Sartre-napló (IV): körbe, karikába

Menekülésre fogni a létszorongást rosszhiszeműség. Menekülni a saját szabadságunk (vagy a Másiké) elől rosszhiszeműség. Szét nem választani a megváltoztathatatlan és a megváltoztatható világot rosszhiszeműség. Következő témánk az autentikus életre vágyó ember esendősége, menekülés és a rosszhiszeműség. Ki gondolta.

A nemlét lehetőségével és a Semmivel szembeni magatartások jól tükrözik a szabadság vagy az önámítás fokát. Maga Sartre nagyon következetesen és célirányosan használja a menekülés kifejezést a témában. Értekezésében a rosszhiszeműség azoknak a magatartástformáknak a csoportja, melyekben az ember:

• nem képes vállalni a személyes szabadsággal járó felelősséget, és

• kifogásként arra hivatkozik, hogy döntéseit és cselekedeit külső vagy belső okok határozzák meg, melyek felett nincs hatalma (determinizmus).

Az ilyen magatartások (rosszabb esetben életmódok) hátterében az áll, hogy az ember nem feltétlen törekszik arra, hogy a világról alkotott képét egybevesse a világ valódi voltával, lépten-nyomon meg pláne nem. Másképpen: nem vagy csak részben válogatja szét az életében azt, ami a saját alkotása (hiedelme, teremtése, képzete), illetve azt, ami felett ténylegesen nincs hatalma. A különbségtétel helyett a rosszhiszemű személy a tagadás képességét maga ellen fordítja, és megpróbálja elfedni a választóvonalat.

Az eredmény hihető látszat.

Mert mi a látszat? A lét nem valósághű tükröződése a létező jelenségekben. Platónnál a lét és a látszat örökké keveredik, Heideggernél a kétértelműség csapdájába esünk, Sartre-nál meg kb. jellemgyengeség a látszatokba felöltöztetett élet. Bár elismeri, hogy lehetetlen helyzetben vagyunk, s a rosszhiszeműség természetes része a(z) (hit)életünknek.

Mint arról korábban már szó volt: a szabadsággal való szembesülés könyörtelenül berántja a Semmit az életünkbe, és megköveteli az elszámolást, ami a teremtő és pusztító tevékenységeink kapcsán jelenik meg. Annak kapcsán, hogy mi magunk mennyi mindent semmisítünk meg önmagunkban és a környezetünkben annak érdekében, hogy valami Mást behozzunk vagy valamit benttartsunk az életünkben.

Some things must die to let others live ♫

"Énekelnék arról, ami nincs, hogy a Földön ne maradjon egyedül, aki van."

- Kollár-Klemencz: Arról, ami nincs

Hazugság és hancúrozás

A rosszhiszeműség kapcsán valójában erős sarkítás azt mondani, hogy az ember hazudik mindezekről önmagának. A rosszhiszeműség tényleg egy hazugságfajta, de árnyaltabb, mint a banális hazudozás: a saját lényeg félreismerése és eltorzítása cirkulál benne.

„Aki hazudik, tisztában van az igazsággal, amit elrejt (...) a hazugnak szánt szándéka, hogy megtévesszen, és nem próbálja maga elől elrejteni ezt a szándékot” - írja Sartre, és azt is mondja, hogy a hazugsághoz kell a Másik, akit megfoszthatok az igazságtól. Aki pedig az igazság ismerete nélkül állít valótlan, csak téved, nem hazudik.

Tévedni lehet jóhiszeműen, hazudni viszont nem.

Sartre szerint a rosszhiszemű ember nem tévedésben van... valahol mélyen pontosan ismeri a maga igazságait, és a kellemetlen igazságokat elrejti, vagy kellemes hazugságokat igazságnak állítja be. A kellemes itt persze relatív, gondoljunk például arra, aki újra meg újra egy sémát választ, amiben mindig megcsömörlik. Igen, választ. Időlegesen megéli annak kellemességét (valójában nem választunk semmit, amit nem élvezünk! horror dolgokat is lehet élvezni, az élet abszurd, ez ennyi), és egy darabig elfedezi a kellemetlenséget. Aztán a sztori egyszer kibukik vagy kimerül, reboot and repeat.

