Yalom-napló (II): halálszorongás avagy az elkerülhetetlen neurotika

“A halál a legnyilvánvalóbb végső probléma. Most élünk, de egy nap megszűnünk létezni” - írja Yalom. A végesség felismerése és a létezés iránti vágy közt erős konfliktus húzódik meg, mégis lerázzuk magunkról a szorongást, mert az elmúlás és a félelem ellenére - valahogy - élni kell.

Heidegger szerint két alapvető létezési állapot van: létezést felejtő (önfeledt) vagy létezés tudatában élő (józan). “A létezését felejtő diszpozícióban az egyén a tárgyak világában él, és belemerül a rutinba: alacsonyabb szinten él, fecsegésbe merül, elvész, megadja magát a mindennapi világnak, a dolgok milyenségével foglalkozik.”

Ezzel szemben a létezés tudatában az ember nem a dolgok milyenségével van elfoglalva, hanem azzal, hogy azok vannak. A létezés mulandósága mellett a létezés felelősségét is megéli azaz, hogy csak ebben a létformában áll kapcsolatban önteremtő képességével, csak itt képes arra, hogy megváltoztassa magát.

Az általános létezési mód persze az önfelejtés, amiben az ember “nincs tudatában annak, hogy ő maga élete és világa teremtője, melybe menekül / ahol hanyatlik / melyben hagyja, hogy elsodorja a senki - így nem kell választania.” Ha és amikor az egyén öntudatra ébred - írja Yalom - egyrészről autentikussá válhat, másrészről megismeri a teremtő és a teremtett énjét is: “átlátja minden lehetőségét és korlátját, szembenéz az abszolút szabadsággal és a semmivel - és ettől szorong. (…) Vannak bizonyos megváltoztathatatlan, orvosolhatatlan állapotok, bizonyos kényszerítő körülmények (küszöb- vagy határhelyzetek), melyek kizökkentik, átrántják az egyént az első, mindennapos létformából a tudatos létezésbe.”

Ilyen kényszerítő körülmény a halál is, ami hol másvalaki elmúlásával akar a szemünkbe nézni, hol egészen hétköznapi, szinte felismerhetetlen formákat ölt.

Hogy ne futamodjatok meg

Az erőforrásaink jelentős részét fordítjuk a halál tagadására. Ezt nem csak azért merem leírni, mert Yalom is megfogalmazott hasonlót, hanem mert az életem kb. 90%-ában (még akár orvostanhallgatóként is) aktívan tagadtam a halált. Kényszerítő körülmények löktek csak bele a témába: betegség, baleset, mások halála, vagy éppen a saját alapmondatom.

“Hozzáállásunk a halálhoz hat arra, miként élünk és fejlődünk, avagy hogyan ingunk meg és hogyan betegszünk meg.” - figyelmeztet Yalom.

A halálszorongással tehát sokáig nem volt dolgom. Olyan spirituális nevelésben részesültem, ami garantálta számomra, hogy az élet nem érhet véget. A halál gondolata, mint egyszerű átmenet jelent csak meg a fejemben egy feszes, kihívásokkal teli életforma és az ott már “nem lesz több fájdalom” közt. Ez az ígéret sokáig szentesítette az is, hogy "most még jó darabig lesz fájdalom".

Azt hiszem gyerekként talán csak édesanyám mélységes szomorúsága volt számomra gyanús, és a “Vigyél el a városba” kezdetű dal ismétlődése. “Még egy dal és indulás” - arra emlékszem, hogy attól féltem, hogy az Édesanyám meg akar halni. A félelem ellenére ez nekem gyerekfejjel is teljesen logikus volt: menni akar, mert ott jobb lesz neki.

Lifton szerint az ember 5 fő módon dolgozik a szimbolikus halhatatlanságon:

• Biológiai módon: az egyén tovább él utódaiban

• Teológiai módon: az egyén egy magasabb létformába kerül

• Alkotói módon: fennmarad tetteiben, embertársaira gyakorolt hatásaiban

• Örök természettel: az anyag és az energia körforgásába visszatérve él tovább

• Transzcendentális módon: az egyén a “folytonos jelenben” él

Nem nehéz belátni, hogy mindegyik módozat “tökéletesítése” érdekében mennyi irányzat, iskola, ideológia született, több-kevesebb kegyelemmel. A modern társadalom számára talán csak a megélt jelen és a természethez való visszatérés váltak idegenné. Éppen az a két forma, ami (legalábbis számomra) ma már a legtöbb értelmet rejti magában.

