Sartre-napló (IX): mindenhol lenni

Éles élet ez a mostani. Semmibe tekintő sokféleség, és a felismerés, hogy önmagamhoz sem térhetek vissza soha. Mondjuk te sem. Jól szórakozom: mindent értek, kedvem is van alaposan szenvedni, szeretnek a szikláim és minden tánccal közelebb vagyok.

Azért is különös időszak ez, mert minden megváltozott (vagy pontosabban: mindent megváltoztattam), sosem működtem még így, ahogy. Minden új. Fel kellett például ismernem, hogy nem akarok, ebből kifolyólag nem is tudok összeolvadni Mással. Egészen megrendültem. Pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt egy ilyen kimenetel számomra. Pár hónapja mondjuk sejtettem. A szabadságtól nem lehet csak úgy megszabadulni.

Lényegében annyira új módokon működöm, hogy a régi magyarázatok hiányosnak vagy hatékonytalannak bizonyulnak. A biztonságérzetemről nem is beszélve. Otthon vagyok az abszurdban, és megállíthatatlan vagyok. Sőt, mindig az voltam.

Bár felsejlik bennem egy ismerős várakozás. Mondjuk ilyen elevenen még sosem vártam magamra és arra, hogy a nagy és üres univerzum vajon mit sorsol még nekem. Azt az érzést várom újra, amiben nem tudok kételkedni. Magamban? Bár ennyit várni már most egy örökkévalóság. És nem tudni Semmit, de nem is érdemes.

Szóval az idő az Semmi – ismételgetem. A temporalitás egy olyan illúzió, amit az emberi végesség vetít ki a világra – írja Sartre. Különösen a természetes világra, ahol minden az örök visszatérésben és a saját ritmusában él és forog. "És a kronológiai sorrend nem más, mint egy logikus és örökkévaló rend zavart érzékelése." Másképpen: az önmagáért-való nem létezhetne, ha a létformája nem volna temporális, az az megsemmisíthető.

Lényegében az egész életünk a megsemmisülésről szól. Sartre a diaszpóra kifejezést használja itt. Az önmagáért-való lényegében, s idővel, kívül-belül szétszórja magát: kapcsolataiban és feladataiban éppen úgy, mint az elméjében és a testében.

Az nem idő, hogy kerülgetjük a napokat a saját tengelyünk körül forogva. Az mozgás. Aztán most olvastam is, hogy Arisztotelész szerint az idő a mozgással volna összefüggésben. Egyébként sem az időt szokás érezni, hanem a félelmet, a gyengülést, az izgalmat, az undort. A hiányt, a terhet, a hőséget és az árnyékokat. Az önmagáért-valónak pedig tartania kell a határait. Ellenben, vagy éppen mindezekért, a lét mindig átmenet.

A sokféleség és a Semmi

Az önmagáért-való sokfélesége A lét és a semmiben számos dimenzióra oszlik: többek közt ilyenek a világban-való-lét, a tükröződés, az önmeghaladás és a másikért-való-lét. Ezekből hasítható ki számos létvariáció egy témára: a saját Semmire, az az a szabadságra. Sokféleség alatt Sartre a saját létünkhöz való kapcsolódás módjait érti. Játszuk végig újra, hogy az önmagáért-való azonos időben: (1) nem az, ami; (2) az, ami nem; (3) referenciapontokon keresztül folyamatosan lehet az, ami nem és nem az, ami.

Ez három eksztatikus dimenzió. Emlékezzünk arra, hogy az eksztázis (ἔκστασις) kifejezés jelentése kilépni, önkívületbe kerülni. Lételméletben az önmagunktól való távolságot jelenti. Ez a távolság pedig a Semmi. És az idő is semmis. A semmi választ el minket önmagunktól. De erről már volt szó. Itt pedig bővülünk tovább: te és én vagyunk az idő. Külön-külön.

"Az idő elválaszt engem önmagamtól; mindattól, ami voltam; ahogyan attól is, ami lenni akarok, vagy amit tenni akarok, más dolgoktól és a Másiktól is elválaszt." Hiányos teljesség vagyunk – írja Sartre – önmagáért-valóként olyan megsemmisítő szabadságban élünk, ami mindig beeszi magát abba, ami Még-nincs. "Ez egyben a lét apadását is jelenti."

