Yalom-napló (VII): ha a túlígért élet árnyékának völgyében járok is

A szabad akarat vágyakból és választásokból formálódik élhetővé. A szabadság viszont folyamatos kockázatvállalás és változás. Ezért sokszor adja magát, hogy a vágyakat 'illik' elfojtani, a döntéseket halogatni... a lehetőségeket kiüresíteni. A cselekvést szertartásokkal és dekorációval is lehet helyettesíteni.

Mint az előző fejezetből kitűnt, a szabadság az egyéni teremtő erőből és a felelősség vállalásából sarjad. Ez valamennyi önismeretet feltételez. A korai analitikusok annyira hittek az önismeretben, hogy összemosták a változással. A tudatosság viszont nem vezet automatikusan cselekvéshez - így változáshoz sem.

A 'felelősség' vagy az 'önismeret' csak képességeket jelölnek.

Yalom először felveti a kérdést: mi minősül cselekvésnek? A gondolkodás (bár sokszor a cselekvés nélkülözhetetlen alapja) önmagában nem jár külső következményekkel.

"A cselekvés túlmutat az egyénen: kölcsönhatást feltételez az egyén, valamint az őt körülvevő fizikai és kapcsolati világ között." Ha megértettük milyen felelősségünk van önmagunk és a világunk megteremtésében, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a cselekvés hiánya is cselekvés (mulasztás).

Kölcsönhatás - köztem és a környezetem közt - aktív vagy passzív döntésekből egyaránt következhet. Még ha annyira passzív agresszívak is vagyunk önmagunkkal vagy másokkal szemben, hogy az elmozdulás kölcsönös kifárasztásból ered.

Freud hajthatatlanul determinista volt. Emberfelfogásában minden a fizikai és kémiai vonzási és taszítási erők összessége volt, mindent a múlthoz kötött tudattalan irányított. Vagy ahogy May kontextusba helyezte ezt az önfelejtésbe merülő embert: Freud embere nem irányít semmit - őt irányítják. Hol van viszont ebben a felelősség vagy a szabadság?

A determinizmus és a változás képessége közti ellentét feloldására tett kísérlet volt az 'autonóm én' fogalmának bevezetése: mintha lenne egy szabad kis emberke valahol a fejünkben, aki a sodródás közepette néha képes választani valamit.

"Hogyan lehetne egy rész szabad, amikor az egész nem az?" - kérdezi mégis May.

Az akarat, mint fogalom

A meghatározottsággal szemben, egzisztenciális megközelítésben megjelenik az akarat, mint a szabadság vektora. Vektornak írom, mert nagysága és iránya is lesz: a vágy és a választás. Az akarat itt egy pszichológiai fogalom:

• "a lelki állapot, ami megelőzi a cselekvést" (Arisztotelész)

• "a jövő mentális szerve" (Arendt)

• "az egyensúly és a változás közötti átmenet megteremtésének tényezője" (Wheelis)

• "egy olyan erő, ami vágyból és képességből áll" (Yalom)

Az angol will szó (főnévként: akarat, szándék) igeként eltökéltséget, elkötelezettséget jelent, segédigeként pedig szándékolt jövőidőt fejez ki. Látni fogjuk, nem véletlenül.

Az akarat fogalmát - mint sok más felkapott jelenséget - évezredek filozófiai és teológiai vitái ködösítették el. A probléma egyik fő forrása Yalom szerint, hogy az akarat elválaszthatatlan a szabadságtól. Ezért felmerül a kérdés, hogy a szabad akarat gyakorlása törvényszerűen megköveteli-e az aktuális korszellemmel való szembeszegülést? Valszeg, aha.

Apróságokban talán csak furcsállni fognak érte. A szabadság viszont szeretne életvitel lenni. Emiatt pedig könnyű deviánssá vagy nem kívánatossá válni: beteg, mert elfojtja / beteg, mert megéli - esetleg semmi sem elég jó neki. Aztán a huzavonába tényleg bele lehet betegedni.

Az a helyzet, hogy a szabadság egyik legmarkánsabb jele, hogy az ember körül k..vára minden mindig változik vagy megváltoztatásra szorul, mert ő maga is folyamatosan alakul. Következik-e ebből, hogy a szabad akarat gyakorlásának (és felelősség belátásának) egyik velejárója a bizonytalanság megélése? Azt hiszem.

