Sartre-napló (VII): sebzés

Gyanakszom, hogy a jelenlét lényegében szépélmény, amelyben egy kalap alá hozható a sérülékenység, az igazság és a szabadság. A végén pedig kiderülhet, hogy ez bizony nem is kalap, hanem egy meglepen apró kígyó, aki befalt egy egész hegységet, mégis elférne a markomban, ha összebarátkoznánk.

Ez a nyitókép, kérem szépen, már bőven multiverzum: olyan variáns, ahol a kisherceg felnőtt, barnahajú nőként ébredt fel valamikor, most pedig gugol és várakozik egy sziklarepedés előtt, amiben egy apró kígyó bújkál. A kígyó ugyanis fél tőle. A kisherceg viszont túlságosan szereti az apróságokat, a váratlan találkozásokról nem is beszélve.

Multiverzum vagy Kis herceg / Orlando crossover. Egyre megy. Mégiscsak viszem én azt a keresztet minden nap mindenfelé, drága testvéreim az Úrban. Nade, meséljem, mik történtek, míg a Nap a Bikában volt, és hogy annak mi köze a Lét és a semmihez.

Aktuális életszakaszom továbbra is a szépélmények és a sérülékenység megrendítő, elidőző, meditatív vagy éppen elbambuló átélése és vizsgálgatása. Az elmúlt hetekben, a teljesség igénye nélkül (meg mert legyenek titkaim is, mert az erotikus, lsd. később):

• volt egy minden elképzelést felülmúló születésnapom (hívhatnánk az A-bonyi Könyvklub és Házicsoport alakuló ülésének is);

• okleveles sziklamászó lettem (plusz egy rendkívüli találkozás a KGY-bordán);

• kisírtam magam a Galaxis Őrzői 3-on (mivelhogy az állatok igaz lények);

• felszolgálóként vállaltam alkalmi munkát (hogy ki lehessen nyugodtan menni);

• önállóan másztunk 11 kötélhosszt (350m) és spontán éjszakai túráztunk;

• eladtam a biciklim, hogy minél többet utazhassak (ez kicsit fájt, de ésszerű volt).

Ezek, és számos más esemény hatása alatt vagyok most is, és pofátlan igazságérzettel merem állítani, hogy ez így nem más, mint még mindig (vagy ha lehet fokozni: egyre inkább) valami szenvedélyes élet. Nem különösebben korlátozom magam – azt, ami vagyok, illetve azt sem, ami nem – és meg sem hasonlottam önmagammal. Mindebből is következik, hogy szemben a múlt magában-valóságával, a jelen (megélve) önmagáért-való.

Mászótábor szabadon

Mi a jelen elsődleges jelentése? – teszi fel a kérdést Sartre. Vagy mi az a tudás, ami a múlt és a jövő közt van kifeszítve, mégsem érhető el mindenki számára? – kérdezné Han, ha nem mindent rendületlen meggyőződéssel fogalmazna meg. Maradjunk itt annyiban, hogy a tudásnak, a tapasztalásnak sajátos időszerkezete van, és "nem ritkán ellenállással szemben kell kiküzdeni" – vagyis közege a valami más (a negativitás).

Sartre azt írja, hogy egy létezőt a jelenben minden egyéb valahol-valahogy létezőtől a jelenvalósága különböztet meg leginkább. A jelenlét lényegében jellemvonás – írja S. Ennek ellentettje lehet a hiány vagy a múlt. A jelen elsődleges jelentése éppen úgy viszonylagos, mint a világban-való-lét: megjelenni csak valamivel vagy valakivel szemben lehet.

A természet, a hegyek és a szikla a jelenlét közege. 11 órát voltunk kinn a a Röthelstein megmászásakor az erdőben és a falon, és azokban az órákban annyi érzés, rezdülés és apróság volt, hogy felért egy külön élettel. Egy deka se jutott eszembe a hétköznapok filléres gondjaiból, és hiányt sem szenvedtem semmiből, egy percre sem, amíg az utat matattam és az ékelhető repedéseket.

Pedig a falrajz követésén kívül mondhatni semmi sem sikerült terv szerint. Ránksötétedett a csúcson. 700 méter szintkülönbséget mentünk lefelé, egymást váltó meredek kőlépcsőkön és puha tőzegágyakon, éjszakai kékben és feketében, szemerkélő esőben. Miért nem féltem legalább egy kicsit? Elképzelhető-e hogy a jelenlét kizárja a félelem lehetőségét?

Végre használtuk a fejlámpát.

