Yalom-napló (IX): azok a saját, lakatlan helyek…

Szükségletmentes versus deficitszeretet. Bevonódás versus összeolvadás. Elismerés versus használat. A halálszorongás és szabadságért való küzdelem elkerülhetetlenül az elszigeteltség és a kapcsolatok problémái felé vezeti az embert.

Heidegger "felfedésnek" hívta azt a folyamatot, amin Yalom Egzisztenciális pszichoterápia könyve elméletben végigvezet: a létünk végességére, a halandóságunkra, a döntési szabadságunkra és a minden élmény mélyén együttható egyedüllétre való ráébredés - az az néhány végső probléma. Ezzel a bejegyzéssel elérkeztünk az elszigeteltség témájához, a könyvnek lassan vége, már csak az értelemnélküliség problémája marad hátra.

Míg a halál és a szabadság olyan témák voltak, amelyeket sokszor csak ímmel-ámmal, cukormázzal macerálunk, addig a magány / egyedüllét / kapcsolatok valahogy hétköznapibbnak imponálnak. Mielőtt belevágnánk ezek egzisztenciális vonatkozásaiba, melyek főként az emberi kapcsolatok és a szeretet témakörében mozognak, megosztom veletek Yalom néhány gondolatát az elszigeteltség különböző fajtáiról:

Személyközi (interperszonális) elszigetelődés - kapcsolati magány, ami a másoktól való fizikai vagy átvitt értelemben megélt távolságból következik, okozhatja a társas készségek elégtelensége, az intimitással ütköző érzések vagy különböző személyiségstílusok (pl. szkizoid, nárcisztikus, kizsákmányoló, ítélkező), de akár kulturális tényezők is. Ha úgy vesszük, intimitást fenntartó intézmény (lehetne) a család, a lakókörnyezet, az egyház, a helyi kocsma, az iskola... ha ezek hanyatlanak, fokozódik az elidegenedés.

Személyen belüli (intraperszonális) elszigetelődés - az egyén önmaga bizonyos részeitől idegenül el, ami általában elhárító mechanizmus következménye (a kellemetlen tapasztalat lehasad a kísérő érzésről, így kiszakad a gondolatfolyamból is: az egyén saját maga számára hozzáférhetetlenné tesz bizonyos élményeket - ezt disszociációnak is nevezik). Hétköznapi formája "ha az egyén elfojtja érzéseit és vágyait, vágyaiként fogadja el a 'kellene' típusú dolgokat, nem bízik saját ítéletében és elfedi saját potenciálját."

A bejegyzés hátralevő részében a szigetek harmadik formájáról lesz szó: az egzisztenciális elszigeteltségről, ami főként a személyközi elszigeteltség határaival fog egybeesni. Viszonylag egyszerű okból: a kapcsolatokon keresztül az egzisztenciális elszigeteltségből eredő szorongás általában ésszerű, kezelhető keretek közt marad.

A létezés magányossága

Az egzisztenciális elszigetelődés eredője az egyén elkülönítettsége a világtól (mások világaitól). Néha meg feltárul előttünk a semmi. Egyrészt egy ponton lehet ráeszmélünk, hogy senki más nem halhat meg velünk vagy helyettünk. Persze, van mindenféle drámai exitus, de valójában egyik sem vesz el a saját halálunkból. De talán ennyi elég is abból, hogy a halál a legmagányosabb emberi tapasztalat.

"Jézus, gyere le!" POV: kereszthalál általi kivégzések a Koponyák hegyén

Másfelől a szabadság (lévén, hogy megköveteli a lemondást arról a hitről, hogy valaki más teremti a világot vagy védelmez minket) szembesít a saját életünkre kivetülő kozmikus közönnyel. Ha bevállaljuk, hogy világokat teremtő lények vagyunk, egyedül maradhatunk egy olyan helyen, ahol a szabadság véletlen sem zárja ki a kiszolgáltatottságot.

Maga az 'egzisztálni' szó - tegyük fel, hogy van ilyen jövevényszavunk - (eng exist) is magába foglalja az elkülönülés jelenségét (ex-ist = kívül áll). Rank szerint a fejlődéshez szükség van a szeparációra: külön lénnyé kell válni. "A fejlődés, a felnőtté válás elkülönülést feltételez: autonómiát (önszabályozást), önbizalmat, önállóságot, egyéniséget, saját személyiséget, függetlenséget. (..) Az egyén fokozatosan kijelöli a határokat a környezete és önmaga között (..), ha nem - akkor nem nő fel."

