Sartre-napló (X): meglépni a Semmit

Kezd megfogalmazódni bennem, hogy a szabad életbe való áttörést nem annyira az önismeret (az persze beugró), mint a saját lét adottságainak jobb megértése, hovatovább akár teljes átértelmezése hozza meg. Próbálok rájönni, hogy az utazásom mely epizódjai lehetnek mások számára is használhatók.

Szerettem volna már egy hete folytatni a naplót, mivel annyi (szerintem) említésre méltó léttapasztalással és lényegjelenséggel volt dolgom, hogy nem akartam csak úgy mindent összehordani. Végül mégis így lesz: erdők, hegyek, Róma, mindenféle kis bestiák és egy rendkívül kellemes Barbie-élmény. Csöppet aggódom, hogy ez a különös jóllét olyan régóta tart, hogy idővel szét fogja szedni az agyam. Bár nem valószínű, mivelhogy belefér a léthiány, a gyarlóság és a fájdalom megélése is. Sőt, ezek miatt kifejezetten izgalmas.

Plusz a Dékán úr engedélyezte a negyedik tárgyfelvételem Büntető eljárásjog szigorlatból, így nem buktam ki... Októbertől pedig van új munkahelyem! Minden alakul. Így (minden hiány ellenére) továbbra sem fér kétség ahhoz, hogy eddig ez a legjobb életem. Tényleg "csak" a Falig kell mindig elmenni? Gyanús.

Sebmászás és helikopter

Kezdetben J. barátommal kimentünk a Hohe Wandra 2 nap 20 kötélhossz terjedelemben. Ekkor született a "meglépni a Semmit" naplócím (na vajon miért). Határfeszegetősebb utakat is másztunk, például egy élvezetes Duettsteig-Draschgrat variációt, ahol a 6+ szakon egyértelművé vált, hogy tényleg kell legyen valami ősi bizalom kettőnk közt a kötélben.

Ahogy haladtunk az első projektünk gerincén, egyre hívogatóbbá vált számomra a tavalyi tűzkeresztség: mint egy dacból vagy önérzetből megszerzett seb, úgy tátongott mögöttünk a falon az Austria Steig. A bizonytalan időjárás ellenére egy békés ebédszünet után úgy döntöttünk, hogy levezetésképpen megmásszuk azt is. Így történt, hogy egy több-kevesebb kockázatot magában hordozó beszálló után a mennydörgős ménkűben traverzáltuk a kedvenc mászósebemet.

Pár nappal később, már itthon fogalmazódott meg bennünk, hogy milyen összhangban álltunk bele mindketten a jelenlétbe, ahelyett hogy az esőben valószínűleg istenesen csúszós, osztályozásához képest nem túl kegyes (de szépséges) út esetlegességében szívtuk volna a fogunkat. Azért drámai volt visszatérni és minden emlékkel együtt a kulcshelyet gond nélkül kimászni. És nincs már emlékkönyv a barlangban.

A lemenetben szépen összefoglaltuk magunkat:

J

– El tudnám viselni, hogy minden szombatom ilyen legyen.

én

– Pláne, hogy péntek van.

(nevetnek)

Az időtlenség, az időből és főleg a teljesítményből való rendszeres kilépés tehát kiemelten fontos eleme a jó hétköznapjaimnak. Tudom, hogy ismétlem itt magam, de szükséges is. Módszerem meg a grounded theory approach. Táborhelyből tiszta, csillagos ég.

A második napon, hosszú idő óta először, (kicsit) féltem újra. Szerencsés választásnak bizonyult egy újabb Draschgrat Schwer variáció, utólag is. Mivel a gerinc túloldalán, ahol egyéb másznivalónk akadhatott volna, mentést igénylő kőomlás volt a mi időnkben. Mint kiderült, mindenki másnak is szerencséje volt: a hegyimentők aznap éppen a falnál gyakorlatoztak, gyorsan kiértek a helyszínre. Hogy a gyakorlat részeként vagy a sérült keresése közben, azt nem tudom, de a negyedik kötélhosszban a hátamban voltak, és én egy kicsit tényleg féltem a helikopter szélben mászva. Ennek a végül csak visszatérő képességnek nagyon megörültem.

Hát ilyen volt újra ott, egyetlen tragikus eseménysorral: két nap alatt háromszor vágtunk végig a vadvirágok közt a lemenetben. Az első két alkalommal mindig éppen ugyanott volt egy csigaház. Valamiért azt képzeltem, hogy már lakatlan, így nem raktam arrább, pedig szoktam. Az utolsó lemenetkor már törmelékre taposott kis holtest feküdt ugyanott.

