Sartre-napló (III): megint hegyek

Sejtettétek-e, hogy a szabadság azért lehetséges, mert a Semmi lehetséges? Ráadásul abból eredően, hogy van Másik. Gondoltam megírom nektek mielőtt lépek a hegyekbe, mert oda nem Sartre 800 oldalas kis ponyváját viszem magammal, és ez baromi izgalmas rész volt (nekem legalábbis).

Korábban harangoztam, hogy Sartre világában a szabad ember független a múltjától. Röviden ez azt jelenti, hogy nincs tudattalan (sic! mert nem-tételező) ok-okozati kapcsolat a döntéseim és a múltbéli meghatározó események között. Ezek olykor csak pszichoterápiával derülnek ki...

A cél az lenne, hogy 1) jelenvaló tudjak lenni az életemben, 2) azért válasszak dolgokat és lehetőségeket, mert vágyom rájuk, s nem azért, mert valamit a múltból el akarok kerülni, vagy el akarok fedezni, vagy csak úgy automatikusan (pl. sodródó vagy impulzív döntések).

Ez ilyeneket is jelent: felnövünk és elhagyjuk apát, anyát és a testvéreinket, ahogy Jézus javasolta, pályát választunk, kialakítjuk a saját életmódunkat; feltárjuk és feldolgozzuk a traumáinkat; s egyik kapcsolatból lépünk a másikba. Mindenképpen ideértendő az is, hogy az identitásképző hiedelmeinket, elvárásainkat és értékeinket megvizsgáljuk, s szükség szerint alakítjuk vagy kigyomláljuk azokat az életünkből. Az az rendre újrakezdünk valamit, akár önmagunkat is, és növekszünk valamerre.

Azért mert valami a múltban számomra igaz volt, nem kell ma is úgy élnem mintha még igaz lenne. Csak azért mert korábban elhatároztam valamit, nem feltétlen kell továbbra is ahhoz tartanom magam. Bármikor elindulhatok egy másik irányba. Mindenhol utak vannak.

Szabadság, te szívfacsaró

A bonyodalom persze el is kezdődik, amikor úgy érezzük (vagy valóban úgy van), hogy a múltunktól való elszakadáshoz el kell szakadnunk Másoktól vagy valami Mástól. Nekem a családom, a Másiknak én… vagy egy újabb pályaelhagyás, egy város, egy baráti társaság. Bármi elviselhetetlen kötelékké vagy túl nagy áldozattá válhat. Ezért mindannyian áldozunk a Semmi oltárán attól függően, hogy mit érzünk a szabadság árának, amikor már elég nagy a diszfória, amikor már elég tágas a kétségbeesés, amikor már elviselhetetlen a múltra vagy a jövőre irányuló szorongás. Akkor kő kövön nem maradhat.

Feltéve, hogy nem tagadjuk a saját szabadságunkat.

Ez megint a döntések és cselekvések játszótere, amivel Yalomnál sokat foglalkoztunk. Így itt a szabadság és a Semmi kapcsolatához kanyarodunk vissza. A Semmi lehetősége ugyanis előfeltétele a szabadságnak. Így alakul tehát az egyenletünk: a lét megelőzi a lényegünket, a Semmi követi azt, hogy létezünk vagy hogy valamit létre hoztunk, a szabadság pedig a létezésünk vagy az általunk teremtett létező semmítéséből fakad.

Igen, teremtő és pusztító erővel felruházott hatalmas lények vagyunk.

De miért van az, hogy ami az egyik embert korlátozza (vagy amiről úgy véli, hogy korlátozza), az a másikat lehet nem is zavarja, esetleg ragaszkodik is hozzá? Hogy, amit az egyik ember akár a szabadsága árán is védelmezne, azt a másiknak el kell pusztítania?

Több oka is lehet. Például, hogy mással terheltek minket a fejlődéslélektanunk során, vagy hogy rosszul választottunk ellenséget. De ki lesz a fejlődéslélektanú, aki mindennek majd utána jár? Lehet, hogy senki. Lehet, hogy sosem derül ki. Éljen a sémakémia!

Sartre viszont Heidegger nyomán azt írja, hogy számos olyan hozzáállás észlelhető az emberi valóságban, ami arra utal, hogy értünk valamit a Semmiből, ilyenek például az undor, a tiltás és a megbánás is, de a legfontosabb indikátornak a gyötrelmet, a kínt, a fájdalmat tartja. Ezek létfeltáró szerepével Sartre később fog részletesen foglalkozni.

