Sartre-napló (II): a hiány szelleme

Elindulunk a Semmi problémája c. rész Tagadás eredete fejezetében. Módszertanunk Sartre mentén - az útpadkán játékból egyensúlyozva - az előzetes feltételezés, a kérdezősködés és a tagadás lesznek, illetve szó lesz hiányról és a figyelem külvilágot szervező szerepéről is. Sőt, megint belecsúsztam a szerető és a szerethető témába.

A létezést a Semmi felől közelíteni kissé megtévesztő. A Semmi ugyanis nem egyenlő a nem létezéssel. A nem-lét mindig valamilyen emberi elvárás keretein belül "mérhető", és éppen úgy lehet relatív, mint abszolút nem létezés.

Sartre szerint a lét és a Semmi nem egymás ellentettjei (szemben Hegel értelmezésével), hanem csak egymásnak ellentmondó állapotok (? - azért rendre meggyűlik a bajom S. értelmezésével, például gyakran olyan tényezőkben és részletekben tesz különbséget, amik felett csak elsiklanék, meg szeret nyelvészkedni).

A tagadás eredete

Sarte kezdetben a Semmi tettenérését két fő működésen keresztül vizsgálja: az egyik az interrogáció (kikérdezés) a másik a negálás (tagadás). Minden egyes feltett kérdéssel úgy faggatunk valami vagy valaki mást, hogy minden kérdés hordoz magában előfeltevést is, és ez az interrogáció mindig valamivel kapcsolatos. A kérdés tehát egyben elvárás is: megerősítést, cáfolatot vagy további információt igényel.

Azt várjuk, hogy valamilyen formában - nem feltétlen szóban - nyilvánvalóvá váljon, hogy valami "így van, nem pedig úgy". Amikor válasz érkezik, az ítélőképességünk következik: összemérjük a kapott eredményt azzal, amit eredményként vártunk volna. Ha nem tetszik az eredmény, megnyílik a lehetőség a tagadásra.

A tagadás a világgal kialakított kapcsolatunk talaján jelenhet meg. Önmagában viszont nem pusztítja el azt, aminek a létezését letagadjuk. A semmítés lehetősége korlátozot, ahogy például annak megtagadása is korlátozott - egy darabig - hogy szeretünk valakit. Aztán megnyílik a lehetőség, hogy a szerelem (lásd lentebb) valóban elenyésszen.

Sartre azt írja, hogy a Semmi éppen valami hiányát, valaminek a kiüresedését jelenti. A lét és a Semmi így nem egymástól független extremitások, éppen ellenkezőleg. Sartre alapján arra a következtetésre jutunk, hogy a 'semmiből jövünk' felfogás (az az, hogy a létezés, az élet egy ősi semmiből állt elő) nem állja meg a helyét. A Semmi nem megelőzi, hanem követi a létezést. A Semmi azért létezik, mert mi léteztünk, létre hoztunk valamit.

Ez egyébként értéket is teremt.

Fentieket a korábban leírtakra felfűzve: a Másikból érkezünk meg és a Semmibe tartunk. Így logikailag persze a megistenülésem leirata (a mindent átjáró, mindenhol jelenlévő Semmiből jöttem, s oda is fogok visszamenni) sem állja meg a helyét, csak pátoszos.

Milyen csalóka tehát a nagy kérdés: mi volt ezelőtt?

A hiány(szeretet) szelleme

Ha a fenti kérdést a teremtéssel, élettel, univerzummal kapcsolatban tesszük fel, sokan sokhelyen azt vágják rá, hogy "semmi." János evangéliuma elején meg rögtön azt olvassuk, hogy "minden általa lett, nélküle semmi se lett" - ezzel persze nem vagyunk előrébb. Ugyanúgy nem értelmezhető számunkra egy olyan verzió, amiben mindig volt egy eredendő Másik, mint az, hogy a valami a semmiből lett.