Az első két dimenzióban az önmagáért-való maga előtt és maga után áll. "Önmaga előtt vagy önmaga után: sosem magában. A Múltnak és a Jövőnek, két eksztázisnak pontosan ez az értelme, és éppen ezért lesz az időtlenség az érték, a megnyugvás kulcsa. Az örökkévalóság, amit az ember keres, nem a végtelen időtartam, hanem (...) az abszolút önazonosság atemporalitása." Sartre azt írja, hogy e tekintetben a halál végső soron győzelem, mivel radikálisan véget vet a temporalitásnak.

A harmadik dimenzióban az önmagáért-való megszökik önmaga elől: szétszóródik a világgal és a másokkal kialakított tükröződő-tükröző játékban – folytatja S. – így az önmagáért-való mindenhol ott van, és sehol sincs. Megsemmisíti önmagát, így termporális.

A tükröződés, mint jelenségmagyarázat Heideggernél jelenik meg: az egyén nem marad meg önmagában mint tiszta szándék, hanem megteremti a "mását" (ún. más-alkotás), egy paradoxont, ami egyszerre azonos, mégsem az, ami. Ennek fényében ide való tőle ez is: az igazság nem a valóság tükröződése. "Marad az önmegsemmisítés a "tükrözött-tükröző" formájában. De ez a megsemmisülés adott lesz, az az (...) nem az önmagáért-való lesz a saját semmi alapja: semmi sem azért lesz, mert azzá kell lennie; úgy lesz, ahogy a tükrözött-tükröző kettős megsemmisítő erejében lenne." (De alig van).

Heidegger és Sartre együttesen úgy vélik, hogy nem az időn belül élünk, és az idő véletlen sem a fejlődés és haladás egy törvénye, ami kívülről telepedne ránk. Szerintük az idő a saját belső szerkezetünk, ami a saját megsemmisülésünk következménye. Ezek alapján (szerintem) az a lényeg, hogy egy idő van. Amit általában szétszórunk.

"Mert hisz van-e, lehet-e rettentőbb felfedezésünk, mint hogy a jelen időben élünk? S csak azért bírjuk ki e csapást, mert egyfelől a múlt védelmez, másfelől pedig a jövő."

- Virginia Woolf: Orlando

Ez az eredendő hajlamunk méginkább iszonyatossá válik egy olyan társadalmi környezetben, ahol az élet ideje a termelés és a nyereség kiszámításának egyik tényezője lett. Itt pedig már át is hajlunk egy új Han esszébe, A kiégés társadalmába: "a teljesítmény társadalma úgy gyarmatosította az életünket, hogy a kívülről érkező elvárásokat belső kényszerré változtatta." Kis túlzással: ebben a társadalomban csak a tőke szabad...

Változáskövetés bekapcsolva

Esélyes, hogy kibuktam a jogról. Megváltoztam. Ez egyben az eddigieknél is nagyobb szabadságot jelent, s egyébként is szalad az idő, amikor az embernek négy mászópárja van. Itt, és ahol Sartre a temporalitás dinamikájáról ír, felmerülnek kérdések: miért megy át az önmagáért-való lét ilyen változáson, hogy elmúljon, és miért születik meg ex nihilo egy új önmagáért-való (a Semmiből), hogy a múlt jelenévé váljon?

Első blikkre logikusnak tűnik, hogy a változás jelensége önmagában is feltételezi az állandóság lehetőségét (Leibniz). Ebben az esetben, ha feltételezzük, hogy létezik egy időtálló, hovatovább időtlen állandóság, akkor a temporalitás a változás mérőeszközévé redukálódik. Sartre első problámája ezzel az, hogy állandó és változó nem létezhetnek egymás nélkül, valakiben egységet kell alkossanak. Ezért Sartre azt írja, hogy "az állandónak kell annak lennie, ami változik, ami így eredendően eksztatikussá teszi."

Az állandóság lényegében redundancia – írja Sartre. Az időtartamok izgalmasabbak.

