Yalom-napló (VIII): döntés és választási torzítás

A megélt vágynak tartalma, így értéke is van. Önmagában (döntés és erőfeszítés nélkül) viszont csak egy belső élmény marad: csoffadtan lifeg az akarat sorvadó kis testében.

Tettek nélkül a vágy kiüresedik ösztönző lenni.

Kezdjük mi is egy záró jelenettel:

"Vladimir: Megyünk?

Estragon: Menjünk.

Nem mozdulnak."

(Becket: Godot-ra várva)

A döntés "azt jelenti, hogy az egyén elkötelezi magát a történések adott menete mellett. Ha nem követi cselekvés, akkor nem is volt igazi döntés" - vezeti fel Yalom a szabadság akarat komponensének folytatólagos tárgyalását.

James a 60-as években a döntéshozás folyamatával foglalkozott, ötféle döntést különített el:

• Ésszerű döntés - érvek és ellenérvek mérlegelése, alternatívák közt búvárkodás, racionális értékelés, szabadságunk tudatában születő döntés (ideértve a lehetséges veszteségek és a nyereségek tudomásul vételét is).

• Szándékos döntés - aktív döntéshozás, ami az erőfeszítés érzetével jár, ritkábban használt forma (a döntések nagy része erőfeszítés nélkül születik meg).

• Sodródó döntés - minden alternatíva jónak tűnik, nincsenek jelentősebb érvek vagy ellenérvek, ezért nehéz is választani, ami frusztrációval jár, általában kifáradás vezet a döntéskényszerhez, és látszólag külső körülmények sodorják el az embert valamelyik irányba (passzív döntés).

• Impulzív döntés - a választás képtelenségnek tűnik, végül esetlegesen történik meg, de nem külső, hanem belső késztetés hatására, automatikusan, indulattal.

• Szemléletváltáson alapuló döntés - többnyire valamilyen külső vagy belső változás hatására hirtelen megszülető döntés (pl. betegség diagnózisa, vagy bármi más, ami egzisztenciális határhelyzetet keletkeztet).

Ezek közül csak kettő, az ésszerű és a szándékos döntés feltételez akaratlagos erőfeszítést, a másik három összecseng Faber tudattalan akarattartományával (döntés, amit az egyén nem választásként él meg, ld. előző bejegyzés), ami miatt csak utólag lehet következtetni arra, hogy valamilyen aktív vagy passzív döntés valamikor megszületett.

Ezt követően Yalom a tranzakcióanalízis (TA) kritikájával foglalkozik. A Berne-féle TA megközelítésben a tudattalan komponens dominál az egyén életében, amit korai (archaikus), gyermekkorban kialakuló mintázatok határoznak meg. Ez az ún. életszkript alapján történik, amit a gyermek a szülei utasításai és megerősítései alapján ír meg. A kialakított forgatókönyv, ami személyiségváltozókat és ismétlődő kapcsolati mintákat tartalmaz, egyszerre alkalmas az utasítás fenntartására és a döntések meghozatalára is. Éppen csak nem szabad döntések fognak a 'nagykönyv' megszületni.

"A döntés az az időpont, amikor a gyermek, énje adaptív erőforrásaira támaszkodva, megváltoztatja az elvárásait, és megpróbálja azokat az otthoni környezet valóságához igazítani." - szól a TA meghatározás. Yalom szerint a kisebbik probléma, hogy a TA szerint a döntés egy időpont, a nagyobbik az, hogy azt sugallja: vissza kell menni a múltba, az 'eredeti döntés' élményéhez (hasonlóan a freudi első traumához), s újra kell élni, felül kell bírálni, s új döntést kell hozni azzal kapcsolatban.

Ez a múlt- és főélmény központú szemlélet olykor könnyen elsiklik amellett, hogy a személyiség "nem egyetlen nagy jelentőségű döntés eredménye, amit vissza lehet követni és ki lehet törölni, hanem megszámlálhatatlan döntésé és lemondásé" - írja Yalom - "jóllehet a gyermek természetesen nincs tudatában a felnőtt személyiség választási lehetőségeinek, mindig választhat, elfogadhatja vagy elutasíthatja, amit kínálnak neki, alávetheti magát vagy fellázadhat pozitív vagy negatív identifikációt is kialakíthat az egyes szerepmodellekkel kapcsolatban."