Lehetett volna az egész út elfojtott dühösködés, mások sürgetése és félelmes feszültség is, hogy mi lesz ha... ha példálul nem a szemünk láttára megy el az eső a szemközti hegyek felett, hanem minket mos le a csúcsról. Egy eluralkodó "mi lesz, ha..." nem jelenlét, hanem egy elképzelt jövőtől való gyötrelem. Minek bárminek idejekorán elébe menni?

Csak kérdezem, mert úgy tippelem, hogy ott lehet igazán eltévedni.

A jelen mindig szemben áll a jövővel, ami még nincs, illetve a múlttal, ami már nem létezik. (A "mi lett volna, ha..." sem a jelenvalóság varázsigéje.)

Időtudat. Éveken át vártam, hogy a Return to Ommadawn felkerüljön a Spotify-ra. Felkerült. Most is könnyfakasztóan megrázó a gyász, amit bele tettem ebbe az albumba. Akkor ez most jelen van? Elhoztam magammal a halottakat? Élnek mégis? Bárkit megidézhetek vagy eltüntethetek? Megfeledkeztünk volna arról, hogy milyen hatalmas lények vagyunk? Sőt, ugyanezzel a lendülettel kísérthetek is másokat a jelenlétemmel.

És ha nekem lehet, akkor neked is. Bár ez nem jelent köztünk egymással kölcsönös viszonyban álló (reciprokális) kapcsolatot. A jelenlét véletlen sem puszta külső szomszédosság – hangsúlyozza Sartre. Megjelenni és jelen maradni önmagunkon túl mutató létezés. Önmeghaladás. Ezt kerestem: a jelenlét az önmeghaladás azon formája, ami képes kilépni az idő keretei közül. A jelenvalóság saját belső kapcsolat: a sziklával, a repedésbe bújt kigyóval, a Másikkal. A gyermekkori létállapot mágikus világára emlékeztet ez, ahol minden apróság képes volt megszólítani és megtartani a figyelmemet.

A magáért-való létideje tehát a jelen. Mindebből arra is következtetek, hogy aki nincs jelen a saját életében, lényegében magában-valóként (eltárgyiasítva) működik, például múltként él, vagy pedig két lábon járó fiktív jövő, s akkor még magában-valóként sem létezik. Bár talán az ennyire végletes állapotok a gyakorlati életben ritkák.

A jelenben messze nincs annyi létbizonytalanság, mint a jövőben: tudom, hogy éppen élek vagy halok-e, tudom, hogy esetleg kockáztatok; kiderül, hogy rámszakad-e az ég vagy sem; érzem, hogy szeretsz vagy nem. Az a sejtésem, hogy jelenben mindent lehet(ne) tudni, ami lényeges.

A jelen sosem véletlen kimenetel, nem valamiféle mágikus együttállások eredménye – folytatja Sartre – éppen ellenkezőleg, minden együttállás előre feltételezte azt, ami lett. Persze, csinálhatunk úgy, mintha tőlünk függetlenül történt volna meg velünk... csak az rosszhiszeműség. A jelen a magáért-való saját szerkezete. Másképpen: a jelenidő a magáért-valón keresztül lép be a világba.

"Mégha a magáért-való fakticitása (itt: tér- és időbeli helyzete) alapján ott is van valahol – nem pedig máshol – ott lenni nem ugyanaz, mint jelen lenni." – írja Sartre. Ott-lenni valahol csak egy perspektíva. Ehhez képest a magáért-való akkor van jelen, ha a figyelmével szándékoltan (intencionálisan) meghaladja önmagát. Ez egyáltalán nem annyira könnyű gyakorlat, mint amilyennek leírva tűnik. A jelenlét egyszerre feltételez átélést, de azt is, hogy a megélt saját érzések és érzelmek ne mosódjanak össze a figyelem tárgyával, aminek viszonylatában jelen kívánunk lenni. Különben csak magunkban vagyunk.

Jelen lenni valakivel vagy valamivel szemben kapcsolatot feltételez.

A simaság csapdája

Ígértem, hogy szó lesz a simaság kritikájáról, vagyis arról, hogy a mai berendezkedéseink, társadalmi és gondolati torzításaink hogyan fosztanak meg minket a szépélménytől. Egy Han esszét, A szép megmentését fogom nektek ennek kapcsán túl részletesen referálni. A probléma ott kezdődik, hogy Han szerint a jelenkor kézjegye a simaság, ami nem sért, ellenállást nem képez, cserébe könnyű, simulékony és lájkot követel.

"A digitális szép tiltja a nem-azonos minden negativitását. Csak fogyasztható, értékesíthető különbségeket enged meg." A másságot a változatosság puhítja fel – írja Han. A simaság (egy optimalizált felület negativitás nélkül) a digitalizált, 'pozitív' társadalom rendezőelve: a lájk és a megosztás simítóeszközök, és online a 'jó' kapcsolatok legfőképpen pozitivitásokat cserélnek, gyorsan.

