Yalom-napló (XII): befejezhetetlen

Vége. Ez az olvasónapló utolsó fejezete. Beléptünk a négy fő létprobléma (vagy: végső probléma) küszöbére, külön-külön, és megint hosszú, beláthatatlan út áll előttünk. Talán az értelmet adó élettevékenységek felé vezet.

Ez a fejezet főként arról szólt, hogy a gyógyító szemlélettel, a terápiában hogyan dolgozható fel az értelemnélküliség - vagy éppen bármelyik más létprobléma: a halálszorongás, a szabadság és az elszigeteltség - könyörtelensége. Vagy ahogy Yalom fogalmaz: mit tehetünk azért, hogy a csapdaérzésből kikerüljünk.

Ha még maradunk az értelemnélküliségnél, szembe kell néznünk azzal, hogy milyen sok egyéb pszichológiai és társadalmi kreálmánnyal vegyül ez a kérdés: Mi értelme az életnek? Yalom szerint már a kérdésfelvetés is torzít, hiszen feltételezi, hogy van értelme, csak a kétségbeesett egyén képtelen azt megtalálni, és a kérdés valójában nem nyitja meg azt a tényt, hogy maga az ember az értelemadó lény. Ha van terv, az is emberi.

A napokban be kellett látnom, hogy nincs tervem, hiába vagyok bosszantóan makacs. Pontosítok: találtam magamnak időt, elrendeztem, hogy addig relatív biztonságban legyek. Van egy halom vágyam. Van céltalan vasakaratom, és valahogy meg kell teremtenem a jövőt (tudom, ez kicsit ellentmondásos a korábban tárgyaltakhoz képest).

Túlelemzek mindent, de ez is a kétségbeesett értelemkeresés. "Az emberi szervezet felfogórendszere a beérkező véletlenszerű ingereket azonnal mintába foglalja. (..) Mind a molekuláris ingereket, mind a nagyobb léptékű viselkedéses és pszichológiai adatokat alakzatokba (gestaltokba), konfigurációkba vagy mintázatokba szervezzük" - így próbálunk mindent 'értelmessé' alakítani, írja Yalom. "Ha az ingerek nem rendeződnek mintákba, az ember feszültnek, bosszúsnak, elégedetlennek érzi magát. Ez a diszfória addig tart, amíg egy teljesebb megértés lehetővé nem teszi, hogy az ember a helyzetet valamilyen tágabb, felismerhetőbb mintába foglalja." A jelentéstulajdonító hajlamaink így több-kevesebb tudatossággal (a mindennapokban főleg kevesebbel) alakítják a világunkat.

"Ha az egyén nem talál koherens mintázatot, nem csupán dühösnek és elégedetlennek, hanem tehetetlennek is érzi magát." Ezzel szemben, ha úgy érezzük, hogy valamit megértettünk, átélhetünk valamennyi kompetenciaérzést, azaz énerőt. Yalom szerint a megfejtés akkor is sokkal megnyugtatóbb, mint a tudatlanság, ha arra a következtetésre juttat minket, hogy gyengék, kiszolgáltatottak és pótolhatóak vagyunk.

Egyrészről tehát nyilvánvaló, hogy az ember zsigerileg sóvárog az értelemre, másrészről a megválasztott célok kevésbé hoznak megnyugvást, ha az ember folyton emlékszik rá, hogy azokat ő hozta létre - folytatja Yalom. Így is, úgy is megjelenik a diszfória, ezért "sokkal kényelmesebb azt hinni, hogy a cél valahonnan 'kívülről' származik, és az ember csupán felismerte." Vagy ahogy Sarte fogalmazott: a szabadság egyik legnagyobb terhe, hogy az egyénnek ki kell találnia a célját.

Az élet értelmének értelme

Az értelem tehát saját konstruktum vagy saját leképzés, keresésének és meghatározásának értelme pedig, hogy (1) enyhíti a szorongást: "azt a szorongást, amit a világ és az élet megnyugtató struktúrájának hiánya kelt." (2) Ha az értelem érzése kialakul, akkor van lehetősége a személyes értékek megjelenésének. Az így számunkra értéket képviselő kapcsolatok vagy tárgyak pedig visszahatva erősíthetik az értelmesség érzését.