Pontosítok: egy nyílt társadalomban alig okoz gondot, hogy az egyén szabadságkereső magatartást mutat. Még akár támogatható is. Mondjuk én ilyen tanuló társadalomban még nem éltem. Nekünk a zárt rendszerek jutottak, lehetünk benne sztoikus fatalisták: "bármi is van vagy lesz, annak úgy kellett lennie". Ez mondjuk kísértetiesen hasonlít a felelősségből történő kimosakodásra, például a mindenható Isten javára, aki csak úgy adja-veszi az eszközöket az élet volatilis piacán, s néha bedob egy-egy szakértőket lenyelő cethalat.

Lényeg, hogy kedvünkre spekulálhassunk, és minél kevesebbszer kelljen realizálni a veszteséget... nem-e? A nyereségről kicsit később lesz szó.

Az ösztönök, a motivációk, az automatikus gondolatok, a barátok... mind hatással vannak az akaratra, de nem veszik el a választás lehetőségét: az egyén bármi dacára is eldöntheti, hogy így vagy úgy cselekszik (azaz: hogyan viselkedik).

Rank a 20. század elején Freud tanítványaként felismerte a determinizmus csúsztatásait, és az ösztönkésztetés fogalmát megtartotta ugyan, de az akarat felügyelete alá helyezte. Úgy vélte, hogy az akarat fejlődését valóban meghatározza, hogy a szülők hogyan viszonyulnak a gyermek késztetéseihez: a környezet kezdetben korlátozza a gyermek életösztönét, amire azért van szükség, hogy beilleszkedhessen a közösségbe (nyilvánvalóan enélkül meztelen kis vadállatok maradnánk, akik akkor mennek a cicire, amikor csak akarnak).

A gyermek Rank szerint a korlátozásra ellenhatással (negatív akarat) válaszol, de idővel megtanulja irányítani a késztetéseit és döntéseket hoz, például a szeretett lény javára le tud mondani az agresszív érdekérvényesítésről. Ezzel természetesen az érzelmi fejlődés is összefonódik. Míg a késztetéseinket általában igyekszünk kisütni, addig a jó érzéseket elnyújtani vagy irányítani szeretnénk - írja Yalom.

Rank az alábbi akaratformákat különböztette meg:

1. negatív akarat - ellenszegülés mások akaratának

2. pozitív akarat - a kötelező akarása

3. teremtő akarat - a saját akarása

A jótékony gyermeknevelés (és a személyes növekedés) célja a negatív és a pozitív akarat kreatív akarattá történő átalakítása.

Rank szerint a gyereknek mindezt azért kell megtanulnia, hogy "ne higgye, hogy mindent megtehet, amire vágyik". Ami rosszul hangzik ugyan, de sajnos tényleg az életképesség feltétele. A vágyak nem csak erőforrások, hanem örvények is.

Rank három fő személyiségtípust különített el:

1. kreatív - hozzáférhető érzelmek, saját akarat követése

2. neurotikus - gátolt érzelmi élet, bűntudattal vegyes akarat

3. antiszociális - elfojtott akarat, ösztönirányított viselkedés

"Ha a szülők arra tanítják a gyermeket, hogy minden szabad önkifejezés nemkívánatos és minden ellenakarat rossz, annak két következménye lesz: elfojtott érzelmi élet, valamint satnya, bűntudattal terhes akarat."

Akarattartományok és vágyak

A való életben a változás főként mély, szemmel nem látható, műszerekkel nem mérhető folyamatokban zajlik. Az akaratot cselekvésre vagy választásra korlátozni érezhetően sánta megoldás. Faber volt az első, aki az akaratlagos cselekvéseket és a tudattalanba belekapaszkodó változásokat közös nevezőre hozta azzal, hogy elkülönített egy akarattartományt, ami a cselekvés közben nem tudatosul, csak az esemény után lehet következtetni rá.

Faber lényegében azt állította, hogy "az élet fontos választásait az egyén az aktus pillanatában nem választásként éli meg; valójában csak a történtek után képes kikövetkeztetni, hogy választott. Az akaratnak ezt a (tudattalan) tartományát úgy kell elképzelnünk, mint az élet egy föld alatti áramlatát, aminek nincs konkrét célja, csak iránya. Ösztönzi az egyént, de kijátssza az egyén azonnali és közvetlen figyelmét." - írja Yalom.

Az akarat másik, tudatos tartományát általában különösebb nehézség nélkül le tudja írni az, aki megélte: észlelhető a megjelenése, a formája, a nagysága. Konkrét célra kényszerít: "ezt azért teszem, hogy megkapjam azt."