Azt mondani viszont, legalábbis Sartre világában, hogy "ezelőtt" meg "azelőtt" nem volt semmi és senki (sajnos) hazugság kell legyen. Az őszinte válasz erre a kérdésre (akár az élet eredetéről, az univerzumról vagy a saját kis élettörténetemről van szó) éppenséggel az lesz, hogy nem tudom. Bár tudni vélek dolgokat, de már nem tudom.

Ami lehetett, az jelenleg is folyamatosan változó narratíva. Emlékszem valamire, valamit érzek.

De hogy jön ez a tagadáshoz? Később jött volna, de most itt van előbb: ahhoz közelebb vagyunk, hogy egyszer nem lesz a Másik.

"Nem értik, mi van azzal, aki meghalt: eltűnt valahová" - írja Nádasdy, de néha olyan mindegy, hogy ez a másik létezésének abszolút vagy relatív hiányát jelenti-e. A hiány ürességgé teszi a teret, ha kitölti ("kietlen és puszta vala"). Mégis felfoghatóbb, hogy a Másik már nincs többé. Még ha érzelmileg hihetetlen is. Egyszer megérkezik.

Végtelen sok formában lehet megtagadni a szeretetet önmagunktól és a másiktól is. Mondd egy gyereknek, hogy nem, nem szereted. Teljesen össze fog zavarodni. Ismételd el újra meg újra, de soha ne ezekkel a konkrét zavakkal, hogy "nem, nem szeretlek". Ne figyelj rá túl sokszor, ne simogasd meg, ne lepd el csókokkal, ne szorítsd magadhoz vagy csak bizonyos alkalmakkor és események mellett, adj neki eleve kudarcra ítélt feladatokat, vagy erejénél többet, kegyetlen időn belül, verd meg vagy minimum verbálisan bántalmazd, s mondd időnként azt is, hogy szereted, csak az életre neveled.

Végtelenül össze fog zavarodni. S idővel ő is ezt fogja játszani azzal, aki megszereti. A másik gyerekkel, aki szintén nem fog érteni semmit abból, amit átél, mert azt hitte... azt hitte... már nem tudom mit hitt.

És nem fogják észrevenni, pedig valamikor még mindkét gyerek érezte, hogy szerető és szerethető, és ezeknek a képességeknek a betöltésére erősen vágytak. A hiányszeretet viszont öl. Arra jutottam, hogy aki képes a szerettét megölni, az nem lehet túl jól.

Nagy agytröszt vagyok...

Beugrott közben: a másik azt hitte, hogy a szeretet mindent elfedez, mindent eltűr és el nem múlik. Mert ezt hazudják még mindig nekünk. Valójában, ha emberek és angyalok nyelvén is tudsz szólni és szeretet is van benned, az se számít. A többi bántalmazott gyerek mindentől függetlenül el fog verni a gecibe. Sőt, kibaszottul le fognak gyilkolni, ha nem állsz be közéjük játszani, de a közelükben maradsz.

Egyáltalán nem értem ezt a világot. Nem értem, hogy vált a szeretet megtagadása rutinná. Bár már nem különösebben igénylem ezt a fajta megértést. És én, aki történetileg gold-star lesbian vagyok, eljutottam arra a pontra, hogy abban hiszek, hogy kurvára semmi más nem számít - a Másik neme sem - csak az, hogy egy szeretetteljes ember néz vissza rád. Persze, keresem-kutatom majd tovább mindennek az értelmét. De valójában nem hiszek nagyobb értékben.

Ez annyit jelent, hogy választottam: ennek az értéknek jelenleg hajlandó lennék alárendelni minden mást. Engem kurvára nem köt, hogy mi lesz meg nem lesz a jövőben. Ez persze nem abszolút igazság, csak a 32 évem aktuális személyazonossága.

Más kérdés, hogy még éppen nem sikerült nyitni egy másik ember felé.