Mennyivel támogatottabb szerepeket felvenni vagy mártírként élni és meghalni? Budapesttől a Holdig és vissza, kétszer, aztán balra be egy tetszőlegesen választott otthonba. Ha ott mégis jelen találsz valakit, nézd meg jól.

Yalom szerint a halál tagadása beszűkíti az életet. “Amikor a halált kirekesztjük, akkor az egyén szem elől téveszti, hogy mi a tét, az élet ellaposodik, olyanná lesz, mint amiről Freud írt: ízetlen és tartalmatlan lesz, mint egy amerikai flört, melyről már előre lehet tudni, hogy semmi nem fordulhat elő benne, szemben a mi kontinentális szerelmi történeteinkkel, melyekben mindkét fél végig tudatában kell legyen a komoly következményeknek.”

Diagnózis után

Gyermekkoromban először a Dédipapa halt meg, később a Dédimama. Az az igazság, hogy nem ismertem őket, pedig a Dédimamával sokat kártyáztunk az utolsó években. A gyász nem jön magától. Imi bácsit mondjuk már nagyon sajnáltam, vele valahogy mindig azt éreztem, hogy őszinte velem. Tökre meghalt idő előtt a kibaszott cigarettától és a munkától. Legalábbis most orvosként így sejtem.

Később a Nagypapám halt meg, ekkor már gimnazista voltam. Nagyobb csapás ért. Valójában még annyira se ismerhettem, mint a zsugázó Dédimamát, mégis sorsközösségben éreztem magam vele: mondvalevő volt, hogy az intellektusom, a kezemre való érzékenységem (mármint, hogy ne legyen véletlen se piszkos - nesze nekem kecskeszaros-pókhálós sziklaperemek) és a fűszerek iránti rajongásomat tőle örököltem.

Mivel imaharcossá cseperedtem, az erőforrásaim jelentős részét töltöttem könyörgéssel és szellemi harccal a távolból, amikor a Nagypapám haldoklott. A halálhírével nagy kő esett le a szívemről: igen, megnyugodtam, már nem szenved többet. Megmenekült. Ebben az időszakban, bár a természetes világról még nem sok fogalmam volt (a szellemvilágról annál inkább), rendületlenül állítottam, hogy a halál nem természetes.

Egyetem alatt jobban beütött a halál. Éli barátomról régen írtam. Vele tapasztaltam meg először a Yalom által haláltudatnak tulajdonított személyiségfejlődésből valamennyit. Éli önvizsgálódásai kísértetiesen hasonlítottak a sikeres, csak éppen halálra ítélt szenátor feljegyzéseire:

“Miután megtudtam, hogy rákom van, az első órákban eszembe sem jutott a helyem a szenátusban, a bankszámlám vagy a szabad világ sorsa (..). Azelőtt zavart, hogy a feleségem a tubus aljáról nyomja ki a fogkrémet, és hogy nem fordít elegendő figyelmet a kényes étvágyamra. (..) Most vagy nem veszem mindezt észre, vagy nem számítanak (..). Ehelyett új színben látom a dolgokat, amelyeket azelőtt természetesnek vettem (..). Beleborzongok, amikor belegondolok, hogy még amikor a legjobb egészségnek örvendtem, a hamis büszkeség, a talmi értékek és a becses semmiségek miatt mennyi lehetőséget elszalasztottam.”

Yalomtól kibogarászva, a halállal való szembesülés (legyen az a saját halandósággal vagy mások történetén keresztüli) az alábbi személyes változásokat hozhatja:

• prioritások átértékelése

• nagyobb odadás a kapcsolatokban

• a természet és az elemek élvezete

• jelentésteli saját feladat megkeresése

• mások jobb megértése

Ha beüt az élet rövidsége és értékessége, akkor a fentiekkel összhangban az egyén megtanul nemet mondani arra, amit valójában nem akar, vagy amire nincs szüksége. Megnő az élet megtapasztaláshoz szükséges kockázatvállalási hajlandóság: az egyén kevésbé fél az elutasítástól, kevesebb kapcsolati szorongást élhet meg. Heidegger ezért is juthatott arra a következtetésre, hogy a halál elkerülhetetlenségének tudomásulvétele ösztönöz bennünket, hogy egyik létformából egy magasabb létformába lépjünk (1926).