Faber az alábbi példákkal érzékelteti a két tartomány közti határt:

"A tudást akarhatom, de a bölcsességet nem; a lefekvést igen, de az alvást nem; az evést igen, de az éhséget nem; a szelídséget igen, de az alázatot nem; a lelkiismeretességet igen, de az erkölcsösséget nem; az önérvényesítést vagy a hősködést igen, de a bátorságot nem; a szeretkezést igen, de a szerelmet nem; a részvétet igen, de a rokonszenvet nem; a gratulációt igen, de a csodálatot nem; a vallásosságot igen, de a hitet nem; az olvasást igen, de a megértést nem."

Az akarat pszichológiájába May vezette be a vágy fogalmát. "A vágy beismerés, hogy ilyennek vagy olyannak akarjuk a jövőt; képesség, ami által megérthetjük magunkat, és elfoglalhatjuk magunkat a jövő megváltoztatását célzó óhajunkkal." - írja May.

Freud szerint a vágy a feszültség csökkentése iránti óhaj. Bár nem tudom, hogy egy a vágyaitól szorongásában megfosztott személy mit szól valójában a freudi állandóság elvéhez, ami szerint a vágy a kérgi izgalom meghatározott szintjét akarja csak fenntartani. Ezen elv szerint a fantázia az, amivel képesek vagyunk elviselni a kielégülés késlekedését (példának az éhes gyereket hozta, aki az etetésre gondol).

Bár ha már Freud, azt is írhatták volna, hogy: "Cici, te vagy az?"

Sarte erősen kritizálta Freud ezen 'elfojtáselméletét', főként azért, mert F. szokásához híven nem vette számításba az egyént:

"Hogyan létezhet hazugság hazug nélkül? (..) hogyan létezhet vágy vágyakozó nélkül?"

Visszatérve May-hez, szerinte a vágy egy fontos jellemzőjében különbözik a szükségletektől: értelme van. A vágyakozás válogat és nagyban egyedi. Ahol a vágyakozó nem válogat, ott nagy baj van: rendkívüli nyomás vagy pszichopatológia, amiben az egyén feladja a szabadságát, és többé nem irányít - írja Yalom.

"A vágy játék valamilyen tett vagy állapot potenciális bekövetkezésének gondolatával, az akarás folyamatának első lépése" - csak utána jelenik meg az erőfeszítés, az elköteleződés és a folyamat végét jelentő választás. "Az akaratnak a vágy kölcsönöz lendületet, tartalmat, képzelőerőt, játékosságot, frissességet és gazdagságot. Az akarat érettséget ad a vágynak. (..) Ha valaki csak akar, de nem vágyakozik, akkor száraz, viktoriánus, neopuritán ember lesz belőle. Ha valaki csak vágyakozik, de nem akar, akkor ösztönvezérelt, megbéklyózott, infantilis ember lesz, akiből, mint az örök gyermekekből, gépember válhat" - zárta le a gondolatsort Yalom.

A vágy tehát nem ezoterikus (és nem is erotikus) fogalom. Kiterjed bármire, amit merni szeretnénk vagy szeretünk merni magunknak a közeli vagy távoli jövőben. Az akarat pedig a jövővel szorosan kapcsolatban álló lehetőség - fogalmaz Yalom.

Avagy, ahogy Hannah Arend értekezett az akaratról: a tárgyak és a célok közötti választás képessége, ami dönt a célokról és a célok eléréséhez szükséges eszközökről, vagy éppen csak a képesség, hogy spontán módon elindítsunk egy időbeli sorozatot, elkezdjünk valamit. Mindkettő igaz, a tudatos komponens arányaiban eltéreget.

"Az akarat elválaszthatatlan a változástól" - írja Yalom. "Előbb-utóbb meg kell tudnia határozni, mire vágyik valójában, el kell köteleznie magát valamilyen irány mellett, állást kell foglalnia, választania kell, bizonyos dolgokra igent, másokra pedig nemet kell mondania. (..) Erőfeszítés nélkül nincs változás (..) fizetnie kell érte, viselnie kell a felelősség terhét, tolerálnia kell a konfliktusokat és a munkát kísérő szorongást."

"A szekvenciális ambivalencia során az egyén előbb az egyik, majd a másik vágyat érzi. Ha az első domináns, akkor a szerint cselekszik, és már nem is fér hozzá a másodikhoz. A szimultán ambivalencia esetében egyszerre konfrontálódik mindkét vággyal."

A szekvenciális megtapasztalás szorongáscsökkentő hatással bír (kikerüli a választással járó nyomást), míg az egyszerre megjelenő vágyak esetén biztosan szembe kell nézni a választás felelősségével is: melyiket elégítem ki, és melyikről mondok le? Yalomnak már szinte mondania sem kell, hogy ez erős szorongást generál.