Szóval a szabadság igényli a múlt semmítését. Akár az azonnali múlt elválasztását is a jelentől. Ez a törés a múlt és a jelen között - Sartre szerint - a Semmi. Másképpen: mi választja el a korábbiakat a későbbiektől? Rá tudsz mutatni? Meg tudod fogni? Nem. Semmi nem választja el azokat egymástól. Vagy pont, hogy a Semmi választja el őket. Haha.

Hozzá kell tenni, hogy a korábbi tudatunk is jelen marad (bár 'múltsággal' módosítottan), és valamennyire átjárja a jelenben élesedni képes tudatállapotainkat. Ez egy egzisztenciális kapcsolat, ami az ἐποχή (epokhē, ítélkezés/ minősítés felfüggesztése) gyakorlása esetén "kiesik a játékból", "leválik", "háttérbe szorul'. (Még jó, hogy a Google fordítóban van görög billentyűzet, különben meg lettem volna lőve.) Azt is mondhatnánk, hogy a tudatunk úgy marad fenn, hogy folyamatosan feléli, semmíti azt, ami már megtörtént vele.

Ahogy Sartre összegzi ezt: "az a szabadság, hogy az emberi lény a semmit saját magából kiválasztva játékon kívülre helyezi a múltját."

Inkább átlépek a Semmin, mert az, ami eddig volt, már ne legyen... Masszív.

(No) Easy Way Out. Imádom ezt a dalt.

Ugyanakkor... a semmítés által az emberi lény éppen annyira a múltja, mint amennyire a jövője is a szabadságban. Ezért Sartre szerint, ha az ember tudatosíthatja a létezését, rendelkezésre kell álljon a módja annak is, hogy a múltunkkal és a jövőnkkel képesek legyünk kétféleképpen is szembesülni: hogy azok mi vagyunk és nem mi vagyunk. Ezt majd mindjárt megcsinálom lent, kint a sziklán.

Sartre szerint a gyötrelem az az üzemmód, ami lét-tudatossá tesz minket: a kín serkenti a szabadságtudatot. Létfeltáró gyötrelmet azonban nem lehet csak úgy leakasztani az életről.

(Szóval ezúton is ezer hála mindenkinek)

Hegyek és öngondoskodás

Sokáig azt hittem, hogy olyan erőssé kell vállnom, hogy hegyeket tudjak megmozgatni és a tengerbe fordítani. Maradok azt hiszem a sziklamászásnál, a jelenlétem és a technikám fejlesztésénél, s legfőképpen annál a felismerésnél, hogy nem kell minden utat bejárnom vagy megmásznom. Elég jó az is, ha kint vagyok a szabadban és élvezem a zenét. Ez pont egy olyan nap volt, amikor az óvodában azt játszanám, hogy én irányítom a szelet.

Megint eszembe jut az a rész, amikor a zsidók csak bolyongnak a Bibliában, végül Isten megszánja őket és így szól: olyan régóta kerülgetitek már ezt a hegyet, "forduljatok vissza, és induljatok a pusztába." Pár éve csak az ugrott ki nekem ebből, hogy "forduljatok vissza". Most látom, hogy van egy ilyen szakasz: "induljatok a pusztába". Hoppá.

De miért volna jobb kicsapódni a pusztába és ott kavarogni tovább? Most azt gondolom, hogy a pusztában ér össze a lét és a Semmi. Ott válhat nyilvánvalóvá, hogy mi van bennünk, s abból mi a lényegünk - a bevezetésben emlegetett esszencia.

Heidegger alaposan foglalkozott a távolság és az időbeliség jelentőségével. Sartre ennek kapcsán ezt írja: "az ember a világ másik oldaláig elmenve (útközben) megismerkedik önmagával, aztán hátat fordít a látóhatárnak, maga felé fordul, hogy internalizálja a távolságokat: az ember a távolságok lénye." - szabadfordításomban - "Az internalizációból következő mozgás - ami traverzálja az egész létezést - teszi lehetővé, hogy a létező felemelkedik és önálló világgá szerveződik." És ez a külön világ a Semmiben függeszkedik.