Mi tehát a Sarte-féle értelmezésben a lényegi különbség a hazugság és a rosszhiszeműség között? Azt írja "mindent megváltoztat, hogy a rosszhiszeműségben önmagam elől rejtem el az igazságot." És az, aki nagyon módszeresen el tud menekülni az igazság elől, valójában nagyon jól kell ismerje azt az igazságot. A bűvős szó Sartre-nál a figyelemelterelés.

A figyelemelterelés erejére erős példát hoz, a frigiditást. Egy bécsi pszichoanalitikus, Stekel arra lett figyelmes az ülések során, hogy pácienseinek túlnyomó többsége tudatosan hordozza magában a zavar magját: csalódott a házasságában. Ezzel a csalódással rosszhiszeműen sodródva az érintett nők megtanulták elzárni maguktól a szexuális öröm megélését, úgy értve, hogy a nemi izgalom objektív jelei megjelentek ugyan az együttlétek során (az önkielégítés kapcsán írtam, hogy ez az élettan csodája), de meggyőződésük volt, hogy nem élnek át örömöt. Módszerük (akarva/akaratlan) aktus közben a jelenlét kiiktatása volt (például beszámoltak arról, hogy szex közben a teendőikre gondolnak), céljuk pedig, hogy elmeneküljenek az élvezettől vagy a kontrollvesztéstől, amitől valójában félnek, vagy mert másra vágytak volna. Ezért a tudatukat erotikus helyzetekben leválasztották a testükről. Sartre ebben a rosszhiszemű beállítódást látja, mert ha ez az élvezet valósággá válik az érintettek számára, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy kik is ők valójában, ha ez így megtörténhetett? Bármi lehet másként? Az megrázó!

Sartre a pszichoterápiában tapasztalható azonnali ellenállást is kiemeli bizonyítékként arra, hogy a rosszhiszemű személy nagyonis ismeri azt az igazságot, amit rejteget: amikor a terapeuta közel kerül egy leplezett igazsághoz, a kliens hirtelen elhallgat, elnaggyolt válaszokat kezd adni, témát próbál váltani, gyanakvóvá válik, olykor akár meg is szakítja a terápiát. Igen, azonnal befeszülünk, ha valaki rámutat a rosszhiszeműségünkre (a meg nem élt szabadságunkra), befeszülünk és jönnek a színes-szagos kifogások.

Bocsi, néha megszalad a cerkám, de "a rosszhiszeműség nem kívülről hatol be az emberi valóságba" - írja Sartre - "a tudat önmagát fertőzi meg vele". Lényegében (Heidegger felől közelítve) azt kell mondanunk, hogy minden, ami nem autentikus viselkedés és megjelenés, rosszhiszemű önbeállítódásból származik. A rosszhiszemű működéssel tulajdonképpen tárgyiassá, dologszerűvé teszi az ember saját magát, mert az a szükségszerűnek megfelel.

A rosszhiszemű nem csak a szorongás aktuális tárgyát "számolja fel", hanem önmagát is. Váratlan fordulat: a túlélésünk érdekében ezt sokszor meg kell tennünk. Például azért, mert dolgoznunk kell a megélhetésünk érdekében. Sartre a felszolgáló példáján keresztül sematizálja az ilyen szerepjátékokat: megint azt játszuk, hogy a kávézóban vagyunk, a munkavállaló cselekedeteire mindig forgatókönyv van, aminek előadását megköveteli a fogyasztó és a munkáltató is a sikeres tranzakciók érdekében. A mozdulatai tehát szándékoltak, kicsit talán túl kimértek is, a figyelem, amivel a vendéghez fordul jó eséllyel nem személyre szóló, milliószor eljátszotta már ezt az egészet, bár kizökkenthető, ha mondjuk mi máshogy játszuk a szerepet, mint szokás. Lényeg, hogy a közös jelenetünk nagyja mechanikus, szinte élettelen. Számára kötelező ez a tánc. A munkaalapú társadalom is arra van, hogy az ember lényegét valahol bezárva, kordában lehessen tartani, mert rettegünk attól, hogy egyszer kiszabadul és elmenekül... és akkor ki fog engem kiszolgálni?

Játszuk tehát a munkavállaló szerepét, meg a fogyasztó szerepét is, amik nem mi vagyunk. "Éppen a hétköznapi létben nem vagyok igazán az, aki vagyok" - írja Sartre. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetne akár a legegyszerűbb munkákat is odaadással, jelenléttel, autentikusan végezni. Lehet. De általában játszuk a szerepet, ami nem mi vagy kevésbé mi vagyunk, mert ha valami legalább annyira para, mint a saját szabadság, akkor az a másik szabadsága. Mi pedig rendes társadalom vagyunk, senkit nem akarunk megijeszteni, és nem akarunk olyan helyzetbe se kerülni, ahol nem tudjuk mi a következő tánclépés a másikkal szemben, ugye?