"Az egyén csak akkor cselekedhet magáért, ha hozzáfér a vágyaihoz. Ha azonban nem képes vágyakozni, nem tudja magát a jövőbe vetítve elképzelni, úgy a felelős akarat eleve halálra van ítélve."

Na, ebben az arénában találd meg a számodra megfelelő kreatív és innovatív megoldást, azt a megoldást, ami senki más nem adhat meg neked - írja Yalom.

Akaratzavarok, klinikai formák

Az akarás két fázisa - a vágyakozás és a döntés - sokféle módon sérülhet. Gyakori a vágyakkal kapcsolatos bizalmatlanság és a vágyak elfojtása. Van, aki ezekkel a sebezhetőséget mérsékli, mások a csalódásokat igyekeznek elkerülni így, megint mások az örök gondviselőkre bízzák magukat. Hiszen annál könnyebb élmény a világon nincs, mikor valaki a kimondatlan vágyainkat betölti...

Míg az erős érzelmek általában "menetrendszerűen elhasználódnak" és megszűnnek egy egészséges helyzetben, addig a tagadáson vagy elkerülésen alapuló önvédelem csak jelképesen vezeti le a feszültséget, és előbb-utóbb tüneteket keletkeztet.

Érzelmi gátoltság: az egészséges vágyakozáshoz megélt érzésekre van szükség. "Ha az egyén vágyai nem érzéseken, hanem valami máson - például racionális megfontolásokon vagy erkölcsi imperatívuszokon - alapulnak, akkor nem vágyakról, hanem 'kényszerről' vagy 'illemről' kell beszélni." Ilyenkor blokkolódik a kapcsolat a valódi énnel is - írja Yalom.

"A külső szemlélő számára az ilyen ember gépies, kiszámítható és élettelen (..) mesterkélt, következésképpen a környezete előbb-utóbb megunja."

"Ha az érzelem gátolt, az egyén nem érez vágyat, és az akarás folyamata megszakad." Jó hír talán, hogy a tudatosítás és az érzelemkifejezés fejleszti a vágyakozás képességét.

Impulzivitás: lehet érezni vágyakozás és akarat nélkül is. Vannak "érző emberek, akik el vannak zárva saját vágyaiktól, különösen társas kapcsolataikban. Cselekedeteik impulzívak és végső soron alapjaiban destruktívak, mind önmagukra, mind másokra nézve." Az egészséges vágyakozás hiánya tehát nem feltétlen vezet gátláshoz és tehetetlenséghez.

"Egyesek úgy térnek ki a vágyaik (és a felelősség) elől, hogy válogatás nélkül minden vágyukra azonnal (de mielőbb) és impulzívan reagálnak." Ez is a vágyak (és a szabadság) kikerülésének egy formája, mivel annak, aki impulzív, nem kell a vágyai közül választania. S aki nem választ, az valójában nem is szabad.

Sajnálatos (?) és kp. megmagyarázhatatlan módon a személyiség növekedéséhez szükség van arra, hogy az ember különbséget tegyen dolgok között: ezt-azt például erősebben akarjon, mint valami mást.

"Aki képtelen választani a vágyai között, mindegyiket meg akarja valósítani, és miközben ezen igyekszik, elveszti igazi énjét" - írja May - "vágyakozni annyi, mint nekivágni a jövőnek, és az egyénnek mérlegelnie kell cselekedetei lehetséges következményeit. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a vágy egy másik személlyel kapcsolatos. (..) az impulzív vágyhajszolás inkább erőszakot és kényszert szül, semmint őszinte szerelmet. A vágyak között szelektálni kell és sorrendet állítani. Ha két vágy kölcsönösen kizárja egymást, akkor az egyikről le kell mondani. Például egy tartalmas szerelem érdekében egy sor, annak ellentmondó kapcsolati vágyat kell feladni - versengést, hatalmat, csábítást, leigázást. Ha egy írónak az a leghőbb vágya, hogy írjon, akkor le kell számolni az írást akadályozó vágyaival. A vágyak impulzív és válogatás nélküli kielégítése az akaratzavar tünete: arra utal, hogy az egyén nem képes vagy nem akarja a jövőbe képzelni magát."

Kényszeres viselkedés: a cselekvés rendre belső igény szerint történik, de az egyén azokat nem éli meg vágyként. Kénytelen cselekedni, akár vágyaival ellentétben is, ahogy Camus fogalmaz A bukásban: "nem elvenni azt, amire tulajdonképpen nem is vágyunk, a legnehezebb dolog a világon." A kényszeresség nagy előnye, hogy nem tudatosítja az ürességet: nem érzi úgy, hogy elvesztette az irányt. Éppenhogy aktív, erőszakos és céltudatos, ráadásul rendezettebb, mint impulzív társai. Hátránya a kényszerességnek, hogy időnként felmerülnek kétségek: mi van, ha ezek nem is a saját céljai?