A fúzió vagy az elszigetelődés (más terminológiával: a kötődés és a szeparáció) dilemmája a felnőtté válás legfontosabb feladata - írja Yalom. Namármostha belegondolok: vál-toz-ni, vál-ni valamivé. A magyar szótövek is megkövetelik az elszigetelődést.

A szorongás visszaránt(hat)

Nem csak önmagunkat teremtjük meg, hanem a világot is - egy olyan világot, amit csak mi ismerünk. Méghozzá úgy, hogy lehetőleg örökké rejtve maradjon: mi alkottuk meg. Mindez persze áthatja a 'dolgok lényegét', de ezeket a tartalmakat legalább elfedik a személyes és közös jelentéssel felruházott világi tárgyak rétegei. "Mi már csak a hétköznapiság, a megszokott tevékenységek, az 'akárki' világát érzékeljük."

Olyan stabil, ismerős világ vesz minket körül, amiben lehetőleg minden tárgy és lény időnként összekapcsolódik. Szembesülés, határhelyzet akkor történik, amikor az "otthonosság" horgonyai leszakadnak a ponyváról, s azt elviszi a szél, amiről nem tudni, hogy honnan jött, és azt sem, hogy merre tart.

Heidegger nem teketóriázott, szerinte amikor az ember minden porcikájával kötődik a látszatvilághoz, és emiatt elveszti kapcsolatát egzisztenciális helyzetével, olyankor 'lehanyatlott' / 'mindennapi' létformában van. A külső világ (s benne minden ember) jó eszköz a figyelemelterelésre. H. ezeket az eszközöket "kézhezállóknak" vagy "kéznéllevőknek" hívta. Szerinte a fenyegetettség ott kezdődik, amikor az ember olyan élethelyzetekbe kerül, ahol ezek az eszközök már semmit sem mondanak nekünk.

Mondhatnám azt is, hogy a valóság függönye mögött a semmi van. Hirtelen elidegenedés, amikor a jelképek szétesnek, a tárgyak elvesztik jelentőségüket, nem tudjuk, hol vagyunk.

Ahogy Camus írta: "itt vagyok védtelenül egy városban, ahol nem tudom elolvasni a feliratokat... nincsenek barátok, akikhez szólhatnék - vagyis nincs mivel eltöltenem az időt. Ebben a szobában, melyet áthatnak egy idegen város zajai, tudom, hogy semmi sem mutatja nekem az otthon vagy más becsesebb hely fényét. Kezdjek kiabálni? Ordítani? Idegen arcok jelennének meg..."

Mikor az elszigeteltségről szóló részt olvastam a könyvben, megértettem, hogy mennyire elébe mentem ennek a nyáron, Bécsbe, egyedül. Ott kezdtem el ezt a könyvet is olvasni, eleinte a halál érdekelt, s minden más - a vágyakozás, a teremtés, a jelentés - találóbbnak bizonyult számomra. Az ember kapcsolata a világgal időnként megrendül. Az elveszettség, a megfosztottság, a kiüresedés érzése nem odakint van.

Ezek saját, lakatlan helyeken kóvályognak.

A szorongás visszaránt a külső világban való feloldódásból. Ezért vannak, akik úgy küzdenek az elszigeteltség ellen, hogy elmenekülnek a jelenből: derűs emlékeket vesznek elő (amelyek lehet tényleg derűsek voltak, de lehet, hogy nem), vagy megvalósítatlan tervekről álmodozva a jövőbe vetítik magukat.

Mert ki a fene akar arra ébredni, hogy a végső rettegés az ágya sarkában ül?

Heidegger a 'hátborzongató idegenség' fogalmát használta arra az otthontalanság-élményre, amit a világgal szemben meg lehet élni. A halálszorongásnál már felmerült. Az elidegenedés persze nem csak a tárgyi világra vonatkozik, mindenféle szerkezetre kihat. Sok minden veszít a jelentőségéből: értékrendszerek, szerepek, irányelvek, szabályok, erkölcsi tanok. De valójában... te meg én akkor is megmaradunk (a végesség keretei közt), ha minden szerepet levetkőzünk.

