Yalom-napló (VI): szabadság, talajtalanság, látszatoázis

A szabadság mítosza végtelen idők óta átszövi az emberi életeket. Eleinte könnyű az eufóriával, a világ határain történő kalandozással és délibábokkal azonosítani. Később van, aki szembesül az érem másik oldalával is: a választásokkal előrántott felelősséggel, az önmagunk és a környezetünk felé történő elszámolás kikerülhetetlenségével, az elsüllyedt költségek okozta diszfóriával.

Aki nem néz szembe ezekkel, megbetegszik.

Yalom szerint a szorongás egyszerre neurotikus és normális. Egyszerre iránytű az autentikusabb élet felé és fenyegetés a jelenlétre. A diszfória (elégedetlen, nyugtalan, szorongó hangulat) időnként elkerülhetetlen. Valószínűleg a növekedést átmenetileg gátló túlfeszülés is. Ezeken sem segít, hogy a teljesítményorientált közösségekben az ilyen 'elhajlásokat' kudarcnak tekintik (és nem lehetőségnek vagy kitörési pontnak).

A szabadság Yalom olvasatában a felelősségvállalás, az akarat és a változás melletti elköteleződés - döntés és cselekvés - színtere: a saját élet alakításának képessége. Elértünk az Egzisztenciális pszichoterápia könyv második részéhez.

Sarte értelmezésében a felelősség annak tudata, hogy egy eseménynek vagy egy tárgynak kétségkívül én vagyok az előidézője. Sőt, ennél is tovább megy, értelmezésében az ember nem egyszerűen szabad lény, hanem szabadságra van ítélve.

"A felelősség létrehozást jelent" - írja Yalom - "tudatában lenni a felelősségnek nem más, mint tudatosan megalkotni saját magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket, és ha arról van szó, saját szenvedésünket. Az olyan páciens számára, aki nem vállalja ezt a felelősséget - aki másokat vagy más erőket vádol a saját diszfóriája miatt - nem nagyon létezik terápia."

Sarte pedig a világ jelentéssel történő felruházásán túl egészen odáig megy, hogy "teljes felelősséggel tartozunk saját életünkért, nemcsak a cselekedeteinkért, de azért is, amit elmulasztottunk megtenni." Ez egyben azt is jelenti, hogy a magammal, másokkal és minden egyébbel kapcsolatos tájékozatlanságomat is én választom. Mégha automatikusan is döntök arról, hogy valamiről nem veszek tudomást, az egy döntési sor eredménye.

Hétköznapi példa a hajléktalanok jelenléte. Az, hogy ma elsétálok mellettük vagy nem, a saját eredményem, amit természetesen számos tényező befolyásol: van-e készpénzem és időm, mennyire vagyok még érzékeny mások szenvedésére, mivel állít szembe az adott helyzet, stb. Az, hogy ma a hajléktalanok sokszor olyan állapotban vannak, hogy kontaktusba sem lehet vonni őket... az meg sokunk kollektív felelőssége.

Ez a hétköznapi példa Magyarországon különösen szemléletes, hiszen nálunk kvázi illegális hajléktalannak lenni, az Alkotmánybíróság szerint nem Alaptörvény-ellenes az otthon nélkül maradókat kriminalizálni. Papírforma szerint persze 'igazuk' van, hiszen ők írták a játékszabályokat: az állam, illetve az önkormányzatok számára az Alaptörvény nem ír elő kötelezettséget. Az Alaptörvény szerint az államnak csak 'törekednie' kell a szállás biztosítására. Szóljatok, ha láttok egyébként ilyen állami törekvést... s nem mondjuk civilekre hárul ez a teher is a társadalmi olló egyre nagyobb kiakadása mellett.

A helyben hagyó döntésből idézve: "jelen esetben az Alaptörvény II. cikkének (emberi méltósághoz való jog) alkotmányos védelmi köréből nem az érinthetetlen „méltóságmag” állt az alkotmányossági vizsgálat középpontjában, hanem annak szelvényjogát képező önrendelkezési jog mint az emberi méltósághoz való jog korlátozható aspektusa, illetve azzal összefüggésben a cselekvési autonómia (szabad mozgás és tartózkodás joga) állított sérelme." Autonómia és önrendelkezés hajléktalanként...