"Descartes, following the Stoics, gave a name to to this possibility of human-reality, the possibility of secreting a nothingness that isolates it: it is freedom."

"Először is meg kell figyelnünk, hogy a lény, akit elképzeltünk nem lehet passzív alanya a semminek: nem tudja csak úgy magába fogadni azt" - csak a saját Semmi törheti át a világ falait. S a világ falai a tér, az anyag, s az idő (ezeket a falakat csak én találtam ide ki). Bevallom, oldalakon át semmit se értettem ebből a fejezetből elsőre, vagy másodikra. Könyvemre akadtam. Rejtvényt fejtek és iszonyat boldoggá tesz. Közelebb vagyok.

De menjünk neki mégis a hegyeknek... Major highs and major lows ♫

Mászni fogunk. Kierkegaard mutatja az utat a beszállóhoz. Heidegger hozza a kötelet. Ami most következik, azt semmiképpen se csináljátok utánunk otthon! Hívjatok rögtön hegyimentőt. A gondolatjáték kedvéért most viszont nem kérünk segítséget.

Már Kierkegaard különbséget tett a gyötrelem és a félelem között: a félelem a világban lévő dolgokkal szemben jelenik meg (konkrét tárgya van), míg a gyötrelem önmagunkban kavarog és alakváltoztató (tárgyat keres magának), de legfőképpen fikcióra irányul. Fenn vagyunk mondjuk a negyedik kötélhosszban, kb. 70 méter magasan. Egy bizonyos magasság felett mondjuk mindegy.

Megszakadt köztünk a biztosítási lánc: előre sosem látható módon egy sziklaomlás eltépte köztünk a kötelet, ami nagyon nagy gáz. Óriási mákunk van, hogy egyikünket sem sodorta le az omladék. Szerencsére te a standban vagy, relatív biztonságban, nálam kicsit neccesebb a helyzet, az aktuális lépésem és fogássom pont vállalható, viszont éppen egy traverz részen vagyok túl, egy sarkot másztam körbe, nem is látjuk egymást.

Nekem vissza kell másznom a legutóbbi biztosítási pontig (köztesig), hogy szintén rögzíteni tudjam magam, aztán valahogy kitaláljuk, hogyan egyesítsük a két kötéldarabot (tegyük fel, hogy tudunk még olyan csomót kötni, amivel ez lehetséges), aztán majd valahogy leereszkedünk. Hogy jár-e majd közben felénk valaki, aki tudna segíteni, nem tudjuk.

Szóval vissza kell másznom a sarokhoz, amin az imént egyébként is idegösszeomlottam, csak most éppen tényleg az a tét, hogy megyek-e a levesbe. A zuhanást el kéne kerülni, 4-5 mozdulatról van szó, abból mondjuk egy kunszt kicsit nehéz, de nem vészes, csak olyan magasan vagyunk, hogy már az előbb is nagyon ijesztő volt, hát még így. Az alattam kitárulkozó mélység most tényleg a halál veszélyével fenyeget.

Az elmémben rögtön megjelenik néhány akadály: megcsúszik a cipőm egy kavicson vagy kiold a tépőzárja (ezt mostanában egyre gyakrabban csinálja) és minden apró lépésem bizonytalanná válik, de akár újabb sziklaomlás is lecsaphat. Ezekben a lehetőségekben én a körülmények passzív alanya vagyok, ahogyan a gravitáció törvénye is hat rám. Ezek felett a kimentelek felett nincs kontrollom, nem az enyémek. Félek. E veszélyek fényében csak egy tárgy vagyok, ami képtelen kontrollálni a jövőbeni megsemmisülésének lehetőségét.

Nincs más választásom, mint mégis összeszedni magam, és a figyelmemet pontos, megfontolt mozdulatokra és a rossz lépések elkerülésére terelni - ezek az én lehetőségeim. Reflektív leszek. A félelmet csak azzal tudom itt meghaladni, ha elkezdek cselekedni. Ez egyáltalán nem lesz biztos cselekménysor, de annyi bizonyos, hogy az enyém lesz.