Ezért is bizonyult utólag nagy élménynek megírnom a 30 év itthont - korábban is vonakodtak bennem a szerepkonfliktusok kussolni, a beszámoló után pedig volt egy határozott felszabadulás-élményem: nem kell magyarázkodnom, bárki betekinthet abba, hogy ki vagyok. Nem ez a veszélyes, hanem az önfelejtés.

Más kérdés, hogy viszonylag kevés ember tud azokon az ajtókon belépni, ahol mi valójában ott vagyunk. Még kevesebben tudnak maradni. De folytassuk inkább azzal, amikor az egyik ember élhet kicsit a másik világában is. Mert az segítheti a létezőt.

Ezen az ajtón jöttél be?

"Egyetlen kapcsolat sem szüntetheti meg az elszigeteltséget. Létünkben mindannyian egyedül vagyunk. Az egyedüllét azonban megosztható úgy, hogy a szeretet ellensúlyozza az elszigeteltség fájdalmát" - írja Yalom. Enyhítheti annak kegyetlen törvényeit.

Aki viszont retteg az elszigeteltségtől, általában valamilyen túlkapott kapcsolati módszerhez folyamodik: "mástól várja létének igazolását, alig várja, hogy valaki bekebelezze vagy, hogy ő kebelezzen be valaki mást, megpróbál mások által felemelkedni vagy párhuzamos kapcsolatokra törekszik. (..) Nem spontán akaratból keres segítséget, hanem kénytelen ezt tenni, a születő kapcsolat pedig nem a fejlődést, a kiteljesedést, hanem a túlélést szolgálja."

Hogyan védekezhetünk mégis a végső rettenettel szemben? Kanyarodjunk vissza Heidegger-hez: az elszigeteltség egy részét be kell fogadni és 'elhatározottan' viselni kell, a maradékot lehet úgy semlegesíteni, hogy az ember kapcsolatba kerül valakivel (megkísérli feladni az egyedüllétet), egy magafajtával vagy egy természetfeletti lénnyel (ex-ist-en).

Legjobb esetben - írja Yalom - ezt a kapcsolatot egymáshoz szükségletmentesen viszonyuló emberek alkotják. Másképpen fogalmazva: emberek, akik a másikat azért szeretik, ami, és nem azért, amit nyújtani tud. Plot twist: Yalom rögtön tisztázza, hogy ez nem a viszony, amit az elragadtatás, a vágy, a rajongás vagy az önérdek mozgat.

Szóval a szükségletmentes szeretet nem tűnik túl nagy szerelemnek. Talán ezért is van, hogy az embernek több szerelme is lehet az életben, aztán két kis kezét összeteheti, ha valamelyikekben csak ráérezhet az érettebb szeretetre. Meg egyébként is nehéz olyasmit megtalálni, amiről nem tudjuk mi-a-csuda.

De ne szaladjak nagyon előre! "Kezdetben van a viszony" - hirdette Buber.

Buber szerint az ember a köztesség teremtménye. A kapcsolatoknak - a köztesség állapotának - pedig két fő formája van: Én-Te és Én-Az.

Az Én-Az egy funkcionális viszony az egyén és egy tárgy közt, amiről Yalom lentebb eszközként írt. Ilyenkor nincs kölcsönösség, vagy nagyon korlátozott. Ezzel szemben az Én-Te kapcsolat kölcsönösségre épül, tudatosan megjelenik benne a másik létezésének ténye. Az Én-Te kapcsolatban éppen úgy működik a teremtés, mint a saját világunkra nézve.

"Az Én-Az kapcsolatban viszont az egyén valamit visszatart, elrejt magából, és a másikat többféle perspektívából szemléli: kategorizálja, elemzi, megítéli és eldönti a helyét a dolgok nagy sémájában. Amikor viszont az egyén egy Te-hez kötődik, semmit sem tarthat vissza. (..) Ha valaki igazán kötődik a másikhoz, akkor őszintén oda kell figyelnie rá: meg kell szüntetnie a másikra vonatkozó sztereotípiáit és várakozásait, és hagynia kell, hogy a másik reagálása átformálja őt" - írja Yalom Buber nyomán.

