Sartre-napló (VI): kibaszott Rózsák

Nem kisebb feladatunk következik néhány bejegyzésen keresztül, mint valamiféle értelmet adni az időnek és az elmúlásnak. A 'most' végtelen sorozatáról lesz szó, melynek egy része még nem következett be, a többi pedig már el is múlt. Hát igy ülünk mi a Semmi ágán: a múltak már, a jövők még nem léteznek. Sosem volt másképpen.

A lét ideiglenessége (temporalitása) és az időre vontatkozó (temporális) élményeink alkotják a Lét és a semmi következő fejezetét. Múltak, jelen, jövők. Három temporális dimenzió, rendezett szerkezet, amely ugyan egyetlen adathalmaznak mutatja magát, mégsem összegezhető bizonyossággal. A múltat és a jövőt itt még csak én használom többes számban, Sartre nem. Ezt a szövegfeldolgozást is csak önmagamon keresztül tudom végrehajtani. Tele is van a fejem már annyira, hogy ideje haladni tovább. A szívem üres.

"Az általunk átélt élményeket következetesen történetes formába öntjük. A narratíva alkotás valójában egy kognitív séma, mely alapján az átélt tapasztalatokról elbeszéléseket készítünk, melyekben az élmények időbeli és oksági rendbe sorolódnak, ezáltal értelmet nyernek." – olvastam a narratív identitásról egy Lábjegyzetek Platónhoz tanulmányban, ami az emlékezettel (így a múlttal) kiemelt tartományként foglalkozott a magunkról magunknak és másoknak elbeszélt önmagunk vonatkozásában.

A saját mese ugyanis segít alakulni, és érdemes játszani vele, mert élethosszig tartó fejlődési móddá válhat, ami életciklusról életciklusra eszköz az értelmetlenséggel és a kétségbeeséssel szemben. Ezzel párhuzamosan érdemes vizsgálni azt a társadalmi-kulturális környezetet is, amiben a saját mesék születnek, és ami egyben meghatározhat és befolyásolhat bizonyos témákat, szereplőket és ábrázolásmódokat is. Ezért van ez az elsősorban öncélú, saját koherenciaélményre alapozott, ígéreteim ellenére mégsem túl fogyasztóbarát naplósorozat is. (B. jelezte, hogy némelyik részek halálosan unalmasak).

C'est la vie de la magie honnête.

Szépséges kis szörnyetegek

Valahol a távolban, búrák alatt hullanak a rózsaszirmok. Így várunk a feltétlen szerelemre, és a varázslat olykor be is csap, a mágikus feloldozás viszont nem érkezik meg. Mert egyikünk sem az, ami, illetve mindegyikünk az, ami nem. Nem véletlen reménytelenkednek az elátkozott hercegek meg a kis hercegek is. Nem igazán a Rózsák miatt, hanem azért, mert a rejtett kurikulum szerint Mástól tennék függővé önmaguk megoldását. Ráadásul időben kéne valami megoldás. Különben elenyésznek a lehetőségek. Bár az is kimenetel.

Mindenhol utak vannak.

Attól tartok, hogy amikor az ember Rózsát, villámokat, csillagokat lát, az jó eséllyel sémakémia. Nade... önmagában a sémakémia talán nem akkora baj. Olyan kombinációk is kijöhetnek belőle, amelyekre szükségünk van a növekedéshez. Baj mondjuk, példaképpen, az időhurkokkal van, amelyekben ugyanaz ismétlődik, vagy azzal, amikor a rendszer megrendül (pl. változunk) és az elektromos kisülések átmennek pusztításba.

Namármost, kikeveredve a viharból látni, hogy még mindig minden kietlen és puszta vala . A múlt sivatagi homokba temetkezett, a jelen is csupa pusztaság, a jövő pedig sziklafalak és hegyek. A puszta viszont sokkal izgalmasabb és élhetőbb, mint gondoltam. Mondom: mindenhol utak vannak. Nem minden kisherceg purcan ki a Fal tövében. Van, aki felmászik, csakazért is, ami nagy élmény. S INFJ ("védőügyvéd") vagy istenség lesz belőle, or both.

Sőt, áthajlásokat mászik. Volt néhány határélményem a Falon.