Vannak emberek - írja Sartre - akik egész életüket hajlandóak rosszhiszeműségben leélni. Sőt, a világban-való-lét vonatkozásában ez a kívánatosabb forma, amit már Heidegger is kipellengérezett: "az autenticitás hiánya éppenhogy féktelen, gátlástalan és nyughatatlan; folyamatos ügyködésben, sürgés-forgásban nyilvánul meg; nem zuhanásként, hanem életként vélik azt sokan megtapasztalni". Van, akinek ez fedi le a szabadságfogalmát, van, akinek meg a munkája, hivatása ilyen. Egy ilyen életmód viszont valójában ismétlődő, kimerítő és veszteséges. Ezzel szemben az autentikus létezés ismeri a saját határait és spontán. Utóbbi jelentőségéről majd lentebb.

A szorongást nem lehet végérvényesen felszámolni, mert mi magunk vagyunk a szorongás. Az érem másik oldaláról közelítve: az ember egyes helyzetekben tagadni próbálja a szabadságát, ami éppen ebben a tevékenységben válik nyilvánvalóvá és okoz gyötrelmet. Így tehát a rosszhiszeműség menekülés azon felismerések elől, hogy (1) a szabadság és a szorongás elválaszthatatlanok egymástól, (2) az emberi lényeg nem meghatározott, és (3) legjobb törekvéseink ellenére is nem az vagyunk, ami és az vagyunk, ami nem. Vagy ahogy később Sartre tömörebben fogalmaz: a rosszhiszeműség az önmagunktól való menekülés valami másra ráhúzva, hogy éppen könnyítsen rajtunk.

Szóval valójában nincs menekvés. A rosszhiszeműség csak a magunkról kialakított képünket, az önmagunkhoz fűződő viszonyunkat változtatja meg, a lényegünket nem.

Ezzek szemben a menekülés Heideggernél is megjelenik, de pozitívabb képben: szerinte az ember úgy találja meg önmagát és a saját határait, hogy eleinte számtalan helyzetben elmenekül önmaga elől (az az nem viselkedik autentikusan, hanem éli a világ által felkínált lehetőségeket és szerepeket). Mivel a tudat végtelen szabadsága felfoghatatlanul sok, kizárásos alapon keresi önmagát. Emiatt is kezdi rendre újra az életét, szükségszerűen.

"Fel fogok-e fedezni - mégha szégyenlem is bevállalni őket - bizonyos 'tendenciákat' magamban?" - kérdezi Sartre kicsit később. De a rosszhiszemű elő nem bújt homoszexuális példáját, akinek barátja, az őszinteség bajnoka szerint nettó jót tenne, ha ki merné mondani, hogy meleg és vállalná önmagát ("a szabadság és a jószándék tartományába kerülne át"), nem fogom ismertetni, mert tudom, hogy ez politikailag érzékeny téma a mihazánkban.

Pedig nagyon jó példa, mert a homoszexuális személy mifelénk már a párbeszéd legelején dologgá, a szex tárgyává válik, mintha egy homoszexuális kapcsolat nem ugyanúgy a valakihez tartozás és a biztonság utáni vágyról, napi gondokról és kisebb-nagyobb örömökről, meg kötődési problémákról szólna, mint bármilyen másik emberi kapcsolat. De tegyük fel, csak a perverz gondolatjáték kedvéért, hogy egy homoszexuális kapcsolat állandóan szex! Miféle emberek félnek attól, hogy más emberek (mint általában mindenki) a négy fal közt valamennyi örömöt szereznek maguknak meg egymásnak?

Abba már bele se menjek, hogy ha az érintett életmódszakértők többet bújnának elő a rosszhiszeműség seggéből és vállalnák a felelősséget a saját vágyaikkal és félelmeikkel szemben, akkor kevésbé volna érdekes a mások életének a basztatása. Ámen.

Ti értitek a magyar életmódot? Én próbálkozom.