"Az önmagáért-való azzá teszi magát, amit akar, de nem menekülhet az elől, hogy ezzel szükségszerűen egy új önmagáért-valóvá válik, visszafordíthatatlanul." – ha jól értem Sartre szavait, tulajdonképpen a létbizonytalanság jelentős hányadát mi magunk teremtjük meg.

"A létezés akkor csapja meg igazán, amikor már nincs ereje a saját semmit fenntartani. Az a mély hasadék (léthiány), ami az önmagáért-valóban van, feltöltésre kerül" – aztán ezt az ember kiveti magából. Minőséggé, magában-valóvá teszi azt. Például "az a bizonyos fájdalom már a múltté, többé nem létezik úgy, ahogy akkor átéltem." Többé nem állít meg.

Egy tövissel semmi több. Csak idő kérdése, hogy mindenki megbaszódjon szépen a saját rosszhiszeműségében. Az meg még személyre szabott is. Hirdetem szeretettel. Nem vicc. Valamiért sosem fogom elfelejteni azt az istentiszteletet, amin Lilla azt prédikálta, hogy "hiába menekülsz az Isten elől, úgyis elkap, úgyis utólér". Rettenetes. És majdnem igaza volt: hiába menekülsz a szabadság elől, úgyis szétkap, úgyis megbaszódsz. Ámen.

Persze, aki nem tud a jelenből élni, meneküljön.

Máshol teljesít

"Az az igazság, hogy nincs probléma." – írja Sartre, és vigyorgok, mert én is erre jutottam korábban. "Ha az önmagáért-való lényegét megértjük, már nem a változás miértje miatt kell magyarázkodnunk, hanem a teljesítményre kell magyarázatot keresnünk" – folytatja. Ezzel lassan át is térek Hanhoz, mivel itt Sartre azzal folytatja, hogy az adott, előrevetített jövő "azonnali mozdulatlanságot", "befagyasztott" és "kijelölt" emberi minőséget ad az embernek.

"A teljesítő alany, aki magát szabadnak gondolja, a valóságban meg van láncolva, akárcsak Prométeusz" – kezdi Han. Végül pedig mindig úgy alakul, ahogy Kafka írta: "Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb." Ami számunkra azért izgalmas, mert a kimerülés (megsemmisülés) akár a gyógyulás, hovatovább az újjászületés alapja is lehet, de erről valószínűleg csak a következő bejegyzésben lesz szó.

Han érdekes hasonlattal dolgozik: levezeti, hogy míg a korábbi korszak az immunológia kora volt, ahol az idegen, külső anyag Mássága okozott betegséget és váltott ki reakciót, addig a jelenkor a neuronok kora, ahol idegi alapú betegségek, különösen a depresszió, az ADHD, a kiégés és a borderline személysiségzavar hasítanak. Ezek "nem megfertőződések, hanem összeomlások; nem az immunológiailag külsődleges negativitása, hanem a pozitivitás túltengése váltja ki őket." Ártalmat ugyanis nem csak a Más vagy az Idegen okozhat, hanem az Ugyanaz is – írja. A túl sok Ugyanaz neuronális ártalmat okoz.

Ezzel párhuzamosan az erőszak új, szisztematikus, belső formája jelent meg: a neuronális erőszak "nem megfoszt, hanem eltelít, nem kirekeszt, hanem kimerít. (...) A kiégés az én túlhevülése, ami a túl sok Ugyanazra vezethető vissza." Míg Foucault annak idején szegényházakból, diliházából és gyárakból álló fegyelmező társadalomról értekezett, úgy ma többé nem fegyelmező, hanem teljesítményelvő társadalomban élünk, ahol ezeket az intézményeket felváltották a konditermek, az irodaházak és a bevásárlóközpontok...