Éli haláltusája után nagy és mély szabadságot éltem meg. Éppen akkor álltam perben az egyetemmel, egy óriással szemben, egyedül. Éli meghalt, de olyan élményekkel töltötte meg számomra azt a pár hónapot, hogy a gyász ellenére is megérkeztem egy rendkívül felszabadító felismerésbe: ha nem folytathatom a képzést.. ha nem lehetek orvos... akkor leszek valami más! Az én életem tuti nem múlik a Szürrealweisen.

Bár megjegyzendő, hogy ekkor még bőven halhatatlannak véltem magamat.

Miért nem elég jó a jelen-lét?

Bevallom korábban csak a halálfélelem szó használatát hallottam. Yalom szerint viszont a halálszorongás jobban leírja a jelenséget, amivel szemben állunk. Van ugyan tárgya a félelemnek, az mégis megfoghatatlan, vagy éppen legyőzhetetlen. Az egyén tehetetlen.

Freud szerint a szorongás a tehetetlenségre adott jelzés, amikor: “az egyén arra számít, hogy a helyzetben, amibe kerül, tehetetlen lesz”. De a jövő mindig fikció - mondom én magamnak, aki ettől függetlenül (mint sok más embertársam) időről időre szeretek úgy tenni, mintha tehetetlen lennék, mert az könnyebb. Valaki más kezd majd vele valamit. Mondjatok egy áment.

Csakhogy ez szenvedéshez vezet. Alább idézni fogok néhány klinikai példát a könyvből. “Noha a terápiás munka sok irányba elágazgat, a terapeuta a szorongást használja (…) tájolási pontnak”, mert a manifeszt szorongás, az elhárító mechanizmusok és a szorongással egyenlő jelenségek mind vezetnek valahova.

A szorongást áthelyezzük a semmiről valamire. Ösztönösen. “A szorongás arra törekszik, hogy egyre inkább félelemmé váljon” - fogalmaz May. Ha megvan a bűnbak, indulhat az önvédelmi hadjárat, vagyis “elkerülhetjük a félelmünk tárgyát képező dolgokat, szövetségeseket kereshetünk ellene, mágikus rituálékat folytathatunk a kiengesztelésére, vagy akár átfogó támadást indíthatunk ellene, hogy méregtelenítsük” - írja Yalom.

Esetek Yalomtól:

”Úgy akarta legyőzni a halált, hogy ifjú marad, hogy kikerüli a választásokat és a felelősséget, hogy elhiszi a mesét, miszerint mindig lesz valaki mellette, aki választ helyette, aki elkíséri őt, akire számíthat.” Aztán szembesült azzal, hogy nem fog helyette meghalni senki. Ebben az olvasatban a felnőtté válás a döntési szabadsággal, az elválással, az egyedülléttel és a halállal való szembesülést jelenti.

Emellett egészen érdekes klinikai példa a nő, aki valójában halálszorongása miatt akarta, hogy volt férje továbbra is “szeresse” és számon tartsa őt. Rettegett a befejezéstől - úgy általánosságban is. A kapcsolatának kudarca fenyegette a különlegességérzését, amit az addig megszakítatlan élet-sikersorozata is alátámasztott. A különlegességérzés a haláltagadás egyik gyakori és hatásos módja (amire majd az olvasónapló IV. részében visszatérünk). Az ok-okozati összefüggés fennállását igazolta a kimenetel: felismerve, hogy miért is tartott igényt a létezésének visszaigazolására egy olyan személytől, aki már nem volt jelen az életében, el tudta engedni a szálakat. Ami azért is jó, mert néha az embernek már annyi szál van a kezében, hogy a Perzsa Birodalom szőnyeg nagyhatalma lehetett volna vele, ha jókor születik hozzá (és férfinak), de nem így lett.

Egy másik példa az elköteleződés problémája: szenvedő nő, aki szeretne családot alapítani, szépen megöregedni, de nem tud, mert nem akar "megállni" és retteg attól, hogy "ennyi az élet" - Yalom szerint ilyesmin is csak akkor lehet megakadni, ha nem vagyunk jelen. Pedig ahhoz hasonlóan, ahogy ki lehet esni a jelenből, bármikor vissza is lehetne oda lépni. Ehhez persze belátás kell.