Az Én-Te létezési módja a párbeszéd, amivel élő és ható köztesség alakul ki. Ez azért is nagyon fontos tétel, mert akarva-akaratlan hajlandóak vagyunk elvárni a másiktól, hogy kitalálja, mire van szükségünk, mire nincs / mire vágyunk, mire nem. Bullshit. A másiktól nem várható el ilyesmi. Szerencsétlen magának is alig tudja kikaparni a gesztenyét. Nincs mese, meg kell nyílni, ki kell mondani, el kell kérni. Aztán lesz, ami lesz.

Ezzel szemben az Én-Az kapcsolatokban monológ van. Buber ezt a másiktól való elfordulást reflexiónak hívta, mely során az egyén nem egyszerűen magával van csak elfoglalva, hanem a másik sajátos lényéről is megfeledkezik. S persze vannak emberek, akik 'szeretnek' tárgyak lenni. Az is kevesebb erőfeszítéssel jár.

Frank kicsit tovább ment: kiborult azon, hogy az egymásra találást mennyire elsilányítottuk. Szerinte a találkozások nagyja "lényegében egyáltalán nem egymásra találás", mintsem a saját érzelmi kisüléseinkből fakadó elragadtatás a másik személyére kenve. "Párbeszédnek álcázott monológok sora."

Jó-jó. Mondjuk meg Yalomnak, hogy ez így viszont nagyon melós. Nem lehetséges ennyire intenzíven résen lenni, figyelni valaki másra, miközben magunknak is ki kéne csárázni a gesztenyét. Tényleg nem. Maga Buber is azzal folytatja az elmélkedést, hogy az ember elsősorban Én-Az világban él. Az Én-Te egy olyan állapot, amit az egyén csak ritkán él át, de ha minőségre vágyunk, akkor törekedni kell rá:

"Az nélkül nem élhet az ember. De az, aki csak Az-zal él, nem ember."

Klasszik Hillel ez az egész egzisztenciális krízis-ügylet:

"Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem?

Ha csak magamért fáradozok, mivé váltam?

Ha nem most, mikor?"

Maslow szükségletelméleteiről már érintőlegesen szó esett valamikor. A kapcsolatok minősége szempontjából is informatív az öröksége. Egyik fő tétele, hogy az ember alapmotivációja vagy a hiányra vagy a növekedésre irányul. Maslow rendszerében a pszichoneurózis (vagyis mentális zavar) hiánybetegség, ami bizonyos alapvető pszichológiai szükségletek be nem teljesülése miatt alakul ki. Ilyen szerinte a biztonság, a valahová tartozás, az önazonosság, a szeretet, az elfogadás, a fontosság.

Akinél ezek a szükségek betöltésre kerülnek, fejlődésorientálttá tud válni: önállóbb, jóval kevésbé támaszkodik a környezetére megerősítésért vagy kielégülésért. Főleg belső tényezők irányítják - igyekszikk minél jobban megismerni önmagát és azt, hogy mire van igazán indíttatása. "Nincs szüksége folyamatos kapcsolati kielégülésre, időnként úgy érzi, a többiek akadályozzák, és kedveli a magányt."

"A hiánymotivált viszont a hasznosság elve szerint kötődik. Ami a másikban nem kapcsolódik a saját szükségleteihez, azt érdektelennek, esetleg bosszantónak vagy fenyegetőnek találja" - emiatt a szeretet átalakul, írja Yalom, használattá válik.

E kétféle alapmotivációhoz kapcsoltan Maslow a szeretet két típusát különítette el:

• D-szeretet (deficitszeretet): hiánypótlásra összpontosuló, önző, birtokló, használó, szükségletközpontú kötődés.

• B-szeretet (eng love for the being of another person - a másik léte miatt érzett szeretet): önzetlen, nem birtokló, és gazdagabb élmény, mint a hiányszeretet.

"A B-szeretetet gyakorlók kölcsönösen függetlenebbek egymástól, autonómabbak, kevésbé féltékenyek, kevésbé érzik fenyegetve magukat, kevésbé szenvednek szükségállapotoktól, önzetlenebbek, ugyanakkor segítőkész társak a másik önmegvalósításában, büszkébbek a másik sikereire, altruisztikusabbak, nagylelkűbbek és gondoskodóbbak. Ez a szeretet a szó legmélyebb értelmében megteremti a partnert, fokozza az önelfogadást és a szerethetőség érzését - ami elősegíti a további növekedést."