"A produktivitás adott pontján a fegyelmezés technikája, másként fogalmazva a tilalom negatív sémája hamar eléri a határait. A produktivitás fokozására a fegyelmezés paradigmáját felváltja a teljesítmény, más szóval a képesség pozitív sémája, hisz egy meghatározott termelési szinttől a tiltás negativitása blokkoló hatású és gátat szab a további növekedésnek. (...) A teljesítő test gyorsabb és produktívabb a pusztán engedelmes testnél." A kell parancsa után megjelent a határtalan lehet. Az új rend domináns eleme pedig az önkizsákmányolás és a motiváció, ami "hatékonyabb, mint a mások általi kizsákmányolás, hisz párban áll a szabadság érzetével".

A teljesítési kényszer olyannyira természetellenes, hogy az ember "kimerül attól, hogy önmagává kell válnia." Depressziós lesz. És én ezt pontosítanám a szabadsággal kapcsolatos olvasataink fényében arra, hogy: kimerül attól, hogy önmagává kéne vállnia. Valójában egyáltalán nem vagyunk esendőek: esetlegesek vagyunk. Hatalmas különbség. És nem is mások bontanak meg minket: mi semmítjük önmagunkat.

A teljesítményalapú társadalom tehát látszólag olyan, mintha szabad lenne: senki nem mondja meg, hogy mivé kell lenni, választhatunk és választunk folyamatosan. Nietzsche viszont azt mondaná, hogy "egy tömegjelenséggé alakuló embertípus nem lehet szuverén emberfeletti ember, hanem ez maga az 'utolsó ember', aki mást sem csinál, csak dolgozik."

"A depresszió mindenekelőtt az alkotó- és tetterő kifáradása. A depresszív egyén panasza – semmi sem lehetséges – csak egy olyan társadalomban fordulhat elő, amely azt hiszi, hogy semmi sem lehetetlen. Aki többé nem képes képesnek lenni, az önvádba és önpusztításba merül." Ez a kényszerítő szabadság kora.

Multitasking más fényben

Megrendülve olvastam, hogy a multitasking nem erény, hanem ősi túlélőmód. Az információ-, inger- és impulzusártalom megváltoztatja az észlelést és a figyelem szerkezetét – folytatja Han – ehhez a folyamathoz jócskán hozzájárul a növekvő munkaterhelés és a speciális időbeosztás is, aminek alapkövetelménye a multitasking. A multitasking azonban "nem jelent feltétlenül civilizációs előrelépést. (...) Sokkal inkább visszalépésről van szó. A multitasking ugyanis a vadon élő állatok hétköznapi kelléke. Olyan figyelmi technika, mely elengedhetetlen a vadonban való túléléshez."

A teljesség igénye nélkül, az állatnak egy időben:

• meg kell védenie másoktól a zsákmányát,

• közben nem kéne zsákmánnyá válnia,

• meg kell védenie az utódait,

• figyelemmel kell kísérnie a párját.

Vagyis rá van kényszerülve, hogy a figyelmét folyamatosan megossza, és eredményképpen "képtelen elmerülni a közvetlen környezetében." Ehelyett hiperfigyelem alakul ki, amit a feladatok, események, információk közti gyors váltások jellemeznek. Az állat szétszorttá válik. S itt gondoljunk vissza a fentebbi diaszpórára... Ez azért nagy baj, mert a semmittevés (saját szóval élve, mert Han az unalom kifejezést használja) tenné lehetővé a szellemi feloldódást. A semmittevés nyugalmat, megnyugvási képességet feltételez: megállást, időtlenséget. Gondoljunk vissza a fenti mozgásra, amit időként érzékelünk.

Nietzsche Az emberi, nagyon is emberiben írja, hogy "nyugalom híján civilizációnk új barbárságba torkollik. A tevékenyek, azaz a nyughatatlanok egyetlen korban sem számítottak többnek, mint ma. Ezért a szemlélődő elem nagymértékű megerősítése az emberiség karakterének szükséges korrekciói közé tartozik."

"Az odafigyelés képessége azon az elmélyült, szemlélődő figyelmen alapul, amihez a hiperaktív egónak nincs hozzáférése." S gondnoljunk még vissza a szépélmények ellehetetlenedésére (azért is, mert a Sebzés részt volt eddig ebben a naplóban a legjobb megírni). Talán itt kéne leírnom azt is, hogy Arisztotelész nyomán három szabad életformát különíthetünk el. Tudjátok mi bennük a közös? Mindegyik a szép birodalmában működik, ahol nem szükségképpen, és nem is haszonszerzés céljából cselekszik az ember: ezek (1) a szép dolgok élvezetére fordított élet, (2) a poliszban szép tetteket eredményező élet, és (3) a filozófus szemlélődő élete. Nekem mindhárom kibebszttul bejön. Csak a poliszost szerintem nem szabad túl komolyan venni.