Fontos, hogy a gyermekkorban, fiatalkorban kialakított sémák a túlélést szolgálták. Értelmük volt. Amikor viszont az ember felelősséget kíván vállalni azért, ami a jövőben kíván lenni, fel kell tárni és (ha van rá mód) semlegesíteni kell a már nem funkcionális (kvázi szabadságot gátló) viselkedésmintázatokat. Yalom itt hangsúlyozza, hogy csak felelősségvállalással juthatunk annak a kitartásnak és bizakodásnak a birtokába, ami a változáshoz kell.

"A változás döntések sorozatából álló folyamat, melyben minden döntés újabb döntéseket készít elő." De miért olyan iszonyú nehéz tudatosan dönteni?

"Egyesek valamilyen, az életükre meghatározó döntéssel küzdenek - mit tegyek egy fontos kapcsolattal, elváljanak-e vagy sem, folytassák-e tanulmányaikat vagy sem, vállaljanak-e gyereket stb. Mások azt mondják, tudják, mit kellene tenniük - abbahagyni az ivást, a dohányzást, le kellene fogyniuk, emberekkel kellene találkozniuk, meghitté tenni egy kapcsolatot -, de nem tudnak dönteni, vagyis nem tudják elkötelezni, rászánni magukat a cselekvésre. Megint mások azt állítják: tudják, mi a baj - például, hogy arrogánsak, munkamániásak vagy túl könnyelműek -, de nem tudják, mit tegyenek a változás érdekében, következésképpen nem kötelezik el magukat a terápiás munka mellett. Van valami módfelett fájdalmas ezekben a meghozatlan döntésekben." - írja Yalom a döntészavarok felvezetéseként.

Én meg arra gondolok, milyen furcsa, hogy mi magyar fiatalok borzasztósok alkoholt fogyasztunk, és közben azt képzeljük, hogy ez máshol is így zajlik. 44 OECD országból az ötödik legrosszabb helyen állunk alkoholfogyasztásban. Van, ahol kevesebbet isznak, mégis jól érzik magukat az emberek. Agyuk is tovább van. Meg belük. Meg otthonuk.

S az alkohol csak egyetlen életvitelbeli tényező, amiről pontosan tudjuk, hogy csak pofon a szarnak. Ezt egy péntek esti pohár vörösbor mellett írom éppen.

A tudatos döntéshozás nehéz, mert:

• Dönteni valamit mindig lemondás valami másról, avagy "a dolgok elenyésznek, az alternatívák megszűnnek."

Minden választás egyben bizonyos lehetőségek elvetésével is jár. Időnként olyan lehetőségekről is le kell mondani, melyek soha nem térnek vissza. Ez tehát a döntésekből fakadó nehézség (vagy mondhatni fájdalom) egyik forrása: korlátozzák a lehetőségeinket.

A korlátozottsággal való szembesülés egyben veszélyt jelent a halálszorongás elleni egyik fő stratégiára, a különlegességbe vetett hitre nézve is. "Minél korlátozottabbak az egyén lehetőségei, annál közelebb kerül a halálhoz" - írja Yalom.

Emlékezzünk vissza, ez a hiedelemrendszer tulajdonképpen arról a mágikus gondolkodásról szól, ami szerint úgy élünk, mintha a korlátok és a természet törvényei csak másokra lennének igazak. Mi magunk halhatatlanok, de minimum sérthetetlenek vagyunk. Ezt persze nem kimondva éljük meg, hanem a hétköznapok színfalai mögött. Hasonlóan van ez a döntést igénylő helyzetekben is: ha nem veszem tudomásul a döntést, elkerülhetem a lemondás tudatosítását is.