Áthajlást mászni hát- és vállizom (nekem annyi nincs) vagy gyors, merész mozdulatok, kockázatvállalás. Így tehát a fizikai vagy a mentális erőnlét korlátoz, s merész esetben a szerencsefaktor (randomgenerátor) is beránthat. Szóval egy áthajlás alatt gyurmáztam egy ideje, egy kisebb táblamászós szakaszon, ami ebben az esetben talán jó lépéseket, de viszonylag apró, néhány ujjbegynek elegendő fogásokat jelentett.

Táblán a lépés nem feltétlen nagy segítség jó fogás nélkül, mert a fal kissé eltart magától. Legalábbis mintha. Mert nehéz kitartóan egyenes gerinccel mászni az életben, nem-e? Ígyhát ott matattam az apró kis peremekkel, és tapogatóztam felfele, keresve azt a fogást, amivel fel tudom húzni magam az áthajláshoz. Ez hosszú percekbe telt, s végül irányt is kellett váltanom, de találtam valamit.

Mikor végre összekaptam magam és megugrottam a fogásért, a mászópárom nem adott több kötelet. Igaz, ami igaz: előtte kértem, hogy fogjon nagyon, az elrugaszkodás miatt, de nem gondoltam arra, hogy esetleg nem ad kötelet, ha sikerül, mert még nem volt hasonló helyzetben. S persze ez a kunszt (vagy az esés) a másodperc töredéke alatt történik majd meg (bezzeg a felkészülés). Szóval húzott lefelé a kötél az áthajlás peremén, röviden, én meg izomból ellentartottam, meg is lepődtem, és az új fogásomat szorongatva kiáltottam kötélért, de már nevettem is, aztán átfordultam a párkányra és nevettem tovább, mert egy éve, ilyen helyzetben feszültem és baszódtam volna. Most meg nem.

Az űrön által, emitt a jelen: a végtelenség azonnali megoszlása, a lehetőségek látszólagos áttörése. Az előttem és a mögöttem lévő sorozatok totális megsemmisülése, feltéve, hogy "próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén". Nem véletlen, hogy Sartre is másodlagos szerkezeteken keresztül tudja csak vizsgálni a temporalitást.

Meglepően játékos felnőtt lettem. Nagyon furcsa. Szóval szerintem érdemes odafigyelni arra, amit írtam és írok majd (múltak és jövők megint), mert arra, hogy én még élek, és minden objektív körülmény ellenére jobban élek, mint eddig bármikor, nincs más magyarázat, minthogy... még nagyon sok van hátra a Lét és a semmiből.

Örökké fog tartani feldolgozni. S még a regényem is halad. Egy párhuzamos dimenzióban. Ilyen szép kérdések vannak benne: "Kit szeretsz, ha engem nem?" / "Én tudjam, hogy mi van veletek?" / "Lehet innen zuhanni?" / "Túléljük? Nem valószínű." / "Azon a kapun jöttetek be? Úgy emlékszel?" – és vannak benne szikladémonok, tánc a pusztában, vörös madzag, homokkal betemetett templomok, két királynő, kaszkádok, talajteológia... kishercegségem legvadabb képzeletvilága. Mégha nem is a legeredetibb (Salamon király röhög), az enyém. Ebben a történetben szeretlek majd utoljára, és az utolsó történet, amiben szeretek bárkit, megint én vagyok. Meg te. Ez utóbbi mindannyiunkra igaz. Meg az is, hogy az isteneknek nincs sorsa. Utóbbi talán a Teherben is volt. Már nem emlékszem, de begyűjtöttem.

Nálunk a családban is gyakorlat volt ismételni egy-egy dalt: öröm volt és játék, hogy "Még egyszer! Még egyszer!" – az örök visszatérés, amikor jó. Na, a napokban ez a dal is visszatért gyerekkoromból. Persze, hogy még mindig sivatagban burjánzó kertekről álmodok, meg szerelemről, miközben a kezeim közt szétfut az idő homokja. De kinek nem?

Szóval belémtört már néhány rózsatövis. Na és? Ezt is elviszem magammal. Csak a Rózsákat nem. Visszaútról még nem mesélt senki. A kishercegek, ha felnőnek, valószínűleg inkább a Rókákkal maradnak. Ezen is szoktam gondolkodni.