A gyötrelem viszont szintén megjelenik bennem, mivel az, hogy sikerül visszamásznom a köztesig és ott kikötnöm magam, csak lehetséges. Igen, rettegek az alattam kitárulkozó Semmitől. Mi a gyötrelmes ebben az egészben? Hogy szembesülnöm kell azzal, hogy hiába tudom, hogy képes lennék rá (hiszen az imént is kimásztam ezt a szakaszt) semmi sem garantálja a sikerem - a jövőm meghatározhatatlan. Még nem vagyok az az ember, aki ebből a slamasztikából élve kijött. Egyrészt elválaszt a jövőbeli énemtől az idő és a tér, másrészt "én vagyok az, aki leszek, úgy hogy még nem vagyok ő". (Bazdmeg, Sartre).

Na annak tudata, hogy a saját nemlétező jövőm vagyok, (az összestöbbi meg nem valósuló jövőmmel együtt, ha visszagondolunk Nietzschére) ez az a gyötrelem, amiről Sartre a szakadék szélén beszél, és amit ma egzisztenciális szorongásnak hívnánk.

Ekkor felmerül egy másik kimenetel is: megszédülök, kicsit összezavarodom.

Te a standban lehet, hogy már sírsz. Pedig nincs baj, ez már 2023. február. Meg vagyok békélve az életemmel, s a fejemben el is indul újra a kedvenc sziklamászó dalom refrénje.

I'm a champion But not the kind that wins, the kind that tries You can't choose the day you're born But you can choose the day you die

But it's okay 'Cause we're having so much fun So block your ears Don't think too much, just march to the drum

Ennél élesebb helyzetben nem is játszhatnék a lehetőségeimmel. Amerre csak ellátok, körbenézek mielőtt elindulnék. Hát igen, ez egy elég tisztességes szakadék. Elképzelem, hogy feladom. Lezuhanok. Legalább nem látnád. Ha feladom, az legalább véget vet a gyötrődésnek - utal rá Sartre. Egyéb okok is szólhatnak a halál mellett. Elbizonytalanodom.

De nincs mese, közben arra is ráeszmélek, hogy a szakadék ugyanúgy nem determinálja a 4-5 mozdulatom kimenetelét, mint hogy én nem kontrollálok mondjuk egy következő sziklaomlást. A bizonytalanság rendkívül fontos momentuma ennek az egész helyzetnek: olyan mértékűre fogja fokozni a szorongásomat, hogy végül döntök és elindulok.

Ez volt a jövőre irányuló szorongás egy megoldható (de extrém + rövid) helyzetben. Féltem, szorongtam, döntöttem, cselekedtem, életben maradtam. Ideális esetben egyébként sem megyünk bele olyan utakba, amelyek a képességeinket valóban meghaladják, ugye?

Sartre később részletesen fog a testben-valóságról és a testiségről értekezni, itt most jelenjen meg annyi, hogy bárhogy használom és edzem a testem, mindig meg fog benne jelenni az “eredeti kiszolgáltatottság” - a testben való létezés a szabadság egyik korlátja. De minket most a Másik korlát jobban érdekel.

Menekülés utána

A tudat szabadsága Sartre-nál és Descartes-nál is „végtelen” - ez viszont nem azt jelenti, hogy a szabadság korlátlan - az ember sajátos passzivitása akarva-akaratlan megjelenik az élethelyzetekben. A lét és a semmiben a szabadság korlátainak 3 fő tartományáról van szó:

1. érzelmek és hangulatok fenoménja

2. a test problémája

3. az önmagáért-való Másikhoz való viszonya

Mindezeknek struktúrát ad, hogy az önmagáért-való rendelkezik (a) tér- és időbeli helyzettel, (b) múlttal, (c) környezettel; (d) társas lény, akihez hozzátartoznak a „többiek”; ráadásul (e) halandó. De állítsuk mindezt vissza a szabadság pályájára.

"Az emberi valóság szökik a létezők elől", mert a szabadság mindig azon túl van, ami már létezik. Mindig csak szaladunk utána, körbe-körbe a futópályán. Által megyünk a Semmin, mindig a szabadság felé, s a legteljesebb szabadságállapot, amibe kerülhetünk, az a semmítés és újjáteremtés önmagába örökké visszatérő körforgása. Fájdalom és dicsőség. Szenvedés és szenvedély. Izzás és megbékélés. Bántalom és gondoskodás. Ámen.

Nekem az a sejtésem, hogy ezek mind lényegi elemeink. Nem utolsó sorban, ezért kell megtanulnunk integrálni a bennünk egymásnak ellentmondó életjelenségeket. Így értelmezem azt, hogy "az emberi lény esszenciája a szabadságban van felfüggesztve" (...) "Az ember nem először létezik, hogy később szabad legyen" - az ember eleve szabad, és az ember természeténél fogva a világtól való elkülönülésre törekszik - mondja Sartre.