A döntészavar nem egyszerűen azoknak az embereknek a problémája, akik nem tudnak igent mondani bizonyos lehetőségekre, hanem azoké is, akik nem tudnak nemet mondani. Ezek sokféle módon lehetségesek, itt is vannak tagadásalapú és torzítás alapú technikák, de létezik nettó döntésképtelenség is.

• Dönteni önmagában is határtapasztalat, avagy nagyobb jelentőséggel bíró helyzetekben akaratlanul is szembesülünk bizonyos egzisztenciális vonatkozásokkal.

Egy életvitelt jelentősebben befolyásoló döntés önmagában is olyan kényszerítő helyzet lehet, ami ráébreszt minket saját létünk adottságaira (szabadság, referenciátlanság, halandóság... ahogy arról a bevezetésben szó volt). Tudatos döntéshozáskor nincsenek külső, abszolút igaz támpontok, mindennek önkényesen tulajdonítunk jelentést és minden (de főleg a létünk) alapvetően bizonytalan. A döntés - különösen a visszavonhatatlan döntés - ezért határhelyzet. Következménye: szo-ron-gás.

"Egy fontos döntés nem csupán a talajtalanság miatti szorongásnak teszi ki az egyént, de a halálszorongás elleni védelemre is veszélyt jelent. A döntés szembesíti lehetőségei korlátaival, következésképpen lerombolja a személyes különlegesség mítoszát. Emellett, amennyiben felelősségvállalásra és egzisztenciális elszigeteltsége elfogadására kényszeríti, a végső megmentőbe vetett hitre is fenyegetést jelent."

Nem véletlen zajlik a döntéshozás gyakran inkább kitalált keretek közt. "Ha az egyén nem készült fel a szorongás kezelésére, elfojtja a döntéseit, ahogy a halállal is teszi."

• A döntésben mindig egyedül maradunk, avagy valójában nem rázható le a döntésekkel járó felelősség. Még akkor sem, ha rá tudunk venni vagy kényszeríteni másokat a körülményeink alakítására (lásd lentebb).
  

• A döntéshozás bűntudattal járhat, avagy olyan sémák is kialakulhatnak korábbi életszakaszokban, amelyek alapján úgy érezzük, nincs jogunk dönteni.

"Ha a gyerek elég szerencsétlen ahhoz, hogy olyan családban nőjön fel, ahol a szülők belefojtanak minden impulzív megnyilvánulást, akkor eluralkodik benne a bűntudat, és minden döntést rossznak és tiltottnak él meg."

Hasonló probléma alakul ki azoknál is, akik túlzott szimbiózisban élnek valamelyik szülőjükkel. "Az ilyen páciensek szülei lényegében azt üzenik a kicsinek: ne merészelj önmagad lenni, nem vagy képes rá, hogy önmagad légy, szükséged van rám, hogy létezhess." Ez később szintén döntészavarokat fog okozni, ami egyrészről a szeparációs szorongásból, másrészt a domináns másik megsértéséből fakadó bűntudatból fog eredni.

A bűntudat feloldásának egyetlen reális módja a megbékélés - írja Yalom - "az ember nem tudja megváltoztatni a múltat. Csak úgy békélhet meg a múlttal, ha megváltoztatja a jövőt."

Gondol - tervez - kerülget

A döntés kerülésének legegyszerűbb módszere a halogatás, de számtalan 'finom' módszer is létezik a választásokkal járó fájdalom enyhítésére. Az elkerülő módok általában lehetővé teszik, hogy az egyén úgy hozzon döntéseket, hogy saját maga előtt leplezi, hogy döntött.

"Végül is a döntésben a folyamat a fájdalmas, nem a tartalom, és ha az egyén úgy tud dönteni, hogy nem tudja, hogy dönt, akkor annál jobb. (..) A lemondás érzésétől az alternatívák eltorzításával szabadulhat, a létszorongástól és a bűntudattól pedig úgy, ha eléri, hogy valaki más hozza meg a döntést helyette."

