Yalom-napló (IV): a kényszeres bajnok és az örökrózsa

A szorongás fogalmát tárgy nélküli, irracionális feszültségként szoktuk meghatározni. S mivel terápiában illik töviseket kihúzni, bevett szokás konkrét traumákat keresni a túlzott szorongás mögött, és azokkal dolgozni.

Ez a megközelítés azonban automatikusan elsiklik afelett, hogy az energia, ami az embert szorongás formájában testileg-lelkileg átitatja, miből állhatott elő. Mondhatni axiómának vesszük, hogy ez a feszültség van, és ha ügyetlen vagy, elhatalmasodik rajtad, és vélt fenyegetettséget eredményez egyébként ‘nem-is-annyira-rossz’ dolgokhoz kapcsolódóan.

Ezzel szemben az egzisztenciális paradigma szerint a szorongásnak valóságos eredői vannak: a lét végső kérdéseivel való szembesüléskor felemésztett energiák alakulnak át gyötrelemmé. A gyermekkorban megtanult védekező mechanizmusok segítségével viszont ezek az energiák lehasadnak az elme számára ijesztő és fenyegető ‘tárgyakról’. Eztán ránk van bízva, hogy milyen struktúrához kapcsoljuk őket hozzá. Máshoz kötve ezek az energiák kevésbé lesznek céltalanok: értelmezhetőbbé válhatnak.

Gondoljunk arra, hogy nem csak megoldani kontroll valamit, hanem másra fogni is az. Vagy arra, hogy ha azt mondom magamnak, hogy áldozat vagyok, ezért szenvedek, amibe lehet belepusztulok - az máris érthetőbb, mint az, hogy szorongok, tehát vagyok.

A halálszorongáshoz hasonló feszültséget okoz (ahogy a könyvben később kibontakozik majd) a szabadsággal (én teremtem a saját virágomat) járó felelősség felismerése / struktúra utáni mégis-vágy, a beszélő bútorok és berendezési tárgyak ellenére is meg-megjelenő elszigeteltség (a teljes önátadás, a nagyobb egészhez tartozás utáni vágy lehetetlensége).

Yalomot olvasva nem tudom nem látni, hogy az idő múlása rég feladattá vált számomra. A sötét kastélyban elrejtett, búra alatt tartott rózsa az őrizgetés reménytelenségét és az elmúlást egyszerre jelképező szimbólum. Visszaszámlálás. S ki nem látta még magát szerethetetlen szörnyetegnek?

Innen ered a jelentésnélküliség: 1) mindig el leszek választva másoktól 2) a szabad döntéseim ugyanúgy következményekkel járnak, mint a nem-döntéseim, és 3) meg fogok halni, tehát mégis mi a fészkes fene értelme van az egész parádénak?

Lefordítva a magam nyelvére: szorongok, mert nagy és üres ez az univerzum és körülöttem mindenki úgy rohangál, mintha lenne benne valami. Nézd meg. Komolyan, a parasztok megint fáklyákkal és vasvillákkal énekelnek a kapuban.

Félreértés ne essék, a végső problémák miatt nem szabad a konkrét traumákat félresöpörni. Inkább arról van szó, hogy egyes megtörtént vagy elmaradt életesemények éppen azért válhatnak traumákká mert a végső problémák nyújtotta legérzékenyebb ponton nyomnak meg minket: veszélyeztetik az életünket, a szabadságról alkotott felfogásunkat, a valahova tartozásra tett kísérleteinket és akár a létezésünk értelmét is.

Most visszatérek a halálszorongás fejtegetéséhez, csak ezen a ponton már fontos volt előrevetíteni, hogy a végső problémák kapcsolódnak egymáshoz, és mind-mind hozzájárulnak a szorongás fokozódásához, ha az ember a tudatos létbe kíván belépni.

Már volt szó arról, hogy a tagadás és/vagy a szimbolikus halhatatlanságra való törekvés szükségszerű módjai a halálszorongás feloldásának. Yalom szerint fontos viszont belátni, hogy még a sikeres önvédelmi módszerek is gátolják a személyiségfejlődést és korlátozzák az életkilátásokat. Ahogy Becker fogalmaz: “az emberi lét iróniája, hogy az ember legmélyebb vágya a szabadulás a halál és a megsemmisülés szorongásától, mivel azonban ezt maga az élet tudatosítja benne, az élet teljességétől is menekülnie kell.”

