hogy 2022 októberéhez képest (annakidején bő kétharmados introvertált voltam), mostanra 53-47 százalékban mér a teszt introvertált-extrovertáltnak, és hasonló arányban a megítélő-észlelő dimenzióm is kiegyensúlyozottá vált. Az ítélkezés nem életem boulder problémája volt. Emellett turbulens altípusból masszív (90%) asszertív lettem.

Tegyünk még egy utolsó erőfeszítést – mondja Camus:

• a test

• a gyöngédség

• az alkotás

• a cselekvés

– ezeket jelöli meg az adottságok szenvedélyes kimerítésére. Nem szabad sajnálni, hogy az élvezetben elvész a vágy, és nem érdemes a majdra számítani.

Így mit hív Camus abszurd életszabálynak?

A lázadás, a szabadság és a szenvedély keverékét, melyben az ember "hívószó" nélkül él, és abból gazdálkodik, amije van; látja a saját korlátait (szabadsága véges, tudata mulandó, lázadása kilátástalan), mégis (vagy főképpen ezért) kalandozik, amíg tart az élete.

"Az élvezet aszkézisban végződik. Meg kell értenünk, hogy élvezet és aszkézis egyazon hiàny két arca." A kimerítés egy megismerési mód. Ilyen az önámítás nélküli tudás: tudja, hogy véges. Az embert "végül cserben hagyja a teste, s mivel nem halt meg időben, végigjátsza a komédiát."

"Az itt sugallt világ (...) csakis a halállal szembeállítva él." Mindenek felett tudni kell a halálról, aztán "engesztelhetetlenül, s nem önként kell meghalni" – írja Camus. Esetleg jókor.