Az Alaptörvény valóban rögzíti, hogy mindenki felelős önmagáért. De a felelősséget csak 'szabad' embereken lehet annak minden mélységében számon kérni. Pontosabban: számon lehet kérni bármikor, de a lehetőségek megvonása mellett ez sokkal inkább pusztítás lesz, s nem igazságszolgáltatás.

Beidézném Dr. Czine Ágnes alkotmánybíró különvéleményét: "[a] hajléktalan személyek számára az, hogy a közterületen élnek egy rendkívül súlyos krízishelyzetet jelent, ami különböző kényszerek hatására jött létre, a legritkább esetben tudatos, átgondolt, szabad választásuk következménye." A bírónő egyben hangsúlyozza, hogy a jogszabály 'csak' azért nem alkotmányellenes, mert 2018-ban módosult annak szövege, felülírva a korábbi irányadó alkotmánybírói döntéseket is...

Mindezen először felháborodtunk, aztán megszoktuk.

A fenti társadalmi probléma jó illusztrációja egy kitalált világnak. Hiszen a cselekvéssel/ mulasztással járó döntésekhez általában pozitív vagy negatív erkölcsi előjeleket is társítunk. Valójában a felelősségvállalás - legalábbis Sarte értelmezésében - nem morális jellegű. Szabadság az, hogy mi magunk rendelünk tartalmat a döntéseink mellé, mi magunk határozzuk meg, hogy valami számunkra 'jó' / 'rossz' / 'semleges' - ahelyett, hogy mások érzelmileg, értelmileg vagy társadalmilag belezsarolnának minket bizonyos minőségekbe.

"A világon semminek nincs jelentése, hacsak mi magunk létre nem hozzuk. Nincsenek szabályok, etikai rendszerek, értékek, nincs semmilyen külső fogódzó, a világegyetemnek nincs semmilyen grandiózus konstrukciója." - írja Yalom. A fenti probléma, mint sok más személyesebb szinten megjelenő probléma ott kezdődik, amikor úgy teszünk, mintha tudnánk a Nagy Tervet, Az Igazságot, a Helyes Megfejtést. És amikor így teszünk, el is kezdjük kialakítani a mozgásteret, legyártjuk hozzá a 'bizonyítékot' és az ‘igazolást’.

A felelősségnek tehát két szintje marad meg: a jelentéstulajdonítás és az életvitelért való felelősség. Szabadság abban van, amikor ezeket nem más határozza meg nekünk.

Jelentéstulajdonítás és talajtalanság

Yalom szerint a szabadság egyik fő komponense éppen ez a felelősség: annak felismerése, hogy a saját élményeinket mi magunk hozzuk létre. S mindez amögött a látszat mögött van, amit mi magunk - sokszor külső segítséggel - az élmények felszínére róttunk. Persze az egyéni teremtő funkció ilyen fokú elismerése is 'csak' egy életszemlélet. Bár kétség kívül - legalábbis számomra - egy adaptív, dinamikus szemlélet.

Az ember teremtő erejének egyik megnyilvánulása például, hogy egy válságon túl "visszamenőleg is képes lehet értelmet adni az életének". Gondolom ez történik a veszteségek elgyászolásakor és az egyéb poszttraumás növekedésben is.

"Az én kettő-az-egyben: létezik egy empirikus, tapasztalati én (egy objektív én, ami 'ott' van, egy tárgy a világban) és egy transzcendentális, teremtő én, mely megalkotja a világot és önmagát (vagyis 'felelős' önmagáért). Az ilyen értelemben vett felelősség elválaszthatatlan a szabadságtól." A felelősség fogalma kiüresedik a szabadság hiányában.

Yalom szerint sokan talajtalanságot élnek meg, amikor szembesülnek azzal, hogy saját hatalmukban áll minősíteni az élményeiket (ideértve, hogy erről vagy arról a lehetőségről mit gondolunk, erkölcsileg hova soroljuk - ha vesszük a fáradtságot, meglephetjük saját magunkat, az biztos). Azt is mondhatnánk, hogy referenciátlanná kell válni ahhoz, hogy a szabadságot több rétegében megélhessük. Számos egzisztenciális gondolkodó szerint a talajtalanság (amikor összeomlik a dolgokról alkotott valamely elképzelésünk) erősebb szorongást szül, mint a halállal való szembesülés.