Alábbiakban a tudatos lemondás elkerülésének főbb módjai következnek:

Átejtés / olyan helyzetbe hozom magam, hogy alig mondjak le valamiről - Yalom klinikai példája egy nő, akit bár a férje már lényegében elhagyott, mégsem tudta meghozni a váláshoz szükséges döntéseket. A férje időnként visszajárt hozzá a könnyen megszerezhető földi gyönyörökért, a nő pedig tudta ugyan, hogy egyedül egészségesebb volna neki, az irányítást - így a válás halogatását is - a férjére hagyta. Végül átfogalmazta a döntést: megismerkedett egy másik férfival, így már nem a férje vagy az egyedüllét közt, hanem a férje és egy másik pár közt kellett választania.

A döntésképtelenségből kiszabadult azzal, hogy a létszorongást megidéző egyedüllétet kikerülte, ezzel viszont - Yalom szerint - elszalasztotta a személyiségfejlődés egy fontos lehetőségét: nem vizsgálta meg, hogy miért kell mindig alárendelnie magát egy domináns másiknak, vagy hogy miért fél irányítani a saját életét. "Így aztán Alice nem sokat tanult a tapasztalatból, és néhány hónap múlva ugyanebben a helyzetben találta magát."

Leértékelés / az elvetett alternatívák kevésbé értékesnek minősítése - "a józan ész, a klinikai tapasztalat és a pszichológiai kutatások mind azt mutatják, hogy ha a döntés alternatívái megközelítőleg azonos értékűek, akkor szabadságérzetünk (és a szabadság miatti aggodalmunk) fokozódik. A kényelmes döntéshozáshoz ezért az kell, hogy a választott alternatíva minél vonzóbb, az elvetett alternatíva pedig minél ellenszenvesebb legyen." Ezért az egyén felerősíti az opciók közti különbséget, amivel a választás egyszerűbbé, kevésbé fájdalmassá vagy fájdalommentessé válik - nem igényel nagyobb erőfeszítést sem.

Klasszikus példa a leértékelésre az, amikor az ember úgy dönt (általában passzívan), hogy nem változik meg. Ilyenkor a változtatást jelentő alternatívát általában úgy torzítjuk, hogy az életszerűtlennek és nehéznek tűnjön: "nem fogom ezt erőltetni, ha nem jön magától, nincs mit tenni, inkább megkímélem magam a további kudarcoktól." Valójában az ember a lehetetlenre vár, amikor azt képzeli, hogy egy kialakult szokás vagy séma majd erőfeszítés nélkül, magától megváltozik.

Amikor a leértékelt és elvetett alternatíva nem egyértelműen rosszabb, mint amit az egyén választott, kognitív disszonancia alakul ki (a meghozott döntés nincs összhangban a saját értékrenddel). "A disszonanciából eredő feszültség rendkívül kényelmetlen, és az egyén (tudattalan szinten) kénytelen valamit tenni, amivel csökkenti a feszültséget. (..) Az egyik leggyakoribb módszer, aminek egyértelmű klinikai relevanciája van, az információtorzítás: az egyén csak olyan információkra nyitott, amelyek vagy felértékelik a választott alternatívát, vagy leértékelik az elvetettet; és ennek megfelelően elutasít minden olyant, amely az elvetett alternatívát igazolja, a választottat pedig leértékeli."

Átruházás / ne csak a szabadsággal, az elszigeteltséggel se kelljen szembesülni - egy döntés azzal a ténnyel is szembesíthet, hogy mi magunk felelünk az életünkért, az az végső soron egyedül maradunk, amikor döntenünk kell magunk felől. Ha viszont az egyén talál valakit, akire át tudja hárítani a választás terhét, elkerülhető ez a felismerés is.

Sokféleképpen rá lehet venni a másikat arra, hogy átvállalja a döntést.

"Két ismerősöm nemrég úgy vált el, hogy mindketten azt vallották, a másik döntött. A feleség nem akart válni, csak elmondta a férjének, hogy valaki mást szeret. A férj, előre láthatóan, bizonyos saját standardoknak megfelelően automatikusan arra a következtetésre jutott, hogy akkor el kell válniuk, és úgy is lett" - írja Yalom. Egy sor lehetőséget kizártak, egyikük úgy, hogy saját akaratát valójában nem próbálta meg érvényesíteni, másikuk úgy, hogy robotpilótaként egy hiedelemrendszerre bízta a házassága sorsát.