Ez fájt csak igazán.

"Fájdalmas és mégis jó"

Ez pedig már idézet a Barbie filmből, ami egy váratlanul szórakoztató, kellemes utazás volt. Maga a film abszurd elemekből óvatosan és viszonylag ügyetlenül építkezik, a végső problémák viszont meglepő derűvel és egyszerűséggel jelennek meg benne. Mondhatnám úgy is, hogy: nagyon adom. Még eredeti nyelven is meg fogom nézni.

Egyben szeretnék elbüszkélkedni azzal, hogy 10 hónapja nem nézek itthon sem sorozatot, sem filmeket. Ezzel rengeteg időt nyertem, és az elmém is rendkívül hálás érte. Arról nem is beszélve, hogy így milyen jutalmazó élmény egy mozi. (Na jó... a Minden, mindenhol, mindenkor és a Mandalorian voltak a kivételek, s még az Ahsoka és a Loki is az lesz.)

(nade Barbie-spoiler alert)

Már maga a nyítókép is sokat mond azoknak, akik szeretnek asszociációkra asszociálni: esetünkben Kubrick 2001: Űrodüsszeiája az első kép. Megjelenik egy rejtélyes alkotás, hangaláfestésnek pedig Ímigyen szóla Zarathustra szól Strausstól (és már Nietzschénél is vagyunk). Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag, amin okos bestiák éltek, akik egy nap feltalálták az ismeretszerzést... aztán ahogy az Űrodüsszeiában, úgy a Barbie filmben is hirtelen ugrunk Barbieland-be, ahol (irónikus-e) bármi és bárki lehetsz (nőként).

Nietzschéhez még visszatérünk. (Pun intended)

Tuti hangosan felröhögtem, amikor a Dance the night away hirtelen megszakadt mert a sztereotíp Barbie egyszercsak megkérdezte, hogy: "Szoktatok a halálra gondolni?"

Ahogy az a létszorongással lenni szokott: az ismeretlenből egyszercsak üzenetek érkeznek. A filmben persze nem csak a halál, hanem más végső problémák is tisztességgel, bár kissé szájbarágósan megjelennek: főként a szabadságnak azon dimenziói, amit önmagunk megalkotása jelenthet, végső soron a halállal szemben is. Így lehetséges, hogy két egymásnak ellentmondó létbeli adottság közül mindkettő igaz:

• "Az emberek mind ugyanazt a befejezest kapják."

• "Úgy alkottalak meg, hogy ne legyen befejezésed."

Ezek a gondolatok is szépen simultak a great end mániámba. Vagy ahogy Rómában találtam megemlíteni: azt kell majd tudni, hogy meddig érdemes élni. Az életet és a halált már csak azért sem volna szabad fanatikusan elválasztani egymástól, mert a halhatatlanság és a biztonság illúziója merevvé teszi az életet.

A film központi témája azért mégsem a halál, hanem az önfelejtés és önazonosság közt kerül kihirdetésre: Ken ráébred, hogy "csak azért vesztünk össze, mert nem tudtuk kik vagyunk", Barbie végre ki meri mondani, hogy egyedül kíván maradni, és arra bátorítja Kent is, hogy alapozza meg önmagát tőle (és másoktól) függetlenül.

Mondom, csöppet szájbarágós, de ha belegondolok, hogy milyen széles közönség kapott egy adag egzisztencializmust, akkor jó. És tetszett a film Semmivel való játéka is, például hogy a pohár nem félig tele van, vagy félig üres, hanem "szokatlan, hogy nem üres".

Összegezve, azt is mondhatnám, hogy a Barbie film szórakoztató módon arról a szellemi igényről szól, ami a magáért-valóban szorongást szül, mivelhogy idejekorán nem alapozhatta meg önmagát (az az, korábban más találta ki és mások formálták meg). A történetvezetés szerint pedig éppen az egzisztenciális kétségbeesés lesz az önvizsgálat és az újrakezdés kulcsa (amellett, hogy az érzelmi örvény szülte elevenség védelemként is szolgál Barbie számára a nem kóser, de tálcán készen kínált magyarázatokkal szemben).

"Nincs hatalmad felettem? (...) Akkor azt, hogy ember legyek, nem kell kérni, sem akarni?" – teszi fel a lényegi kérdéseket Barbie a tervezőjének.