Vagyis: ha valaki jó minőségben létezik, van mit veszítenie, ezért szorong, ha arra gondol, hogy egyszer mindent el fog veszíteni, ami fontos neki, önmagát is. Hogy a szorongását oldja, kisebb-nagyobb mértékben megfeledkezik a jól-létről és önmagáról. Nem kíván napról napra szembesülni minden végességével. Az első jó minőség a gyermeklét, ahol ez az elhárító folyamat már elindul. Később, felnőttkorban pedig versenyt lehet csinálni abból, hogy ki tudja több életkörülményen átvarrni az egzisztenciális szorongás szálait, anélkül hogy azok ciki módon kirojtosodnának.

Ezzel a gondolatmenettel persze feltélteleztem, hogy az ember szabad gyermekként nőhetett fel. A való életben sokan már egészen korán gellert kapunk, gyerekként szülői szerepekbe kényszerülünk, elhanyagolnak minket vagy egész egyszerűen mások súlyos kontrollja alatt feszítjük a húrt.

Összefoglalva az eddigieket: van a végső problémákból keletkező elsődleges szorongás, ami különböző formákban és tünetekben újra meg újra felbukkan az életünkben. Az így észlelhető másodlagos szorongás (pl. pánikzavar, szociális szorongás, alkalmazkodási zavar) származékos. A terápia jellemzően az utóbbiak kezeléséből áll, a mélyszerkezet felfedésére kevesen vállalkoznak.

Kérdés, hogy egy védekezésre szolgáló viselkedésminta mikor válik károssá, és hogy van-e kiszállás az elsődleges szorongás folyamatos továbbtologatásából, vagy tényleg egy életre rendezkedjünk be a szorongás - elhárítás - szorongás - elhárítás sormintára?

Ezen a ponton már egészen kíváncsi vagyok Yalom válaszaira.

Az önvédelem két pólusa

Nem nehéz olyan körülményekkel szembesülni, amelyek súlyosan veszélyeztethetik az életünket. Fenyegető az infláció, az energiaválság és a klímaváltozás, bizonytalan a járványok alakulása, és kézenfekvő volna a kirekesztő-kisemmiző politikára vagy a szomszédos háborúra is mutogatni, mert ezekből valóban származnak kényszerítő élmények. De… nem a mélyszerkezetem részei. Nem adnak választ arra, hogy miért érzem magam tehetetlennek.

A fenyegetettségre válaszul van, aki a személyes sebezhetetlenséget, az önállóságtudat felerősítését választja (individualizáció), hogy megvédje önmagát. Mások a végső megmentő legendáját választják. A megváltó Istent és a kersztet vagy az igaz szerelmet és az örökrózsát. Sőt, sokan vannak, akik ezeket a módszereket kombinálják. Az átláthatóság kedvéért viszont mi is, mint Yalom, először külön tárgyaljuk ezeket.

Ez a két pólus az egzisztenciális paradigma szerint:

Különlegesség	Végső megmentőbe vetett hit
"csak magamra számíthatok"	"egyedül nem tudok létezni"
domináns driverek: függetlenség és szabadságvágy	domináns driver: függőség és biztonságvágy
viselkedés: elkülönülésre, kiemelkedésre törekszik, intimitáskerülés, lázadás, kockázatvállalás	viselkedés: egyesülésre, beolvadásra törekszik, feldolgozatlan gyász, kockázatkerülés
"saját apja/anyja lesz önmagának"	"örökké gyerek marad"
merev, szélsőséges forma: szkizoid személyiségzavar	merev, szélsőséges forma: dependens személyiségzavar

Mint minden más séma, ezek is a túlélésre szolgálnak. Egészen addig, amíg az életkörülmények oly módon meg nem változnak, hogy az egyént akadályozni kezdik a további fejlődésben és a saját világa megteremtésében.

"A különlegességbe és a végső megmentőbe vetett hit bizonyos körülmények között rendkívül adaptív hiedelem lehet. Mindazonáltal bármelyikkel előfordulhat, hogy túlterhelődik, és annyira elvékonyodik, hogy megrendül az adaptáció, átszivárog a szorongás, az egyén pedig önmaga védelmében olyan szélsőséges megoldásokhoz folyamodik, amelyek végső soron a védelem összeomlásához vagy túlműködéséhez, egyszóval tünetek megjelenéséhez vezetnek." - írja Yalom.

Akkor van baj, ha az ember már nem képes az elavulttá, károssá váló mintát lebontani és új védekezési módot kialakítani annak helyébe. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ennek végrehajtása felér egy identitásválsággal. Éppen csak ebben az értelmezésben egzisztenciális válságról beszélhetünk: az élet, a szabadság, a valahova tartozás vagy éppen a saját cél eszméje omlik össze a szemünk láttára.