"Az önmagunkért vállalt felelősség (vagyis az egyén tudatossága) nyomasztó, hiszen önmagunknak köszönhetően létezik a világ." Ezért mint minden más stresszorra, a talajtalanság-szorongásra is enyhülést kereső magatartással válaszolunk. "Mindannyian kerüljük az olyan helyzeteket (pl. döntéshozatal, elszigetelődés, autonóm cselekvés), melyek alaposabban átgondolva, tudatosítanák bennünk alapvető bizonytalanságunkat. Ezért struktúrát, autoritást, grandiózus konstrukciókat, varázslatokat keresünk, valamit, ami nagyobb nálunk."

A leghatékonyabb védekezés a dolgok látszata - írja Yalom. Az érzékelésünk, az agyunk azt sugallja számunkra, hogy a világ rajtunk kívül áll: ott van - de Heidegger és Sarte szerint ez is csak a tagadás egy formája, a látszatokba vetett hit. "Olyannak teremtjük a világot, hogy teremtésünktől függetlennek tűnjön". Ez persze csak a jelentéstulajdonítás játékterén belül igaz. Rajtunk kívül számos más világ létezik. Letagadni viszont a saját világunkat és a saját élményeink feletti hatalmunkat "önámítás, amivel kitérünk a választás és a felelősség elől".

A szabadságkerülés klinikai formái

"A XIX. század végi Bécs, a freudi pszichológia inkubátora és bölcsője magán hordozta a késő viktoriánus kultúra összes jegyét: az ösztönök (főleg a szexuálisak) elfojtása, rendkívül strukturált, egyértelműen megszabott viselkedési, magatartási szabályok, külön férfi és női szférák, az akaraterő és a morális tartás hangsúlyozása és a szinte 'mérgező' optimizmus, mely a természet rendjének összes kérdésére - így az emberi magatartásra is - magyarázatot ígérő tudományos pozitivizmusból táplálkozott. Freud, nagyon helyesen, rájött arra, hogy a természetes hajlamok ilyen merev elfojtása káros a pszichére."

Vannak iskolák, ahol ma is a tudományos pozitivizmus kényszerességéből táplálkoznak az állásfoglalások és a szakvélemények. Ez persze merev kereteket szül. Aztán vannak olyan helyek - valahol Európában is - ahol már egyáltalán nem 'szégyen' azt mondani, hogy valamit nem tudunk. Például épp egy konferencián ülünk Maastrichtban és már tegnap elhangzott, hogy a mindenre választ adó szakemberek csak gyanúsak lehetnek.

Számomra felszabadító érzés képesnek lenni kimondani, hogy nem tudok valamit. Sokkal nagyobb szabadság, mint eljátszani az ellenkezőjét.

Az élet - minden formájában - a bizonytalanság tudománya.

Yalom szerint a mai embernek már sokkal inkább a szabadsággal kell megküzdenie, nem annyira az ösztönök elfojtásával. Ma az elfojtás jellemzően a szabadság kikerülésének egy eszköze, nem pedig a probléma forrása. Elvileg már nem az kéne gondot okozzon, hogy valamit tenni 'kell' vagy tenni 'kellene' - a választás problémájával kell megküzdeni, ami végső soron annak feltárását jelenti, hogy mit akar valaki.

Úgy írtam, hogy 'elvileg' - mivel gyakorlatilag foggal-körömmel kapaszkodunk azokba az intézményekbe, kultúrális értékekbe és eszmékbe, amelyek megmondják, mit kell tennünk. Valójában semmit sem kötelező megtenni ezekből. A választási szabadság viszont ijesztő, ezért számos módszerrel védekezünk a felelősség tudatosodásával szemben.

Ezek közül gyakoribbak:

Kényszeresség - olyan világ megteremtése, ahol egy ellenállhatatlan énidegen erő uralja a cselekvést. Előnye: dinamikus védekezést tesz lehetővé. Hátrány: kissé ellentmondásos, hogy az énidegen késztetés belülről jön, s ez az ellenmondás - szélsőséges formákban - megbonthatja az ember értelmét. Korlátai: a kényszeres megoldások egyik jellemzője, hogy a rövid megkönnyebbülés (esetleg öröm) után hosszabb diszfória következik. Ahogy Pál apostol is megírja a rómabelieknek: "Nem értem magam, mert nem azt teszem, amit akarok (Θέλω + amire vágyom/ szükségem van), hanem azt, amit utálok.