De mi baj azokkal a kapcsolatokkal, amelyekben "nincs katasztrófa, nincs sérülés, nincsenek törések, nincsenek szakadások (először véletlen szakadékokat írtam), varratok se"? Han szerint egy ilyen lágy, sima összefolyó, lekerekített, lecsiszolt, elsimított felület nem kíván egyéni értelmezést: nincs mit gondolkodni rajta, nincs mit megfejteni. A simaság kellemes és értelemmentes, illékony érzést közvetít, "kimerül a 'Váú'-ban".

Mindenképpen tetszeni akarunk egymásnak, és ennek nem ritkán világvesztés a vége. Han szerint a "szelfie-mánia" az egyén belső ürességére mutat rá. Ne tévesszük össze ezt az ürességet a saját Semmivel. Ez nem a léthiány, ami a szabadság előhívásának a feltétele!

A simaság társadalmában – vélekedik Han – az állagnélküliség (jellemtelenség) nyugtalansághoz, elbizonyzalanodásához vezet: "az aggodalom önmagunkért vezet a szelfie-mániához, az én üresjáratához, amely soha nem ér nyugvópontra. (...) hiába igyekszik ellőállítani magát." Én mondjuk bűnrossz vagyok benne.

Ez a mém vagyok én:

"Do you look better in person or in pictures?" "In theory..."

Ámen.

Han Koons szobrait hozza fel példának: "Tudatosan marad gyermekded, banális, megzavarhatatlan, laza, lefegyverző és felmentő. Minden mélységtől, minden zátonytól, minden mélyértelműségtől mentes." Célja nem más, mint átölelni és önmagának visszatükrözni a szemlélőt. "Szemközt sem a másikkal, hanem önmagunkkal találkozunk." A simaság és a digitalizáció együtt (Han vélekedései szerint) csak végtelen öntükrözést eredményeznek. Szerintem nagyon ki kell menni a szabadba, ahol az ember érzi a testét.

A simaság nagy hazugság. Például egy kezelhetőbb természet képzetét kelti a szemlélőben vagy mindent élvezhetővé és fogyaszthatóvá tesz – írja Han. "Semminek nem szabad megráznia, megsebeznie vagy megijesztenie." A simaságban tehát nincs negativitás, ami miatt ismernünk kéne a határainkat és távolságot kéne tartanunk. A szépélményhez viszont nagy távolságokat kell magunkban és a Másik viszonyában is megtenni. Ezt a simaság szándékosan kiiktatja: nem létezhet benne a szemlélődő távolság, ahol "a másik és az idegen alteritása és negativitása teljesen kiküszöbölődik" benne.

"A simaság, a banalitás vallását, sőt a fogyasztás vallását viszi színre." A fogyasztható, piacképes "szépség" nem tanusíthat ellenállást, vagy csak annyit, ami a fogyasztási vágyat még éppen fokozza. De nem lehet benne valós negativitás, valójában érzéstelenítenie kell az észlelést. "Ahol a tetszés, a lájk nyomul előtérbe, a tapasztalat, amely negativitás nélkül nem lehetséges, megbénul."

A lájk "mentes minden hevességtől, minden megrendüléstől". Mégis megtévesztő, mert "a digitális médium indulatmédium. Az indulatok gyorsabbak az érzésnél vagy a diskurzusnál. Felgyorsítják a kommunikációt." Az indulatnak nincs türelme a Másikkal szemben, és nincs érzéke a találathoz (punctum, lat. pont, csípés, seb). "Hiányzik belőle a beszédes csönd, a sokatmondó hallgatás, amely a punctumot alkotja." – ellenben harsog és felizgat. Sőt, benne van a Másik tagadása.

"Az érzések narratívak. Az érzelmek impulzívak. Se az érzelmek, se az indulatok nem bontanak ki egy narratív teret. (...) Az érzések időbelisége is más, mint az érzelmeké és az indulatoké. Tartammal, elbeszélt hosszal rendelkeznek. Az érzelmek lényegesen illékonyabbak, mint az érzés. Az indulatok egy pillanatra korlátozódnak. És egyedül az érzéseknek van átjárásuk a dialogikushoz, a másikhoz."

A mai közegeinkben irdatlan mennyiségű inger ér minket. "A szép éppen az ilyen ingerek és izgalmak áradatában tűnik el. Az nem tesz lehetővé kontemplatív (szemlélődő) távolságot a tárgytól, és a fogyasztásnak szolgáltatja ki." Azaz a fogyasztás megsemmisíti a Másikat. Böngészni a digitális szépet "nem szenvedély, nem szerelem."