De az sem szerencsés, hogy nekünk két szavunk van arra, amiről beszélek: szeretet és szerelem. Az összes igaz formát szerelemnek kéne hívni és tisztábban látnánk. Talán kevésbé is félnénk és elevenebbé lehetnénk vele. A szeretet az amolyan túlmoderált szó. Nekem már nem elég. Kivel kell ezt leverekedni? ♫

"Neked gond megkérdezni?"

Miért ne lehetne azt mondani, hogy szerelmes voltam a szüleimbe, de nem ismertek meg, és ez kibaszottul fáj? Hogy szerelmes voltam az ovónőbe, de rám se nézett? Szerelmes voltam Lara Croftba, ő meg nem létezett? Az osztálytársamba általánosban, de megbántott? A csapattársamba ezzel párhuzamosan is, de átnézett rajtam? Egy másik osztálytársamba gimiben, de fogalmunk se volt?

Sőt, lehetek szerelmes egy tájba, egy sportba, egy koktélba vagy egy piros madzagba is! Még a végén a pánszexuálisoknak lesz igaza...

És miért ne lehetne elismerni, hogy ez a kibaszott sok szívfájdalom amúgy teljesen rendben van? Miért ne lehetne azt mondani, hogy gratulálok, érző ember vagy, ez ennyi.

Vagy azt, hogy: akarsz újra játszani? Persze. Egyre jobb vagyok benne!

Számos oka van mégis annak, hogy hasítunk és tagadunk: az egyik talán az, hogy a szerelem nem hatékony. Ezért a gépezet jobban jár, ha te nem élsz szenvedélyesen (mert valójában erről van szó), hanem értékesíthető-fogyasztható eseménysorozatokról hiszed azt, hogy szerelmek.

A képesség persze más. Szeretőnek és szerethetőnek lenni már next level shit. Akaratunk ellenére (meg)szeretni valakit meg egy real deal. Mennyivel kevesebb élmény az irányított figyelem...? S méltatlan is. S fizetsz is érte, pedig nem könnyű magunkat becsapni. Egymást könnyebb.

Vagy kinek melyik.

Mi, akiket a tanúknak ily nagy fellege vesz körül... mi nem. Míg a szervereket le nem kapcsolják. Utána a többiek sem fogják megtalálni egymást.

A figyelem, mint varázslat

A tudat számára mindenfelé bőség és sokféleség lakozik. Még a pusztában is. Beülök Sartre-val a Púderbe, és arról fogok írni, hogy egy kiemelt alak mégis mindig szükséges ahhoz, hogy a dolgok elrendeződjenek. Szóval itt várakozom, emlékszem, keresgélek és hangfürdőzöm hárfaszó mellett, végülis egyedül, mert a lemondások is örökké visszatérnek az életben. Mivel te sem vagy itt velem, téged egy képzetbe foglak beültetni.

Hopper Éjjeli baglyok c. festményét (1942) választottam.

A képet egy Hemingway novella ihlette; vitatott, hogy A bérgyilkosok vagy a Tiszta, világos kávéház. Mindenesetre nagyot ment: a leggyakrabban felismert amerikai festmények közé tartozik, szeretik elővenni más alkotói ágak és a popkultúra is. Maga a jelenet sokféleképpen értelmezhető, talán nem annyira szól a magányról, mint az ürességről vagy éppen arról, hogy bármi történhetne a következő pillanatban. Sőt, ez a kép egy portál is lehetne egy veszélyesebb világba.

"- Mit néz? - pillantott rá Max.

- Semmit.

- De a fancsali szentségit, igenis nézett. Engem nézett."

- Hemingway: A bérgyilkosok (részlet)

Szóval megérkeztél a Phillies-be, X-szel fogsz találkozni, akinek a létezése számodra jelentéstelített. Késtél, ő pedig mindig pontos, már biztos vár rád. Körbenézel, a pultnál egy férfi görnyed egyedül, a túloldalt pedig talán egy randi zajlik, a pultos pedig mintha viszonylag kínosan érezné magát, fene tudja, mi zajlott le éppen a megérkezésed előtt.