Felelősség áthárítása - az én koromban az ember már nem hivatkozhat arra, hogy mit tett/ nem tett vele a gyerekkora, mondta a terapeutám, s elég volt egyszer elmondania, hogy egészen mélyre betaláljon. Persze, az igazságnak fontos része, hogy ki/ mi hogyan hatott ránk, most éppen az eredménye vagyunk. De hogy mihez kezdek velem, az már az én felelősségem. "Amíg úgy hisszük, hogy helyzetünket vagy diszfóriánkat valaki más vagy egy külső erő okozza, nincs értelme elkötelezni magunkat a személyes változás mellett." A felelősség áthárítására a múltban, jelenben és jövőben is végtelen sok lehetőség van, kreatívkodhat is az ember.

Szélsőséges formája ennek a védekezési módnak a paranoia. A paranoid téveszmékkel küzdők megtagadják saját érzéseiket / vágyaikat / diszfóriájukat / kudarcaikat.

Felelősség tagadása - vannak, akik az önmaguk által (de akaratuktól függetlenül) beindított események ártatlan áldozatának tekintik magukat. Ennek egyik hétköznapi, kórosnak még nem feltétlen mondható formája a feladatdarálás, ami egyrészről számos olyan művelet végrehajtását jelenti, amit valójában nem akarunk, másrészről azon dolgok kiszorulását eredményezi a menetrendből, amelyeket meg esetleg akarnánk.

Megjegyzendő itt is, hogy a külső szerkezetek megtartása megintcsak nem a jó és a rossz közti harc az életünkben. Ha van a szerkezeteknek minősége, az csak egyéni szinten mérhető igazán: nekem jó-e, vagy ártalmas-e rám nézve? Nem lehet mástól elvitatni, hogy mit választ: párban vagy külön, gyerekkel vagy anélkül, külföldön vagy itthon... végtelensok tényező játszik közre abban, hogy egy-egy választás miként fog megtérülni, vagy éppen mibe kerül a végén. Végső soron nincs más lehetőség mint több-kevesebb információ birtokában, kisebb-nagyobb hittel spekulálni. Ennyire bizonytalan.

A felelősség (és a választás) tagadásával viszont meg tudjuk magunkat nyugtatni ahelyett, hogy hogy azt mondanánk, ami valójában történik: 'hát igen, olyan döntéseket hozok, amelyek árán nincs időm és energiám ....................-ra / -re' (a feláldozott rész tetszés szerint kiegészíthető). Áldozata vagyok a munkahelyemnek, a családomnak, az elvárásoknak... véletlen sem a saját elkerülő magatartásomnak.

Mert a felkínált szerkezetekbe beépülni valójában egyszerűbb, mint (újra meg újra) alábontani a saját mélyszerkezetünket, és annak függvényében növekedni.

Mások az önuralom elvesztésével kerülik meg a szabadságból eredő felelősséget:

• "elvesztettem az eszem" - így tudtam magamból kitombolni az indulatokat;

• "az agyam cserbenhagy" - azzal védem magam, hogy összezavarodok.

Az ilyenkor elszabaduló energia célirányos és hasznot hoz az 'elkövetőnek' (gondoskodásra késztet vagy védelmező szerepbe tesz másokat) amellett, hogy lehetővé teszi a felelősségvállalás (legalább részleges) elkerülését. A tudatosodás ilyen fokú kerülése már a mélyebb tudattalan terepe.

Szemben az ártatlan áldozatokkal, akiket megélésük szerint 'külső' tényezők korlátoznak, az önuralmukat elvesztők kvázi tudatmódosított állapotba juttatják magukat, és szélsőséges formákban agresszív tüneteket produkálnak. Ahogy Perls írta: "Bármilyen düh, aminek nem engedünk szabad folyást, szadizmussá, hatalomvággyá vagy más kínzóeszközzé válhat."

Autonóm viselkedés kerülése - vannak, akik tudják, mit kellene tenniük ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, egy külső szemlélő számára viszont érthetetlen módon mégsem hajlandóak megtenni azt magukért. A Yalom által felhozott példaértékű 'magyarázatok': nem volt erőm megtenni... nem akartam félreértést... túl megalázó kérni. Az önállóságot kerülő ember mindig azt várja, hogy valaki más kínálja fel számára a megoldást. Ez könnyen áthajlik a végső megmentőbe vetett hitbe vagy a kóros döntésképtelenségbe.