Ezek a kvnagybajok a Tinderrel is – "csak fél kívánást, fél akaratot hoz működésbe. Egy tétova, felületes, felelőtlen érdeklődés hajtja". S jajj annak, aki fél szívvel megy bele bármibe! "Annak az embernek az utóbbi állapota rosszabb lesz az elsőnél." – mondta Jézus az párfogyasztóvédelmi hatóságok éves vándorgyűlésén Bugyin.

"Ma a jellem szépségét teljesen kiszorítja a sexyness." – írja Han és Adornót idéz – "A 19. században a középosztálybeli nők szépségük és nem sex-appealjük alapján számítottak vonzónak. A szépséget testi és szellemi tulajdonságnak tekintették. (...) A nemi vonzerő mint olyan új értékkritériumot képvisel, amely a szépségtől és az erkölcsi karaktertől egyaránt elszakadt, vagy a jellem és lélektani minőség tekintetében végső soron a sexynessnek van alárendelve. (...) A fogyasztás és a sexyness feltételezik egymást. A nemi kívánatosságra alapozott én a fogyasztói kapitalizmus terméke. A fogyasztói kultúra a szépséget egyre inkább inger- és izgalomsémáknak veti alá." Nem szép tőle.

Han szerint a jellem időbelisége a tartam, a szilárdság és az állhatatosság. Utóbbi kettő a fogyasztói társadalomban nem jövedelmező, így a jellem sem az. "Az állhatatlanság és hevenyészettség a divat, ami felgyorsítja (a fogyasztást). Így építi le a fogyasztói kultúra a tartamot. (...) Az ideális fogyasztó a jellem nélküli ember. Ez a jellemnélküliség teszi lehetővé a válogatás nélküli fogyasztást." Vagy ahogy Kopp Mária és Skrabski fogalmazott talán abban a régesrégi magyar lelkiállapot tanulmányban: „az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember” – aki könnyen befolyásolható, és akit az öncélú izgalomkeresés jellemez.

Ha még agresszív és ellenséges is, az meg már prémium fogyasztó. Nem tudom, ki az a Schmitt, de Han ezen a ponton tőle idéz: "A belső hasadtság jele, ha az embernek több mint egy valódi ellensége van. Egy szilárd jellem nem engedi meg az ellenség megkettőződését. Egyetlen ellenséggel 'harcolva' kell tisztába jönnünk magunkkal, hogy saját mértékünket, saját határainkat, saját alkatunkat megtaláljuk."

A szilárd személyiség nehezen kapcsolható hálózatba; ellenben ma minél simább valaki, annál több "barátja" van – írja Han. Tovább megyek: a simaság nem csak a barátságokat bassza el, hanem az erotikát is. (Nekem mondjuk nem, mert nem bizonyulok fogékonynak a simaságra.) A nemiség lényege – ahogy Han is írja – a korlátok áthágása és a határátlépés. Ezzel szemben a fogyasztható, elsimított változatok nélkülözik azt a negativitást (a Más(ik)élmény lényegét), ami egzisztenciális válságot képes kiváltani. Nem, ez nem egy olyan világ, ahol csak úgy létfeltáró határélményeket lehet leakasztani a Fal... oh wait.

A szikla textúrája

Amikor elkezdtem olvasni az új Han esszét, éppen vizes-vulkanikus kőzeteken másztunk. Megértettem, hogy azért is szeretem szívből a sziklát (pontosabban: a szikla azért is lehet szenvedély), mert rendkívül izgalmas, érdes, veszélyes textúrája van és borzasztóan sokféle. A sziklaélmény szépen "simul" a sebző esztétikai szépélménybe. Látni, vizsgálni és tapintani is szeretem, Han nyomán tudom megfogalmazni: látni a sziklákat, az erdőt, a hegyeket erősen misztifikáló, mélyen meditatív élmény.

Kezdetben tehát ott van az ember és a természet közti távolság, ami misztérium. A beszálló – a falig megtett túra – az átszellemülés útja. A szikla textúráját tapintani leleplezésélmény. A falon ugyanakkor a leleplezés visszaforog a mászóra: sebződik – horzsolódni, zúzódni, morzsolódni lehetséges. Kezdetektől fogva csodálom a sziklát, sőt, a kavicsokkal kezdtem kisgyerekkoromban, és csodálom minden lakóját: a vadvirágokat, hernyókat, rovarokat, madarakat és már a kígyókat is.

Most jövök rá, hogy arányaiban milyen kevés emberi találkozásra emlékszem annyira élesen, mint például a repedésben rugódzó puchbergi pókok szurkolására vagy a röthelsteini sárga-fekete csíkos hernyó útbaigazítására. Emberekkel szemben valahogy kevésbé evidens a jelenlét, nem elég megérkezni hozzájuk, meg is kell bírkózni az élményért: először önmagunkkal, aztán a Másikkal szemben is. A természet viszont eredendően autentikus, ráadásul tényleg fogad, ahogy vagy.