És mit érdemel az a bűnös (sic!), akinek a záloga (egy üvegcipellő, amiben látom magam) a kezemben van? – kérdezem én.

Tükröm, tükröm

A tükröződés az önmegsemmisítés egyik formája Sartre elméletrendszerében (nyilván). Pontosabban: a magáért-való lét és a másikért-való lét keresztmetszében történő semmítés köztes állapota. Samu a minap segített megérteni, hogy van egy kis különbség a tükrözött-tükröző és a tükröző-tükröződő módok között. Fogalmam sincs, hogy magyarul jól fordítom-e, de a lényeg az volna, hogy a tükrözött-tükröző kapcsolatban a magáért-való tárgyiasul: "létrehoz magának egy külsőt, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy tárggyá teszi magát".

A tükröző-tükröződött módban viszont más (is) történik: a magáért-való ott létezteti magát. Ez a létmód pedig összekapcsolódik a korábban tárgyalt eksztatikus dimenziókkal, ahol "a magáért-való lét eksztatikus, mivel saját létét máshol kell keresnie. (...) A tükröződés egy tartós lehetőség marad a magáért-való számára, mint a lét visszakövetelésének eszköze" – ez újabb önmegalapozási kísérlet, teszi hozzá Sartre, melynek célja "a megtekinthetőség egységébe" foglalni, adottá tenni önmagunkat a folytonos menekülés helyett.

Ez az önmegalapozásra és a saját menekülés feletti uralom visszakövetelésére tett kísérlet Sartre szerint (mint minden más kísérletünk az emberi lét abszurd adottságaival szemben), kudarcba kell fulladjon. Abba most nem mennék bele, hogy a legáltalánosabb a múltban és a jövőben való tükröződés. Viva la temporalità!

A tükröződés kapcsán S. továbbá elkülönít egy tiszta és egy tisztátalan formát is. A tiszta tükröződés a jelenlét. A tisztátalan – S. olvasatában – pedig a jelenvaló dolgokon kívüli követelés és elvárás e tükörben, de ezt a könyv egy későbbi szakaszában fogja kifejteni.

"A tüköződés egy megjelenési forma a tükröző tudat számára anélkül, hogy megszűnne látni magát." (Sarte-nál a kétértelmű tanúskodni kifejezéssel: anélkül, hogy megszűnne tanúskodni magáról.) Vagyis külső felületeken és másokon próbáljuk meglátni, felfedezni magunkat. Ennek kapcsán viszont S. két dolgot jegyez meg:

1. az önreflexió képessége (vagy korlátoltsága) kihatással van a létezőre,

2. a tükrözés módosít mindazon, ami kivetítésre kerül.

Már csak abból kifolyólag is változik, hogy "tudja, hogy nézik" – írja Sartre. A tükröződés nem annyira tudás – folytatja – mint inkább felismerés.

Ó-ó-ó, ez egy igazi vadállat ♫ "Ugyanakkor a tükröződő lét sosem hozzáférhető, ezért lehet lenyűgöző, és okoz végül csalódást."

Kulacsból Chianti

Születésnapomra kaptam egy Laken futura termoszt is, ami a hideget akár 24, a meleget 12 órán tartja. Már korábban nyilvánvalóvá vált, hogy a belső bevonatának köszönhetően a jó bor ideális hőmérsékleten tartására is tökéletesen alkalmas. Ráadásul nem csak túrázás, hanem városnézés és múzeumozás során is tökéletesen megfelel erre a célra. Azt hiszem a római utunk tisztességes antitézise volt a teljesítménykényszernek, s mégis elfáradtam.

Róma előtt meghúztam nagyon a napokat. Régóta először dolgoztam végig a hétvégét is. Ami persze nem volt elég. Sosem elég. A relatív túlvállalásról még nem szoktam le.