Emlékelméletek

Múltak. Az emlékezetünkben minden tétel, minden kép, minden jelenet függ valamitől. Úgy képzelem, hogy az agyunk körüli adatfelhőben az ember végül homokos, szomorkás, vizes síkra ér, ahol megszámlálhatatlan függő lóg a Semmiből lefelé, és körülötte kavicsok, sok apró kavics is van mindenhol. Vékony, feszített víztükör terül szét. A függők végén medálok, pecsétek, levelek, mindenféle egyéb tárgyak lógnak és vetülnek ki a vízfelszínre. Ezen a tájon nem csak lehetséges, muszáj is vizen járni.

Amikor egy-egy függőért nyúl az ember, nem tudni meddig vizsgálgatja, az alaposság is nagyon változó. Aztán mindig elengedi, elhajítja, vagy fellógatja máshova. Jobban megnézve, távolabb látni is, hogy eldobált tárgyak állnak a sekélyes vizek homokjában. Talán karabinereket is láttam, zsebórát meg biztos, ezutóbbi klasszikus. Ha mozdulatlanul állsz, újra kifeszül a víztükör, és lenézve furcsa szögből nézhetsz szembe az Alkotóval: előnytelen szög ez, szinte mindenkinek tokás.

Sartre szerint nem lehetséges különbséget tenni emlék és kép között. Pedig az emlék gyengesége, hogy megfakul, hiányos, ellentmondásokkal telítődik, és valójában nem képes minket a jelenből kiragadni és visszavinni a múltba. Sarte az 'én-ség' vagy az 'intimitás' szemponjából főleg megtévesztőnek tartja az emlékeket: "e jellemzők az emléket körülvevő jelenlegi légkörünk megmutatkozásai, melyek eképpen a jelenről árulkodnak."

Az emlékezetbe vésett ismereteket és átélt eseményeket engramnak is szokták hívni (nem csak a szcientológusok). Gondolom nem véletlen az áthallás az instagram felé. Ennek kapcsán jut eszembe, hogy azért is maradjatok velem, mert a következő bejegyzésben szó lesz az elménkben megjelenő képekről és a digitalizáció behatásairól, a simaság kritikájáról és a sérülékenység esztétikájáról is, forrásunk Han: A szép megmentése c. esszéje lesz. Van hozzá friss, érdes sziklaélményem is.

Egy kép, ha magával ragad, a jelenben tart vagy az időtlenbe visz? – kérdezem én, mert Sartre ezen a ponton nem bontja ki ezt a gondolatot.

A népszerű tudatfelfogások számára rendkívül nehéz lemondani arról, hogy a valóság köthető volna valamilyen tényleges múlthoz. Ez S. szerint egy pontatlan elmélethez vezet: a tiszteletbeli létezéshez. Ez alatt azt a felfogást érti, amivel romantizáljuk a megtörténteket: mintha azok nem elmúltak, az az megszüntek volna létezni, hanem örökre ott maradnának egy bizonyos időpontban a 'helyükön', éppen csak nem cselekszenek többé... Ami pedig szerinte még fontosabb: nem létezik elsődleges, egyetemes múlt... mindenféle múltak vannak (itt már Sartre használ többesszámot), a valós probléma pedig az, hogy a különálló múltak miképpen mosódnak össze, hogy a múltat alkossák.

Másfelől minden, ami állandó, múlttal rendelkezik – írja Sartre – és kell hozzá valaki vagy valami, ami megtestesíti ezt a múltat. Az állandóságnak éppúgy előfeltétele az idő, mint a változásnak. Ezen a ponton S. egy újabb fogalmat használ, az egzisztenciális kitartást, ami alatt azt érti, hogy egy múltbéli létforma fenntartása a jelenből (az az aktuális szándékból) ered. Azért teszek állandóvá valamit, mert úgy akarom (mégha magam előtt esetleg rosszhiszeműen leplezem is). És persze kitarthatok jó dolgok mellett is.

Észre kell viszont vennünk, hogy ezidáig csak arra az esetre gondoltunk, amikor az idők tárgya vagy személye jelenleg is létezik. A múlt kérdése intrikáltabbá válik, ha olyan tárgyra vagy személyre tekintünk, ami/aki már nem létezik, nincs jelen. Ezzel elveszítjük a kiindulási pontunkat: nincs az a jelenvaló, amiből a múlt ismét felemelkedhetne. Amíg jelen volt, addig világban-való, értem-való és másikért-való is volt – írja Sartre Pierre barátjára vonatkoztatva a kérdést – és szerette a zenét; de az elmúlt-Pierre kinek a múltja?

Pierre múltja nyomokban az én jelenem? A túlélő jelene.