Ugyanakkor a természet, a hegyek nem egyszerűen szépek, hanem fenségesek. S mit jelent az, hogy fenséges? "Túl hatalmas, túl nagy a képzelőerő számára. Nem tudja átfogni, nem tudja egy képben összefoglalni. Így a szubjektumot megrendíti és legyűri. (...) A fenséges természeti jelenségek láttán a szubjektum először tehetetlennek érzi magát. De erőt vesz magán, mégpedig egy 'egészen másféle önfenntartás' révén. Az értelem bensőségébe menti magát, amelynek a végtelenségről alkotott eszmélyével szemben 'a természetben minden kicsi'" – például egy kígyó, aki sziklarepedésbe bújt, mer félt tőlem.

A természetnek is van emlékezete, éspedig ez: minden felszámolásra kerül majd, minden korlátozott és véges, mégis szabad, mert időben az örök visszatérés szerint, térben a folytonos átalakulásban létezik.

A sebzés értelme

"A test ma válságban van. Nem csupán pornográf részekre esik szét, hanem digitális adatállományokká is. Az élet mérhetőségébe és számszerűsíthetőségébe vetett hit az egész digitális kort uralja." – írja Han. Ezzel az egészségügyi technológiát is kritizálja, mondván, hogy őrző és ellenőrző monitort csinál a testből. Kivéve, ha van saját narratívád – mondom én. S az élet talán mérhetetlen. Vagy ha visszagondolunk arra, amit Sartre hordott össze a múlttal kapcsolatban: az egyik életet csak a másik tudja majd megmérni, amikor annak már vége van. Addig se eleje, se vége nincs az életnek. Ráadásul... ebben a próblémában áttűnik az, ami a Lét és a semmiben később következik majd: a magáért-való lét és a másikért-való lét elválaszthatatlansága.

Szóval nem tudod magadnak elővenni és megmérni. Ezért sincs rajtam a Kezdet. Kérdés, hogy mi történik velünk, amikor a múlt bizonytalanabbá válik, mint a jövő? Nekem két meghatározó fordulatot hozott ez a szemlélet: segített leválni a múltról (ez kellett ahhoz, hogy végre szabad gyerek legyek), illetve kihúzta a beláthatatlan jövő méregfogát. Igazából egy dekát se szorongok egy ideje azon, hogy vajon mi lesz. Annyi minden van, hogy a simaság kritikájától véletlen visszakalandoztam a jelen fenomenológiájába. Badum.

A megrendülés és a sérülés lehetőségének minden formája tilos a simaság társadalmában. A sziklán viszont sérülni és megrendülni természetes és elkerülhetetlen. Az ilyen élmény érzékelhetővé teszi a határaimat, valamint átélhetővé tesz önmagam számára, testben és szellemben is. S ha a sziklaélmény nem volna elég nekem... Sámuel szanaszét szedett az elmúlt napokban. Felmerült bennem a kérdés, hogy engem, ezt a versenyfutást az idővel, az élményekért, szemben a feladatokkal... ezt tükrözte-e vissza nekem? Lehetséges.

"Nemcsak a poklosok,

az idő is ki tud sebesedni."

Mészöly: Saulus

Az időhiány a sebünk ezekben a napokban. Igyekeztem ezt a vadulást is befogadni és értelmet adni neki. Szóval van mostanában köztünk valami, ami mindkettőnket "megráz, feldúl, kérdésessé tesz, ahonnan a felszólítás érkezik: Változtasd meg élted!" – és persze a macskámnak igaza van. És változtatok.

A valóságos szépélmények fájóan szépek. Annak, aki nem hajlandó kockáztatni vagy fixált képzetekhez köti magát, alig lehet ilyenekben része. Cserébe annak, aki hajlandó akár bele is halni "a fájdalom negativitása elmélyíti a szépséget. A szépség itt minden, csak nem sima. (...) A szép látványa itt nem tetszést, hanem megrendülést idéz elő."

Ámulat, félelem, rajongás... Szó sincs arról, hogy minden a helyére kerüljön, éppen ellenkezőleg: fel kell borogatni az összes asztalt a piactéren, el kell indulni minden útra, s végül bele kell halni mindegyikbe. Vagyis érdemes. Még úgy is megéri, hogy a halálban elkerülhetetlenül magunkra kell maradnunk. Ezzel a gondolattal játszom éppen: így nagyon más az olvasata annak, amit Jézus művelt.