A belátást akadályozhatja, hogy amikor az egyén megérti, hogy a félelme tárgytalan: vagyis a semmitől szorong a szorongás még gyakran fokozódik. Ez egyben megtévesztő is: olyan, mintha rossz irányba indultunk volna el a mélyszerkezet feltárásával. Valójában nincs örökké tartó elköteleződés, így az ettől való félelem is gyaníthatóan valami más primer szorongás egyik arca.

Egy rakat példát lehetne hozni a kényszerbetegségekkel is. A veszély elhárítása, a véletlenségek kiküszöbölése, a rendetlenség… ebben van kontroll. A létezésben mennyivel kevesebb. Mint írtam a bevezetésben: meghalni bármelyik nap lehet, élni meg nem.

Nem véletlen azonban, hogy kényelmetlen, korlátozó vagy akár fájdalmas “megoldásokat” választunk: ezek jó időre sikeresen elfedik a nyílt és ijesztő valóságot. A halálon kényelmesen átsiklunk, nincs itt semmi látnivaló.

Aztán az elkerülhetetlen események vagy éppen visszavonhatatlan döntések következményei olykor szarnak bele abba, hogy a tudattalanunk szerint valami jó ötletnek tűnt. S még ilyenkor is mennyivel gyakrabban menekülünk el, ássuk mélyre vagy magyarázzuk félre a feladványt...? Visszatérni a rutinba és felejteni, elfáradni annyira, hogy ne érezzem rosszul magam, amikor nem élek a lehetőséggel. Szóval inkább bármit, csak például kérdezni, kérni, fájni ne kelljen.

Pedig néha milyen közel vagyunk a valósághoz.

Halálközeli élmények

A halálszorongásnak három nagy játéktere van az egyénre nézve: mi lesz a halál után az élőkkel, milyen lesz meghalni / haldokolni, és mi az, hogy megszűnhetek létezni? Utóbbi másképpen: mi lesz velem?

Ezek a kérdések először 2020 májusában mutattak be a saját halandóságomnak. A szívem elkezdett extrákat ütni, főleg nyugalomban. Kellőképpen elbizonyalanodtam: tulajdonképpen mire is vélem, hogy mindig verni fog a szivem? Életem első saját vénakanülje pipa.

Aztán 2020 novemberében COVID-osan voltam annyira makacs, hogy gondoltam a szérumbetegségszerű immunreakcióm majd otthon magától elmúlik. Na akkor is volt halálszorongásom, amikor a Korányi felé száguldottunk és arra gondoltam, hogy lehet mindjárt meg kell fulladnom. Második vénakanül, izolációs szoba pipa. Fogság újraolvasása pipa, bár nem olyan nagy élmény, mint elsőre. Istenem, én tényleg csak szeretnék újra a tudod-ki mellett aludni.

Na ezt követően még jó darabig féltem a COVID-tól, de már elmúlt.

Aztán 2021 augusztusában mentőben rögzítve, az autóbalesetünk után szorongtam megint. Mentségemre váljék, hogy ha valahol, na abban a helyzetben tényleg tehetetlen voltam. Picsába, hogy még mindig nem írtam meg neki a just-in-case-of-my-dying szerelmes levelet, mert sosincs ilyenkor idő elbúcsúzni. Harmadik vénakanül és tetőtől talpig képalkotás pipa. Szerencsére a szétzúzódáson kívül nagyobb bajunk nem lett.

Bár a bal csuklóm bizonyos helyzetekben még mindig szúr. Próbál emlékeztetni.

Yalom is beszámol egyébként arról, hogy mit tanult a saját autóbalesetéből. Ez alapján még nekem is el kell gondolkodnom, hogy egy-egy trauma kapcsán mit hova maszatolhattam el. Yalom rövidtávon látszólag jól kezelte a megrázkódtatást, azonban az azt követtő középhosszú távon az élete számos terére beszivárgott a halálszorongás: a társas kapcsolataiban, utazás közben, illetve sport- és szabadidőtevékenységei során is megjelent, de alattomos formákban:

“Elemeztem a kialakult helyzetet, és egy dolog világos volt: ez a fajta szorongás a baleset után keletkezett. Kis híján az életembe került a baleset, de az utána rám tört nyílt szorongás egy vagy két nap alatt teljesen eltűnt. (..) A balesetet követő halálszorongást eltolással “kezeltem” - vagyis lehasítottam eredeti forrásáról és megfelelően specifikus helyzethez kötöttem. Eredeti halálszorongásomnak szinte nem is volt ideje kibontakozni, és már át is vették a helyét lényegesen enyhébb aggodalmak.”