Ilyenkor három sokszor egymásba ágazó út nyílik meg:

a. Olyan emberekkel vesszük körbe magunkat és olyan körülményeket teremtünk meg, amelyek képesek megerősíteni a régi, korábban még működőképes, mostanra kórossá vált viselkedésmintázatunkat.

b. Összeomlás, romokon ücsörgés, újratervezés, újrakezdés.

c. Meg lehet szünni érezni / létezni.

Hogy egészség-gazdaságtanilag melyik célravezetőbb és milyen mérések vagy mutatók szerint, that's beyond me. Kutatói szadadság + választási torzítás = döntési szabadság.

Lehet, hogy hülyeség ez a képlet.

Mit tudom én.

A különlegesség magasiskolája

A hétköznapokat legtöbben úgy éljük, mintha a halandóság törvénye mindenki másra vonatkozna, csak ránk nem. "Egy ilyen tartós hit átformálása sok pszichológiai munkába kerül. Amikor az egyén elhárítása ténylegesen megrendül (..), és rájön, hogy az élet vele éppoly kegyetlenül bánik, mint másokkal, elveszettnek és - különös módon - becsapottnak érzi magát" - gondoljunk vissza a gyerekeknek mondott kegyes hazugságokra.

"Amikor eljön az ideje, és öregszünk és haldoklunk, ahhoz a vágyainknak az égvilágon semmi közük nincs. (...) Az ember véges, az élet egyszer véget ér, a Föld forog tovább, az ember egy a sok közül - nem több és nem kevesebb. A világegyetem nem ismeri az ember különlegességét, egész életünkben hamis váltót tartottunk a kezünkben, a lét bizonyos dimenziói megváltoztathatatlanok." Tehetetlenek és dühösek leszünk, mert nincs kit hibáztatni. Ha ez nem megy, áttoljuk a dühünket másra.

"A személyes különlegességbe vetett hit rendkívül adaptív, és lehetővé teszi, hogy kiemelkedjünk a természetből, elviseljük az ezzel járó lehangoltságot: az elszigeteltséget, saját kicsinységünk és a külvilág hatalmasságának tudatát, szüleink hiányoságait, teremtett mivoltunkat, testi szükségleteinket, melyek a természethez kötnek, de legfőképpen a halált, mely szüntelenül les ránk tudatunk pereméről. Viselkedésünk számos vonása mögött az a hit húzódik meg, hogy ránk nem vonatkoznak a természet törvényei. (...) Amilyen mértékben hatalmat szerez az egyén, annyival tovább enyhül a halálfélelme, és erősödik a saját kivételességébe vetett hite. Az előrejutás, a teljesítmény, a vagyonszerzés, az elpusztíthatatlan emlékművek hátrahagyása mind olyan életformává válnak, ami sikeresen leplezi a halandóság alant háborgó kérdéseit."

A kényszeres hős: "nem akarok semmit, nem félek semmitől, szabad vagyok" - sírfeliratnak tűpontos. Az önállósságát túlfeszítő ember, ha tapasztalásaiból nem tanul, könnyen kényszeres hőssé válhat, akinek azért kell szembenéznie a veszéllyel, mert menekül a saját magában hordozott veszély elől. János apostol szavai új kontextusban: "mert nagyobb az, aki bennetek van, mint aki e világban van."

Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy egy egész életet be lehet rendezi olyan hősködéssel, ami nem kényszerít rá az önismeretre. Azok közt, akik az életüket teszik fel arra, hogy alkotással, társadalmi elismeréssel váljanak különlegessé - és e módon halhatatlanná - nem ritka az egészség romlásával járó súlyos kiábrándulás.

Ilyenkor még átmeneti megoldást nyújthat valamely pszichés zavar elpattanása, ami a különlegesség érzését még egyszer utoljára - valameddig - fenntartja. Végezetül nem ritka a halálszorongás önkezűséggel történő legyőzése - "az öngyilkosság gondolata bizonyos mértékig enyhülést hoz a rettegésre."

Egyelőre rejtély számomra, hogy a gyógyulás útjai miért vannak ennyire elrejtve előlünk.

A munkamániás: a kényszeres hős leghétköznapibb megtestesítője, akit felemészt a munka. A munkamániás egyik legmegrázóbb vonása, hogy abban az illúzióban él, hogy előbbre jut, mitöbb: halad. Az idő pedig az ellensége. Már nem azért dolgozik, mert szereti, amit csinál, hanem mert kénytelen. "A szabadidő a szorongás ideje - ezért a munkamániás sokszor azt is valamilyen tevékenységgel tölti ki, fenntartva a teljesítmény illúzióját."