A természeti széphez csak a fájdalom érhet el – írja Han – mivelhogy kiszakítja az embert az autoerotikus bensőségesséből. "A fájdalom szakadás, amellyel az egészen más jelt ad magáról. (...) A természeti szép utáni vágy végső soron egy más létállapot, egy egészen más, erőszakmentes életforma iránti vágy. (...) A természeti szép időbelisége a még-nem-márja" – az a pont, ahol én a jövőmmel is találkozom. Ezzel szemben a digitális szép ott van, mégsincs jelen és nem is lesz soha.

Mit jelent mindez?

A szép tér- és időbeli létmódjai a takarás, a késleltetés és az eltérítés. Ha új virágot látok, megállok vagy megkapaszkodom mászás közben és megcsodálom. Elámulok. Hangfestő szó. Samut le se tagadhatnám, mert ő is hasonlóképpen van: teli pofával megy az új virágba. "A szépség egy rejtekhely. (...) A szép vonakodik megjelenni." – ez pedig lényeges az erotikában is. Igen, virágportól maszatosnak lenni is erotika, a szenvedélyes élet része.

Han szembeállítja a szép erotikáját a pornográfiával: az erotika az előtűnés-eltűnés váltakozása (szakadás, törés, hézag). A szakadatlan (és lesimított) pornográf jelenlét viszont megsemmisíti a lényeget, és "paradox módon azt eredményezi, hogy nincs mit nézni". Engem mondjuk sosem kötött le. Már tudom, miért találom unalmasnak.

Míg "a lepel lényeges a szépséghez" és "a szépséget nem lehet levetkőztetni vagy feltárni", addig "a pornográfia mint leplezetlen és titoktalan meztelenség a szép ellentettje" – írja itt-ott Han. Míg az erotika létállapotokra és a megsemmisülésre koncentrál, addig a pronográfia egyetlen végső feltárulásra, a szexre fókuszál. Ráadásul "a lecsupaszítottság a radikális passzivitáson alapul".

Ezzel szemben "a csábítás 'annak a megérzésére játszik, ami a másikban titok és örökre az is marad számára, arra, amit soha nem fogok megtudni róla, s ami titoktartás terhe mellett mégis vonz." – ez tehát a távolság és a leplezés pátosza. "Már a szerelmi intimitás leépíti a titkos távolságot, amely a csábításhoz lényeges. 'Minél tovább sietünk az egyiktől a másikig - a csábítástól a szerelemig, a vágytól a nemiségig és végül egyszerűen a puszta pornóig, annál inkább a kisebb titok, a kisebb rejtély felé tartunk, a beismerés, a kifejeződés, a feltárilás felé.'" – Han A fatális stratégiát idézi itt Baudrillardtól.

"A szépben gyengeség, törékenység, megtörtség lakozik. (...) Az egészséges ezzel szemben nem csábít." Han szerint jó lesz vigyázni, mert az egészséges fogalma is csúszik már a simaságba: "a puszta egészséges élet, amely ma egy hisztérikus túlélés formáját ölti, a holtba, a kísértetiesbe csap át. Így ma mindannyiun túl halottak vagyunk ahhoz, hogy éljünk, és túl élők ahhoz, hogy meghaljunk."

Látni tanulok

A sérülékenység esztétikáját Han a látás felől közelíti, látni tanulni szerinte megtörténni-hagyás, vagy önmagunk kiszolgáltatása egy történésnek, Rilkét idézve: "Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogy mi történik ott, nem tudom." A sérülékenység az a negativitás, ami a tapasztalást és gondolkodást is lehetővé teszi: "Fájdalom és sérülés nélkül az ugyanaz, a meghitt, a megszokott folytatódik: a tapasztalat (...) lényege szerint a fájdalom, amelyben feltárul a létező lényegi mássága a megszokottal szemben." – és ez már Heidegger.

A szépélmény ráadásul katasztrófa is. "A katasztrófa, latinul desastrum szó szerint csillagtalanságot jelent." Ez az üres ég megint csak a saját Semmi problémája. Nem véletlen esnek kétségbe a kishercegek, amikor nem látják a hegyről a csillagokat. Hegel az emberi szellemmel, Kant az ésszel kívánta a csillagtalanságot megoldani, hogy leküzdje azt a veszélyt, ami az emberre odakint, az egészen más miatt leselkedik. De nem éri meg menekülni a másik veszélye, az egzisztenciális válság, az odakint ismeretlensége elől.

Aztán ahogy J. barátom írta nekem a minap: "És újra és újra ledöbbenek, mennyire csillagos valójában az égbolt, mikor a hegyekben tényleg sötét van, nem zavar bele semmi a látványba." És nekem erről eszembe jut az égbolt Dél-Afrikában, teljesen más csillagképek az erdő közepén, és a gondolat, hogy ha van Isten, az ott felettünk az elméje.