X még nincs itt. Furcsa.

Nézzük meg közelebbről. Egy rakat dolog magában-valóságába csöppentünk bele: odakint már sötét van, egy viszonylag olcsó étterem bejáratánál állsz, a világos tárgyak valahogy bágyasztóak: cseresznyefa pult és az azt szegélyező bárszékek, a jáde zöld burkolatok, az üvegfal, ahogy befordul a sarkon, a kopottas okkersárga falak, ajtó a konyhába. Szagok: cigarettafüst (sic!) és sültek szaga terjeng, s egy ismeretlen női parfüm illata keveredik bennük el. Hangok: hűtők búgnak a távolban és egy serpenyőt odacsapnak valahova, a pultos matat valamit. "Hogyne, a világítás nagyon fontos, de lényeges az is, hogy a hely tiszta és kellemes legyen. Zene nem kell. Zene semmi esetre sem kell." - motyog az egyedül poharazó férfi a Tiszta, világos kávéházat idézve.

Ne higgyetek el mindent, amit olvastok. A zene rendkívül fontos. Áttáncolni például az ürességen. ♫ Ezért egy zenegép szól a sarokban.

A nő szendvics-t (igen, így...) eszik, nem érted miért, de vörös blúzt visel, pedig a haja is vörös. A vörös nem az eseted, még ez az érzés is átfut rajtad, bár nem tudatosítod. Mellette egy szürke öltönyös férfi ül kalapban, cigarettát tart az ujjai közt. Tőlük balra ül az egyedül iszogató fazon. Átnézve rajtuk az utca túloldalán vörös tégláemeletek.

Ezek és ők mind megjelennek előtted, de ebben a jelenetben, ahova megérkeztél, semmi sem emeli ki magát, tárgy és háttér nem különülnek el. Az elkülönülés a figyelmed (az érdeklődésed) függvényében nem is lehetséges. Téged jelenleg X érdekel(ne). Mindebben a színes-szagos masszában X-nek meg kéne jelennie. X-nélkül minden, ami ebben a jelenetben van - az emberek, a pult, a benyomások - mind egy rövid időre megjelennek, aztán feloldódnak az érdektelenségben. Semmíted őket.

A háttérnek nincs értelme a figyelem tárgya nélkül. Jelentéktelen marad.

A semmítés egy intutitív folyamat. Tanúja vagy minden egyes tárgy megsemmisülésének, amire ránézel, különösen az idegen arcokénak, mert egy új arc ugyan egy pillanatra kizökkent... (lehet ő X?), de azonnal fel is oldódik, egyszerűen azért, mert mégsem X arca.

Ha mindennek a pásztázásnak a végén mégis X nézne rád vissza, ez az egész hely teljesen átalakulna. X arca bűvöletbe ejtene, figyelemmel ruháznád fel az egész alakját, és körülötte minden - bár nem feltűnően - X köré rendeződne. A dal, ami éppen szól a zenegépben, hosszú évekre beégne az emlékezetedbe.

De X nincs itt.

Ennek a helynek ez a találkozás ad(na) értelmet. Ebből kifolyólag ez az étterem X jelen-nem-létében is X-ről szól, méghozzá X hiánya miatt. What's my fcuking point? És mi a szart akart Sartre a hasonló levezetéssel, amikor Pierre várt a kávézóban?

Arra számítottál, hogy X itt fog várni. S mivel arra számítottál, hogy X itt lesz veled, X hiánya valódi eseménnyé vált ebben a kis sarki kajáldában. X hiánya kísérti ezt a helyet.

I know... ♫

A kiemelt (vagy vágyott) tárgy hiánya egy kísértet. A Semmi lehetősége szüntelenül kísért minket. X lehet, hogy felültetett, X lehet, hogy elhagy, X lehet, hogy sosem ér ide.