Megjegyzendő, hogy Maslow középfokot használt - viszonyította egyik formát a másikhoz, és megengedte a B+szeretetnek is, hogy időnként például féltékeny vagy szükségbe kerülő legyen. Ennek azért örülök, mivel ezek az elméletek kicsit végletesnek imponálhatnak, szerintem ezek keveredése vagy valami spektrum a való élet. Az ilyen elméletek viszont már csak azért is hasznosak, mert felvázolják a vizsgálódás látóhatárait.

Fromm abból indult ki, hogy az ember legmélyebb problémája és "minden szorongás forrása" a létezés elszigeteltsége. Elemzéseiben bemutatja, hogy a történelem során az ember folyamatosan próbálta ezt a problémát megoldani: alkotott (a művész fuziója az anyaggal), orgiázott (vallásos, szexuális és kábítószeres közösségi élmények) és csoportos hiedelmekkel és szokásokkal próbált egységet teremteni. A szeretet művészete c. könyvében azt írja, hogy mindezek a kísérletek kudarcot vallottak:

"Az alkotó munkában megvalósuló egység nem személyek közötti; az orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység átmeneti; a konformizmus révén megvalósított egység pedig álegység. Ennélfogva csak részleges választ adnak a lét kérdésére. A teljes válasz a személyek közötti egyesülés (..) megvalósításában rejlik: a szeretetben."

Különbséget tett 'szimbiotikus' és 'érett' szeretet között. A szimbiotikus forma a hibás kötődési mintákat jelentette, melyek aktív (szadisztikus) és passzív (mazochisztikus) altípusait különítette el. Elmélete szerint a szimbiotikus egyesülésekben egyik fél sem egész vagy szabad. Ezzel szemben az érett szeretetben a felek megőrzik az integritásukat és egyéniségüket: egységben vannak, de mégis megmaradnak kettőnek.

"Az éretlen szeretet azt mondja: 'Szeretlek, mert szükségem van rád.' Az érett szeretet azt mondja: 'Szükségem van rád, mert szeretlek." Maslow likes this.

Fromm szerint a szeretetkészségek a gyermekkorban kezdenek kifejlődni, ahol a gyerek először azt tapasztalja, hogy azért szeretik, ami (azért, hogy van), később pedig megtanulja, hogy tettekkel is lehet szeretetet kiváltani.

Fő tétele, hogy a szeretet nem egy hatás passzív átélése, hanem pozitív cselekvés.

A tétel mentén öt kapcsolati személyiségtípust határozott meg: befogadó, kihasználó, felhalmozó, kereskedő és alkotó. Az első négy abban hisz, hogy a jó dolgok forrása kivül van, meg kell szerezni. A befogadó, felhalmozó és a kihasználó személyiségtípusok azok, akik leginkább kimerülnek attól, hogy a szeretetben 'adni' kell. Az érett, alkotó egyén számára azonban szeretetet adni az erő és a gazdagság megnyilvánulása - írja Yalom.

"Az adás mellett az érett szeretetnek vannak más alapelemei is: törődés, érzékenység, megbecsülés és a másik ismerete. A szeretet azt jelenti, hogy az egyén aktívan törődik a másik életével és fejlődésével, fogékony a másik (fizikai és pszichés) szükségleteire, tiszteletben tartja a másik páratlanságát, olyannak veszi, amilyen. (..) De az egyén mindaddig nem tisztelheti a másikat, amíg nem ismeri őt. (Ehhez) az egyénnek be kell lépnie a másik személyes világába, meg kell ismernie azt, ott kell élnie, rá kell éreznie a másik céljaira és érzéseire." Buber likes this.

Némiképpen megkapó, hogy bár Buber (vallásfilozófus), Maslow (pszichológus) és Fromm (szociálpszichológus) különböző ideológiai háttérrel rendelkeztek, a szükségletmentes (vagy: érett) szeretet kapcsán egymással összeegyeztethető következtetésekre jutottak.

Amikor viszont "az egyén csak annyit tud, hogy nem képes egyedül maradni, hogy kétségbeesetten akar valamit a másiktól, amit soha nem képes elérni, illetve hogy bármit is tesz, valami mindig balul üt ki a kapcsolataiban" - annak hátterben jó eséllyel az áll, hogy az ember nem tudja kicsiholni azt a belső erőt, a személyes értékességtudatot és a szívós személyiséget, ami kell a létbizonytalanság és a szorongás maga alá gyűréséhez. Ezért kerülőutakon próbál biztonsághoz jutni - írja Yalom.