A sérülékenység esztétikájában megvan a találat lehetősége: egy olyan eseményé, ami ott vág meg, ahol ismeretlen vagyok önmagam számára. Belém hasít. Punctum. "A katasztrófa a boldogság képletének bizonyul" – írja Han, és ezt csak aláírni tudom.

"Ez eseményesztétika. Katasztrofális egy jelentéktelen esemény is lehet, fehér por, amelyet egy esőcsepp felkavar, csöndes hóesés a reggeli szürkületben, a nyári hőségtől felhevült szikla szaga, az üresség eseménye, amely az ént kiüresíti, megfosztja bensőségétől, szubjektumától, és ezáltal boldoggá teszi. Az ilyen események szépek, mert kisajátítják az ént. A katasztrófa az önmagába görcsösen kapaszkodó autoerotikus szubjektum számára a halált jelenti." Hát pont így élek én. "A halálos a szép egy mozzanata."

A szépélmények pedig rendre arra sarkallnak, hogy lépjek ki a szokásos időből és teremtsek mindenféle szépet (lehetőleg) én is.

A szép, mint igazság

Hegel esztétikai előadásaiból kiindulva Han azt mondja, hogy az igazság összebékítés, az igazság szabadság. Én pedig Pál apostol nyomán azt szoktam mondani, például múlt éjjel is, hogy az igazságot alkalmas és alkalmatlan időben is megéri kimondani, meg egyébként is mindenki baszódjon meg, mert az potenciálisan katasztrófális létfeltáró jelleggel bír.

"A szépség feltétele a részek magukban való szabadsága egy egységen vagy egészen belül. (...) A szubjektum mindaddig nem szabad egy tárggyal szemközt, amíg vagy függ tőle, vagy megpróbálja saját akaratának, saját céljának és érdekeinek alávetni, és eközben ellenállásba ütközik. (...) A gyakorlati viszonyban a kívülről felizgatott ösztönök és szenvedélyek egyoldalúsága, harca és benső ellentmondása, valamint a tárgyiasság ellenállása lévén" az ember véges és nem-szabad.

Van az az olvasat, amiben a vágy pusztít (semmít). A vágy gyakorlati érdeke a maga hasznára fordítani, felemészteni azt, amire vágyik. Ezzel szemben a szépérdek meghagyná a szépélmény tárgyát egy szabad, önmagáért-való létében. A szépet nem nyomjuk el és nem kényszerítjük, hanem vele szemben lemondunk saját érdekeinkről. Feláldozunk magunkból vágyakat, törekvéseket. Felhasználás helyett megpróbáljuk megérteni a szép célját. Visszalépünk. Teret engedünk a Másiknak. A szépre fogékony ember "attitűdje a széppel szemben a hadd legyen (...). Csak a szép tanít meg érdekmentesen elidőzni."

Szó volt fentebb az összebékítésről, hiszen itt jól látható érdekütközések vannak. Megjelenik az emberben a hajlam, az indulat, hogy csak leszakítaná magának az a virágot... aztán mi lenne? Pár órán át, esetleg néhány napig látnék benne valamit, vagy szárazra préselve olykor megidézném annak az élménynek a töredékét, ami akkor következik be, ha nem szakítom el magamnak: a jelenlétben, a szemlélődésben megszűnik az elválasztottság.

Nem arról van szó, hogy kicsapódunk a sajátvilág-uralomból, épp ellenkezőleg: gyakoroljuk a szabadságunkat és önként lemondunk valamiről. Talán a legnehezebb választás visszafognunk magunkat más javára, de ezt a szépség megköveteli: "az én visszafogása lényeges az igazságosság szempontjából. Az igazságosság az együttlét szép állapota."

A virágok szépsége ráadásul nem gazdaságos, hanem luxus – véli Kant – szabad, kényszermentes és játék. Szerintem a virágok szépségében való elmerülésre ez igazabb.

Samu kedvenc részei a Han esszében a játékról szólók voltak: "A szép megpillantásakor a megismerési képességek játszanak. Még nem dolgoznak az ismeret létrehozásában. (...) Ez a szabad játék mindazonáltal nem teljesen szabad, nem célmentes, mert előjátéka a megismerésnek, mint munkának. De még játszanak. A szépség a játékot helyezi előtérbe. A munka előtt kerül sorra." – azért marhára büszke vagyok magamra, hogy az új életemben ráérzéssel, összegző olvasmányok előtt ilyen pályára állítottam magam.

A széppel tehát lehet játszani. Sőt, a játék tehermentesít: "kizárja az érzelmi önkényt, a lelki nudizmust és a pszichopátiát."