"Az a borzalmas a Halálban, hogy az életet Végzetté alakítja át" – idézi Sartre Malraux szavait kissé pontatlanul, amihez még egy sor hozzá-fűzni-valója is van: "ezt úgy kéne értenünk, hogy a halál másikért-való létté apasztja a magáért-való-másikért-valót."

Építkezünk itten, kérem szépen, az emberi kapcsolatok felé. Lassan. "Ma csak én vagyok felelős, szabadságomnál fogva, Pierre létéért, aki halott. És azok a halottak nincsenek a múltban, akiket nem mentett meg és vett fel a fedélzetre valakinek a saját múltja, ők – és a múltjaik – megsemmisültek." A múlt tehát a magáért-valón keresztül érkezik meg a világba, az emberi valóság egyfajta mögöttes tartalmát adja.

A múlt újrateremtése

Sartre szerint arra kell keresnünk a magyarázatot, hogyan lehetséges, hogy a múlt "újjászületik" és kísért minket, az az, a múlt hogyan létezhet számunkra? Válasza röviden, hogy "a múlt folyamatosan újraszervezi magát a jelennel", mivelhogy visszatartunk bizonyos tartalmakat, és rögzítjük azokat a számunkra "megfelelő" helyen és időben. Ez a retenció.

A múlt – írja Sartre – éppen annyira elpusztítható, mint amennyire tartósítható (n.b. utóbbi módszer sem alkalmas a dolgok eredeti állapotában való megőrzésére). Szerinte a múlt, amennyiben még létezik, sosem válik le valakinek a jelenéről. Eztán meglepő kijelentések következnek: a múlt az nem Semmi (ahogyan a jelen sem); a múlt az 'én-ség' része. És ami marad belőle, az belakja a jelent. A múlt tehát, amennyiben létezik, a jelen. A személyes múlt jelen van most is. Amennyiben még létezik.

"Hogy lehet a jelen maga a múlt?' – teszi fel az újabb kérdést Sartre.

Jelen. Maga a megértés is mintha abból származna, hogy elhelyezünk valamit a megtörtén(e)tek és az elkövetkezendő észleléssel, eseménnyel, élménnyel kapcsolatos elvárások (protenció) egyvelegében. A protenció tapad a jelenléthez.

A retenció és protenció Husserl elmélete szerint egy kognitív párost alkot, ami szükséges ahhoz, hogy az időt, a pillanatok sorozatát folyamatosnak érzékeljük, illetve a retenció és a protenció olyan "szándékoltságok", melyek lehorgonyoznak minket a környezetünkben. Sartre szerint Husserl beszorult: elméletében a tudat sem a világ, sem a jövő, sem a múlt felé nem képes meghaladni önmagát. S. pedig fel akarja égetni a múltba vezető hidakat azon egyszerű oknál fogva, hogy a radikális szabadság megköveteli a múltról való leválást.

Egy lenyomat, az űr, egy emlékeztető, vagy éppen a hiszterézis jelensége, mind már nem létezőkre utalnak – írja. A hiszterézis az a rendszertulajdonság, hogy egy erőbehatásra a rendszer nem az eredeti állapotába tér vissza, hanem egy előélettől függő, módosult állapotba, illetve késleltetve reagál. Ilyenek például a traumákra adott rendszerválaszok, amikor egy jelenség túléli az okát. #konverzió

Ezért a fizikai fáradtságért, amit az izmaimban érzek, én vagyok a felelős és a múltamból ered. Átmenet vagyok a múltam és a jelenem közt. Van az életemben egy halom dolog és jelenség, ami most (mikor ugyanúgy, mint mindig), nincs teljesen jelen, de nem is múlt el teljesen. "Amit mondanak egy tegnapi cselekedetemről" – például, hogy ilyen nevetséges tormát tüsszentést még sosem láttak osztrák étteremben (true story) – "vagy egy volt hangulatom" – mondjuk az a nyűglődő, széteső meglepettség, ami a Via Dolorosán ért vasárnap (valami Donna Rosa, vagy mi volt az eredeti neve annak az 'örömmászásnak', ahogy R. nevezte, de én átneveztem) – "nem hagy engem közömbösen" – írja Sartre.

Megsért vagy simul hozzám. (A következő fejezetben A szép megmentése kapcsán majd bővebben arról, hogy mi baj a simaság tetszeni akarásával, és azzal, hogy lehetőleg kerülünk minden nagyobb tétet, ami sérülést eredményezhet, nyilván a szerelmet is ideértve.) Felemel vagy lesújt. Ha és amennyiben élek, hat rám, az elevenembe vághat.