Az érték standard meghatározása ez:

"A kívánatos fogalma - legyen az explicit vagy implicit, egyéni vagy csoportjellemző -, mely befolyásolja az elérhető módok és eszközök kiválasztását és a cselekvés végcélját." Vagyis: az egyéni értékítélet szükséges feltétele a személyes cselekvésrendszer kialakításának, annak hogy az egyén választani tudjon és törekedni valamire. Szükséges feltétele a boldogulásnak. Az értékek teszik lehetővé, hogy valamit elhelyezzünk az elfogadható-elfogadhatatlan vagy a megtartandó-elvetendő tengelyeken.

"Az ember egy sor előremutató döntéssel teremti meg saját magát. De az ember nem hozhat minden egyes esetben újonnan döntést, hanem léteznie kell bizonyos fölérendelt döntéseknek, amelyek mintegy rendező elvként megadják a további döntések irányát. Ha ez másképp lenne, az ember élete felaprózódna a döntéshozás zűrzavarában." - írja Yalom.

Amellett, hogy az értékek így cselekvési tervként szolgálhatnak, egyben tokenjei a közösséghez tartozásnak is. Csak azok tudnak összetartozni vagy közösségbe lenni, akiknek közös elképzelésük van arról, hogy "mi van", amire fel tudnak építeni egy szintén közös hiedelemrendszert arról, hogy "mit kell tenni" és "mi legyen". Közös értelemséma nélkül nem megy, mert ez biztosítja a bizalomhoz és az összetartozáshoz szükséges kiszámíthatóságot - vezeti le Yalom.

Becker szerint az ember álma az állandó élmény (prosperitás), mások ezt jóllétnek is hívják, Arisztotelész ezt nevezte talán eudaimóniának (jó szellemben lenni). Emellett viszont nem elkerülhető az a tény sem, hogy az élmények is mulandók: az ember nem léphet ki az időből, s nem is tarthat meg semmit úgy, ahogy megtörtént. Így a tapasztalati életben mindig értékítéletekkel van dolgunk, nem pedig tényállásokkal - írja Yalom.

Hume szerint lehetetlen, hogy létezzen a végtelenségig tartó fejlődés: az ember számára megoldhatatlan feladvány, hogy mindig akadjon egy következő dolog, ami megindokolja, hogy miért kívánatos inkább valami más. Ugye "mert mindig ott egy utca ott a máshol" és bármi vagy bárki jöhet (vagy nem) a következő sarkon. Yalom ezzel kapcsolatban azt emelte ki, hogy "valaminek önnön tartalmaként kell kívánatosnak lennie, és azért, mert közvetlen összhangban van az ember érzelmeivel." Nem azért, mert ready-made. De érezni kell, ez valószínűleg a legfontosabb. Belátom.

A végtelenbe nyúló feladványnak csak az veszi elejét, ha az ember tudja értékelni azt, amilye van. Máskülönben "az indoklások sora egy végtelen regresszióba torkollna." Ha meg nem elég, ami van, akkor nem vezet sehova, hogy szanaszét elemzem.

Maszkok és termékek

A szabadságból és az elszigeteltségből való szorongás is képes értelemnélküliségnek maszkírozni magát - írja Yalom. A magányosság szükségszerűen hajtja az ember, hogy keressen valamit vagy valakit, akivel azonosulhat. "A csoporthoz tartozás vagy adott cél, illetve mozgalom iránti elkötelezettség hatásos módja az elszigeteltség tagadásának, és kevésbé mélyreható módja, mint a párkapcsolati bevonódás."

A tisztánlátást az sem segíti, hogy a létezés-értelmezést számos kulturális konstruktum torzítja. Yalom szerint az igyekezet, a törekvés vagy a fejlődés - annak ellenére, hogy sok gondolkodó azt sugallta - valójában nem eredendő része az életünknek vagy a mélyebb motivációs készletünknek. A célorientáltság a saját kultúránkban sem volt mindig jelen. Fromm például rávilágít, hogy a hírnév és a teljesítmény iránti olthatatlan vágy a reneszánsszal vált általánosan kívánttá, a középkori embernél kevéssé jelent meg. A "mohó munkamánia" pedig csak a 16. századtól észlelhető Európában. Sőt, a fejlődésbe vetett hit is viszonylag újkeletű elképzelés, ami a 17. században kezdett körvonalazódni.