"A felelősség vállalása a végső megmentőbe vetett hit feladását jelenti - és ez rendkívül nehéz feladat annak, aki a világszemléletét e hiedelem köré építette fel" - írja Yalom. Ezen a fán teremnek a kapcsolatfüggők, szélsőséges esetben a dependens személyiségzavarok.

Az autonóm viselkedés kerülése és a döntésképtelenség viszont olyan csapda, amelyben az ember a lehetetlenre vár: nem egyszerűen mások véleményére kíváncsi, hanem arra vár, hogy valaki más vállalja a felelősséget az elkerülhetetlen döntésekért.

Fentiek vonatkozásában a depresszió vált a leginkább kutatott állapottá. Yalom a kontroll (hiánya) felől közelíti meg. Pontosabban onnan, hogy a depresszióval küzdők magukon kívülre helyezik a kontrollt, így a viselkedésen keresztül nem történik korrekció, az eredmény pedig önbeteljesítő jóslat. Az erős tehetetlenség- és reménytelenségérzésből bárki levonhatja azt a következtetést, hogy aki depressziós, az nem hisz abban, hogy van ereje önmaga érdekében cselekedni, vagy saját tapasztalati világát befolyásolni.

Ebben is integráltható Seligman tanult tehetetlenség elmélete, mely szerint nem segít a megküzdésben, ha az egyén korai életszakaszban azt tanulja meg, hogy az eredményt (jutalmat vagy büntetést) nem tudja befolyásolni. Ez a modell laboratóriumi eredmény volt. Abból a megfigyelésből nőtte ki magát, hogy az elkerülhetetlen stressznek kitett állatok alkalmazkodóképessége az elkerülhető stresszhelyzetekben is gyengébbé válik.

Egy perc néma csend az elkerülhetetlen stresszben felnőtt gyerekekért.

"Ha az egyéneknek a laboratóriumban azt 'tanítják', hogy viselkedésük nem képes kimenteni őket bizonyos helyzetekből, akkor késöbbi megküzdő viselkedésük is károsul."

A szabadság formula röviden

Felelősség

{ mi teremtjük meg önmagunkat }

+

Akarat

{ vágy + döntés / választás }

"Ha valakit megrémít önmaga megteremtésének tudata (és az ettől a tudástól elválaszthatatlan talajtalanság), akkor az akarás elkerülésére törekedhet - például megfojtja a vágyait és az érzéseit, lemond a választásról, vagy azokat más személyekre, intézményekre vagy külső eseményekre hárítja át." Addig viszont, amíg nem látjuk be saját meghatározó szerepünket az élmény (vagy éppen a rossz közérzet) okozásában, addig nem is lehet motivációnk a változásra, véli Yalom.

A felelős azonosításához fel kell tárni a felelősségelkerülés forrásait és meg kell vizsgálni annak módszereit. Amíg hárítunk akár csak annyival, hogy 'nem tudom mi van' - addig nem merül fel az aktív szerepünk a patthelyzetben. Vagy ahogy Perls járt el miután azonosította páciensével a felelősségkerülés módjait: "nevezze csak nem akarásnak a tehetetlenségét és vállaljon felelősséget minden gesztusért, minden érzésért, minden gondolatért!"

"Amikor a terapeuta előírja, hogy a páciens ismételgesse (a rég elmúlt anyjával folytatott képzeletbeli párbeszédben) az 'Addig nem változom meg, anya, amíg úgy kezelsz, mint tízéves koromban' mondatot, annak belátása felé nyomja, hogy elutasítja a változást - nem arról van szó, hogy nem képes rá. Ráadásul szembesül saját helyzetének abszurditásával, valamint azzal is, hogy tragikus és hiábavaló módon feláldozza az életét" - illusztrálja Yalom a tanult tehetetlenséget vagy a dacos hárító mechanizmusokat.

A másik személy igény szerint helyettesíthető egy el nem engedett exszel, bántalmazó személlyel vagy akár egy feladattal is. Addig nem változtatok, amíg...