"Nem választom le magam a múltamról. Persze, hosszú távon megkísérelhetek ilyesfajta leválást; megerősíthetem magamban, hogy 'Többé nem az vagyok, aki voltam', és megidézhetek valami változást vagy haladást. De ez másodlagos válasz." Annak tagadása viszont, hogy a múltammal vagyok egy-egy határozott ponton az életemben, éppen csak merevebbé tesz – folytatja Sartre. "Végül, a halálom elenyésző pillanatában leszek semmi más, mint a múltam." Vagy ahogy Szofoklész drámájában Herkules szorongó felesége szól

"Halandók száján régi közmondás kering:

A földi ember sorsát, míg nem lesz halott,

Jónak vagy rossznak sohasem ítélheted."

A Trakhiszi nők

Vagy ha visszagondolunk Malraux-ra: az életben nincs végzetszerű, elkerülhetetlen sors, amiben az ember tisztán-passzívan sodródna el valahová; az utolsó stand összegzőpontja (bocsi a kötéltechnikás hasonlatért... ez azt a hurkot jelenti, amibe terhelem magam, amíg a másikat biztosítom a falon), az egyetlen végzet a halállal áll be.

"Ahogy önmagára átváltja az öröklét,

kivont pallosával a költő döbbent

képe lesz: százada mért nem értette meg:

hangjai a halál diadalmát dörögték!"

Mallarmé: Edgar Poe Síremléke

(fordította: Illyés Gyula)

Az emberi valóság tetteinek, történéseinek, élményeinek, jelenségeinek profán jóvá vagy rosszá minősítése, az az a pozitivitás és a negativitás, mint ezek előjelei, mind teremtettek. Egyénileg és közösségileg is megkomponáltak. Olykor mérnöki pontossággal. Ugyanakkor ősi, nagyon is valódi mélyélményekre és szükségletekre vetülnek ki. Ez is A szép megmentésének problémaköre, előrebocsátom, és remélem, hogy érdekelni fog titeket. Mert én élvezem nagyon annak a szövegnek a bogarászását is.

Szóval a halálban válunk önmagunkká. Legfőképpen azért, mert a halál az a pont, ahonnan már nincs menekvés: beteljesül. Viszont én itt kétféle halált értek az eddigiek alapján. Az egyik valóban egy végső probléma, az élet (és a lét) végessége, amit a Yalom-naplóban több részen át feszegettem. A másik viszont a szenvedélyes élet része, a Másik érkezésével átélhető, mindent felforgató megsemmisülés-élmény (lásd Erósz haldoklása szakaszok: csak szerelemben tapasztalható meg és élhető túl a megsemmisülés). Ideértve a sérülékenységet és a fájdalmat is.

Wild roses on a bed of leaves in the month of May ♫ Még mindig nem érted. Ahogy én se.

"Ha megtérünk az utolsó órában, a megtérés nem más, mint egy utolsó, hiábavaló kísérlet megtörni mindazt a létet, ami lassan formát öltött és megszilárdult rajtunk; egy utolsó visszarántás, hogy elválasszuk magunkat attól, ami vagyunk. Hiába: a halál befagyasztja ezt a kísérletet, minden mással együtt" – írja Sartre. Ezért is keresik az egzisztencialisták azokat a lét- és életmódokat, amelyekben az ember nem neheztel azért, mert meg kell vagy meg lehet halnia. Így haltam meg ősszel, és így Kambóztam februárban.

So far so good. Bár szeretnék már kicsit újra félni is.

Sartre szerint minden emlékezéselmélet küzd az előfeltételezésekkel (protenció), és azzal a képességünkkel, hogy tudunk változtatni a létformáinkon. Emlegeti az agysejtek rajzolatait (így fordítom), pedig az ő idejében keveset tudni a neuroplaszticitásról, (ami témát nagyon szeretek), és arról, hogy az idegsejtek körüli elektromágneses mezőkből legalább 22 dimenzió épül fel, (ha hiszünk a matematikában). Ezt hívtam fentebb felhőnek. Az elménk valahogy így kódolhatja mindazt a tartalmat, amit tanulunk, tudni vélünk, és érzünk.