A történet felettébb kellemetlen, mert a nő eljuthatott volna arra a pontra, hogy felismerje: a viszonya nem feltétlen az új személyről szól, hanem arról, amit önmagának akar, de nem tud elvenni. Hogy miért nem tudja elvenni, megvizsgálandó lett volna: lehet, hogy a férje nem tudta volna megadni, de az is lehet, hogy ő nem tudta elkérni, vagy elfogadni.

A vágyak viszont mindig rólunk szólnak, és csak rajtunk keresztül szólhatnak másokról. A többi kivetítés, a döntési szabadságból és felelősségből való kimosakodás. Azokat "hajtja a vérük" a tudatuk helyett, akik a cselekedetekkel járó veszteséget nem akarják sajátjukként realizálni. Ilyenkor általában a környezetük (idővel) realizálja helyettük is.

Egy másik gyakori elkerülési mód a halogatás. A döntésképtelenség már ókori tanmesék szerint is az életképtelenség egy rétege: az állat, amelyik egy bizonyos ponton nem mond le a választás lehetőségéről, megpusztul, mert addig addig halogatja a döntést, amíg az erőforrások eltűnnek. A halogatás tehát egy másik formája annak, amikor hagyjuk, hogy egy külső tényező vagy körülmény 'megoldja' helyettünk a határhelyzetet.

"Az ilyen egyén nem tudja, hogy valójában ő döntött" - a bukásért az oktatót hibáztatja, nem magát, amiért (többnyire passzív) döntési sorain keresztül nem készült fel, a szakításért pedig a másikat, amiért türelmetlen volt, s nem önmagát, amiért nem változtatott.

"A halogatás: döntés - ugyanúgy, ahogyan a mulasztás, az ivás is az, nem is beszélve arról, ha hagyjuk magunkat elcsábítani, kizsákmányolni vagy tőrbe csalni."

A fenti és ezekhez hasonló csúsztatások mögött valahogy így hangzik a magyarázat: ha valaki dönt helyettem, akkor nem rajtam múlik (nem az én felelősségem), hogy működik-e a döntés vagy sem. Persze vannak felelősségteljes taktikai bukások is, meg a kudarcokból sokat lehet tanulni - írja Yalom is.

A döntéshozás nem csak társakra, hanem idegenekre és ideológiákra is áthelyezhető. Ilyenkor a döntést egy távoli külső tényezőre bízva megkímélheti magát az egyén bizonyos egzisztenciális válsághelyzetektől.

Fromm (a Menekülés a szabadság elől c. kötet szerzője) részletesen körüljárta, hogy az ember mindig ellentmondásokkal teli viselkedést tanúsít a szabadsággal szemben: képes egyszerre kardoskodni a függetlenségért, aztán az első adandó alkalommal ugrani arra, hogy valaki levegye róla a szabadság és a döntés terhét - például egy totalitárius rendszer elfogadásával. Nem véletlen, hogy egy határozottan és magabiztosan fellépő karizmatikus vezető könnyen szerez magának követőket - akár a tartalomtól is függetlenül.

A vallásos dogmákhoz nyúlók is "rengeteg döntéstől kímélik meg magukat: a törvények a mindennapi tevékenységektől az élet fontos válságaiig szinte minden helyzetre útmutatást adnak. A hagyományos társadalmak törvényei gyakran elfojtják a kezdeményezést és korlátozzák a vágyakat, cserébe azonban választ adnak az olyan fontos dilemmákra, melyeket például a Kivel kössek házasságot? Elválhatok-e? Milyen pályát válasszak? Kit válasszak barátomnak? kérdések okoznak."