Használat után eldobható

"Ha eluralkodik rajtunk a pánik (..) nem tudunk kinyúlni mások felé, csak kétségbeesetten hadonászunk és csapkodunk (..). Ebben az esetben a kapcsolataink hamisak lesznek (..) eltorzult változatai annak, amik lehettek volna. Nem úgy viszonyulunk másokhoz, mint érző és hozzánk hasonlóan ijedt és magányos lényekhez, akik a dolgok lényegéből - hozzánk hasonlóan - megpróbálnak létrehozni egy otthonos világot maguknak, hanem eszközöknek tekintjük őket. Nem embereknek, hanem tárgyaknak, melyekre funkciójuk miatt van szükségünk a magunk világában."

Ez tehát az egyik fő irány: mások használata valamilyen szükséglet betöltése érdekében úgy, hogy az egyén valójában nincs a másikkal (nem lép be a másik világába, nem ismeri meg és nem különösebben törődik a másik fejlődésével sem).

A használó szélsőséges alakja a szadista, aki mások bekebelezésével terjeszkedik: uralkodni akar a másik felett, meg akarja alázni, fájdalmat akar okozni. Látszólag nem hasonlít a függő, fúzióra törekvő (mazochisztikus) egyénre (akiről mindjárt külön szó lesz), pedig ugyanabból a késztetésből erednek a hajlamai: képtelen elviselni saját gyengeségeit és az elszigeteltséget. Yalom szerint ez a magyarázat arra, hogy a szadizmus és a mazochizmus nem ritkán váltogatják egymást ugyanannál az embernél.

Szex. Az is van még ebben a hosszú fejezetben. A szex is hatékony a tudatosság és a szabadság miatti szorongás enyhítésében: bódulatban nem érzékeljük az általunk teremtett világ súlyát. Hatékony, de csupán rövid enyhülést hoz. Átmeneti, mivel magában nem kötődés - vélekedik Yalom.

Kóros formája "a kényszeres szexualitás, ami gyakori reakció az elszigeteltség érzésére. (..) Az egyén eszközként használja a másikat, sőt csak egy részét, és kizárólag azzal van kapcsolatban." A funkción kívül mi még benne a nyereség? Nem kell a másikat megismerni és önmagunkat sem kell megmutatni. Energiatakarékos és nem ijesztő!

Most akkor mondja-e azt a terapeuta, hogy a szexuális kapcsolat helytelen, ha nem felel meg a törődés és a tisztelet kívánalmainak is? Nem lehet csak élvezet? - teszi fel a költői kérdéseket Yalom. Szerinte ezek erkölcsi-etikai kérdések, amelyek nem tartoznak a szakemberek hatáskörébe egészen addig, amíg kóros forma - egyéni szenvedés - nem keletkezik belőle. Yalom azt mondja deviáns az, akinek a viselkedése merev és kizárólagos - vagyis a kapcsolatot csak bizonyos 'előírt' módon képes kialakítani.

Az egyéniség feláldozása

A másik fő irány az elmerülés, összeolvadás valakivel vagy valamivel. Az éntudat úgy is lerázható, hogy az ember egy másik személlyel vagy tárggyal - egy csoporttal, egy üggyel, egy országgal vagy egy tervvel - fuzionál. Kierkegaard szerint ez azért szívás, mert így már azt sem tudjuk, hogy egyébként kétségbe vagyunk esve. Csak nem értjük, hogy miért nem jó a buli, miközben mindenünk megvan, mindent értünk... Elvileg.

"Ha az egyén olyan, mint mindenki más - ugyanolyan ruhát visel, ugyanarról beszél és ugyanolyan szokásokat vesz fel, ha nincsenek saját gondolatai vagy érzései, akkor megmenekülhet az egyéniségben elkerülhetetlenül megjelenő egyedülléttől is."

Divat, vallás, popkultúra...

A hasonlóság ellenségei éppen csak a szabadság és az öntudat - írja Yalom.

Aki feláldozza a saját egyéniségét, nem is lesz képes igazolni önmagát, ezért állandóan másoktól vár igazolást. Üdvözöllek titeket a 'kedvelések' és 'szivecskék' közösségi média-oázisában. "Akinek mások megerősítésére van szüksége ahhoz, hogy élőnek érezze magát, annak kerülnie kell az egyedüllétet. (..) az elszigetelt teret másokkal népesíti be, az elszigetelt időt mindenfélével kitölti (agyonüti)" - írja Yalom.