A neuroplaszticitás lényege, hogy az idegsejtek közti kapcsolatok (kvázi áramkörök) képesek átépülni (tanulás, memória, stb). Ez azt jelenti, hogy az a mintázat is változik (valószínűleg az összes dimenziót érintve), amit az idegpályák körüli elektromágneses mezők összefonódása hoz létre. Talán csak idő kérdése, és az emberi tudatot vissza lehet majd ebből a vituális mintázatból fejteni. Egy nagy kupac vizes-fehérjés zsírról beszélünk amúgy, amiben töltések meg a jel- és energiaátvitel egyéb formái szaladgálnak.

"Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújjulásával" – írja Pál a Rómabelieknek (12:2), és erről van szó. A görög szövegben egyébként nem a világ, hanem a korszak (αἰών, aión) kifejezés szerepel: ne igazodjatok ehhez a korszakhoz... Másképpen: ne igazodjatok az időhöz.

Az elmét (νόος, noós) máshol szívnek / léleknek fordítják, a köznyelvről nem is beszélve, ami engem újfent arra emlékeztet, hogy hatalmunk van az élményeink felett, és felelősséggel is tartozunk azért, amit érzünk. Így amikor azt írom, hogy üres a szívem (pontosabban: Sámuel lakja), akkor arról van szó, hogy tiszta a fejem.

Slusz poén, hogy elsőre félreírtam: "változzatok el az elméletek megújjulásával". Ámen.

Az értelem megújjulása alapvető fontosságú az önmeghaladásban. Igazolja minden sikeres pszichoterápia evör. És különböző médiumok újrahasznosítása is sokat segíthet benne. Nekem ilyen a kishercegség. Nem érdekel, hogy toposz. Meg a dalok. Szeretem azt is hinni, hogy milyen különleges zenei ízlésem van, de valójában irdatlan mennyiségű (alternatív) popot hallgatok, és minél pátoszosabb ♫, annál jobb.

Megfogalmazva egyszerűen azt, amire Sartre céloz: a szabadság visszfényében a múltam is a saját felelősségem, ahogyan az is, hogy mit tartok fenn belőle, és mit nem. "Ha nem vagyok már a múltam, akkor a múltam nem létezik – sem önmagam, sem bárki más számára". Ebben az esetben (amikor az ember megszabadul valamitől, ami volt), a mások életében felellhető emlékek rólam a Másik múltjának és személyének (!) részét képezik.

Csak engem nem ♫

Másképpen: a saját múltunk, a saját traumáink vagy örömeink csak rajunk keresztül térhetnek vissza a világba. Ez a szabadulás egyik kulcsa. Nem feltétlen kell képviselni a múltat. A jelen kárára meg pláne nem. Sartre azt is mondja, hogy múltnak az tekinthető, amiben már nincsen lehetőség (vagy lehetségesség), mert felélte mindet.

Minden megvolt a maga idejében. Az pedig meglepően látványos is lehet, hogy valami, ami volt, már nincs. Feltéve, hogy oda merünk nézni, és merünk szembesülni a helyét átvett Semmivel vagy Bármivel. Nem tudok nem Pál apostolra gondolni, talán ő is INFJ volt... "Hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe" – írta hasonló szerénységgel, mint ahogy én gondolkodom magamról.

A szép megmentésében Han viszont arról ír, hogy vannak, akik az emlékezést az emberi lét lényegének tartják, és Platónra hivatkoznak: "midőn itt pillant meg istenhez hasonlatos arcot vagy testalkatot, mely a szépséget híven tükrözi, először megborzong, és szívébe lopózik valami a hajdani megrendülésből (...), a szépség eszméjét idéző emlékezés magasztosan látja e szépséget újra a meggondoltság mellett szent földön állva." Eszerint a szépélmény ráismerés valamire, ami már volt, valaminek a visszatérése Másban.

Proust például rendre elbeszél olyan kulcsélményeket, amelyek az idő//tartamot képesek szétválasztani. A tartam nála egy olyan élmény, amiben a múlt és a jelen összefolyik: "összehasonlítottam egymással a különféle boldogságos benyomásokat, melyekben az volt a közös, hogy (...) egyszerre érzékeltem a jelen pillanatban és egy távoliban, míg a múlt és a jelen egymásba csúszott, s én teljesen elbizonytalanodtam, hogy vajon melyikben is vagyok a kettő közül" – olvasható A megtalált időben. Az életben megjelenő dolgok és a képzetek, emlékek közti titkos megfelelés itt lényegi elem.