A szabályok egész egyszerűen feloldoznak a döntéshozás terhe alól. Mi sem egyszerűbb, mint gondolkodás nélkül elhinni, hogy a szabályoknak önmagukban is van értelmük. Hasonlóképpen könnyít rajtunk a véletlenbe vetett hit is (például horoszkóp, jóslás és prófécia): "a döntéshozás egyik legősibb módja a sors megkérdezése."

Ezek a módszerek mind abban a megnyugtató illúzióban ringatnak minket, hogy van egy külső, abszolút értékű vonatkoztatási rendszer, egy előírt jó és egy előírt rossz - jegyzi Yalom. Persze, ha az ember kerüli a döntéssel járó fájdalmat, majd szenved valami mástól.

Az élet döntésfája

"Nem szabad elfelejteni, hogy a döntés nem ér véget a döntés meghozásával vagy a döntés elmulasztásával. Az egyén újra meg újrá dönt és felülbírál." De van, amikor egész egyszerűen a szorongás és az alternatívák tisztázatlansága annyira domináns, hogy még nem reális elvárás magunkkal szemben a döntéshozatal. Amíg a döntés "jelentése" nem tisztul ki, addig jóval nagyobb kockázatokkal járhat egy döntés.

A döntés jelentése alatt azt értjük, hogy a tudatos komponensek mellett érdemes feltárni a tudattalan komponenseket is, már amennyire lehetséges. Ez szükséges a potenciális nyereség / veszteség megbecslése miatt is. "Minden döntésnek van nyeresége" - írja Yalom. A szabadabb döntésekhez belátásra van szükség. A belátás önfelfedezést feltételez.

Yalom szerint vannak ún. akaratösztönző belátások:

"Csak én változtathatom meg az általam kialakított világot." Lásd: Yalom-Napló (VI)

"A változás nem jár veszéllyel." Gyakran félünk attól, hogy valami szerencsétlenség fog történni, ha megpróbálunk megváltozni, a képzeletbeli szerencsétlenség pedig megbénítja az akaratot. Az irracionális, semmitől való félelmet ezért fel kell tárni, és semlegesíteni kell, amennyire lehetséges. A változás természetes.

"Hogy elérjem, amit igazán szeretnék, meg kell változnom." Vannak döntések, amelyek egyértelműen a javunkat szolgálnák, mégis nehéz meglépni őket. Yalom szerint, aki így szabotálja a saját céljait, valószínűleg azért teszi, mert egy másik, az előbbi céllal összeférhetetlen szükségletet próbál kielégíteni. "Amikor (az egyén) megérti, hogy minden igényét képtelenség kielégíteni, választásra kényszerül: le kell mondani azokról az igényekről, melyeket csak integritása vagy önállósága elvesztése árán elégíthetne ki. Ha rájött arra, hogy mit is akar 'igazán' (felnőttként), és belátja, hogy a viselkedése személyiségfejlődést gátló ellentétes igények kielégítésére irányul, fokozatosan eljut a felismeréshez: meg kell változnom."

"Megvan bennem az erő a változásra." Sokan tisztában vannak azzal, hogy egy döntés a javukat szolgálná, belső élményvilágukat mégis 'konfliktusterhes tehetetlenség' uralja. Ők "életvitelük áldozatának, nem pedig életük kézbentartójának érzik magukat" - írja Yalom, aki szerint az embereknek ezért (is) magyarázatokra van szükségük. A magyarázat ugyanis ellenszere a tudatlanságból fakadó tehetetlenségnek. "Az ember mindig is irtózott a talajtalanságtól, és az idők során megpróbálta - főként vallásos és tudományos - magyarázatokkal rendszerezni a világegyetemet. Egy jelenség magyarázata az első lépés a jelenség fölötti hatalom megszerzéséhez." Csavar: az önerő szempontjából a belátásra jutás folyamata a fontos, nem a tartalma. "A belátás olyan mértékben érvényes, helyes vagy 'igaz', amilyen mértékben a kompetencia érzését tudja biztosítani. (..) Hiába a heves tiltakozás emiatt, nincs olyan magyarázó rendszer, amelynek kizárólagos joga lenne az igazsághoz." Szinte mindegy, hogy az emberek mit tanulnak, lényeg, hogy tanulnak, mert a folyamat önmagában életképesebbé teszi őket (n.b. tanult leleményesség).