Míg a nyugati civilizáció kialakított egy kereső-cselekvő, halmozó életmódot, addig a világ számos részén valójában a harmonizáló-egyesülő, mértéktartó magatartás (volt) a jellemző, különösen a természethez közel élő népeknél.

Ezt szokták cselekvés-létezés ellentétnek is hívni.

A szemléletváltást jól illusztrálja az is, hogy a korai kereszténység idején a munka és a gazdagság nem célként jelent meg a tanításokban, hanem akadályként, olyan körülményekként, amelyek gonddal töltik el az embert és akadályozzák Isten szolgálatában.

Később uralkodóvá vált a vágy, hogy az ember megismerje a természet törvényeit ÉS uralma alá hajtsa tudásával a fizikai világot, mintha a világ azért lenne, hogy azt átalakítsák. Ezzel is a létezés előterébe került a munka: "a legfőbb érték az áldozat, a kemény munka, az érvényesülési vágy és a társadalmi pozíció" lett, ahogy azt Kálvin tanai képviselték. "A semmittevés az ördög műve" - hirdették - "az ember evez, vagy teher" a közös hajóban.

Ezzel egyben évszázadokra elhintették a bűntudat és a hitványság magjait mindazok számára, akik az ilyen kollektív életcélokkal nem tudnak vagy nem akarnak azonosulni. Míg a nyugati világ magáévá tette azt a hiedelmet, hogy "minden cselekedetnek célja, eredménye van" és hogy "minden valaminek az előkészítése" - addig sokan lemorzsolódtak, megnyomorodtak, elvesztek, belehaltak ezekbe a terhekbe, mivel az életük jelentős része "egy olyan dolog előkészületének tűnik, ami soha nem következik be." S azért ez meg tudja bontani az ember elméjét.

Yalom azt mondja, hogy az élet a cél elérése nélkül is teljes lehet (ha az egyén képes a jelent megélni), hiszen a tartalom, az öröm, az élmény a törekvés mellékterméke, amiből azok részesülnek kevésbé, akik megszállottan, kényszeresen fixálják a célt (vagy önmagukat), akár olyan célt is, ami valójában nem elérhető vagy nem fenntartható. Utóbbi természetesen lehet elérhető, de utána újabb cél vagy tárgy választása válik szükségessé, így könnyű vele megérkezni akár a Hume-féle csapdába, ahol az ember sosem képes megelégedni.

Kezdek én is hajlani a keleti felfogás felé, ami nem hirdeti, hogy van egy feladat vagy egy cél, hanem azt mondja, hogy az élet misztérium, amit meg kell élni. Ehhez a fejlődő ember annyit tud hozzátenni, hogy megannyi saját célirányos törekvést (örömforrást) épít be az életébe. A lét pusztán utazás. Sok zajjal. Saját szoba, saját fájdalom. Saját fölérendelt döntés. Meg a változás jogának fenntartása.

Az értelem kialakítása

Vannak, akiknél a létszorongás, az értelemnélküliség nem életbevágó, életük láthatóan ki van töltve célokkal; másoknál az értelemnélküliség mély és átható - folytatja Yalom. Szerinte a terápia központi eleme ilyenkor megvizsgálni azt, hogy az egyén meg tudja-e haladni önmagát, választott-e olyan célt, ami erre alkalmas.

Mint írja a fiatal felnőttkori általános problémák kapcsán, nem kell messzire menni, hogy az ember körbe körbe hajszolja a sikert, az érzékiséget, a tombolást, a pénzt és a státuszt: "Munkám során megszilárdult bennem a felismerés, hogy a terápia ritkán sikeres addig, amíg nem tudom hozzásegíteni a pácienst, hogy túllépjen ezeken a célokon."

Szemléletváltás nélkül - írja - ha az egyén nem tanul meg túllépni önmagán, jó eséllyel megmarad a nyugtalanság, fokozódik a szenvedés. Ezért meg kell vizsgálni:

• a személyes hiedelemrendszert,

• a meghitt kapcsolatokat,

• a hosszútávú reményeket és célokat,

• az érdeklődési köröket,

• és a kreatív tevékenységeket.