Így az élet a cselekvéssel, a valamivé válással lesz egyenértékű, s mindeközben a munkamániás egyre azt várja, hogy az élet - valami csoda folytán - elkezdődjön.

Éljen a munkaalapú társadalom!

A nárcisztikus: aki a szorongását a különlegességbe kapaszkodva szereti elnyomni, annak nagy kihívást jelenthetnek a társas kapcsolatok. Márcsak azért is, mert ha én különleges vagyok, és a másik is neadjisten különleges, akkor nem-e rosszabb fényben látszom én magam? Éppen ezért előfordulnak olyan kórosan különleges lények, akik kényszeresen tagadják mások különlegességét. Köszönjetek előre a nárcisztikus személyiségzavarnak!

A nárcisztikus személy one-on-one meglepően sokáig el tudja venni másoktól azt, ami kell neki. Csoportban viszont könnyebben lelepleződik: róla szól minden vagy rendkívül dühbe gurul, ha nem kap megkülönböztető figyelmet.

Viszonzás nélküli feltétlen szeretet - minden örökrózsa legenda ellenére - csak a gyermek várhat el másoktól, főleg az anyjától. Mindenki másnak saját felelőssége az öngondoskodás - persze, megint nem tekintünk oda ki, hogy kultúra anya mennyi nyomorult közjószágot nevelget (ideértve természetesen magamat is).

Az agresszor: a szorongás oldására fordítható hatalom kiterjesztésének sokféle módja van még. Papnak vagy orvosnak menni lehet olyan life-hack, ami például a halál feletti befolyást is "növeli". Mivel a halálszorongás természetesen ekkor is mélyen megbújik az emberben, az agresszió és az arrogancia jóízűen táplálkozhat belőle. Rank egészen odáig megy, hogy az agresszió - a másik feláldozása - csökkenti az agresszor halálfélelmét. Innen a domancia élevezete, a kizsákmányolás művészete.

Tétovázás és szorongás

Míg a fentiek kóros individualista-cselekvő formái a halálszorongás leküzdésének, addig van egy bensőségesebb program is, ami - ha ez lehetséges - Yalom szerint súlyosabb kimenetellel jár. "Az individualista megnyilvánulásokkal és teljesítményekkel járó életörömben egy ponton megjelenik a szorongás. A 'beágyazottságból kilépő' vagy 'természetből kiemelkedő' egyén nagy árat fizet a sikerért. Van valami ijesztő az individualizációban, az egésztől való elszakadásban, az elkülönült és elszigetelt életútban, a társak és a szülők túlhaladásában."

Vannak, akik ezt 'sikerneurózisnak' hívják. Aki fejest ugrik az élet learatható javaiba, az szorongásra van ítélve. "Aki kiemelkedik a természetből (..), amint Spinoza mondja, 'a saját istene' lesz, végtelen elszigeteltséget vállal - magára marad. (..) Márpedig az individualizációval járó ilyen elszigeteltség a többség számára túl félelmetes ahhoz, hogy elviselhető legyen." És ha a különlegességünkbe vagy sérthetetlenségünkbe vetett hitünk nem képes megvédeni minket a szenvedéstől - írja Yalom - máshol keresünk megoldást: személyes megmentőre lesz szükségünk.

A lény, aki figyel és szeret

A megmentőbe (gondviselőbe - a szerk.) vetett hit magjai az élet legkorábbi szakaszában kezdenek gyökeret verni bennünk. A szüleink - pont, mint az istenek - lehetnek kedvesek, félelmetesek, szeszélyesek, dühösek - de mindig ott vannak velünk. Kultúra anya egyetlen gyermeke sem akarta magát a világ számára jelentéktelennek látni.

A végső megmentő természetesen nem csak természetfeletti lény lehet, hanem ideológiai vagy politikai vezető is, ahogy rögeszme - például szerelem vagy valamilyen egyéni cél is. S ha van rá mód, legyen elérhetetlen: egyrészt ne lehessen megvizsgálni és kijózanodni belőle, másrészt mindig lehessen-menni utána.

Az idegenekért, ismeretlenekért rajongók ezen elgondolkodhatnak. Áttétesen azok is, akik érdeklődésüket vesztik a másik leleplezése után.