Amíg egyedül nem leszel? Mert akkor mi lesz más? A szabadság perceiben mindig egyedül vagyunk. A többi állapot véges, átmenet vagy látszat. Lehetnek azok is jók... De ettől függetlenül feláldozhatunk bármit az életünkből, az időnket, az élményeinket, az érzéseinket is valamiért / valakiért, ami / aki ott sincs. Pontosabban: a semmiért.

Ilyen ez a popszakma.

Vagy feláldozhatunk bármit létező, megvalósítható dolgokért is. Erről úgy sejtem a következő fejezetben lesz szó, amikor a vágy és a döntés fogalmát (a felelősségvállalás és az akarat közti kapcsolatban) tárgyaljuk majd Yalommal.

"Tetszik, nem tetszik - választania kell."

Végül ahogy Perls mondta: "Vegye birtokba önmagát! Nem tudunk azzal dolgozni, ami valahol máshol és valaki mással történik."

A szabadság korlátai

Ez az elméleti tudás, mondhatjuk, szép és jó... (vagy ijesztő és elvont), de ne feledkezzünk már meg arról, hogy mennyi mindent nincs hatalmunkban megváltoztatni: továbbra is pénzt kell keresni, máshogy gondolkodó és érző emberekkel kell együtt élni, illetve a gyereket - ha már van - fel kell nevelni (Yalom még egyéb kötelezettségeket is idevesz, én már kevésbé).

Ha már ott tartunk, hogy szembenézzünk a korlátokkal, helyettesíthetjük a felelősségvállalást az életvitel kifejezéssel. Mondhatni, életvitelszerűen ingázunk a neurotikus szükségek és a felelős szabadság között. Ha ilyesmivel terápiáig jutunk, konkrét és elérhető célokat kell meghatározni - írja Yalom. Máskülönben marad a kétségbeesés.

Az a szép a gondolkodásban, hogy éppen úgy lehet a szabadság korlátja, mint annak kulcsa. A választás lehetőségére viszont csak gondolkodás után lehet rátérni. Aztán a gondolatokon túl ott vannak az álmok. Freud és Yalom közös nevezőn vannak abban, hogy "az álmok nem a véletlennek vagy egy külső látogatásnak, hanem a személyiség egymással konfliktusban és kölcsönhatásban álló összetevőinek a terméke" - ideértve az ösztönös impulzusokat, az előző időszakban tudattalanba süllyedt élményeket és a másodlagos feldolgozást végző tudatos ént is. Meg az ún. álomcenzort, akit az agyunk alkalmaz.

A szabadság első korlátja tehát a tudatos és a tudattalan határa. Mily' meglepő. A tudás és nem-tudás határait pedig elmossák azok a "bűvésztrükkök" is, amelyekkel a szorongást kívánjuk enyhíteni. Egy köztes megoldás - feltéve, hogy nem válik szélsőségessé és merevvé - lehet a felelősség megosztása: "az én határainak feloldása és egy másik személlyel való fúzió." Alapvetően ez sem jó vagy rossz (és nem is állandó). Társas lények vagyunk, mondják. Ha tagadáson alapul, akkor mondjuk nem a legjobb. De kinek mi.

"Rendszerint arra vágyunk, hogy találjunk valakit, aki felvállalja helyettünk a felelősséget" - írja Yalom.

A szabadság további korlátai a hiedelemrendszerekből fakadó elvárások. Példának Yalom azt a nőt hozza, aki annyira valóságosan megéli, hogy a környezetének az áldozata, hogy még a terapeutája is elhiszi: tényleg csak nincs szerencséje az ismerkedéssel. Pedig milyen jó adottságai vannak. Aztán a felelősség-tagadás kiütközik akkor, amikor mégis megjelenik 'a megfelelő férfi' - 'az örök boldogság' viszont ezután sem köszönt be.

"A megfelelő férfi ugyanis vagy nem elég okos, vagy túl függő, vagy túl független, túl szegény vagy túl gazdag, vagy túl rideg. Vagy az a helyzet alakul ki, hogy a páciens nem akarja feladni a függetlenségét, vagy túl elkeseredetten kapaszkodik a férfiba, és ezzel elijeszti. Esetleg annyira szorong, hogy háttérbe szorul a spontaneitás, ami miatt üresnek és unalmasnak fogja találni. A terapeuta idővel rájön, hogy se szeri, se száma azoknak a módszereknek, amelyekkel egy intimitásproblémákkal küszködő ember meghiúsíthat egy kapcsolatot." Jegyzi Yalom.