A hétköznapok megélése játékkal, vagy például a virágokkal, meg a fűvel-fával időzve, nem tesz jót a munkának és a termelésnek. A szabad ember nem jó munkaerő. A munka és a termelés pedig nagyon nagy kibaszás: "a kényszer vagy szükségszerűség minden formája megfosztja szépségétől a cselekvést. (...) A szabad emberek életformája ilyenformán luxus, mert luxálnak, azaz eltérnek a szükségszerűtől és a hasznostól." Szóval: ha a virág luxus, és a szabad ember életformája is luxus, akkor virág-e a szabad ember?

Az igazság nem fogyasztható. Han hegeli olvasatában a szép esztétikája az igazság és a szabadság esztétikája, tehát Magáért-való. "A fogyasztás és a szépség kizárják egymást. A szépség nem reklámozza magát. Nem csábít se élvezetre, se birtoklásra. Inkább szemlélődő elidőzésre hív." A vágyat feloldja, az érdeket és a kényszert eltünteti.

A szemlélődő elidőzés útjában áll viszont (a Yalom-naplóban annak idején tárgyalt) akarat – írja Han az esszé végéhez közeledve. "Az adott pillanatban minden akarástól, vagyis minden kívánságtól és gondtól mentesülünk így, mintegy megszabadulunk önmagunktól. Az én elmerül a szépben. A szép láttán elhagyja magát." Az akarás, az érdek, és az igyekezet viszont múlatja az időt (n.b. nem mulatja). Elmerülni egy szépélményben egészen más: időtlen. Csönd áll be. Aki szépet lát, megérkezik, a figyelme nem sodródik tovább. "A szép mint egészen más megszünteti az idő erőszakát. (...) Az idő fölé emelkedő elidőzésnek ez a 'jelen-örökkévalósága' a másikra vonatkozik. (...) A szépség megmentése a másik megmentése." Bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy a másikélmény megmentése.

Nem tudom, hogy csak én érzem-e ilyen nagyon élesen, hogy minden egybevág... Han is olyan, mintha a Lét és a semmiben a temporalitást, azon belül is a jelent dolgoztam volna fel a szépélményen és a sérülékenységen keresztül. A szép és az igaz szinonimáknak bizonyultak, ráadásul a jelenlétben drasztikusan csökkentik a zajszintet: a jelenlévőt kiemelik, a jelentéktelent kizárják. A természetben és más találkozásokkor is.

Tele volt ilyen különös találkozásokkal a hónapom, amit a Nap a Bikában töltött. Elképesztő.

"Sérülés nélkül nincs igazság, sőt, észlelés sincs. Nincs igazság az ugyanolyan poklában." Sokféle igazság van viszont azok közt, akik mernek élni a másságukkal.

A sérülékenység megengedi az egészen mást, és megengedi a szépélményt is. A szépen keresztül pedig lehetségessé válik egy szabadabb viszony önmagunkkal és a világban-valókkal, legfőképpen a hétköznapok és a természet apróságaival szemben.

És Rilke újra:

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem

az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére

vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék

az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,

mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,

s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy

összetiporjon. Iszonyu minden angyal.

Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom

hívó szavait. Ki volna az hát,

aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,

és a fülelő állatok észreveszik már,

hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon

a megfejtett világban. Mienk marad tán

valamely fa a dombon, hogy naponta

viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,

egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,

megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.

Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél

perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,

a lágyan józanitó, a magányos szívre

fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?

Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.

Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,

vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad

bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.

Jó - tavaszoknak kellettél. És csillagok is

hitték: sejdited őket. A multból

hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,

hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,

neked szólt egy hegedű. Mindez megbizatás volt.

De betöltötted? Nem zaklatott-e szünetlen

várakozás még, mintha minden a kedves

jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,

hisz e roppant, idegen gondolatok ki-be járnak

benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)

De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé

úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.

Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább

szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra

meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket;

nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,

csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.

De a szeretőket a természet kimerülten

visszanyeli, minthogyha az újrateremtés

nem telnék erejéből. (...)

Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,

kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,

rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban

jelentését nem látni az emberi sorsnak;

ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,

többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak

széttört játékszert, végképp odahagyni.

Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa

mindent, ami megkötözött, így látni a térben

szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,

csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét

érződjék. - De az élő egyre hibázik

s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.

Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők

vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,

mindkét birodalmon örökre sodorva magával

minden kort s szavukat túlzúgja örökre.

Duinói Elégiák (részlet)

Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Na csapatom tovább a hetet. ♫ A teljesíthetetlen mennyiségű feladatra és vágyra az adaptív válaszom továbbra is a letáncolok már bármit. Aztán kívül-belül nagy, és nem teljesen kockázatmentes útra megyek, csapatunk hamarosan Macedónia fele.