Ha az ember ilyen állapotaiban alakít ki kapcsolatot, az jó eséllyel egy sor fúziós kísérlethez és deficitszeretethez vezet. A fúzióra túlságosan hajlamos egyéneket a szakemberek 'dependensnek' nevezik. Egy dependens (függő) személy a domináns másikért él, saját szükségleteit megtagadja, trükközik és megpróbálja megfejteni, hogy mire vágyhat a másik, azzal igyekszik azonosulni. "A fúzióhoz vezető út kikövezéséhez - állítja Kaiser - megjelenik az egyetemes tünet: kétszínűség vagy őszintétlenség vagy áttétel."

Végül "a kapcsolat tönkremegy, mert a másik egy idő után belefárad neurotikus partnere létének bizonygatásába. Vagy rájön, hogy a partnere nem szereti, hanem igényli őt."

Egy hiánygazdálkodás miatt bebukó kapcsolat 'áldozata' (a másokat használó és az egyéniségét feláldozó is) ráadásul nehezen tanul a kerülőutak tapasztalataiból, mert félrelértelmezi a problémát: "azt hiszi, hogy nem szeretik, holott a valóságban éppen az a gond, hogy ő nem tud szeretni."

Társas lények társasága

Többségünk nem sokáig tolerálja az elszigeteltségből eredő diszfóriát. Mondani szokás, hogy társas lények vagyunk, vagyishogy: "az elhárításnak szüntelenül működnie kell."

A fúzió-szeparáció dilemmája minden kapcsolatban megjelenik, nem csak azokban, amelyek elbaszódnak. "Egyrészt az egyénnek meg kell tanulnia úgy kötődni a másikhoz, hogy ne engedjen - az elszigeteltséget elkerülendő - a másik részévé válás vágyának. Ugyanakkor azt is meg kell tanulnia, hogy miközben kötődik a másikhoz, ne fokozza le őt az elszigetelődés elleni védekezés eszközévé" - írja Yalom.

A deficitszeretet nem feltétlen leplezi le önmagát. Vannak emberek, akik "képtelenek szeretni, de valamilyen titkos cél miatt szerelmet színlelnek." Legtöbbször tudattalanul - tesz említést Yalom. "Az áttételt, a különféle torzulásokat, a titkos célokat és motívumokat félre kell söpörni, hogy kibontakozhasson az őszinte, autentikus kapcsolat." Az őszinte, szervesen fejlődő kapcsolat tudja, hogy nincs változatlan én - írja valahol máshol.

Nem annyira gyászos a helyzet, mint amennyire kinéz: az önálló ember összeolvadás helyett képessé válhat a jelentőségteljes bevonódásra. "Akik fejlődnek, nem csak azt tudják meg, mit nyernek az intimitás révén, de megismerik a korlátait is: azt, hogy mit nem kaphatnak meg másoktól. A B-szeretet (mondhatnánk: az intimitás) élménye viszont maradandó: "megmarad az ember belső világában mint állandó vonatkoztatási pont, emlékeztetőül, hogy képes a szeretetre".

A magány "mindenkinek a saját sivatagából felkerekedő szél" - írja Yalom, aztán a véletlen időnként felülkerekedik. Ahogyan bármikor megakadályozhat minket, ugyanúgy segíthet is abban, hogy társat találjunk (sic!).

"Az ember nem találja, hanem teremti a kapcsolatot" - egy sor véletlen esemény, illetve aktív és passzív döntés mentén. S mivel sorokról van szó, úgy már sorsnak is tűnik.

"Azt viszont mindenkinek el kell fogadnia, hogy egyetlen kapcsolatban sincs biztosíték a tartósságra." Ebből a tételből Yalom szerint viszont az is következik, hogy ha egy kapcsolatnak nincs abszolút jövője, attól még nem feltétlen kell kiszakítani a jelen valóságából. Más okokból persze következhet.

Aztán lehet, hogy a végén nem elveszítjük, hanem csak nem tartjuk meg. Bármi lehet.

Néha viszont felmerül, hogy mennyi értelme van olyasmibe energiát fektetni, ami mulandó? Az értelemnélküliségről és a saját jelentésekről fog szólni a könyv utolsó két fejezete.

---

Maradt 79 oldal.