"Ahhoz, hogy az egyén megismerje és értékelje magát, először meg kell tanulnia azonosítani és értékelni ezeket a részleteket."

Frankl egyik terápiás módszere ezen a téren az ún. dereflexiós technika volt, ami lényege, hogy az egyénnek el kell érnie, hogy önmaga helyett valami másra koncentráljon. Ezt a készséget arra a kényszerességre válaszul ajánlotta fejleszteni, amiről az előző részben volt szó: aki mereven saját magára koncentrál, kevesebb örömhöz jut. Ilyenkor a személyiség érintetlen részei, a fel nem tárt magyarázatok, és az egyén számára személyesen elérhető célok vagy a mások iránti érdeklődés felé terelte a figyelmet, akár apróságokban is.

A módszer hátránya az önkényesség volt, Frankl tekintélyelvűen próbálta átvinni ezt, sokszor egyszerűen ráparancsolt a páciensére, hogy NE harcoljon a nyugtalanság ellen, hanem koncentráljon valami másra... Öngyakorlatnak viszont szinte mindfulness a dereflexió: meg lehet vele látni azt, ami még jelen van, valójában elérhető.

A személyes értelemkeresésben ma is irányadó a három fő típus: alkotóteljesítmény, tapasztalat és szenvedéssel szembeni állásfoglalás. Mert hátrányt vagy hiányt is mindig fogunk szenvedni. Nem lehet úgy más személyekkel együtt élni - társadalmi és személyközi formában sem - hogy annak ne lenne ára. Minden kapcsolat egy szerződés jogokkal és kötelezettségekkel, amiben nem lehet mindent megkapni.

A lényeg, hogy a mentálhigiénés munka során az egyénben kialakuljon egy személyes koherens mintázat (pl. a diszfunkcionális sémák feltárásával, átdolgozásával), ami keretbe foglalja az élet véletlenszerű és tragikus eseményeit is - írja Yalom - "az élet értelme egyénre szabott", máshogy nem lehet egészséges.

Yalom a fentiek tárgyalása mellett azt mondja, hogy a legfontosabb terápiás válasz az értelemnélküliségre a bevonódás. A bevonódásról az elszigeteltség és az érett kapcsolatok (B-szeretet) kapcsán már volt szó (ez volt az egészséges megoldás az összeolvadás helyett). A klinikai tapasztalat is az, hogy a legszemélyesebb, leggazdagabb enyhülés a kapcsolatokból ered. De ez is csak választható, nem mindenki teremti meg.

Az értelemnélküliség részt a könyvben Yalom egy öngyilkos személy levelének idézésével indította, aki saját metafórájában téglákat pakolt másokkal együtt az udvar egyik végéből a másikba, oda-vissza. Ez addig tartott, amíg fel nem állt, és fel nem tette a kérdést magának: mi értelme is van téglát pakolni?

Miért csinálom ezt?

Yalom azt mondja, hogy "a levél írója nem volt benne az életben, hanem kivonta magát belőle. Annyira eltávolította magát a való élettől, hogy az, az azzal járó aktivitás és az emberi lények élménye, jelentéktelennek és abszurdnak tűnt számára. (..) Egy ennyire távoli szemlélő számára a dolgok elvesztik valóságosságukat. (..) A távolságból a gazdag, élménnyel teli mozzanatok elvesznek."

Ezt a filozófusok galaktikus szemléletnek vagy csillagtávlatnak hívják. Az a nagy baj vele - írja Yalom -, hogy vitathatatlanul logikus. "Mindenekfelett a tudatosság, az önmagunkból kilépés képessége, hogy bizonyos távolságból tudjuk szemlélni magunkat - ez egyike az emberi lény legértékesebb tulajdonságainak, (..) ugyanakkor ez a sajátos életszemlélet lecsapolja az élet vitalitását. Ha valaki hosszú időszakokra ezt a nézőpontot veszi fel, súlyosan elbátortalanodhat miatta, ami végzetes lehet."

A bevonódás mellett érvelt Hume, és tulajdonképpen Sarte, illetve Camus is az állásfoglalás és a cselekvés megközelítésein keresztül. Yalom eztán felhívja a figyelmet arra is, hogy ahogy azt a hedonista paradoxonnál is láttuk (minél inkább hajtjuk az örömöket, annál illékonyabbak), úgy az értelemhajhászás is egyre inkább rontja a megértésélményt.