"A szépség elbeszél. Narratív esemény, akárcsak az igazság." – írja Han. "A narratív kapcsolódások szépek. (...) A metaforák narratív kapcsolatok." A 'dolgok internetje' viszont nem narratív, az információcsere nem számol be semmiről, csak számol. Az információs összeköttetések ma kiszorítják a narratív kapcsolatokat. A Han-Proust tengelyen a szépség olyan kapcsolati esemény, ami nem élvezhető közvetlenül, hanem később jelenik meg, egy Másik fényében (reminiszcencia).

"A közvetlen inger és izgalom elzárják az utat a szépséghez. A dolgok csak utólag, kerülőúton tárják fel rejtett szépségüket (...) A szépséggel nem közvetlen érintkezésben találkozik az ember. Sokkal inkább az újratalálkozás és az újrafelismerés hozza létre" – írja Han, és még Nietzsche Emberi, nagyon is emberijéből idéz:

"A szépségnek az a legnemesebb fajtája, amely nem ragad magával azonnal, nem támad viharosan és mámorítóan (ez könnyen undort eredményez): az a lassan beszivárgó, melyet szinte észrevétlenül hordoz magával az ember, és amellyel álmában is találkozik."

Make me wait ♫

Önéletírás utána

Már az idegtudományok felől is igazolódni látszik, hogy az emlékeknek nem csak a múltra és a jelenre vonatkozóan van kognitív szerepük, hanem a jövő is elképzelhetetlen volna számunkra nélkül. Más kérdés, hogy a múltunk (a jelenlegi állapotunkon keresztül) milyen jövő elképzelését (hovatovább vágyát) teszi lehetővé.

Mindeközben felfedeztem, hogy elvesztettem a gyűrűimet valamikor a hétvégi mászótúra során. Mindent felforgattam, még a sátrat is. Hát nincsenek meg. Halvány emlékem van csak arról, hogy valamelyik táskába cipzározom, de sehol semmi. Ha akkor egyszer fordultak ki a sziklatornyok közt a táskámból, amikor az majdnem legurult a semmibe... az megint Netflix-sorozatba illő dramaturgia. És nem kizárt, hogy így történt. Mindenesetre ez megint egy új-életet-kell-kezdeni érzés. Hát legyen.

Bezzeg a szétszóródott energiagéleket összeszedtük. B*sszameg

Miért ennyire ritkák az INFJ-k? – kérdeztem a chatGPT-t egy hete. Egyrészről az INFJ-k kognitív preferenciái (választásai több lehetőség közül) szokatlan, divergens kombinációt alkotnak, és nagyon érzékenyek a környezetükre – válaszolta – másrészt egyszerre intuitívak és ítélkezők. Mivel nem sok ember hordoz egymásnak ennyire ellentmondó jellemvonásokat, ezért az INFJ a legritkább személyíségtípus, tanulmánytól függően a lakosság 1-3%-a. Különcök, akik esetleg be is sokalnak, és ki is vonulnak a pusztába.

A szak- és szürkeirodalom szerint ENFJ-kel ("főszereplők") vagy ENTP-kel ("vitázók") kéne ismerkednem, nekik nem volnék túl sok. Elvileg ők a kölcsönös növekedést leginkább serkentő kombóim. Lehet benne valami. De ők vajon hol bújkálnak? Ők szintén ritkák (2-5%). Úgy sejtem úsznak. Amit én nem tudok. Jelenleg.

S miért ennyire ritkák az istenségek? – kérdeztem a chatGPT-t. Válasza: egyéni nézőpontokon múlik, hogy valaki ritkának észleli az isteneket. Ezt követően a kettő egybeesésén vitatkoztunk, s a mesterséges intelligenciának lehet igaza: nem a személyiségtípuson múlik, hogy valaki elkezdi-e uralni önmagát és az életét, vagy sem.

Ha még nem töltöttétek ki, öntükrözésre jóféle teszt ez. Aztán szembe menni azzal, amit valahol belénk írtak, felülírni azt, ami és ahogy szokott lenni, na, az a szabadság.

Szoktátok-e például azt érezni, hogy folyamatosan készülődtök, de nem tudjátok, mire? Vagy van egy elképzelésetek, hogy mire a nagy készülődés, de az mégsem érkezik meg? Az eltűnt idő vagy az eltűnt én nyomába eredtünk vajon meg, amíg Másokkal voltunk?