Emellett lépten nyomon elkezdte megélni a Heidegger-féle “hátborzongató idegenséget” azaz a nem-otthon-lét érzését, ami szerint a világ veszélyes. Akárhányszor leírom, hogy Heidegger, egy kisherceg valahol a sivatagban felsír.

Visszatérve rám, mert ez mégiscsak az én egyszemélyes önsegítőköröm: a COVID-19 szövődmény és baleset együtt már ráébresztett a halandóságomra. (No shit...) Főleg azért, mert végre kezdtem felszabadulni, kezdtem elhinni, hogy az élet - pontosabban a jövőm - talán jó lesz. Van itt egy kis csapda. A jövőben való reménykedés és a jól alakuló jelen miatt könnyű hátradőlni, s máris ki lehet esni térből, s időből. Minek ment oda... na ugye.

Valójában ez is mindig hullámzott. Azért mentem el először explorációra, mert 3-5 havonta annyira elfáradtam, hogy halálvágyam lett tőle. A doktornő ekkor (2019 december) megnyugtatott, hogy szerinte nem vagyok szuicid, csak alkalmazkodási zavaraim vannak - valószínűleg már nem működnek a régi megküzdési stratégiáim. Később kezdtem terápiát (2020 nyara), mert már annyiszor kerültem konfliktusba a körülöttem történő dolgokkal, hogy tényleg akadályozott a jobb életben, amihez egyébként mindenem meg lett volna.

Most akkor a fentieket mind egybevetve kérdem én, hogy mihez is kéne jobban alkalmazkodni? Miért is kell nekem például az ébrenlétem nagyobb és energikusabb részét munkával töltenem?

Nem mindegy, hogy a munka milyen kontextusban védőfaktor... beszédes az a kutatás, amelyben orvostanhallgatók tekintélyelvűségét és (tudatos) halálszorongását mérték össze: negatív összefüggést találtak, azaz minél fontosabb volt valakinek a status quo, annál kevésbé volt valószínű, hogy aggódjon a véges kis létezésén. Tá-dá. De engem ez már Éli halála óta nem érdekel. Szerencsére minden mással is lehet terelni.

Sine morbo

A halál jelei mindenhol ott vannak: ráncosodik a szemem csücske, sőt, szőrszálakat kell kihúzogatnom az államból. A nagymamám egyre kisebb. A nagypapám is egyre kevesebbet tud sétálni. Ja, hogy a Covid az elmúlt két évben rendszeresen elvitt valakit? Eltűntek valahová… Mindez engem nem aggaszt, mert pontosan tudom, hogy a Gyurcsány / a migránsok / a libernyákok / a nyugat / Brüsszel és a szívárványbőrbe bújt szörnyeteg ABCD maffia hibája az egész. Mi meg ha akarunk, örökké fogunk élni!

De majd holnap kezdjük...

“A lét megfellebbezhetetlenül szabad, következésképpen bizonytalan. A kultúra és a psziché konstruktumai gyakran elhomályosítják ezt a tényt (…) de a paradigmák kitalált, szánalmasan ingatag védőkorlátok csupán a bizonytalanság mély fájdalma ellen.”

Az egyéni körülményektől, választásoktól és véletlen eseményektől is függ, hogy kinél milyen formában jelenik meg a halálszorongás, de valószínűleg mindannyian igyekszünk áttolni azt valahova. Kisebb eséllyel válik viszont toxikussá, ha foglalkozunk vele.

Már így a könyv elején gyanús, hogy a végső problémák okozta primer szorongások mindegyike ritkán jelenik meg "eredeti" formájában. Sokkal inkább lesznek ezek miattunk diffúzak. Megtanuljuk eltolni, szublimálni, átalakítani - mert meg kell tanulnunk. Mert az ember elméje nem tűri meg az érthetetlenséget. Az algoritmus nem tud nem választani.

---

Most ezt sejtem a 2. fejezete után. Maradt 500 oldál és 8 fejezet.