"Az értelemre, hasonlóan az örömhöz, indirekt módon kell törekedni. Az élet értelmének érzése a bevonódás mellékterméke. A bevonódás nem cáfolja meg logikailag a galaktikus perspektíva által keltett végzetes kérdéseket, hanem azt eredményezi, hogy ezek a kérdések már nem lesznek fontosak. (..) Megerősíthető annak lehetősége is, hogy az ember koherens módon kiegészítse élete eseményeinek mintáját. Otthont találni, gondoskodni más emberekről, foglalkozni eszmékkel, tervekkel, vagy kutatni, alkotni, építeni - mindezek és a bevonódás minden más formája kétszeresen is jutalmazó: belsőleg gazdagítanak, és enyhítik a létezés megannyi nyers, feldolgozatlan adatából fakadó diszfóriát."

Yalom azzal biztat, hogy mindig is vannak dolgok, amik fontosak.

A bevonódás vágya állítólag mindig ott van a páciensben, a terapeutának 'csak' segítenie kell eltávolítani az akadályokat. "Ez a terápiás megközelítés nagyban különbözik azoktól, melyeket a többi alapvető aggodalom kezeléseként leírtam. A halál, a szabadság és az elszigeteltség problémáját meg lehet ragadni közvetlenül. Az értelemnélküliség képbe kerülésekor ezzel szemben a hatékony terapeutának abban kell segíteni a pácienst, hogy tekintsen el a kérdéstől: a bevonódást támogassa, és ne merüljön bele az értelemnélküliség problémájába. Az élet értelmének kérdése, mint azt Buddha tanította, nem tanulságos."

Vége a befejezhetetlennek

Az egzisztenciális terápia tehát egy dinamikus megközelítés, ami az emberi létezésből természetesen eredő aggodalmakra (végső problémákra) fókuszál. "Mindannyian sóvárgunk a tartósságra, megalapozottságra, közösségre és mintára, és mégis mindannyiunknak szembe kell néznünk az elkerülhetetlen halállal, a talajtalansággal, az elszigeteltséggel és az értelemnélküliséggel. (..) Bár fontos ezeket a végső aggodalmakat elkülönítve tárgyalni, in vivo azok bonyolultan egymásba fonódva alkotják a terápia szövetét, (..) párbeszédben ezek adják mind a tartalmat, mind a folyamatot."

Az olyan pszichés jelenségek, mint az akarat, a felelősség, a viszonyulás és a bevonódás az életbe, mind a változás kulcsfolyamatai - írja Yalom - de ez is csak egy paradigma, talán szervesen fejlődik majd, vagy egy új perspektíva megnyílásával lehetővé válik a korábban homályos, rejtett adatokat felszínre hozni, és akkor majd váltja valami más.

Az én konklúzióm az élettel és halállal szemben, a szabadság és az elszigeteltség mellett, hogy TALÁN szeretni tanulni érdemes. Mindenekelőtt, s egyben alapként, önmagunkat megismerni és szeretni: öngondoskodni, a testi-szellemi szükségleteket felismerni, tisztelni, megadni - a szükségletek felett pedig megtanulni beengedni az élményeket, az örömöt és a fájdalmat is. Elfogadni, hogy ezeknek mindig abszurd elegye lesz a tapasztalati élet.

Aztán önmagunkon túl szeretni másokat: megismerni és elismerni a másik egyéni vonásait - adni, gondoskodni és nem elvitatni mások világát: élményeit, érzéseit és vágyait. Megtanulni, hogy mit kaphatunk, s mit nem a másiktól. Igazat mondani, elengedni. Szeretni akár csak azt, hogy a másik létezik. Elismerni a szabadságát.

Ha ez nem működik, akkor nem tudom mi. Nem tudom, hogy a végtelensok lehetőség, nem-e sok-sok délibáb. Csak akkor derül ki, ha elindulok valamelyik felé, akkor is csak sorban? Hogy ne vesszen el az ember egy ilyen sivatagban? Hogyan találjon lépést vagy fogást ezen az áthajló sziklafalon? Az értékek iránytű is? Vagy köztes a falban?

Vágyam, kérlek, vigyél haza.

---