Nem teljesen mindegy. Visszatérve a narratív életrajzolgatáshoz... A XX. században megjelenő új regény hősei nem tudják, kicsodák, és azt sem, hogy hova tartanak, de éppenséggel sejtik, hogy nem vagy alig ismert erőket szolgálnak ki. Sőt, sokszor azt sem tudják, hogy mit akarnak csinálni. Ráadásul az Én egy olyan kavalkád, ami hajlamos felbomlani akár az emlékekben is (Proust). De Joyce, Kafka, Hemingway, Camus szintén szembe helyezkedtek a kivülről beáradó mágiával (Hesse? tippelem), és az emberi valóságba és lényegjelenségek misztériumába ásták bele magukat.

Sartre azt is írja, hogy bár hozzáadni és elvenni nem lehet belőle, "mindig megmarad számunkra az a képesség, hogy megváltoztassuk a múlt jelentését" – ez Yalomtól már ismerős gondolat. Ez a saját narratíva, például sorskönyv és játszmák helyett. Sartre itt tulajdonképpen azt mondja, hogy a múlt egy magában-való, amit hordozunk, és amit akarva-akaratlan is meg kell valahogy haladnunk. Ez is fakticitás (lásd előző rész).

"Mások neheztelése még mindig meglep és felháborít: hogy lehetséges, hogy utálják az embert, aki voltam, abban az emberben, aki vagyok?" – teszi fel a kérdést annak kapcsán, hogy az érem egyik oldalán ez áll: "a múlt vagyok, ami voltam", míg a másik oldalon az, hogy: "mivel ez csak voltam, már nem vagyok az".

Ez is a valami más problémája.

Egy ősi gondolat szerint képtelenség bármit állítanunk magunkról anélkül, hogy az ne válna hamissá abban a pillanatban, amint kimondtuk (talán Heraclitus). Vagy Descartes újraformulálva: "gondolkodom, tehát voltam". Sartre ennek kapcsán azt írja, hogy "ha nem az vagyok, ami voltam, annak nem az az oka, hogy máris megváltoztam, hanem az, hogy a létezésem kapcsán a nem-léttel is belső viszonyban vagyok" – ez pedig a korábban tárgyalt saját Semmi, az összes még lehetséges kimenetel, de az elenyészettek is, ami szintén én vagyok. "A vagyok, aki vagyok a múlté." A jövőben pedig azért lehetek, mert voltam.

Sartre szerint fel kéne hagyni annak tagadásával, hogy mindez én vagyok, hozzám került, én hordozom, tehát az én felelősségem minden más, ami alakul. A magáért-való egyébként is mindig önmagán túl létezik – ismétel el egy korábbi megállapítást. "Az, hogy a múltba nem térhetünk vissza, nem azért van, mert valamiféle mágikus erő elérhetetlenné teszi számunkra, hanem azért mert a múlt egész egyszerűen magában van, én viszont magamért vagyok" – a múlt egy anyag, ami bennem van, de nem élhető, írja S.

A múlt és a jelen látszólagos homogenitása megtévesztő. A szégyenérzet, a megbánás, a bűntudat – gyakori példák arra, hogy éltetünk valamit, amin már túl vagyunk. Még abban az esetben is, ha feláldoztak volt minket (ha volna passzív igeidő a magyarban), akkor is. Ez a szégyen, ez a megbánás, ez a bűntudat már csak hasonlít valamire. De ugyanezt mondhatnánk bármi reményre vagy vágyra is, ami köti a múltat. A szobor fájdalma és csendje... mert a múltból kisugárzó fájdalom is ad valamiféle értelmet a magáért-valónak.

"A múlt viszont, ami hasonlít az értékre, nem érték. (...) Nincs ok, amiért a múltunknak ilyennek vagy olyannak kéne lennie. (...) Így lehet, hogy a múlt, szélsőséges esetekben, a magáért-való által célba vett tárggyá válik, amikor valódi értéket akar teremteni, és el akar menekülni a kíntól, amit az azonosság tartós hiánya termel."

Sartre múltfelfogását a Han esszében olvasottakkal összegyúrva: amit a múlt felemésztett, szükséges, de nem elégséges előfeltétele volt az eljövendő szépélményeinknek. Innen a múlt megváltoztatásával, vagyis a jelennel folytatódik majd a Lét és a semmi.