Még nincs itt az ideje?

Ahogy Hannah Arend fogalmazott, az emlékezés a múlt szerve, ami tárgyakra vonatkozik. Az akarat pedig a jövő szerve, ami tervekre vonatkozik. Arról az előző bejegyzésben bővebben is szó esett, hogy a saját jövő akarattal, azon belül is a vágyak megjelenésével, számbavételével és megválogatásával érhető el.

"A jövő (a jövőről alkotott elképzelésünk) ugyanúgy, mint a múlt, nagyban meghatározza a viselkedést, és a jövődeterminizmus (önbeteljesítő jóslat - a szerk.) koncepciója teljes mértékben védhető. A 'még nem' meglepően sokféleképpen hat a viselkedésünkre."

Van bennünk mindenféle cél, szándék, idea, sors- és haláltudat, ami mind-mind egy nem belátható jövőbe mutat. S mindezek egyben visszahatnak a jelenkori belső élményeinkre és a viselkedésünkre. Ez kiegészül Galilei megfigyelésével: nem egyszerűen a kezdeti impulzus (korábban: eredeti döntés / első trauma) természete és iránya határozza meg a pályánkat, hanem a ránk aktuálisan ható erők is.

Nagy pszichoarcheológussá válhat, aki hajlamos elveszni a múltban. Yalom szerint viszont minden olyan magyarázó rendszer, ami a viselkedést és az élményeket az egyén felelősségén kívül eső jelenségeknek (például a múltnak) tulajdonítja, hamis állásfoglalásra készteti a vizsgálódó személyeket, mert tagadja az akarat, következésképpen a szabadság elvét. A pszichológiai valóság ugyanis nem azonos a történeti valósággal.

A múlt valójában nem hozzáférhető, de a jelen képes újraszervezni a múltat.

A múltért egyébként sem szabad aránytalanul nagy felelősséget vállalni - véli Yalom. "Sokan túl nagy felelősséget éreznek mások cselekedeteiért és érzéseiért. Még ha az egyén tényleg megsértett egy másik személyt, akkor sem terheli kizárólagos felelősség: a másik ugyanis hagyta, hogy megsértsék" - vagyis a felelősséget be kell határolni. S elsősorban a jelenért és a jövőért kell megbocsátanunk magunknak.

Az élettér mindig a jelen.

20 éves korom körül (magamra visszanézve) látványosan leszoktam az álmodozásról. Az ellentmondások túl erősek, a veszteségek túl élesek voltak akkortájt. Gyerekként még rengeteget ábrándoztam és vágyakoztam, belepirulnátok. Most nem könnyű a jelenre visszaszokni, és még nehezebb kigyomlálni a beláthatatlan jövőbe vetülő irracionális félelmeket. Vagyis: nagy kihívás a reményteljes jövő meglátása.

A vágy iránti bizalom és az elérhető megragadása az életben maradás kulcsa - írja Yalom.

A jövő bármikor a jobb élet lehetőségévé válhat. Ez a döntési szabadság. A jobb élet fogalmát viszont nem tudja helyettünk valaki más tartalommal megtölteni. Az nekünk nem lesz elég jó. Tovább megyek: újra meg újra meríteni és tölteni kell a lehetőségekből.

Végső soron egyedül.

Így tehát a szabadság (a felelősségvállaláson, a vágyakozáson, a belátáson és a választásokon túl) olyan kapcsolatokban és élethelyzetekben tud megjelenni, amelyekben elismerik az egyéni autonómiánkat*. Önfelfedezés, öngondoskodás, önrendelkezés...

* αὐτόνομος (autonomos): öntörvényű, független - a döntés pillanatában szabad

A döntés tudatossága gazdagabbá teszi az életet. Şalom

---

Maradt 154 oldal és 4 fejezet. Az Egzisztenciális pszichoterápia hamradik részével - az elszigeteltséggel fogjuk folytatni.