Most, hogy ennyi költői kérdés elhangzott, térjünk vissza a napló elejére: az ember képes kételkedni, kérdéseket feltenni és azokra nemleges választ adni, vagy a választ tagadni. Ennek eredményeképpen az ember képes megingatni a dolgok létét. De ahogy Kierkegaard rögtön a Félelem és reszketés elején megjegyzi: az eszmék és hiedelmek kiárusításában senki nem áll meg a mindenben való kételkedésnél, mindenki továbblép, mindenki választ és egy darabig hinni fog a választásában. Áhá! - kiált Sartre diadalmasan. Azt mi csak hisszük, hogy hiszünk a választásunkban... vagy úgy egyáltalán: bármiben.

Énekelnék arról, ami nincs

Sartre hitfogalma viszonylag megrázó. Nem kevesebbet állít, mint hogy az ember nem őszinte saját magával szemben azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amikben hisz, de szüksége van arra, hogy a kételkedésből továbbléphessen valamibe, amit biztosnak vélhet.

Szerinte a hit rosszhiszeműségben fogant, nem meggyőző, illetve nem látható bizonyítékokra alapozott döntés. Olyan előzetesen megválasztott magyarázat, aminek elfogadása érdekében lemondunk a tudás megszerzéséről: először döntünk arról, hogy mit hiszünk, aztán döntünk arról, hogy nem kell hozzá túl sok bizonyíték. A rosszhiszeműség manócskája közben ott kuporog a szívünk csücskében, és susmotol, hogy "csak ne kérjek túl sokat, ne feledd, csúnya, kicsi szivem, csak ne kérjek túl sokat!"

Fentiek miatt a hit instabil. Nem biztos, hogy végig megtart.

E mechanizmusnak mégis létfenntartó funkciója van. Elindulok itthonról abban a hitben, hogy élve haza fogok érni. Az élet viszont esetleges: egy hónappal a tragikus vonatütközés előtt utaztunk közeli síneken Görögországban a Meteorák felé. Min múlott, hogy nem velünk történt meg egy ilyen műszaki meghibásodás és az emberi hiba kombinációja, hanem másként? Számunkra véletlen és befolyásolhatatlan okokon múlott. De nem volna értelme úgy elmenni otthonról, és úgy utazni sem, hogy közben végig félelem vagyok, ugye?

Ezért hiszem, hogy hazaérek majd az út végén. ♫

A rosszhiszeműség elnevezés kellemetlen és megtévesztő. Valójában egy túlélést szolgáló szabadság-bizonytalanság tagadásról van szó, ami szükségszerűen szűkíti az életterünket és a lehetőségeinket. Mert valójában túl nagy nekünk ez a világ. Kétségbeejtően nagy és sokféle. Mi meg nagyon-nagyon kicsik vagyunk és esendőek.

Baj akkor van, amikor az ember nem szakad ki a menekülés vagy a bódulat spiráljából: nem húzza meg a saját határait, és nem törekszik önmagáért igaznak, autentikusnak lenni. Bódulatot is írtam, mert Sartre az elalváshoz is hasonlítja a rosszhiszeműséget (mint Kant a lelkiismeret elaltatását). A rosszhiszemű inkább álomba ringatja magát, mintsem szembesüljön azzal, amit éppen tagad önmagával kapcsolatban, tud róla, de úgy, hogy elfordul tőle, nem néz rá, inkább elbóbiskol. Vagy pörög. Valamit babrál a figyelmével.

Csak, hogy újabb képzavart idézzek elő (mert valójában ilyen az élet): Heidegger szerint nem az volna a cél, hogy az ember kilépjen az emberi valóság körszerű és előre (tervekben) létező struktúrájából (Nietzschénél az örök visszatérésből), hanem hogy eljusson egy olyan működési módba, amivel képes megfelelő állapotban, a saját létezését körről-körre jobban megértve belépni. Ergo, hogy ne ugyanazt a történetet ismételje, hanem hogy tartson valamerre, rendre tudjon meg valami újat magából.

Úton az autentikus lét felé

"Az esetlegesség a lényeg" - kiált fel Az undor főhőse döbbenten. Léteznek (hát persze, hogy léteznek) ún. szituációelméletek, és az előző naplófejezetben tisztáztuk miért rendkívül fontosak a helyzetek (a szabadság gyakorlásának közegét képezik). Az esetlegesség (kontingencia) az előre nem látható eseményeket jelenti ezekben a helyzetekben, a véletlent. Azt, amit nem saját akarattal jelenítettünk meg. A mindennapi életben és a természetben a szükségszerűség és az esetlegesség folyamatosan keveredik. A valóság - amit egyikünk sem ismer - ok nélkül, képtelenül, non-profit létezik. Eleven és folyamatosan átalakul. Éppen ezek miatt lehetetlen kivonnunk magunkat az esetlegessége alól.