Meséltem korábban azt is (bár lehet máshogy fogalmaztam), hogy milyen sok örömöm fakad apró élőlényekkel való találkozásokból és a természetben fellelhető részletekre való rácsodálkozásból. Valahogy újra rendszeressé vált az a tűnődés, kutakodás és meditatív figyelem az életemben, ami a gyermekkorom egyik nagy csodája volt. Az ilyen élményekhez viszont kell a késlekedő ottidőzés, amiért felnőttként (de ad absurdum gyerekként is) sokszor leb*sznak. Pedig érzem, hogy ezek mély szépségét éppen a múlékonyságuk, a másodpercekben, olykor percekben mérhető illékonyságuk adja, amiről mindenképpen lemarad az, aki nem tud elidőzni vagy kilépni az időből.

Múlt szombaton Tardosbányán (ahol egész nap nem volt térerő, ami szintén csoda a kedvenc mászóhelyeimben) egy sötétkék fényezésű szkarabeuszbogarat figyeltem a vörösmárványbánya falának tövében, ahogy újra meg újra nekiindult a falnak felfelé, s akárhányszor visszaesett, nekiindult újra. Hát pont ilyen vagyok én is, gondoltam. S utána ugyanezzel a technikával jólesően szitkozódva másztam egy rohadtnehezet.

Meg kell hagyni, hogy az ember a természetben képes kilépni önmagából és a magányt megsemmisítő erőkkel beolvadni az élő világba. Ezek az élményeim különösen szépek, s olyan immerzív regényt szeretnék írni, ami legalább egy kicsit képes ezeket megosztani.

De Sziszüphoszra is gondoltam és az örök sziklagörgetésre. Itteni vizsgálódásainkhoz vág s minden egyéb helyzetünkhöz is, hogy "mindig eljön az idő, amikor választani kell szemlélődés és cselekvés közt" – gyötrelmes választás ez, hangzik el a mítoszban. Azért is, mert vannak olyan szépélmények melyek csak hosszú idővel, lassan bontakoznak ki. Ezeket bejósolni nem igazán lehet, kihagyni őket meg éppenséggel rendkívül könnyű.

Vita Nuova

Talán ígértem a Napló legelején, hogy időnként Hannah Arendt is befigyel majd. Nála megjelennek az akítv élet (vita activa) és a szemlélődő élet (vita contemplativa) közti különbségek és sokféleségek, ő maga az aktív életet tartotta előnyösebbnek. Mindezt ráadásul a születésből, mint heroikus cselekedetből vezette le (szemben Heideggerrel, aki hasonlóképpen, de a halál felől közelítve érvelt az aktív élet mellett). Han kritikus hangként úgy fogalmaz, hogy "ezzel a heroikus tettvágy mellett kötelezte el magát".

Nekünk az a gondolat is fontos Arendttől, hogy a munkaelvű létformák a cselekvés lehetőségét lényegében kizárják, mivelhogy szerinte a valódi cselekvés (én itt megjegyezném, hogy a szabadság) új folyamatokat eredményez, nem pedig ismétel.

Itt visszatérnék Sartre-hoz: "Természetes, hogy a változás az önmagáért-valóhoz tartozik mindaddig, amíg az önmagáért-való spontán." A spontaneitással már többször is dobálóztam, lehet, hogy ezen a ponton érdemes kicsit kibontani, mit jelent: önkéntes, saját jóhiszeműségből való, kényszer nélküli, szabad választás a jelenlévő alternatívákból.

Arendt mondjuk nem volt bizakodó. A munka szintjére süllyedt létrehozás és cselekvés, illetve az örökös fejlesztés alapján azt jósolta, hogy halálos passzivitásba fog fulladni ez a korszak. All my heroes got tired ♫ Nem csak az istenek és a sasok.