Aztán van az a szint, amikor várod, de X nem jön, sőt, tudvalevő, hogy nem is fog jönni, vagy valószínűleg nem fog jönni, mindegy. Várod és kurvára nem áll össze semmi a kajáldában, meg az utcán és az interneten se. Minden rendre csak szétesik, összemosódik.

Egy darabig lehet így nézned a festményeket és tűnődni azon, hogy önmagukban van-e jelentőségük, aztán ha X nem-léte állandósul, úgyis elkezdesz a tömegben másik arcot keresni. A referenciátlanság nem működik sokáig. Plusz azért is, mert varázsereje van a figyelemnek, és ezzel az erővel is kezdeni kell valamit. Abba meg most bele se menjünk, hogy rád nem figyelt senki a Phillies-ben.

A lét abszurd és törékeny

"Egy földtani jelenség, vagy egy vihar nem pusztít el semmit - vagy legalábbis közvetlenül nem pusztít el semmit; ezek az erők pusztán megváltoztatják a létező tömegek eloszlását. A vihar után nem lesz az anyagból kevesebb, mint korábban. Valami más lesz. Ráadásul ez a megállapítás sem teljesen helytálló, mert a különbségtételhez szükségünk lesz egy tanúra, aki képes előhívni a múltat és összehasonlítani azt a jelennel." - írja Sartre - "Az emberen keresztül érkezik meg a törékenység a létezőbe." - teszi hozzá kicsit később.

A törékenység fogalmát így határozza meg: a nem-lét lehetőségének állandó jelenléte. Az ember létrehoz valamit, ami elpusztítható (s nem ritkán a pusztító erőket is megmozgatja), illetve védelmi intézkedéseket tesz, hogy a pusztulás valószínűsége lehetőleg alacsony maradjon. Ez a gondolatmenet különösen súlyos a török-szír határon történt földrengés idején: "Maga az ember alakítja a városait elpusztíthatóra, elsősorban azzal, hogy gyengévé és értékessé teszi azokat. (...) Ennekalapján el kell ismernünk, hogy a pusztítás eredendően emberi dolog, és maga az ember pusztítja el a városait a földrengéseken keresztül, vagy közvetlenül. " Mi vagyunk a szörnyetegek.

Ennek ugyanúgy alapnak kéne lennie, mint annak, hogy mi vagyunk az istenek. Szörnyeteg vagyok. Igen? Izgi! S milyen érzés? Szereted? Nem szereted? Hogyan tovább?

"- Elmondtad neki? - kérdezte George.

- Persze. Elmondtam neki, de tudja, miről van szó.

- Mit szándékozik tenni?

- Semmit.

- Meg fogják ölni.

- Én is azt hiszem.

- Valamibe belekeveredhetett Chicagóban.

- Valószínűleg - mondta Nick.

- Pokoli ügy.

- Rémes - mondta Nick.

Többet nem is szóltak, George lenyúlt egy törlőruháért, és letörölte a pultot.

- Vajon mit csinálhatott? - mondta Nick.

- Átejtett valakit. Ezért szokták őket megölni.

- Én eltűnök ebből a városból - mondta Nick.

- Helyes - mondta George. - Azt jól teszed.

- Rá se bírok gondolni, hogy csak vár a szobájában, és tudja, hogy ki fogják nyírni. Nem, ez szörnyű.

- Hát - mondta George -, jobb, ha nem gondolsz rá."

- Hemingway: A bérgyilkosok (részlet)

S ha már a tegnapi (nagyon ajánlott) TÁR c. film kapcsán felmerült Emily Dickinson is, végülis idevágom:

The Soul selects her own Society,

Then shuts the Door.

To her divine Majority

Present no more.

Unmoved she notes the Chariots pausing

At her low Gate

Unmoved, an Emperor be kneeling

Upon her Mat.

I’ve known her from an ample nation,

Choose One,

Then close the Valves of her attention,

Like Stone.