A következetlen hiedelemrendszerért mindenki megbűnhődik.

Vannak olyan helyzetek, amikor "a terapeuta felhívja a figyelmet egy nyilvánvaló viselkedési lehetőségre, melyet a páciens, korlátozott perspektívája miatt, soha nem vett számításba. Ilyenkor a 'miért nem?' típusú kérdések sokkal hasznosabbak, mint a 'miért?' kérdések, (mert a páciens) soha nem gondolkozott el bizonyos nyilvánvaló lehetőségeken."

A személyes szabadság és a környezet közti kapcsolat talán a legnyilvánvalóbb korlát. A determinizmus egészen odáig ment, hogy esélyünk sincs szabaddá válni. Mások azt mondják, hogy ha a környezetünk meghatároz minket, mi viszont képesek vagyunk a környezetünket manipulálni, akkor végső soron nem törvényszerű, hogy egy az egyben a környezet formáljon minket. A viselkedés és a környezet között kölcsönös kapcsolat van.

Ráadásul a környezet, amit megteremtünk magunknak (vagy amit magunkénak fogadunk el), befolyásolhatja a jövőbeni viselkedésünket is - írja Yalom. A környezet nem adott - ez önámítás. A környezetnek is oka van. Ezzel elérkeztünk az ún. kölcsönös determinizmus elméletéhez, amit számos kutatott terület támaszt alá: kommunikáció, elvárási beállítódás, a személyes preferenciák és a tömegnek szánt tartalmak közti kölcsönhatások, az értelem, az érzékelés, az én-rendszer és a biofeedback.

Nem tagadható, hogy a környezet, a genetikai és testi adottságok vagy éppen a véletlen is fontos szerepeket játszanak az életünk alakulásában. A korlátozó körülmények jelenléte nyilvánvaló. "Mindannyian szembekerülünk életünket befolyásoló természeti csapásokkal. A véletlen bármelyikünket megakadályozhatja például abban, hogy állást vagy társat találjunk (..), de ez nem azt jelenti, hogy nincs személyes választásunk. Felelőssek vagyunk azért, hogy mit kezdünk a hátránnyal, milyen attitűdöt veszünk fel azzal szemben; azért a keserűségért, haragért vagy depresszióért, mely az eredeti 'ellenségességi együtthatóval' egyetemben hozzájárul ahhoz, hogy a hátrány felülkerekedjen rajtunk. (..) Amikor az ellenségességi együttható nagyon magas, még akkor is felelőssek vagyunk azért a hozzáállásért, amit a kedvezőtlen körülményben felveszünk - hogy keserű sajnálkozással élünk, vagy túllépünk a hátrányon, és annak ellenére is célt keresünk az életben."

Önmegvalósítás vagy sem

Önmagunk ellen is vétkezhetünk - írja később Yalom. Kierkegaard pedig leírt egy olyan kétségbeesést, amit az táplál, hogy nem akarunk önmagunk lenni. Éppenséggel lehet, hogy ennek oka mindenkinél valami más. Horney szerint már gyermekkorban elindulunk ezen a lejtőn, amikor a kedvezőtlen körülmények meggátolnak minket a saját képességeink szerinti fejlődésben. Ilyenkor a fejlődő ember szem elől téveszti a potenciális énjét, és egy másik énképet fejleszt ki: egy 'idealizált én'-t, és minden energiáját ennek erősítésére szenteli. Aztán idővel elkezd elidegenedni saját magától - lehasad arról, ami ő igazából lenne: elnyomja igazi érzéseit, vágyait és gondolatait. A valós és a lehetséges én közt visszatérő konfliktus alakul ki. Aki ezzel nem dolgozik, komoly bajba keveredhet.

"Az ember lényének legmélyén ismeri magát" - írja Yalom.

Horney elmélete nagy hatást gyakorolt Maslowra, akinek szükséglet-hierarchia piramisa széles körben ismert motivációs elmélet. Maslow is úgy vélte, hogy az egyén természetes úton képes volna megvalósítani önmagát, kedvezőtlen fejlődési körülmények között viszont inkább a (relatív) biztonságot választja (ez a 'hiánymotiváció') a növekedés helyett.

---

Maradt 240 oldal és 5 fejezet.