“To avoid discovery I stay on the run. To discover things for myself, I stay on the run...”

- Jeanette Winterson, The Powerbook

Míg az anyagi világ, amint megjelenik számunkra, nem lehet több, mint ami, addig az emberi valóság Semmiből való kiemelkedése ennek mond ellent: hogy bármi lehessen, előidézem és beburkolom magam a Semmibe, mert mi, akik teremteni és pusztítani is képesek vagyunk, szükségszerűen (előbb-utóbb, s ismétlődően) elutasítjuk azt, ami rajtunk kívül van, hogy önmagunk lehessünk, ösztönösen is, legalább nyomokban, tagadásban is.

A lét és a semmit olvasva van egy olyan sejtésem is, hogy a Semmit össze szoktuk téveszteni a végtelen ígérettel és a megszámlálhatatlan lehetőséggel is. A Semmi annyira közel áll a szabadság lehívásához, hogy könnyű valami létezőnek nézni. Pedig valójában nincs, éppen csak a helye (pontosabban az űrje) annak, amit majd megteremtünk.

A képzeletünk az, ami minket sajátos lénnyé tesz: a képzelőerőnkből fakad a szabadság semmítő ereje, ami az adott dolgoknak véget vethet. A szabadság a semmítés képessége. Gondoljunk arra, hogy minden döntéssel elvesznek alternatívák - figyelmeztetett minket Yalom. Mi pusztítjuk el azokat - tárja ki két tenyerét Sartre.

Egzisztenciális egymásban-lét

Sartre világában a magáért-való és a Másik szükségszerűen törekednek arra is, hogy egymáshoz tartozzanak, mivel a világban-való-lét feltétele, hogy legyen másikért-való-létem is. A világban való megvalósuláshoz kell a Másik - mondja Sartre - mert a magáért-való csak helyzetekben találhatja meg magát a világban, és csak helyzetekben képes megélni a szabadságát. A személyes szabadság kiüresedne, nem létezne az ellenálló közeg nélkül, amibe bele tud kapaszkodni, amivel szemben meg tudja magát valósítani.

Sartre szerint az emberi valóság nem gondolható el a Másik és a másért-való-lét nélkül. Az emberi létezés másikért-való része nélkül például nem lenne nyelv, amit beszélünk, így nem lenne a dolgoknak jelentése, értéke és célja sem a világban, ami ahhoz vezetne, hogy nem lennének helyzetek sem. A szabadsághoz szükséges közeget, tényezőket és helyzeteket csak a Másikkal és a Többiekkel együtt tudom létrehozni. A Másik nélkül nincs döntési helyzet, a döntési helyzetek nélkül nincs szabadság. Semmítés nélkül pedig nincs döntés.

Egymás szabadságát nem tudjuk teljesen uralni és a saját akaratunknak alárendelni, ahogyan teljesen felszámolni sem (és Sartre később ki is fog térni arra, hogy erre nem is szabad törekedni). Ebben a felállásban viszont szembesülnünk kell azzal, hogy a Másik szabadsága rávetül a saját szabadságunkra és annak határt szab, sőt (változó mértékben), ellenerőként is megnyilvánul velünk szemben.

A világban-való-lét gyakorlatilag egy masszív társasjáték. A játékmechanika viszonylag összetett: szerepválasztós, erőforrás-gazdálkodós, kooperációs-egyezkedős... amiben nem csak a stratégia, hanem a szerencse is elég nagy szerepet játszik. Ráadásul, azt hiszem, egy aszimmetrikus játékról van szó. De ezekről is később többet.

Amikor az egykori szignifikáns Másikom elkezdett engem semmíteni, azt is mondtam neki, hogy ez így rendben van, mert én soha még senkit nem láttam ennyire szépen küzdeni a szabadságáért. Most nem tudom, hogy mennyire sikerül nektek átadnom a lét-semmi-szabadság élményeimet, de amit érteni vélek, azáltal is csak egyre büszkébb vagyok rá, hogy képes volt elhagyni és megsemmisíteni engem. Persze nagy kár is.

De gecierős húzás volt.

És szabaddá tett.