Milyen adaptív válaszai lehetnek egy szabad embernek erre a bizonytalanságra? Például a spontaneitás. Nekem egy ideje ez a kedvencem, mert ez játék, örömforrás. A spontaneitás egyfajta saját mozgalmasság, ami energiát generál a hétköznapok szürkeségével szemben. Ezt nem én találtam ki, Sartre is jegyzi. Nekem csak bevált.

A személyes szabadságra kivetítve a spontaneitás az a létmód, ami nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy valami legyen (szemben a szükségszerű működéssel). Azt is szeretném itt megjegyezni, Sartre nyomán, hogy a mindennapi élet az egyetlen valóságos tér a létezésre. Azt hiszem ennek nem-elfogadása volt a ciklikus kimerüléseim egyik oka, ami a korábbi életszakaszaimat jellemezte: mindig nagy eseményekkel akartam töltekezni, jól körülírható sikerekkel, tervezhető kapcsolatokkal és szórakozással. Ez hiánygazdálkodás.

Most hónapok óta változatlan tempóban pörgök az arcomon és még mindig nem merültem ki, fel se merült az energiaszintváltozás (még úgy se, hogy most éppen beteg vagyok). A mozgalmasság jellemzi leginkább a hétköznapjaimat, kívül-belül. Minden játék, és így a legegyszerűbb hétköznapok is, amelyekben én vagyok a jelenvalóság, nagyon úgy néz ki, hogy napról napra újratöltenek. Must I wait? ♫

Nem várok a szórakozásra. Szórakozom. Nem várok a következő jól körülírható eredményre. Minden nap irkálom a magam történetét. Nem várom az újabb nagy életeseményt. Minden nap kísértem vele a sorsom, és örülök a kicsiknek. Ámen.

A tapasztalati életben a megfoghatatlan valósággal egyenrangú mindaz, ami számunkra valóságos. Másképpen: a világ és az ember külön valóságok. A képzeletnek nem lehet határa. Újra mindenhol történeteket látok. És játékokat.

Valójában nem ajánlhatjuk jó szívvel másoknak azt, hogy vegyék a komolyság szellemét és töltekezzenek be vele, aztán parádézzanak a dolgok világában. Ellenben az idealizmust és a materializmust egyaránt ajánlott elvetni. Sőt, a realizmust is.

Válaszd bármelyik utat és nem vezet sehova. Vagy: válaszd bármelyik utat és a Semmibe vezet. Kérdés, hogy mi a tökömet csinálunk útközben. Valamennyi út végén csak a halál van. De útközben ott van minden más. Bury me with it. ♫

Persze, azt is tudom, hogy könnyen beszélek: még mindig nincs veszítenivalóm. Innen csak nyerni lehet, vagy vége a játéknak.

Részleges lényeges változás

Amikor az ember elkezdi irányítani a saját életét, és megérzi, hogy a tudat szabadsága végtelen, "önmaga miatt szorong, mert a szabadságban semmi nem ösztönzi és nem is gátolja soha", semmi olyan, amit nem ő választ, így "a szorongástól való menekülés csak egy módja lesz a szorongás tudatosulásának" - írja Sartre.

Korábban leírásra került, hogy a létezés megelőzi a lényeget. Ez azt jelenti, hogy előbb el kell kezdenünk lenni, mint hogy tudnánk kik akarunk lenni. Sanszos, hogy az embernek nincs egy fix "lényege" - nem egy előzetesen mélyen elásott esszenciát kell magunkból kibányászni - hanem ki kell találni magunkat. Ez egy kényszerhelyzet, mert mint azt a fentiekben átrágtuk, a referenciátlanságból ösztönösen menekülünk a meghatározottság felé, s ebben a menekülésben mindig magunkban hordozzuk azt, ami elől menekülni akarunk (a szabadságot). Amíg élünk, ennek nem lesz vége.