"A munka szégyen, mivel a létezésnek nincs értéke önmagában: de még ha éppen ez a létezés művészi illúziók csábító díszét magára öltve ragyog is fel és ekkor valóban úgy tűnik, értékkel bír önmagában, még akkor is érvényes ama tétel, hogy a munka szégyen – éspedig azért, mert lehetetlenségnek érezzük, hogy a puszta továbblétezésért harcoló ember művész is lehetne. Mai korunkban nem a művészet szükségletétől hajtott ember határozza meg az általános elképzeléseket, hanem a rabszolga: aki, természetének megfelelően, minden viszonyát csalóka megnevezésekkel kénytelen illetni, hogy egyáltalán élhessen. Efféle ábrándképek, mint az emberi méltóság, a munka méltósága, az önmaga elől rejtőzködő rabszolgaság nyomorúságos kreációi csupán. Boldogtalan kor az, amikor a rabszolgának ilyen fogalmakra van szüksége, amikor az önmagán való és az önmagát meghaladó gondolkodásra bujtogatják! És boldogtalanok elcsábítói, akik a rabszolga ártatlan állapotát a tudás fájáról neki szakított gyümölccsel zúzták széjjel! Most aztán olyan átlátszó hazugságokkal kénytelen hitegetni magát, egyik napról a másikra, amilyeneket minden mélyebbre tekintő szem felismerne a „mindenki” állítólagos „egyenjogúságában” vagy az úgynevezett „emberi alapjogokban”, az emberében mint olyanéban, vagy a munka méltóságában. Hisz nem szabad tisztába jönnie azzal, hogy csak körülbelül mily fokon és milyen emelkedettségben lehet egyáltalán „méltóságról” beszélni, ott tudniillik, ahol az individuum teljesen túlemelkedik önmagán és már nem kell egyéni továbbélése szolgálatában nemzenie és dolgoznia."

Nietzsche: Igazságról és hazugságról nem-morális értelemben

Han azt írja, hogy a teljesítményelvű társadalomban a fáradtság egyedül-fáradtság, és Handkét idéz ennek kapcsán: "már mindketten estünk, feltartóztathatatlanul távolodtunk egymástól, mindegyikünk belezuhant a maga fáradtságába, a fáradtság nem közös volt, hanem az egyik része az enyém, a másik része a tiéd". De főleg az enyém. Han pedig úgy folytatja, hogy ez a "szétválasztó" fáradtság a másra nézés erőtlenségét és némaságot eredményez. Az pedig, ami nem kommunikálható, erőszakot szül.

A római forgatag tehát korábban nem tapasztalt gyorsasággal kimerített. Betudnám ezt a kánikulának és a helyi közlekedési mélykultúrának is (tartom, hogy nincs rá mentség), illetve annak, hogy minden el van kerítve, és semmire sem szabad felmászni. Emellett mintha valami szomorúságot is éreztem volna visszakúszni magamban, végül arra jutottam, hogy Az égig érő miatt. Azzal mélyre kell menni, különben nincs mese.

A fáradtság abszurdítását tovább árnyalja, hogy az utazást követően, egy nappal később egy 32 kilóméteres túra töltött fel újra, ahol kb. 27 kilóméter vizes erdőn át nem találkoztunk más emberrel. A körömnyi békákról nem beszélhetek. Az Az égig érőbe való.

Különös jellemzője a fáradtságnak, akár utazás, akár túra vagy mászás után jön, hogy tényleg nem arra ösztönöz, hogy mit kéne tennem, hanem arra irányítja a figyelmem, hogy mit ne tegyek. Mintha a testem is próbálná megtanítani a semmittevést, a fáradtság különös látási viszonyokat és köztes időt keletkeztet: "az összes forma lassú (... és) visszahozza a világba a csodálkozást, (...) a mély fáradtság meglazítja az identitás szorítását" – írja Han.

És ha már ismét itt a csodálkozás...

Kis bestiárium

A párját ritkítóan jól kurált Galleria Nazionale előtt megismételhetetlen élményben volt részünk. Egy pávacsalád – anyamadár és négy csibe – kikeveredett a Villa Borghese kertből az autóútra. Egy sor random olasz állatbaráttal csapatmunkába verbuválódva olyan 30-40 perc művelet volt a domboldalt fogó falra felrepült pávához felpakolni a kicsiket: kinek a terelgetés, kinek a csibék befogása, nekem a repedésmászás és a csibék falrapakolása jutott. Egyik legjobb boulder élményem evör. Szerintem nem is lehet leírni, hogyan éreztük magunkat utána: ilyen a jelenlét és a találat.

A Galleria Nazionale után pedig egy renkívül apró gyíkhoz is volt szerencsénk. Itt előre kell bocsátanom azt, hogy Róma tényleg kihozta belőlem a végességet, s ez talán itt látszott meg először: erőszakos voltam. Mikor tudomásul vettem, hogy az apró hüllőnek esze ágában sincs velem élni (pláne nem a zsebemben), meg úgy egyébként barátkozni sem akar, még toporzékoltam egyet, mint az akaratos, felzaklatott gyerekek szoktak.