Han ezzel nem ért egyett, szerinte a modern dolgozó állat (animal laborans) minden csak nem passzív. Éppenhogy egótelített, hiperaktív és hiperneurotikus. Ennek okát pedig a valóságba vetett hit elvesztésében látja: "A modern hitvesztés, ami nemcsak Istent vagy a túlvilágot érinti, hanem magát a valóságot is, radikálisan múlékonnyá teszi az emberi életet. Soha nem volt még ennyire múlékony, mint ma." Na tessék, temporalitás. "Nem csak az emberi lét, hanem a kinti világ is egyre súlyosabban múlékonynak tűnik. Semmi sem ígér tartósságot és fennmaradást. A Lét e hiánya miatt idegesség és nyugtalanság támad."

Még a valakikhez tartozás nyugalma is rendre meginok, ahogy a hiperegó törtet egyre tovább vagy egyszerűen elszigetelődik – folytatja. Ahogy arról korábban volt szó: megszűnik az emberek közti párbeszéd, eltűnik a történetvezetés: "A világ általános denarrativizálása fölerősíti a mulandóságot. Lecsupaszítja az életet. A munka maga is csupasz tevékenység." És a csupasz élet feláldozható (homines sacri). Ez pedig jobb (?) esetben nem megölhetőt, hanem éppen megölhetetlent jelent: engedelmes élőhalottat.

A teljesítményerőszak áldozatai nyugtalanná válnak, amikor éppen nincs következő feladat és lehetne "semmittenni". Yalomnál volt ilyesmiről szó. Keresik rögtön a következő feladatot, el kell foglalniuk magukat (lsd. kényszeres bajnokok). Én is voltam ilyen, de már máshol táncolok, és nem véletlen, hogy ennyire jó. A tánc – írja Han – luxus, ami teljes mértékben kivonja magát a teljesítményelv alól. (Legalábbis a szabad tánc.)

"Nem az akítv, hanem a szemlélődő életmód teszi az embert azzá, amivé lennie kell" – véli Han. Már amennyire ez lehetséges – tenném hozzá Sartre miatt. A vita contemplativa egy különleges látásmód – írja H. Ezen a ponton forduljunk ismét Nietzschéhez, aki szerint három feladat van, amihez nevelő szükséges:

1. meg kell tanulni látni,

2. meg kell tanulni gondolkodni,

3. meg kell tanulni beszélni és írni.

"Látni tanulni azt jelenti, hogy nyugalomhoz, türelemhez, befogadáshoz szoktatni a szemet" – írja H. N.-t idézve – meg kell tanulni, hogy ne reagáljunk azonnal egy ingerre. (...) A szellemiség hiánya, a közönségesség alapja a 'képtelenség, hogy ellenálljunk valamely ingernek', a képtelenség, hogy nemet mondjunk neki. Azonnal reagálni és minden impulzust követni már önmagában is egy betegség, a kimerültség tünete." Ellenállni a dömbingnek és nemet mondani pedig (nem nehéz belátni) nagy erőket igénylő feladat.

Az 'azonnal reagálni és minden impulzust követni' Han olvasatában már hiperpasszivitás, ami a hiperaktivitásból eredő kimerülés következménye. "Illúzió azt hinni, hogy minél aktívabbak vagyunk, annál szabadabbak leszünk." Az aktivitás (különösen a fogyasztás) önmagában csak kimerüléshez vezet. S hogy az idő (vagy éppen az időtlenség) jelentőségéhez visszakanyarodjak: csak a késleltetés, a szüneteltetés, a várakozás képes az embert hozzásegíteni ahhoz, hogy a lehetőségeket valóban felmérje (re-aktivitással a legtöbb lehetőség láthatatlan vagy elérhetetlen marad).

Ezelőtt volt mindenféle. Most a Semmi van ezelőtt. Ezután Semmi nincs. Bármi lesz ezután. Szinte befejeztem a temporalitásról szóló részt, majdnem a transzcendencia következik, de előbb csapatunk az osztrák hegyekbe meghaladni önmagunkat.

Majd mesélek.