Tegnap szokatlanul sokat sikítoztak az ablakom alatt megőrzésre leadott óvodások. Én is akarok, mert fogalmam sincs, miért játszottuk ki magunkat ennyire az evolúció homokozójában. De így alakult, kint vagyunk már az udvaron, szaladgálunk össze-vissza, és ideális esetben eljuthatunk egy olyan pályára, ahol nem a szorongástól szorongunk majd, hanem a szabadságtól. Na, ez az a pálya, amiről Yalom azt írta, hogy iszonyat, nézzük meg, aztán lehetőleg válasszunk valamit és éljünk úgy, mintha szabadok lennénk.

Ergo mondjunk le arról a fixa-ideáról, hogy mindent akarunk. És mondjunk le arról a kényelemről is, amit a rosszhiszeműség jelent: a más világok által felkínált szerepek és viselkedésminták kérdés nélkül történő felöltözéséről. A szabadság miatti szorongás egyik követelése, hogy az ember teljesítse az "én" megalkotásának folyamatosan megújjuló kötelességét. A lehetőségeink ezért mindig táplálni fogják a létszorongást.

A lét, attól függően mikor és honnan nézzük, titok vagy csalókaság, s a mélyről feltörő vágy mégis ez: megjelenni, látszani, láthatóvá válni. Ezért is keressük mindig a Másikat. Ahhoz viszont, hogy ez az önmegvalósítási kísérlet jóhiszeműségben történhessen meg, túl sok dologra kéne figyelnünk (tények és fikciók aránya, a magunkról alkotott kép, mások rólunk alkotott képei, a döntéseink, a vágyaink, a kötelezettségeink és az ezekben rejlő összes lehetőség), s némelyik még iszonyatos is - mindezt lehetetlen teljes egységbe gyúrnunk.

A jóhiszeműség csak egy ideál, amire kritikus gondolkodással törekedhetünk - írja Sartre, de valójában csak a rossz- és a jóhiszeműség arányain tudunk változtatni. Ehhez pedig "a korrumpált lénynek vissza kell követelnie önmagát." Ebből következik majd később a Lét és a semmiben, hogy az autentikus élet gyakorlatilag radikalizálja azt, aki akarja.

Közben ma is beért számomra egy bibliai igazság... én magam vagyok a szeretet. Nem tudtam, hogy mi lesz a következő húzásom az istenné válás után, ezt a lehetőséget meg konkrétan próbáltam kitagadni magamból. Mégis megtörtént, hogy ez az isteni szeretet: nem az, hogy te szeretsz-e majd engem, hanem hogy én szeretlek téged. Ezt pedig azzal mutathatom meg, hogy a saját bőrömet küldöm a Falra azért, hogy semmíthető áldozat legyen a rosszhiszeműségünkért. (Ha így haladok, az egész Bibliát újra fogom írni.)

Most akkor talán megfejtettem, hogy lehetséges a szabadságnak és a szerelemnek mégis egységet alkotnia: ha te magad vagy az élet szerelme.* Még nem tudom, hova fér ebbe a Másik (és hogyan ne hárítsam át rá a felelősséget), de azt remélem, hogy Sartre segíteni fog közelkerülni ennek megfejtéséhez.

* később tényleg felmerül: a lét = szerelem, az idő = a Semmi, bravó Émi! A lét szerelemből születik, és a szerelem élteti azt, az idő pedig megsemmisíti. Így a szerelem és a semmi az emberi életciklusok ismétlődő végpontjai.

"Aki ebben az isteni szeretetben éli az életét, az valójában Istenben él, és Isten is él benne. Így növekszik bennünk Isten szeretete, amíg teljessé nem lesz. Ezért örömteli bizalommal várjuk az Ítélet Napját, hiszen mi is ugyanúgy vagyunk ebben a világban, ahogyan ő."

- I. János 4:16-17

Utóbbi kijelentést a Lét és a semmi tükrében így értelmezném: Isten sem az, ami, illetve ő is az, ami nem. Az Ítélet Napját most nem kommentálnám, idővel biztosan értelmet nyer majd.

S lehet ezen a ponton kéne gyorsan tisztáznom még valamit: szeretem Orbán Viktor miniszterelnök urat, Pintér Sándor miniszter urat, Varga Judit miniszterasszonyt és az összes többi apostolt, meg az öszvért is. Csak a bűnt nem szeretem.

És sanszos, hogy az ember eredendően nem bűnös, hanem szabad és rosszhiszemű.

Shame in English.