Aki a fenti problémákból szabadulni kíván (bár szerintem ez bármely lelki munkára igaz, amit árral szemben kell végezni), annak cikloterápiára kell berendezkednie: újra meg újra át kell rágni ugyanazokat a témákat, majd újra meg újra várni kell a behatást.

Perls szerint három kérdés, a legsúlyosabb betegek kivételével, mindenkinél sikert érne el (ha szembe akarnánk nézni a szabadsággal és a felelősséggel):

• Mit csinál?

• Mit érez?

• Mit akar?

(Tudatosító technika)

Perls persze tudta, hogy sarlatánkedvelő, szélhámos népség vagyunk, akik az azonnali gyógyulásban, az azonnali boldogságban vagy az azonnali szenzoros tudatosságban akarnak hinni, nem önmagunk hosszadalmas, fájdalmas, ellentmondásos feltárásában.

Egy túlígért élet mellett, ahol az ember erején felül vállal és ígér másoknak magából, vagy kapacitásain felül 'tartozik' másoknak, nem sok erőforrás marad a öngondoskodásra. Folyamatossá válik a hiánygazdálkodás. A létezés minősége szempontjából viszont messze nem mindegy, hogy milyen mértékben vagyunk mások kiszolgálói/ közszolgái.

Szabadság, szerelem...

A fenti ismeretelméletek (ha hívhatom így ezeket) tényleg jól lecsapódnak a szerelem lehetetlenségében (May után szabadon). Amikor összejövünk, elvitathatatlanul jelen vannak a fizikai és kémia vonzó és taszító erők, de a valóság az, hogy az elsődleges források mindig ki fognak merülni a gec*be. Mi mindig (újra meg újra) ki fogunk merülni a gec*be.

Véglények vagyunk. Ezért vágyunk mindig egy következő szintre, vagy valami másra: valahogy ki kell törni az ördögi körből, különben saját farkába harapó kígyó...

Így lőnek a szerelemnek:

"Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet."

Nyakamat rá, hogy ennek a Petőfi versnek most több értelme van, mint az iskolában volt.

De hol van a szerelemben a szabadság? Nem abban, hogy azzal fizikázom meg kémiázom, akivel akarok/ tudok... ugyan, fentebb meggyőztek minket a szakemberek, hogy az impulzív vágykielégítés nem szabadság, hanem kényszeresség.

Így a szabad szerelem talán az, amiben két ember képes megteremteni egy olyan szeretetteljes kapcsolatot, ahol bármikor lehet valami mást választani. Így lőnek az örökrózsának és a Nagy Ő mítoszának is - ezek csak a látszatok oázisában veszik le a felelősség, a szükséges erőfeszítések és a bizonytalanság terheit.

Nyilván naiv volna azt gondolni, hogy az egyéni igazságok belátása önmagában elég a sémák feloldásához. A megértés nem válik automatikusan reformáló erővé.

Szóval, akinek nem tetszik az élet és a szabadság kérlelhetetlen bizonytalansága vagy a honeymoon fázis végessége, az vágyjon valami másra is... már ha nem kíván tagadásban, függőségben, illetve hurkokban élni. Mindenféle megközelítés van, ahogy a Tudósok is énekli: "Pénzt! Pinát! Pálinkát".

Ha a fenti kettő nem lehet, akkor lehetne-e ez a három?

Bár nekem nehéz elképzelni, hogy valaki tényleg csak tárgyakra vágyik, és nem arra, hogy egy másik lény elfogadja azzal együtt, hogy tegnap és ma sem, pláne nem mindörökké lesz ugyanaz, aki egyszer medzsik! volt. Sokan énekelnek ilyesmiről, lásd például Halsey If I can't have love, I want power c. viszonylag kellemetlen albumát.

Ezzel a gondolattal elérkezhettem volna a következő fejezethez, ami az elszigeteltségről szól, de már olyan hosszú ez a bejegyzés, hogy a szabadság - akarat - választás tengely feldolgozását külön bejegyzésben fogom folytatni, s csak utána kanyarodunk rá az elszigeteltségre. A következő bejegyzés így még arról fog szólni, hogy miután az egyén átéli a vágyait, döntenie vagy választania kell: milyen döntések vannak, miért nehéz dönteni, s persze mik a döntés kerülésének gyakoribb módjai.

Még ha a túlígért életem árnyékának völgyében járok is, nem félek a változástól, mert én velem vagyok...?

---

Maradt 202 oldal és 4,5 fejezet.