Felvillant tehát a második gyerekkorom sötét oldala, hogy később Gánton újra lecsapjon. Iszonyat mi minden térhet vissza, s ez a gyarlóság mégis leválaszthatatlan egy stratégiai fontosságú létállapotról, amire Jézus idejekorán felhívta a figyelmet:

"Megmondom nektek az igazat, ha meg nem fordultok és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be az Isten országába."

Jézus itt a στραφήτε (straphēte) kifejezést használja, ami nem éppen gyakori a Bibliában. A στρέφω (stréphō) csavart, fordulatot jelent, és általában megtérésnek fordítják (ami kifejezéstől engem a frász kerülget). Visszatérve Sartre-hoz és a tükröződéshez: "a lény, aki megalapozni kíván valamit saját létén belül, csakis a saját semmijének alapja lehet. (...) Ugyanakkor, az egyén ha hátat fordít magának, távolságot hozhat létre a fordulat és aközött, aminek hátat fordít." Ez a távolság pedig a szabaduláshoz szükséges üres tér, amit bármi betölthet majd.

Ráadásul ennek a fordulatnak közös szótani eleme van a katasztrófával! Ezt véletlen fedeztem fel, de milyen jól passzol a semmítéshez...

καταστροφή (katastrophē)

1. felborulás, megborulás

2. leigázás, alárendelés

3. vég, lezárás, befejezés/döntés

4. rombolás, felfejtés

5. katasztrófa

Egy csomó kedvencem. Így szinte olyan, mintha Jézus a semmítésre utalna...

Mi még ennek az értelme? Először hasított belém igazán, hogy olyannak lenni, mint a gyermekek megint csak nem egy "tiszta-jó" állapot, hanem egy "igaz-ellentmondásos", sőt, hovatovább akár "lelkes-kegyetlen" létállapot.

Isten és bohóc, szent és gazember egyszerre...

Aztán itt van Sámuel, aki igazi kisfiú akar lenni. Miért ne? Minden nap csodálattal tölt el a létezése és a létszorongása is. Utóbbi jeleit persze rendre magamon hordom, a sziklán szerzett karcokkal együtt. Szóval mindenféle írásokat hordok a bőrömön, és meglepően tapasztalom, hogy a sérülékenység jelzésértékével ezek is a jelenben tartanak. Emellett határozottan kijelenthető, hogy valami új szintre lépett Samuval az együttélésünk. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szép ez az állat, és hogy mindig mindent megköszön... Egyre jelentősebb élmény vele játszani is. A munka nélkül töltött (köztes) idő játékidő – írja Han.

Ehhez kapcsolnám azt, hogy Platón egyik karaktere a Törvényekben így vélekedik: "életünket azzal kell töltenünk, hogy mi emberek (...) a legszebb játékokat játszuk (...) áldozva, énekelve és táncolva." Egyelőre és továbbra is ez a tervem. Aztán októberben újra életmódváltás. Mea culpa, hogy ez a bejegyzés ilyen túlsúlyban élménybeszámolás lett. Bár tulajdonképpen ez itt egy napló, ha úgy vesszük. Vagy lételméleti esettanulmány.

A lét és a semmiben tehát a tükröződésnél tartunk. Éppen ez lesz az áthajlás az önmagáért-való lét tárgyalásából a másikért-valóba. Az átmenetet az önmeghaladás egy intuitív, tapasztalati módja (transzcendencia) adja majd, melynek dimenziói (így egyben a soron következő témáink pár részen át) az ismeretszerzés, a mennyiségek és minőségek méricskélése, a lehetségesség (potencialitás), a világidő, illetve a felszereltség-mentalitás lesznek. És kontrasztként folytatom majd A kiégés társadalma c. Han esszé szemlézését is.

Jó esélyekkel a következő rész tartalmából: stripbárban felszolgálás, tárgyakhoz kötött libidó, Sziget, erőműben barangolós fesztiválépítés, új sziklák és még több teljesítmény-társadalom kritika. Plusz, hogy bármi egyéb is lehet.

Plottwist: a jóisten valószínűleg nem akarja, hogy stripbárban dolgozzak, mert fél nap alatt bedurrantotta az immunrendszerem. Remélem a fesztiválokkal nincs hasonló baja... mert sírni fogok, ha megint lemaradok a Son Mieux-ről. Azért furcsa, hogy nem csak az autóbaleset, hanem ez is megismétlődik... #mindfcuk