Tonio Kröger jut eszembe:

"Inge ide-oda imbolygott Tonio előtt, előre és hátra, lépve és perdülve; az illattól, amely a lány hajából vagy ruhájának lenge fehér kelméjéből áradva néha megcsapta, a fiú szeme mindinkább elhomályosodott. Szeretlek, kedves, édes Inge, mondogatta titokban, és ezekbe a szavakba beleöntötte egész fájdalmát amiatt, hogy a lány oly jókedvűen, szívvel-lélekkel táncol, és őrá ügyet sem vet. Storm gyönyörű költeménye járt az eszében: 'Aludni vágynék, de neked még kell a tánc.' Gyötrődött a megalázó képtelenség miatt, ami abban rejlett, hogy az embernek táncolnia kell, amikor szerelmes..." - elnézést kérek, a Strom strófát másik fordításra cseréltem.

A hős szerelmesek - amellett, hogy könnyen kényszeres hősökké válnak, ha nem tanulnak a tapasztalásaikból - egyszer dekompenzálódnak, mert a végső megmentő által nyújtott védelem ingatag és súlyosan korlátozza az egyén személyiségét is.

Aztán vannak emberek, akik mindig "haldoklanak", mindig történik velük valami, ami a környezetükben fenntartja a rettegés megfelelő dózisát és mozgósítja mások figyelmét és gondoskodását. Valójában az a felfogás, hogy a segítség 'odaát' van, tanult tehetetlenség és kényelem is egyben.

A hős szerelmesekre és a haldoklókra egyaránt jellemző, hogy nagy hevességgel kérjék számon a 'megmentő' esendőségét, tehetetlenségét vagy emberi mivoltát.

Végül a megmentő - ha nem volt eredendően elérhetetlen - természetesen megbukik. Vagy ahogy Heidegger mondaná, beáll az eszköz zavara, például:

• a megmentő nem tud megváltani a halálos kórból,

• a másért élt közvetett élet berobbantja a depressziót,

• az önfeláldozás bántalmazó kapcsolatnak ad helyet,

• a gondviselőről kiderül, hogy a fele sem igaz.

"Amikor a páciens felismeri ideológiai kudarcát, gyakran bénító kétségbeesés keríti hatalmába: úgy érezheti, hogy egész életét valami olyasmire tette fel, ami végül is hamisnak bizonyult, de nincs más megküzdési alternatívája" - írja Yalom.

Vagy ahogy Arieti fogalmaz: "...olyan kritikus ponthoz érkezett, amikor a pszichodinamikai erők átszerveződésére és új kapcsolati mintázatok kialakítására lenne szüksége, de képtelen kézbe venni a dolgokat. Nehéz helyzetben van. Tehetetlen. Nem tud elképzelni olyan alternatív kognitív struktúrát, ami gyógyuláshoz vezethetne, vagy ha el is tud képzelni ilyet, az kivitelezhetetlennek tűnik. Máskor úgy érzi, ezek az alternatívák nem lehetetlenek, hanem hiábavalóak, mivel csak azt tanulta meg, hogy minden érdeklődését és vágyát egyetlen kapcsolatba fektesse, abba, ami végül is kudarcot vallott."

Ilyenkor a legtöbb ember - írja Yalom - vagy megpróbálja helyreállítani a kapcsolatát, vagy másikat keres. A legtöbb ember kikerüli a mélyszerkezet feltárását, véletlen sem kezd bele annak átalakításába. Egyébként is kinek lenne ilyesmire ideje?

Integráljuk az olvasottakat

Yalom szerint a legtöbb esetben a halálszorongás ellen mindkét alapvető védekezési formát használjuk, kisebb-nagyobb mértékben - különleges vagyok és valaki meg fog menteni. "Az egyén egész életében e két lehetőség, e két pólus között hányódik... Az egyén igyekszik elkülöníteni magát (..), kinyilvánítani autonómiáját, előrejutni, megvalósítani a lehetőségeit. De elérkezik az idő, amikor félni kezd az élettől. Az individuációnak ára van: egy félelmetes, magányos védtelenségérzést von maga után - és ezt az érzést az egyén az ellenkező irányba váltva enyhíti, vagyis 'visszafordulva' lemond egyediségéről, és abban talál megnyugvást, ha összeolvad a másikkal, ő maga feloldódik, és kiszolgáltatja magát."

Ezzel pedig újabb kihívásokat ránt magára. Mindig e két pólus között: az élet- és a halálszorongás közt ingázva. Az életszorongás a természetből való kiemelkedés, a halálszorongás pedig a fúzió ára: ha az önállóságunkból engedünk, az kicsit halál is?

Valószínűleg a szorongás a két pólus közti vektor.

---

Maradt 400 oldal és 7 fejezet.